EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2026. november 21. | Olivér napjaAKTUÁLIS SZÁM:1682346. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

 

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

15. évfolyam 169–170. szám

Végel László

Feljegyzések a hátsó sorokból

A történelem terhe: Fejes György Csömöréje

1979. május 1.

A Végeladás a nagy kérdések drámája: az ember a saját talp­alatnyi földdarabjáról, élet-kelepcéjéből a végtelen, közömbös metafizikai égre pillant. Csömöre drámája: ennek a mozdulatnak a homályos kialakulása. A dráma magja: – egy ember haldoklá­sának története – fluid és törékeny, kegyetlenül bekövetkező valóság: alig drámai. S mégis ez a kis szubsztancia nagy hálót mozgat: a történelem idegrendszerét. Ezért nevezhetnénk Tolnai drámáját előbb metafizikusnak mint lírainak. A lírai drámában az emberi küzdelemnek van egy perdöntő mögöttes világa: a huma­nista hit, az ember maradandóságáról való tudat, az értékekről szóló hitvallás stb. A metafizikus drámában e tanú hallgat és figyel, benne nem csupán az ember, hanem az ember eszméje is magára marad.

Csömöre a XX. század mitológiájának a peremvidékéről indul el, hogy megtalálja és racionalizálja saját halálát. Ott minden isme­retlen volt számára, e mitológiában az élet kényszer. A dráma akkor kezdődik, amikor Csömöre felismeri, hogy egyedül a halál szabad. Felismeri, hogy ezzel lehet kalkulálni, bohóckodni, sőt a szerepjátszás emberi fordulatait is át lehet élni benne. Kérdez­hetné ő is Szent Ágostonnal, hogy: „csak azt akarom mondani Uram, hogy nem tudom honnan jöttem ide, e halálos életbe, vagy talán mondjam így: élő halálba?” Kérdezhetné, de nem teszi: a nem tudom, az élő halál jó lehetőség, hogy a színpadon újra végigélje az életét. Csömöre élete akkor kezdődik, amikor már nem virul a remény, élete a történelem nulla-pontjában kap formát.

Mit is jelent ez esetben a történelem nulla-pontja? Képzeljünk egy hálót – a történelem hálóját amelyet szörnyű pontosan elhelyeztek a folyóba s amelyet nem lehet megkerülni. Csömöre ebbe a hálóba került bele – ő sem kerülhette el –, de nincs, aki a hálót partra húzza. A halász megfeledkezett a hálóról, és Csö­möre ebben az elfelejtett hálóban éli le életét. Nem zsákmány, hanem céltalan rab. Senkinek sincs vele semmi szándéka, de a háló mégis könyörtelenül körülfogja, meghatározza. Csak amikor búcsút vesz a sorstól (a sajátosan átélt történelemből), akkor válik a háló szerepe harmadrangúvá, akkor már mindegy, hogy van-e vagy nincs, mellékes, hogy elfelejtették-e vagy nem, és jelenték­telen epizód, hogy a halász tulajdonképpen mire ítélte. Egyetlen biztos és izgató kérdés marad: hogyan fogadja a halált. Immár nem a halál az elmosódó, a bizonytalan, a transzcendentális, hanem ellenkezőleg: az élet, az elmúlt élet a hálóban.

Fejes György a legnehezebb és legösszetettebb szereppel birkó­zott: a nulla-pontban megnyilatkozó élet megelevenítésével. A sorstól megátkozott és menekülő Csömöre-Fejes hol jelen van a színpadon, hol nincs. Egyik pillanatban izgatottan játszik, közbe­szól, öreges manírral figyel, a másikban spirituálisan eltávozik, halál-öntudata fizikai léte fölé emeli. S Fejes egész lényével érzékeli ezt a kettősséget: teste, imbolygó járása, mozdulatai, az ürességben matató tekintete ennek a színpadi beszédnek lesz szerves része. A színpad ritka csodáját láttuk a játékban: jelen­létével ábrázolja a színpad kiüresedését. Fejes nagy művészi teljesítménye, hogy megfelelő pillanatokban olyannyira tud csak önmagának játszani, hogy szinte kényszerít bennünket: feled­kezzünk meg róla és terüljünk a puszta színpad látványának hatása alá. Nem mindig azt a világot mutatja, amelyet ő jelent, hanem azt, ami utána maradt. ízléssel és nagy művészi t rővel játssza szerepének kettőségét: a menekülő Csömörét és a megnyugvó Csömörét. Az egyik énje menekül a történelemtől, a másik megnyugszik a halálban. Egyszer fellobbanó kedvveI ját­szik, máskor magába roskad, hangja egyik pillanatban átélést parancsol, a másikban az átélés lehetetlenségét bizonyítja. Pon­tos művészi intuícióval érzékeli, hogy ebben a kettős játékban nem az átmenetek, az árnyalatok a fontosak, hanem a váratlan ellentétek, azok, amelyeket nem is kell és nem is lehet áthidalni. A nyers történelemből a kegyelem és a szabadság titka felé tart. S az út vége: Csömöre haldoklása. S újabb minőséget biztosít a játékának az, hogy valami különös makacssággal racionalizálni kívánja a halált, éppen ő, aki egész életét irracionálisnak látta. S ezekben a jelenetekben domborította ki Fejes a szerep keser­nyés-bohóc jellegét, jelezve ezzel, hogy nem az élet és a halál roppant erejű összeütközéséről van szó, hogy ez a halál „csak” farce. A tárgyak eltűnése, eladása, elajándékozása élete másod­percmutatóját jelzi, s ő ezzel a másodpercmutatóval alkudozik. Mozdulataiban, fejtartásában a könyv előtt megvillan a csalás ösztönös lehetősége: hátha azért jobb volt a halálban, hátha azért az utolsó jelenetet el lehetne odázni és megőrizni a játékot, a történelem nulla-pontját. Hátha el lehetne kerülni a biblikus feloldást jelentő utolsó borotválkozási jelenetet? Nem a remény, hanem a puszta játék miatt. Ezek a ravaszkodó jelek, tétova oldalpillantások, az élő halál nagy színészi ábrázolásának szilárd jelrendszerét képviselik. S ezt érezte meg kitűnően Fejes: Csö­möre személyének egymással feleselő többrétűségét, azokat a hangokat amelyek egymással feleselnek a történelem hálójában vergődő kisember halálában. Én úgy láttam, Fejes kitűnően meg­értette: Csömöre nem egy költői szárnyalású öregember, aki végóráit éli, hanem a személyiségét elvesztő szubjektum, aki arra kényszerül, hogy végórájában újragondolja személyiségét.

