EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2026. november 21. | Olivér napjaAKTUÁLIS SZÁM:1682346. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

 

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

15. évfolyam 169–170. szám

Sinkovits Péter

Élő zenetörténelem

Zenei írások a Nyugatban. Budapest, Zenemű¬kiadó vállalat, 1978

1979. május 1.

A véletlenekben nincs túl nagy bizalmam, mégis – utólag nyu­godtan bevallhatom – csak a véletlenszerűséggel tudnám ma­gyarázni, hogy több mint tíz évvel ezelőtt mindent megtettem, hogy megszerezzem Tóth Aladár Válogatott zenekritikáit. Lehet, éppen valami könyvrecenzió, vagy rádióadás hívta fel rá a fi­gyelmet, minden esetre a kiadványt megkaptam, s Tóth Aladár írásai vezettek be először a zenei esszé világába. Így nevezném ezeket az írásokat, mert akár zenekritikákról, akár tanulmányok­ról van szó, egy széles látókörű, csillogó műveltségű szellem ve­tette őket papírra. A Breuer János által szerkesztett könyv, a Zenei írások a Nyugatban ajánlása pedig éppen Tóth Aladár emlékének szól, aki hosszú időn át vezető zenekritikusa volt a folyóiratnak. Nem véletlen tehát, hogy egy kicsit, mintegy beve­zetőként, Tóth Aladár zenekritikáinál horgonyozunk le, annál is inkább, mert az 1968-ban kiadott könyvhöz maga Lukács György írt előszót, amelyben Tóth Aladárt hídként jellemezte Bartók de­mokratikus kezdeményezései és a jelen számára oly szükséges marxista zenetudomány között, kiemelve, hogy „az igazi marxiz­mus magyarországi fejlődésében a zenetudomány messze előt­te jár mind az irodalomtudománynak, mind a képzőművészet tudományos feldolgozásának". Lukács szerint ez elsősorban Bar­tók fellépésével, a zene területén a nép felé forduló demokratikus szellem határozott előretörésével magyarázható, beleértve Ko­dály zenei működését is. Szakítás volt ez a korábbi elmélettel és gyakorlattal, amely a kultúrához, művészethez való hozzáférhe­tőség jogát csak egy elit rétegben látta. Lukács rámutat, hogy Bartók és Kodály működése mindig az igazi népművészet feltárá­sa volt, a legmagasabb rendű művészet lényegének feltárásával összefüggésben, továbbá – különösen Bartók esetében – a nép­zene felkutatása kiterjedt a szomszédos, és távolabb eső népek

zenéjének felkutatására is, majd a következőket mondja:

nálunk a magyar népi művészet értékének hangsúlyozása min­dig kifejezett hadüzenet volt a magyar elpolgáriasodó dzsentri-kultúrának. E radikalizmus következtében a zenei forradalom irányzata messze túlmutatott a Nyugat irodalmi állásfoglalásain".

Lukács ezzel mintegy körvonalazta is, hogy az adott társadalmi szituáció közepette mi volt a Nyugatban megjelent zenei tárgyú írások alapkoncepciója. De hogyan ír erről Tóth Aladár?

A magyar zenekritika feladatai című, 1925-ben megjelent írásá­ban (ez egyébként a Zenei írások a Nyugatban c. könyv nyitó­írása) elsősorban a hagyományos kritikával számol le, amely „hó­dolt ugyan már a felkapott, divatos virtuózoknak, de sokáig tá­madta, üldözte a magyar géniusz legmélyebb megnyilatkozását, s mikor végre melléje állt, már csak a közönség ítéletét követ­te...", majd később a következőket mondja: „A konzervatív kritika többé-kevésbé jogosan írhatja a külföldi modernekről, hogy tévelygők és alacsonyrendűek, sőt teljes joggal írhatja, hogy romlott, méltatlan utódai Bach, Beethoven, Mozart, Wagner mű­vészetének; de nem vitathatja el tőlük, hogy a mai Európa az 6 tulajdonuk, hoqy a mai nyugati művelődésnek ők a muzsikus­képviselői".

Végül még egy idézet az említett írásból: „A zenekritikának egyik legfőbb feladata: rákényszeríteni az előadóművészeket, hogy a legértékesebb zeneirodalom szolgálatába álljanak."

Ezzel lényegében kikerekedik a kép: a Nyugat köré sereglett zenekritikusok látták, tudták, hogy a közönség nagy része nem érti a „magyar nyelvű" muzsikát, de távol állnak tőlük a nyugati zenekultúra új eredményei is, a zenei intézmények (operaház, filharmónia stb.) pedig, enyhén szólva, engedékenyek a közön­ség irányába. A közönség – Schönberg és Bartók korában – még a bécsi klasszikusoknál, valamint a népszínműveknél tartott. A Nyugat zenekritikája – világosan, egyértelműen, s nem utolsósor­ban szívósan – ezt a lemaradást akarta pótolni. Bartókot és Kodályt igazán a Nyugat támogatta, az új európai zenei törekvé­sekről ez a folyóirat adott számot, a zenei intézmények repertoár­ját ezek az írások próbálták jószándékkal megváltoztatni, felfris­síteni.

Ilyen szempontból a kötetben közölt írások ma is izgalmasak, hiszen az akkori heves forrásból, az akkor autentikus nézetkü­lönbségekből, azok harcából szűrődött le az, amit ma már bizto­san tudunk, ami ma alapigazságnak számít. Az imponáló az, hogy a Nyugat zenei rovatában dolgozók általába nem tévedtek. Amit írásaikban elmondtak, ami mellett kiálltak, az kiállta az idő próbáját is. Szinte megdöbbentő – egy egészen apró példával élve hogy Füst Milán a tizenhét éves Szigeti Józsefben teljes biztonsággal fedezi fel a hegedűjátszás csúcsértékeit. Vagy. Schönberg muzsikájáról még ma sem egyöntetű a vélemény; Mol­nár Antalnak a róla írt – 1912-ben készült – tanulmánya egy mai vitában is perdöntő lehet. így válik ez a könyv izgalmas, élő zenetörténelemmé, egyben tanulságos olvasmánnyá.

Mint tudjuk, a Nyugat első száma 1908. január 1-én jelent meg, a folyóirat 1941 augusztusában szűnt meg. Megjelenése idején szinte állandóan közölt zenei írásokat, a könyv szerkesztőjének ebből a hatalmas anyagból kellett válogatnia. Breuer János végül is a következő szerzők mellett döntött: Barta Lajos, Bálint Aladár, Berényi Róbert, Devecseri Gábor, Elek Artúr, Füst Milán, Fran­cois Gashot, Gombosi Ottó, Gyergyai Albert, Hammerschlag Já­nos, Harsányi Zsolt, Jász Dezső, Karinthy Frigyes, Kázmér Ernő, Keszi Imre, Kosztolányi Dezső, Kuncz Aladár, Lányi Viktor, Mezey Zsigmond, Mohácsi Jenő, Molnár Antal, Náray Miklós, Sza­bolcsi Bence, Szirmai Albert és Tóth Aladár. A szerkesztő – helyesen – kihagyta az új kiadásban, másutt hozzáférhető íráso­kat, továbbá következetesen elkerülte a harmadközlést (így csak sajnálhatjuk, hogy Csáth Gézától egyetlen írás sem kerülhetett be a kötetbe, holott mondjuk a Nyugat első évfolyamában közölt kilenc zenekritika közül nyolcat ő írt).

A könyv végén található cikkbibliográfia bizonyára hasznos ada­lékként szolgál majd a kutatóknak, a könyv maga pedig szinte teljes képét adja a korszak zenekultúrájának.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.