
Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Sinkovits Péter
Élő zenetörténelem
Zenei írások a Nyugatban. Budapest, Zenemű¬kiadó vállalat, 1978
1979. május 1.
A véletlenekben nincs túl nagy bizalmam, mégis – utólag nyugodtan bevallhatom – csak a véletlenszerűséggel tudnám magyarázni, hogy több mint tíz évvel ezelőtt mindent megtettem, hogy megszerezzem Tóth Aladár Válogatott zenekritikáit. Lehet, éppen valami könyvrecenzió, vagy rádióadás hívta fel rá a figyelmet, minden esetre a kiadványt megkaptam, s Tóth Aladár írásai vezettek be először a zenei esszé világába. Így nevezném ezeket az írásokat, mert akár zenekritikákról, akár tanulmányokról van szó, egy széles látókörű, csillogó műveltségű szellem vetette őket papírra. A Breuer János által szerkesztett könyv, a Zenei írások a Nyugatban ajánlása pedig éppen Tóth Aladár emlékének szól, aki hosszú időn át vezető zenekritikusa volt a folyóiratnak. Nem véletlen tehát, hogy egy kicsit, mintegy bevezetőként, Tóth Aladár zenekritikáinál horgonyozunk le, annál is inkább, mert az 1968-ban kiadott könyvhöz maga Lukács György írt előszót, amelyben Tóth Aladárt hídként jellemezte Bartók demokratikus kezdeményezései és a jelen számára oly szükséges marxista zenetudomány között, kiemelve, hogy „az igazi marxizmus magyarországi fejlődésében a zenetudomány messze előtte jár mind az irodalomtudománynak, mind a képzőművészet tudományos feldolgozásának". Lukács szerint ez elsősorban Bartók fellépésével, a zene területén a nép felé forduló demokratikus szellem határozott előretörésével magyarázható, beleértve Kodály zenei működését is. Szakítás volt ez a korábbi elmélettel és gyakorlattal, amely a kultúrához, művészethez való hozzáférhetőség jogát csak egy elit rétegben látta. Lukács rámutat, hogy Bartók és Kodály működése mindig az igazi népművészet feltárása volt, a legmagasabb rendű művészet lényegének feltárásával összefüggésben, továbbá – különösen Bartók esetében – a népzene felkutatása kiterjedt a szomszédos, és távolabb eső népek
zenéjének felkutatására is, majd a következőket mondja:
nálunk a magyar népi művészet értékének hangsúlyozása mindig kifejezett hadüzenet volt a magyar elpolgáriasodó dzsentri-kultúrának. E radikalizmus következtében a zenei forradalom irányzata messze túlmutatott a Nyugat irodalmi állásfoglalásain".
Lukács ezzel mintegy körvonalazta is, hogy az adott társadalmi szituáció közepette mi volt a Nyugatban megjelent zenei tárgyú írások alapkoncepciója. De hogyan ír erről Tóth Aladár?
A magyar zenekritika feladatai című, 1925-ben megjelent írásában (ez egyébként a Zenei írások a Nyugatban c. könyv nyitóírása) elsősorban a hagyományos kritikával számol le, amely „hódolt ugyan már a felkapott, divatos virtuózoknak, de sokáig támadta, üldözte a magyar géniusz legmélyebb megnyilatkozását, s mikor végre melléje állt, már csak a közönség ítéletét követte...", majd később a következőket mondja: „A konzervatív kritika többé-kevésbé jogosan írhatja a külföldi modernekről, hogy tévelygők és alacsonyrendűek, sőt teljes joggal írhatja, hogy romlott, méltatlan utódai Bach, Beethoven, Mozart, Wagner művészetének; de nem vitathatja el tőlük, hogy a mai Európa az 6 tulajdonuk, hoqy a mai nyugati művelődésnek ők a muzsikusképviselői".
Végül még egy idézet az említett írásból: „A zenekritikának egyik legfőbb feladata: rákényszeríteni az előadóművészeket, hogy a legértékesebb zeneirodalom szolgálatába álljanak."
Ezzel lényegében kikerekedik a kép: a Nyugat köré sereglett zenekritikusok látták, tudták, hogy a közönség nagy része nem érti a „magyar nyelvű" muzsikát, de távol állnak tőlük a nyugati zenekultúra új eredményei is, a zenei intézmények (operaház, filharmónia stb.) pedig, enyhén szólva, engedékenyek a közönség irányába. A közönség – Schönberg és Bartók korában – még a bécsi klasszikusoknál, valamint a népszínműveknél tartott. A Nyugat zenekritikája – világosan, egyértelműen, s nem utolsósorban szívósan – ezt a lemaradást akarta pótolni. Bartókot és Kodályt igazán a Nyugat támogatta, az új európai zenei törekvésekről ez a folyóirat adott számot, a zenei intézmények repertoárját ezek az írások próbálták jószándékkal megváltoztatni, felfrissíteni.
Ilyen szempontból a kötetben közölt írások ma is izgalmasak, hiszen az akkori heves forrásból, az akkor autentikus nézetkülönbségekből, azok harcából szűrődött le az, amit ma már biztosan tudunk, ami ma alapigazságnak számít. Az imponáló az, hogy a Nyugat zenei rovatában dolgozók általába nem tévedtek. Amit írásaikban elmondtak, ami mellett kiálltak, az kiállta az idő próbáját is. Szinte megdöbbentő – egy egészen apró példával élve hogy Füst Milán a tizenhét éves Szigeti Józsefben teljes biztonsággal fedezi fel a hegedűjátszás csúcsértékeit. Vagy. Schönberg muzsikájáról még ma sem egyöntetű a vélemény; Molnár Antalnak a róla írt – 1912-ben készült – tanulmánya egy mai vitában is perdöntő lehet. így válik ez a könyv izgalmas, élő zenetörténelemmé, egyben tanulságos olvasmánnyá.
Mint tudjuk, a Nyugat első száma 1908. január 1-én jelent meg, a folyóirat 1941 augusztusában szűnt meg. Megjelenése idején szinte állandóan közölt zenei írásokat, a könyv szerkesztőjének ebből a hatalmas anyagból kellett válogatnia. Breuer János végül is a következő szerzők mellett döntött: Barta Lajos, Bálint Aladár, Berényi Róbert, Devecseri Gábor, Elek Artúr, Füst Milán, Francois Gashot, Gombosi Ottó, Gyergyai Albert, Hammerschlag János, Harsányi Zsolt, Jász Dezső, Karinthy Frigyes, Kázmér Ernő, Keszi Imre, Kosztolányi Dezső, Kuncz Aladár, Lányi Viktor, Mezey Zsigmond, Mohácsi Jenő, Molnár Antal, Náray Miklós, Szabolcsi Bence, Szirmai Albert és Tóth Aladár. A szerkesztő – helyesen – kihagyta az új kiadásban, másutt hozzáférhető írásokat, továbbá következetesen elkerülte a harmadközlést (így csak sajnálhatjuk, hogy Csáth Gézától egyetlen írás sem kerülhetett be a kötetbe, holott mondjuk a Nyugat első évfolyamában közölt kilenc zenekritika közül nyolcat ő írt).
A könyv végén található cikkbibliográfia bizonyára hasznos adalékként szolgál majd a kutatóknak, a könyv maga pedig szinte teljes képét adja a korszak zenekultúrájának.