A szabadság terhe: Pásthy Lajos borbélya

Pásthy Lajos borbélyára gondolva önkéntelenül is felmerül ben­nem Nietzsche egyik gondolata: „Ha a kígyó nem tudja levedleni bőrét, elpusztul. Így jár a szellem is, akit meggátolnak változtatá­sában; az ilyen szellem elpusztul." A borbély játékának központ­ja egy nagy metamorfózis: a kígyó levedli bőrét. Milyen szenve­déssel jár ez és milyen áldozatokat követel, bizonyítja Pásthy Lajos alakítása. Az első jelenetben ő még „a” borbély: udva­riasan figyel, érdeklődik, tájékoztat, cseveg. Stilizált mozdula­taival begyakoroltán végzi feladatait. A változások csak később következnek be, ahogyan a tárgyak fogyatkoznak. Csömöre még játszhat a tárgyakkal, nemcsak történetüket ismeri, logikájukat is kiismerte. Ahogyan kiüresedik a színpad, úgy kerül szimbiózisba Csömörével. Ám a látszatokat megőrzi; szavaival védekezik – tehát úgy akar csevegni, érdeklődni, társalogni mint azelőtt. Csö­möre válaszai viszont mind mélyebb nyomokat hagynak tudatán. Pásthy Lajos úgy ragadja meg ezt a változást, hogy érezteti velünk: nincs külső kényszer, az ember maga választja terhét: szelleme szabadságát. S nem is a szavak, a mondatok változnak meg először Pásthy művészetében, hanem a testjáték, a mozdu­lat. Ezek lesznek ormótlanabbak, szögletesebbek, lassúbbak. A szorongás zsugorítja meg testét. Pásthy megtalálta a borbély szerepéhez a domináns jelrendszert: a test játékát. A szöveg csak ennek a játéknak a kontextusa. S úgy vélem jó úton haladt: mert a metamorfózist nem lehetne csak a beszéd által kifejezésre juttatni. A későbbi jelenetekben elhangzott kérdések sokszor na­gyon hasonlítanak a borbély első kérdéseire, ám úgy tűnik mégis, hogy más ember mondja ki őket. A mondatok hasonlóak, forrás­vidékük ellentétes. S mindezt nyomatékosítja a színpadról ki­vezető deszkapadlón való ki- és bejövetele. Ezek a mikrojelenetek szimbolizálják mindazt, ami a színész lelkében lejátszódik. Utolsó útjaiban kegyetlenül tudatosodik: ez a palló a sors útját mutatja. A borbély először csak eszköz, az utolsó jelenetekben azonban már szerepet kap; úgy távoznak a deszkapallón, hogy egymást támogatják. S ez az út vezet az utolsó felvonás borot­válkozás-jelenetéig: a borbély megborotválja a halott Csömörét. Szó sem lehet itt véletlenről, ő tudja, hogy neki meg kell borot­válnia a halottat. Az igazi metamorfózis nem ismeri a véletle­neket, az egyszerű ötleteket. A nagy átváltozásban lehetünk tanúi a „meztelen lelkek” és a „meztelen sorsok” dialógusának (Lu­kács). Ez a borotválkozási jelenet immár a földön túli határokat érinti, olyan gesztus, amely túlmutat az empirikus életen. A bor­bély feloldja a főhőst és közösséget vállal Csömörével. S ebben a felvonásban van egy figyelemre méltó distancia a borbély sza­vai és gesztusa között. Amikor a borbély beszél, akkor fél, tiltako­zik, ellenkezik és belenyugszik; beszédében ellentétes értelmű mondatok kavarognak. De ez olyan, mint egy lázálom: a gesztus lázálma. Ő már abba a kútba nézett, amely elnyelte Csömörét, ő már megpillantotta Moszkva aranykupoláit, ő már megismerte Csömöre történelmét. Már annak a hálónak a rabja, amelyben Csömöre élt. És a játék kezdődik elölről.

A borbély játékában azonban van egy vonás, amely visszautal Nietzsche előbbi mondatára: az átváltozás tragikus voltára. Külö­nös, nagyon különös, hogy a szellem, amely a véleményét vál­toztatja, mindig tragikus jellegű. Semmi köze ahhoz a komédiá­hoz, amelyben az emberek cserélgetik a véleményüket. Pásthy Lajos jól felismerte, hogy a kettő között mély szakadék van.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.