
Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Végel László
Feljegyzések a hátsó sorokból
A történelem terhe: Fejes György Csömöréje
1979. május 1.
A Végeladás a nagy kérdések drámája: az ember a saját talpalatnyi földdarabjáról, élet-kelepcéjéből a végtelen, közömbös metafizikai égre pillant. Csömöre drámája: ennek a mozdulatnak a homályos kialakulása. A dráma magja: – egy ember haldoklásának története – fluid és törékeny, kegyetlenül bekövetkező valóság: alig drámai. S mégis ez a kis szubsztancia nagy hálót mozgat: a történelem idegrendszerét. Ezért nevezhetnénk Tolnai drámáját előbb metafizikusnak mint lírainak. A lírai drámában az emberi küzdelemnek van egy perdöntő mögöttes világa: a humanista hit, az ember maradandóságáról való tudat, az értékekről szóló hitvallás stb. A metafizikus drámában e tanú hallgat és figyel, benne nem csupán az ember, hanem az ember eszméje is magára marad.
Csömöre a XX. század mitológiájának a peremvidékéről indul el, hogy megtalálja és racionalizálja saját halálát. Ott minden ismeretlen volt számára, e mitológiában az élet kényszer. A dráma akkor kezdődik, amikor Csömöre felismeri, hogy egyedül a halál szabad. Felismeri, hogy ezzel lehet kalkulálni, bohóckodni, sőt a szerepjátszás emberi fordulatait is át lehet élni benne. Kérdezhetné ő is Szent Ágostonnal, hogy: „csak azt akarom mondani Uram, hogy nem tudom honnan jöttem ide, e halálos életbe, vagy talán mondjam így: élő halálba?” Kérdezhetné, de nem teszi: a nem tudom, az élő halál jó lehetőség, hogy a színpadon újra végigélje az életét. Csömöre élete akkor kezdődik, amikor már nem virul a remény, élete a történelem nulla-pontjában kap formát.
Mit is jelent ez esetben a történelem nulla-pontja? Képzeljünk egy hálót – a történelem hálóját amelyet szörnyű pontosan elhelyeztek a folyóba s amelyet nem lehet megkerülni. Csömöre ebbe a hálóba került bele – ő sem kerülhette el –, de nincs, aki a hálót partra húzza. A halász megfeledkezett a hálóról, és Csömöre ebben az elfelejtett hálóban éli le életét. Nem zsákmány, hanem céltalan rab. Senkinek sincs vele semmi szándéka, de a háló mégis könyörtelenül körülfogja, meghatározza. Csak amikor búcsút vesz a sorstól (a sajátosan átélt történelemből), akkor válik a háló szerepe harmadrangúvá, akkor már mindegy, hogy van-e vagy nincs, mellékes, hogy elfelejtették-e vagy nem, és jelentéktelen epizód, hogy a halász tulajdonképpen mire ítélte. Egyetlen biztos és izgató kérdés marad: hogyan fogadja a halált. Immár nem a halál az elmosódó, a bizonytalan, a transzcendentális, hanem ellenkezőleg: az élet, az elmúlt élet a hálóban.
Fejes György a legnehezebb és legösszetettebb szereppel birkózott: a nulla-pontban megnyilatkozó élet megelevenítésével. A sorstól megátkozott és menekülő Csömöre-Fejes hol jelen van a színpadon, hol nincs. Egyik pillanatban izgatottan játszik, közbeszól, öreges manírral figyel, a másikban spirituálisan eltávozik, halál-öntudata fizikai léte fölé emeli. S Fejes egész lényével érzékeli ezt a kettősséget: teste, imbolygó járása, mozdulatai, az ürességben matató tekintete ennek a színpadi beszédnek lesz szerves része. A színpad ritka csodáját láttuk a játékban: jelenlétével ábrázolja a színpad kiüresedését. Fejes nagy művészi teljesítménye, hogy megfelelő pillanatokban olyannyira tud csak önmagának játszani, hogy szinte kényszerít bennünket: feledkezzünk meg róla és terüljünk a puszta színpad látványának hatása alá. Nem mindig azt a világot mutatja, amelyet ő jelent, hanem azt, ami utána maradt. ízléssel és nagy művészi t rővel játssza szerepének kettőségét: a menekülő Csömörét és a megnyugvó Csömörét. Az egyik énje menekül a történelemtől, a másik megnyugszik a halálban. Egyszer fellobbanó kedvveI játszik, máskor magába roskad, hangja egyik pillanatban átélést parancsol, a másikban az átélés lehetetlenségét bizonyítja. Pontos művészi intuícióval érzékeli, hogy ebben a kettős játékban nem az átmenetek, az árnyalatok a fontosak, hanem a váratlan ellentétek, azok, amelyeket nem is kell és nem is lehet áthidalni. A nyers történelemből a kegyelem és a szabadság titka felé tart. S az út vége: Csömöre haldoklása. S újabb minőséget biztosít a játékának az, hogy valami különös makacssággal racionalizálni kívánja a halált, éppen ő, aki egész életét irracionálisnak látta. S ezekben a jelenetekben domborította ki Fejes a szerep kesernyés-bohóc jellegét, jelezve ezzel, hogy nem az élet és a halál roppant erejű összeütközéséről van szó, hogy ez a halál „csak” farce. A tárgyak eltűnése, eladása, elajándékozása élete másodpercmutatóját jelzi, s ő ezzel a másodpercmutatóval alkudozik. Mozdulataiban, fejtartásában a könyv előtt megvillan a csalás ösztönös lehetősége: hátha azért jobb volt a halálban, hátha azért az utolsó jelenetet el lehetne odázni és megőrizni a játékot, a történelem nulla-pontját. Hátha el lehetne kerülni a biblikus feloldást jelentő utolsó borotválkozási jelenetet? Nem a remény, hanem a puszta játék miatt. Ezek a ravaszkodó jelek, tétova oldalpillantások, az élő halál nagy színészi ábrázolásának szilárd jelrendszerét képviselik. S ezt érezte meg kitűnően Fejes: Csömöre személyének egymással feleselő többrétűségét, azokat a hangokat amelyek egymással feleselnek a történelem hálójában vergődő kisember halálában. Én úgy láttam, Fejes kitűnően megértette: Csömöre nem egy költői szárnyalású öregember, aki végóráit éli, hanem a személyiségét elvesztő szubjektum, aki arra kényszerül, hogy végórájában újragondolja személyiségét.
