Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

1. évfolyam 1. szám

Tolnai Ottó

ÉRZELMES TOLVAJOK

1965. január 15.

Prológus

I.

Sajnos egészen közönséges előszót kell írnom könyvem elé. Ugyanis egy kicsit kellemetlenül érzi magát az ember – amikor elkezd valamit. Persze nem a művész lelkiismeret-furdalásáról van szó. (Ilyesmi, azt hiszem, nem is létezik.)

Az ember csak negatív szituációban írt, festett már ősidőktől fogva. Szimpatikus ősemberünk, a piktorunk, akkor karistolhatta bölényét barlangja falára, amikor korogni kezdett a gyomra. Igaz, legalább neki lehetett volna egy kicsit több esze. De abban azért már biztos vagyok, hogy utána fogta a dorongját...

Most jut eszembe, ez ellentmond Huxley megfigyelésének: Homérosz hősei előbb megvacsoráztak, és csak azután siratták el halottaikat.

Csakugyan, amikor ír az ember, nem írni lenne jó.

És ha az olvasót még egy ilyen közönséges bevezető után is érdekli valami, remélem, jóval kevesebb félreértés, illúzió áldo­zata lesz, mint egyébként lenne. Természetesen ez a bizalom csak kölcsönös lehet, mivel nekem sincsenek semmilyen illú­zióim az olvasóval kapcsolatban.

Először is legfontosabb különbséget tenni. Különbséget tenni pl. a műfajok között. Azt hiszem, mindannyian egyeznek velem, hogy a regény és a folytatásos regény két külön műfaj, s hogy e kettőnek kevés köze van egymáshoz. Azt hiszem, abban is gyorsan megegyezhetünk, hogy a folytatásos regény a legnehe­zebb műfajok egyike. Mindezt nem a levegőből vesszük. (Végre Jugoszláviában is reneszánszukat élik a folytatásos műfajok.) Tapasztalt regényírók figyelmeztettek rá.

Miroslav Krleža Zászlói pl. égbetörő hullámok sorozata. (Gon­doljunk Leonardo Vízözön-vázlataira.) Az írónak túl sokat kell ­produkálnia az egyes folytatásokban. Persze a Zászlók érdekes­sége éppen abban van, hogy Miroslav Krleža képes is minden egyes folytatásban „túl sokat” produkálni.

Én tehát mindent megtettem, hogy az első folytatásokban ne produkáljak – hanem alant röpüljek.

És azóta, sajnos, jómagam is meggyőződhettem kalandom könyörtelenségéről.

Csak persze itt mégis egy félreértésről van szó. Ugyanis ne­kem nem volt szándékomban regényt írni. Annyira föl tudtam mérni helyzetemet.

Én csakis folytatásos regényt írhatok. Örülnék, ha valaki megjegyzést tenne elmefuttatásomra. Válaszként ,,normális” re­gényt írnék neki. (Milyen naiv jószág vagyunk: mindig másikunkról hisszük azt, hogy naiv.)

Minden szituációnak megvan a maga műfaja.

Matić szerint kétféle regényíró van. Az egyik munka közben kikapcsolja a telefont (pl. Martin du Gard). A másik nem kap­csolja ki (pl. Gide). Mi még megemlíthetnénk a regényíró har­madik típusát is – akinek nincsen telefonja. Mindezt persze nem a szociális mellékzönge miatt említem. Bennünket, mint mindig, most is csak a dolgok esztétikai vonatkozásai érde­kelnek.

Tehát közönséges optikai csalásról, játékról van szó.

És különben is fönnáll a veszély, hogy amíg az író elkészíti azt a bizonyos következő folytatást, addig az előző eltűnik, el­fogy. Mire befejezné könyvét: pl. meg is eszi azt. És nem marad más hátra, mint egy, a prológusunkhoz hasonló epilógust, nek­rológot írni.

Nálam is hasonló dologról van szó, hiszen az egyes folyta­tásokért kapott pénzen (hogy az mennyi lesz, azt majd a nekrológban közlöm) számítok közben: élni, utazni és szeretni.

Befejezésül még egy másik veszélyre is fölhívom olvasóm figyelmét. Írónk ugyanis már az első folytatás után félredobhatja az egészet. Már az első részbe beletörhet a bicskája stb.

Valóban, szinte elképzelhetetlen úgy dolgozni egy szövegen, hogy annak egyik vége, sarka le van vágva, ki van kötve: kész.

