
Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Bálint Sándor
Fényketrec
Mészöly Miklós: Bunker – Az ablakmosó, Magvető, Budapest, 1979
1979. május 1.
Mészöly Miklós legújabb kötetével az író két drámáját veheti kézbe az olvasó. A Bunker és Az ablakmosó a magyar irodalomban a hatvanas években általánosabbá vált, úgynevezett létirodalom figyelemre méltó mintadarabjaiként is felfogható (az első 1959-ben, a második pedig 1957-ben született). A valóságot tükröző tényirodalom mellett ekkor egy erőteljes parabolisztikus irodalom bontakozik ki, amely a messianisztikus valóságlátás helyett a kérdésessé váló emberlétre, az elvesztett és a megmaradt egyéniség ellentétére figyel. A hatalom és az erkölcs problematikáját feszegetve a parabola gondolati rendszerében mintegy morális közegként jelenik meg a társadalmi valóság, az egyén és a kisebb csoport manipulálhatósága, belső tartalmainak széthullása. Az egyéniség objektivitását mély társadalmi változások, megrázkódtatások relativizálták. A magyar irodalom legmélyebb vonulata volt ez, amikor 56 tanulságaként a közvetlen életszféra korrekciójának igénye szólaltatja meg Déryt, Illyést, Mándyt, Mészölyt, Örkényt, Sarkadit, Sántha Ferencet – hogy csak a prózaírókat említsük. Az 56 utáni években megnőtt az irodalom kulturális és társadalmi szerepe, a folyamatos cselekvés élesebb kiválasztódást eredményezett – hangsúlyosabb lett az írók történelmi-társadalmi rálátásának funkciója.
A Bunker és Az ablakmosó is ennek az irodalomnak a terméke. A művekből a lét feletti megrendülés mélységes morális felelőssége olvasható ki, amely az általánossá tágított élménybe helyezett pszichológiai tér felől közelít a valósághoz. A művek befogadásának és értelmezésének útjai ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – különbözőek lehetnek. A konkrét tartalommal összefüggésbe hozható személyes és társadalmi megrázkódtatások a párhuzamban kölcsönösen feltöltik egymást, vagyis esetenként más és más jelentést hordozhatnak. Az élmények kisugárzási köre azonban nem semmisítheti meg a művek alapjelentését. Noha a drámákban kirajzolódó hatalmi rendszerek esetenként és országonként is más-más tartalmakat bolygathatnak meg, a két történet alapjában véve a kiszolgáltatottság példája marad minden körülmények között.
A szerkezetben, a labirintusban a szereplők megpróbálnak tájékozódni, magánemberi szabadságvágyuk megkísérli ellenőrzés alá vonni a zsákutcákat, a kitérőket. Az egyén elveszejtése akkor kezdődik, amikor ez a szerkezet öncélú mozgásba kezd, s hatalmi eszközeivel a szubjektum és a közösség mozgását is igyekszik ellenőrzése alá vonni, s valamennyi tudat személyiségvonásait megkísérli az atomizáltságban feloldani. A szerkezetben az egyik ember a proton, a másik a neutron, a harmadik pedig az elektron, s a különnemű egyedeket ellenőrizhetetlen összefüggések tartják egybe, mégpedig azon az alapon, hogy minél kevésbé különbözzenek egymástól, minél kevésbé üssenek el az egésztől. Ebben a túlszervezett rendben az egyformaság kiszolgáltatottsága a megsemmisítő.
Mintha a Magasiskola fényketrece szabna határt a Bunker cellabörtönébe zárt embereknek is, akik fölött a háború és az eltorzult hatalom csapdái az élettelen – „madártalan”-térben nem a rezervátum „védelméből” a szabadnak vélt pusztára tévedt madarak ellen, hanem embervadászatra készültek. A csapdában persze mindkét fél benne van, ők mozgatják, egymás és önmaguk ellen is. A madártalan tér eszerint itt is az élet ellen fordul, beszippantja magába, s megemészti; az erőszak eszközével igyekszik azonnal szervesíteni, a gépezet alkatrészévé süllyeszteni. Az eltorzult hatalom csupán megfelelő médiumokra les, melyekre kiterjesztheti ellenőrzését, melyekre rákényszerítheti a maga céljait, illetve öncélúságát.
A cella időtlensége, ablaktalansága viszonylagossá teszi az időt, a bennlevők tulajdonképpen azt sem tudják, milyen évszak van. A mozgást nem lehet lemérni, hisz a neoncsövek állandóan sugároznak, s a szolgálat egyhangúságában csak a fény vibrálása hoz némi eltolódást az árnyékokban. A Bunker rendjében „áttekintés helyett engedelmesség – közvetlen részvétel helyett türelem – tékozlás helyett erőtartalékolás” jelenti a pótcselekvést – csak ezen az áron érhető el, hogy a szolgálat ne a rend és az egyén ellen forduljon. Az eltorzult hatalom ereje azonban megtörik a kis csoport három tagjának erkölcsi öntudatra ébredésén. Az ártatlan parasztok értelmetlen feláldozásának döbbenetében felébred a szereplők személyes bűntudata, s eltépik a köréjük szőtt háló szálait, kilépnek a szerkezetből.
A megfogalmazatlanságában áttekinthetetlen cél nélkül levés ürességét használja ki az ablakmosó is, aki megjelenésével megbontja azt az egyensúlyt, amely az autentikus választásban egyesült férfi és nő viszonyát fenntartotta. A totális egymásért lét sem biztosítja a túlszervezett renddel, az erőszakkal való szembeszegülés eredményességét. Ez a szerkezet ugyanis az erőszakban nem tartja be a játékszabályokat, annál kevésbé, mivel értelmét illetően teljes egészében célszerűtlen, vagyis abszurd. Ezzel az eltorzult hatalommal pedig a szerelem autonómiája sem képes szembeszegülni. A magánélet látszólagos elzárkózása, a kívülállás is visszájára fordul. „Az akarat feladat nélkül semmi" -fogalmazza meg Mészöly a tulajdonképpeni cél nélküli tudat manipulálhatóságának mibenlétét. A közömbösségben, a közönyben, a félelemben az egyén valahogy innen marad az emberien emberi magatartáson.
Az eltorzult hatalom sem itt, sem a Bunkerben (sem az 56-ban írt Magasiskolában) nem konkretizálódik, éppen megnevezetlenségében, arcnélküliségében lesz általánossá, örökké megismételhetővé. Mert az ablakmosó ott leselkedik a kapualjakban, s csak alkalmas pillanatra vár, hogy előléphessen, s benyújthassa az általa kiállított számlát.