A szabadság terhe: Pásthy Lajos borbélya
Pásthy Lajos borbélyára gondolva önkéntelenül is felmerül bennem Nietzsche egyik gondolata: „Ha a kígyó nem tudja levedleni bőrét, elpusztul. Így jár a szellem is, akit meggátolnak változtatásában; az ilyen szellem elpusztul." A borbély játékának központja egy nagy metamorfózis: a kígyó levedli bőrét. Milyen szenvedéssel jár ez és milyen áldozatokat követel, bizonyítja Pásthy Lajos alakítása. Az első jelenetben ő még „a” borbély: udvariasan figyel, érdeklődik, tájékoztat, cseveg. Stilizált mozdulataival begyakoroltán végzi feladatait. A változások csak később következnek be, ahogyan a tárgyak fogyatkoznak. Csömöre még játszhat a tárgyakkal, nemcsak történetüket ismeri, logikájukat is kiismerte. Ahogyan kiüresedik a színpad, úgy kerül szimbiózisba Csömörével. Ám a látszatokat megőrzi; szavaival védekezik – tehát úgy akar csevegni, érdeklődni, társalogni mint azelőtt. Csömöre válaszai viszont mind mélyebb nyomokat hagynak tudatán. Pásthy Lajos úgy ragadja meg ezt a változást, hogy érezteti velünk: nincs külső kényszer, az ember maga választja terhét: szelleme szabadságát. S nem is a szavak, a mondatok változnak meg először Pásthy művészetében, hanem a testjáték, a mozdulat. Ezek lesznek ormótlanabbak, szögletesebbek, lassúbbak. A szorongás zsugorítja meg testét. Pásthy megtalálta a borbély szerepéhez a domináns jelrendszert: a test játékát. A szöveg csak ennek a játéknak a kontextusa. S úgy vélem jó úton haladt: mert a metamorfózist nem lehetne csak a beszéd által kifejezésre juttatni. A későbbi jelenetekben elhangzott kérdések sokszor nagyon hasonlítanak a borbély első kérdéseire, ám úgy tűnik mégis, hogy más ember mondja ki őket. A mondatok hasonlóak, forrásvidékük ellentétes. S mindezt nyomatékosítja a színpadról kivezető deszkapadlón való ki- és bejövetele. Ezek a mikrojelenetek szimbolizálják mindazt, ami a színész lelkében lejátszódik. Utolsó útjaiban kegyetlenül tudatosodik: ez a palló a sors útját mutatja. A borbély először csak eszköz, az utolsó jelenetekben azonban már szerepet kap; úgy távoznak a deszkapallón, hogy egymást támogatják. S ez az út vezet az utolsó felvonás borotválkozás-jelenetéig: a borbély megborotválja a halott Csömörét. Szó sem lehet itt véletlenről, ő tudja, hogy neki meg kell borotválnia a halottat. Az igazi metamorfózis nem ismeri a véletleneket, az egyszerű ötleteket. A nagy átváltozásban lehetünk tanúi a „meztelen lelkek” és a „meztelen sorsok” dialógusának (Lukács). Ez a borotválkozási jelenet immár a földön túli határokat érinti, olyan gesztus, amely túlmutat az empirikus életen. A borbély feloldja a főhőst és közösséget vállal Csömörével. S ebben a felvonásban van egy figyelemre méltó distancia a borbély szavai és gesztusa között. Amikor a borbély beszél, akkor fél, tiltakozik, ellenkezik és belenyugszik; beszédében ellentétes értelmű mondatok kavarognak. De ez olyan, mint egy lázálom: a gesztus lázálma. Ő már abba a kútba nézett, amely elnyelte Csömörét, ő már megpillantotta Moszkva aranykupoláit, ő már megismerte Csömöre történelmét. Már annak a hálónak a rabja, amelyben Csömöre élt. És a játék kezdődik elölről.
A borbély játékában azonban van egy vonás, amely visszautal Nietzsche előbbi mondatára: az átváltozás tragikus voltára. Különös, nagyon különös, hogy a szellem, amely a véleményét változtatja, mindig tragikus jellegű. Semmi köze ahhoz a komédiához, amelyben az emberek cserélgetik a véleményüket. Pásthy Lajos jól felismerte, hogy a kettő között mély szakadék van.