Nem tudhatom – honnan is tudnám –, lesz-e holnap, egy hét, egy hónap után is türelmem írni, élni. Ezt minden hatásvadászás, patétika nélkül mondom. Egyszerűen. Annál is in­kább, mert a „folytatásos regényíró” fejére is ugyanúgy rá­eshet egy tégla – még az utolsó folytatás előtt, már az első folytatás után –, mint akármelyik más halandónak. Nem?

Hogy mindezek – és még sok más – ellenére mégis bele­kezdek (ezzel a téglával a fejem felett), az csak tisztességes szándékomat szavatolja: a dupla aranyfedezetet.

II.

Félek, nekem sem fog sikerülni szurkot önteni abba a végtelen rózsaszín űrbe, ami valóság és valóság, ember és ember, iroda­lom és irodalom között tátong.

Sajnos, úgy látszik, én is csak egy vagyok a művészek közül.

III.

A prológusnak semmi köze könyvünkhöz. Minden folytatás után másikat kellene írni. Később talán éppen az előző ellen­kezőjét. (Nem tudhatni.) Itt csak egy-két, a könyvtől távol eső problémáról szóltunk.

A könyvről azért nem szólok, mert máris úgy érzem, hogy azok a körülmények, amelyek között érlelődött, és most íródik, jóval érdekesebbek, mint maga a könyv.

Engem máris a regény regénye érdekel: bánt.

T. O.

Kanizsa, 1964. december 9-én.

Lóttal sem volt már olyan nagy kedvem találkozni. Annak ellenére, hogy már egy hete türelmetlenül vártam. (Reggel még a tükörbe is belenéztem. Azt hiszem, inkább piros vagyok, mint sárga. Azt hiszem, mégsem vagyok beteg.) Naponta fölültem ide a páholyba és néztem, hogyan rángatják azt a rézgombot. Lestem, mikor jelennek meg Lót bütykös, sárga ujjai. Mikor mar­kolják meg a rézgombot. Határozottan, sőt valami könyörtelenséggel, mintha ki akarnák szakítani – hogy valakinek a fejéhez vághassák. Lót egyáltalán nem gondozta torz ujjait. Legfeljebb egy gyufaszállal kipiszkálta körmei alól a dohányport. Persze ezt olyan komolyan csinálta, mintha kis, pirosfejű varázsvessző­jének érintésétől angyali uijjai nőnének. Még a lányok sem tudtak mit kezdeni ezekkel az ujjakkal. Nemegyszer rendbe­szedték, de egy-két nap múlva még csúnyábbak lettek. Vagy nem is tudta, hogy torz ujjai vannak? Hiszen valamennyiünké furcsák. Šolnak pl. a mutatóuíjlja nőtt meg valamitől ijesztően nagyra. Nem fájt neki, de örökre olyan maradt. Og meg elhízta az ujjait. Hártya nőtt köztük, mint a kacsák lábán. Még egy csomót sem tudott eloldani velük. (Ő a technikónk.) Mózesnek vékony ujjai vannak, mint egy irón. Piszkosak, végtelen kör­műek. Madárkarmokra emlékeztetnek talán. Ha sikerül vala­kivel levágattatni körmeit (az nemegyszer én vagyok), napokig azt mutogatja, azzal dicsekszik. Beszéd közben még magabiztosabban, gyorsabban gesztikulál. S még kevésbé fontos az, amit mond. Nem mintha semmiségeket beszélne. Nem. Hiszen újabban éppen Mózes az, aki legmerészebben néz szembe a dol­gokkal. Persze ez nem jelenti azt, hogy ha a dolgok viszonoznák ezt a kihívó tekintetet, elbírná törékeny kis háta. Ha a leg­komolyabb problémákról kezd is beszélni, mihelyt ujjait észre­veszi, rögtön elharapja mondanivalóját, és hadonászni kezd, mint egy még föl nem fedezett magasságokat szimatoló kar­mester. Mikulás keze néha mozdulat közben elalszik. Még talán én tartom legtisztábban a kezemet. (Csak a kezemet.) De az enyém meg minden másnap megváltoztatja formáját. Egyik nap vékony, fehér ujjaim vannak, másnap meg megvörösödnek, megpuffadnak, mint egy böllérnek. Szinte még zsírosnak is ér­zem ilyenkor őket. Talán mégis éppen a kezünk miatt jártunk naponta a gőzfürdőbe. (Nem számítva, hogy az ember naponta szükségét érzi annak, hogy meztelenre vetkőzzön, meztelenül sétáljon. Egészen másképpen viselkedik az az ember, aki a napnak egy részét rendszeresen meztelenül tölti el.) Fölültünk a rácsokra, és egész nap ott bóbiskoltunk. Og minden félórában lerohant a fűtőhöz. Szidta, ne rajtunk spóroljon. Naponta fo­gadott vele, hogy még 45-ig se hajtotta fel. A hőmérőért futot­tak, és a középső rácsra akasztották. A fűtő fehér nadrágban, fehér trikóban és fehér tornacipőben volt. Legtöbbször egyiknek sem volt igaza. A fűtő jóval többet, Og pedig jóval kevesebbet bizonyított. Mindaddig, míg egy napon Šol meg nem sokallta az egészet, és le nem rúgta a hőmérőt. A higanycsöppek a re­pedésekbe gurultak. Mikulás sokáig tenyerén tartott egyet. A földrengés alatt is éppen ott voltunk. Az emberek kis kötényeik­ben kirohantak az utcára, a fürdő melletti fenyvesbe. Mi zár­óráig ott hevertünk a rácsokon. Lót az elsőn, Šol, Mózes és én a legfelsőn. Og rendszeresen változtatta a helyét.

– Mintha valaki ringatna bennünket – mondta.

– Tö Fe már el is aludt – mondta Mózes.

Mikulás a betoncella közepén ácsorgott, jobb kezét szíve fölé tartva, fejét egy kicsit balra fordítva, mintha hallgatna valakit, mintha ringatójával beszélgetne. (Mikulás nem hall a jobb fü­lére.) Néha elébeállt a kis, görbelábú Lót, ráncos, barna hom­lokát simogatva. Egyformán utálták göndör hajukat. Lót állan­dóan rövidre nyiratkozott. Mikulásnak bőrbetegsége volt. Néha föl sem gyújtottuk a villanyt. Mózes háta mögött megrepedt a fal. Szerencsére a hideg nem szivárgott be.

– A fűtő is biztosan a fenyvesbe rohant – mondta Og. – Máris érezni, mennyivel forróbb. Ez a szőrös lélek képes inkább a vécéket fűteni.

– Bár a fejére esne egy cserép – mondta Šol.

– Kár lenne a kupola üvegcserepeiért. Csodálatosak, amikor izzadnak – mondta Mózes.

– És csöpögnek a fejedre – szakította félbe halkan Mikulás.

– Láttátok az edzőnénit? Még a földszinten is dresszben mászkál. Még sehol sem láttam akkora szeplőket, mint az ő fa­rán. Ma egész nap a bénákat úsztatta – mondta Mózes.

– Mózes, te hallgass – mondta Og, és egy ráccsal följebb ült.

– Tö Fe, dugaszold be vele azt a repedést – mondta Lót. – Csak ki ne essen az utcára, mert még képes lenne meghűlni, és aztán egész éjszaka prüsszögne, mint egy beteg nyúl, és lestrapálná a szamovárt, a kis rühes. Már régóta készülök venni neki egy bilit (pirospöttyöset), s akkor aztán annyi kamillát főzhet, amennyit éppen csak akar. De ha éjszaka még egyszer meghúzza a klozetban a vizet, drótból kötök masnit arra a kis pöcsére. A gróf fél évszázadig tudott a szamovárra vigyázni. Még új volt, amikor nekem ajándékozta. Zsebóráját is nekem szánta, csak a szegényházban ellopták a párnája alól. Te meg már másnap megsértetted a nikkelt.

– Egy hatalmas kötött micit fogok venni – mondta Mózes, a repedést tapogatva vékony ujjaival. Többé, remélem, nem lesz szükségeim a hülye nagy szamovárodra. Akárhova nyúl az ember, öntött díszeibe akad. Különben az utóbbi időben már a gróf is lopott. Ellopta pl. Matyi pipáját. Az igazgatónőnél a kihallgatáson csak franciául volt hajlandó beszélni. Egy vagon palacsintát ígért Matyinak és azt, hogy megengedi neki (majd ha kihidrogénezik szakállából a nikotint), hogy lefesse – a lovon. Kiszedték a fogaimat, de még mindig nem jött rendbe a fejem. Reggel alig másztam föl a lépcsőn. Dávidot sem láttam mar egy éve. Képtelen vagyok feljutni az ötödikre. Tegnap ráakadtam arra a hatalmas kötött midire. Meg kell vennem. Ma meg könyvet vettem. Tetszik borítólapján az a Daly-rajz. De legközelebb ha pénzhez jutok, első dolgom lesz megvásárolni azt az egérszürke micit. A hajam is tönkrement. Valamikor szőke voltam. Szőke!

Šol vonaglani kezdett. A macskák hasonlóan hánynak. Erős reuma van a nyakában. Ez volt az első nyavalyánk – igaz, nem az utolsó is. Aztán gyorsan jött a többi: Lót és Dávid aranyere. Dávid néha fölfúvódik, mint egy béka. Lót hetekig hason fekszik, úgy közlekedik, mint egy csúszómászó. Og vér­baja. Izsák és Mikulás bőrbetegsége, süketsége. Az én visszereim. Mózes fogai. De Šol reumáját azt szerettük. Valahogy közösnek tekintettük fájdalmát. Még az internátusban kapta. No, meg a nőik is mind nyitva voltak. Šol még azon is eltűnődött, hogy a lányok esznek, nemhogy még szarnak is.

– Z. hív, látogassuk meg a kórházban – mondta Og. – Van két-három új ápolónője. És üres ágy is van, amennyit csak akartok. Úgyis beteg öszvérek vagytok egytől egyig.

– Mi a különbség a rák és a polip között? – kérdezte halkan, még mindig mozdulatlanul Mikulás. – Izsák anyja polipjának leszakadt az egyik karja, ahogy fölemelte a cirádát.

– A különbség az, hogy mind a kettő leginkább az özvegy­asszonyok tengerében él – mondta Lót.

– Pénelopénak is polipja nőhetett (a rák még akkor nem volt divatos), mire Odüsszeusz hazatért. Azt hiszem, nehezebb volt Pénelopé polipjával megküzdenie, mint a kérőkkel – mondta Mózes, vékony testével a repedésre tapadva. – Odüsszeusszal játszott így a tenger. Ropognak rácsaink!

– Viaszt öntsetek a fülembe! – kiáltotta Mikulás, még mindig a cella közepén, bal kezét a magasba emelve.

Og alatt megrepedt az egyik cső, és leforrázta a hátát. A disznó síkit föl hasonlóan, amikor nyakába vágják a karcsúra köszörült kést. Hatalmas anyajegye megkékült. Mindig azzal dicsekedett, hogy a tornatermek lányai mennyire imádják ezt a tenyérnyi, szőrös vadhúst a hátán.

– Akkor a kérők e rákos perspektívából pozitív hősök. A polippal készültek megbirkózni. Különben lásd Tö Fe Brehm-szemelvényeit. Sosem felejtem el azt a biológiaórát. Tö Fe a rákokról, Og a békákról, Dávid meg a szalamandrákról beszélt. A hatalmas, szégyenlős Dávid azt mondta, a szalamandra olyan kicsi, mint Luli keze. Az osztály fölröhögött. Mégis az ő be­számolói voltak a legjobbak.

– „Ki mondta itt magyarul, hogy RÁK?” – kapta föl a fejét Šol.

– No, és mindenekelőtt Dávid tízflekkes H. Miller-fordítása – mondta Og.

– És a visszerei is napról napra feketébbek, amióta kicsípte az a bulatovićos kakas. Még a talpa is visszeres – mondta Mikulás. Izsák minden este vakargatja, csak úgy alszik el. Nagy fehér lapjai fölé hajol, és mindennap újra kérdezi, mit rajzol. És Izsák mindennap ugyanazt feleli: Mária-tanulmányok, Mária-tanulmányok.

– Valami bonyodalom van Angéla néni kerékpárja körül. Egyszer bort hozott rajta az alak, de amikor Sám szétszedte, még az ágyban is sár volt – mondta Og. – Zseblámpáját is kölcsönadta, s elkésett a színházból. Az este T. P. is ott volt. Éppen aznap fogta meg Sámot. Zsebbe tett kézzel ment át a színen. Rögtön gyanús volt. Rányitott a vécében, s tényleg, a cigaretta már égett.

– „Végső ideje, hogy fölmenjek a fővárosba – mondta T. P. – Kíváncsi vagyok, ott is így cigarettáznak a színészek?”

D. D. nevetett.

– „Szégyent hozna ránk” – mondta Sám.

D. D. nevetett.

– „Ti miattatok kellene égnem. Ti még ott is kiállnátok a deszkákra, és úgy pöfékelnétek a tűzoltók szeme láttára” – mondta T. P.

D. D., a fogatlan bariton nevetett.

Lót kiment. Hangosan csapta be maga mögött a nehéz vas­ajtót. Minden félórában a tusra ült. „A szökőkútra”, ahogy Og mondta. „Szökőkutakat fúrj majd szobáidban. Meleg szökőkutakat. Hogy végre egyszer már kimossad azt az aranyat.”

– Og – kiáltotta Mózes. – Rakd meg a tüzet. Még mindig hullámoznak a falak. Úgyse mer lemerészkedni senki. És éne­kelni kezdett:

„Hullámzó Balaton tetején...”

Lót és Og lementek. Megtömték a kazánt. Estefelé már olyan forró lett a gőz, hogy mire észbekaptunk és kirohantunk, már pirosak voltunk, mint az ördögök. Lassan visszamerészkedett a személyzet is. Azt hitték, a földrengés miatt szorultunk benn. Az asszonyok bekentek bennünket valamilyen fekete zsírral. Mózes végre megcsókolhatta az edzőnő farán a legislegnagyobb szeplőt. Tetszett nekik Šol vörös szakálla, szőrzete. Simogatták, csipkedték. Kétértelmű vicceket meséltek. Mózes és én nagyon-nagyon soványak voltunk. Okkupált bennünket az edzőnő szep­lős fara. Og nagyon-nagyon kövér. Lót pedig nagyon-nagyon szemtelen volt. Észrevette, hogy az asszonyok fehér köpenye alatt nincsen semmi. Csúszósak voltak, mint a halak.

Szeretem ezt a páholyt.

Egy hatalmas pléh-háló van a falon. Az asztalterítőkön meg kék halak. Fekete vasakkal kenték be. Szerencsére nem sok mindenüket örökítik meg, aggatják így ki az emberek. Igaz, matematikai pontossággal következtethetünk a temérdek de­koratív motyóból. Érdekes, három év után most újra az OROSZLÁN szállóban lakom. Néha fölmerészkedem ide a pad­lásra. A pincérek nem járnak fel. Nem kell fogyasztani. A napokban fedeztem fel ezt a pókhálós konyhaliftet. Néha téved csak föl valamelyik takarítónő. De az is inkább az asztalomhoz ül, mint hogy fölsöpörné, felmosná a hullámos műanyag-pad­lót. Egy kicsit még szokatlanok az új, modern szállodák vak­belei. A régi szállodák kamrái, pincéi, padlásai szimpatikusak, természetesek. Egy világ onirique-umát őrzik. De az új hotelok építésénél, az egyszerű vonalú márványlépcsők, hallok között is kimarad egy-két kis sarok. Éppen itt, az egyik ilyen vakbél­páholyban kezdtem el írni könyvemet. Az egyik éjjel, ahogy az első folytatáson dolgoztam, valami zúgást hallottam. A szent­lélek egy hatalmas, zöld ventilátor képeben forogni kezdett a fejem fölött. Rögtön tudtam, hogy nem szabad kiegyenesednem. Azt is, hogy nem szabad abbahagynom az írást, amíg el nem hallgat. És már el is határoztam, addig írom az első folytatást, amíg csak forog. Amíg ki nem cseréli a padlás fülledt leve­gőjét. Nem is tudom, miért szerelték ide ezt a hatalmas ven­tilátort. Biztosan elfelejtették leszerelni. A pókhálós konyhalift se visz sehova. Milyen közel. Milyen meleg lehelete van. Ha kiegyenesednék, összekaszabolna. A hegyekre nyílik. Fenyő­ízű a köd. A fenyők feketék. Papírjaimat is a ventilátor lapozza. (O-iniciáléba zárt madár.) Az éjszaka, az első folytatásnál, va­laki eloldta páholyom. Fenyőízű a köd. Liften érkezik utánam az ital. És ha így nem is jöhettek hozzám (egészen szűk ez a lift, akár a sürgönylift), hiszen földszintje nincs is (a tájból három téglalap el van feketítve: az utolsó ítélet üres tételei): kuporodjatok bárhol a sarokban, és ismételjétek halkan utánam:

Ventilátor

ventilátor ventilátor

ventilátor ventilátor

és akkor egy hatalmas zöld ventilátor ereszkedik fölétek. Ritkán merészkedtem ki a szobámból. Noha nem követelik már a pénzt. Nem fenyegetnek. Milyen nehéz kezdetben pénz nélkül élni. Az igazgatótól kezdve úgy néznek rám, mint a szálloda csoda­bogarára. Néha felkapaszkodom ide. Érdekes, három év után újra itt a városban, ahol történetünk éppen indulni készül. Itt találkoztam Bőregérrel. Ő választotta ezt a szállót. „Mert tete­jére még a helikopterek is leszállnak.” Nem tudta szegény, hogy a helikopteres szállók drágábbak. Azt hitte, hogy ez az egész helikopter-ügy is csak valami dekoratív rnotyó. Szitakötőnek hívtam aztán. És egy kicsit félnek is tőlem. Bőrkabátomon (BIG MAC) kívül semmim sincsen. Csak egy citrom és egy manikűr-harapófogó az asztalon. (A terítő halványlila.) Pop­csendéletem miatt félnek tőlem az OROSZLÁN-ban. Be kell vallanom, vissza is élek vele. A takarítónők ijedtek meg először. Később az igazgató is följött. A citromokat szüleimtől kaptam. Tudják, elfoglaltságom nem engedi meg, hogy komolyabban ügyeljek a vitaminokra. Néha, amikor eszükbe jutok, citromot küldenek. A manikűr-harapófogót meg Bőregér vette. Egyszer, amikor volt pénzünk, kisollót ment vásárolni. Egész délelőtt a manikűr-pedikűr készleteket bámulta. Végül a kereskedő té­vedésből a kisolló mellé ezt a harapófogót is becsomagolta neki. Szépvonalú szerszám ez. A fogorvos műszereihez, talán modern kínzóeszközhöz hasonlít. Ezért ijedhettek meg ennyire. Kapcsolatba hozhatták Bőregér halálával. Tényleg, Bőregér nemegyszer magához kérte az ágyba. Valamivel kellett játszania. Levagdosta vele a paplan gombjait. Főleg akkor bíbelődött vele, amikor engemet már egy kicsit megunt. A szobakulcson kívül másunk valóban nem volt. Szeretem ezt a csendéletet. Jó szüleimet és a kis kövér Bőregeret látom. Hosszabban kellene írni róla:

CITROM ÉS MANIKŰR-HARAPÓFOGÓ.

Egyszer majd megfestem. És egy kicsit sajnálnak is. Az OROSZLÁNBÓL temettem el Bőr egeret. Még halálával is raj­tam próbált segíteni. Mennyire megértenek bennünket ezek az ágrólszakadt lányok. Mintha előre tudta volna, hogy se az orvos, se az igazgató nem fogja követelni a pénzt. Lót ajánlta, bővít­sem Bőregér ágyékát. Még erre sem igen voltam képes, hiszen már egy hete csak citromon éltem. De a legszörnyűbb napok a méhkaparás után következtek. Bőregér állandóan könyör­gött, feküdjek mellé. És akkor megerőszakolt. (Erről még Lótnak sem mertem mesélni.) Az utolsó napokban mindig azt mesélte, úgy érzi magát, mint egy csésze víz. Ha nem lenne az ágy, szétfolyna és beszivárogna a szép sárga parkettkockák közé – az utolsó napokban már annyira fázott, hogy még BIG MAC-omat is ráraktam –, és a parketta fölemelkedne, fölfúvódna a szoba, úgy nézne ki, mint egy kubista megoldású hölgy. „Másállapotos kubista-megoldású hölgy” – ismételgette. Fölszoktat­tam egy fehér macskát, de mindig azt bizonygatta róla is, hogy másállapotos, hogy kubista, míg végül ki nem vágtam az abla­kon. „Másállapotos kubista macska! Ezt is írd meg, Tö Fi. Ezt is. Mindent. Mindent: összevissza.”

Lót biztosan feleségét is magával hozza. Nem láttam már egy éve. Nem láttam, amióta visszajött a Szent sírtól. És azt a szép nagy szőke lányt is biztos magával hozza – akit minden jel szerint nekem szánt.

(Folytatjuk)