EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2026. november 21. | Olivér napjaAKTUÁLIS SZÁM:1682346. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

 

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

15. évfolyam 169–170. szám

Bognár Antal

Eligazodni

3. levél Iván Bjelisevhez

1979. május 1.

Feldúlni a lelkekben a félelem vetését – szándékom ezzel az írással nem lehet más, és Ön hiába is mosolyogna kesernyésen és jelentőségteljesen, hiába vonná össze atyai szemöldökét, én nem fogok erőszakot tenni kusza és felelőt­len, csupa nyűgös kérdéssel zaklató álmaimon holmiféle célszerű és örök érvé­nyű, nyomorúságos bölcsességek kedvéért, mint Ön tette ebben a mesében, amikor szívszorító látomását oly gyatra eszmei szósszal leöntve merte csak sza­vakba foglalni egykor. Erre az elhatározásra jutottam, miután sorra megcsömörlöttem a szépelgő siránkozástól, a nagyképű töprengésektől, s végül a hagzatos kérdésektől is; aminthogy egyébként Ön is legyűrte magában a gondolkodásnak ezeket a kísérteties délibábjait – ezért is érezhetné valóságos merényletnek, hogy mindezek után mégis megtagadom az Ön kisvárosi filozófiáját. (Talán el sem hihetné: igyekszem egészen megérteni Önt, és nincs bennem semmi gyűlö­let.) Azt hiszem, Ön azt várná, eddig küszködve együtt haladó gyöngeségeink itt az embereszmék hősi és magasztos civilizatórikus harcában forrhatnak össze – csakhogy abból az önmegtagadásból, amely a félelem jegyében megy végbe, mint az Öné, álszent meghunyászkodáson kívül semmi sem lehet. Nekem nem kell az Ön tilalmak pofozta iránytűje, én magam akarok végigjárni minden zsákutcát is a nyloningben való temetkezés korának ebben a tükörtermekkel, körkörös kirakatokkal, páncélablakokkal, csapóajtókkal, terelőkorlátokkal, önmű­ködő sorompókkal bonyolított labirintusában – alaprajza elveszett talán, s a má­solatán inkább megosztoztunk –, melyben egyik-másik válaszfal ledöntése nem je­lenthet többet, mint hogy közelebb jutottunk a menedékhely illúziójaként megte­remtődő akol, klórszagú rezervátum, szellemi nyomortanya akaratlan létreho­zásához; de ezeken kopogtatni is tilos, mert érthetetlen jeladás lehet, és tilos a hangos beszéd, mert érthető, dünnyögni, énekelni, fütyülni, fütyörészni inkább csak úgy magadban vagy pedig énekórán, módjával, kottából, beintésre, mert a többi csak kornyikálás, macskazene, s annak is megvan a maga helye és ideje; én nem nyúlok semmihez, csak nézelődöm, mert értelmes csak az, ha azt a leg­külső falat megtalálom: feltérképezem az útvesztőt, mint saját arcvonásait vizs­gálja az, aki nem ismerte az apját, mindegyre újabb hatszögletű cellákat jegyez­ve be, bennük azokkal, akik saját vizeletükben ülnek, a falat rágják, vagy lesik, ahogy a pók szöggé változik és a szög pókká megint, s akik a fal felé fordultak és rázkódik a válluk, azokkal, akik fejjel lefelé a mennyezeten járnak tréfálkozva körbe-körbe, meg akik otthonosan fordulnak be a sarkon, azaz sohasem mennek fejjel a falnak, és fejcsóválva válogatják a borsót.

Vagy mégsem áltatta volna önmagát, Iván Bjelisev, hanem épp a saját félelmeit és megfélemlíttetéseit játszotta ki, és én igazságtalanul vádolom Önt meghunyászkodással? Röstellem magam, hisz sejthető, hogy ez a labirintus ezenköz­ben mindegyre épül, tágul, terjeszkedik, akár a saját mondataim ebben a levél­ben, nem győzöm lejegyezni, és a legeslegkülső fala kitolódik a végtelenbe. S akkor nincs más hátra, mint felhagyni ezzel a mutatvánnyal határos erőpazarló foglalatossággal, felhagyni litopédikus ártatlanságom elkeseredett védelmezésével és alámerülni az emberi szenvedésben, amiről előbb még azt hittem, lehúz csak, akár az élvezetek; a lelkek támaszává lenni – mindeme lázadozás tudatá­val? S ez már az Ön meséjének elföldelt sugallata volna, tündöklő tisztaságban, amihez a szirupos befejezést talán csak óvatos engedményként ragasztotta hoz­zá, hiszen tudhatta, hogy akit csak egyszer is igazán szíven ütött a kérdés, ki ő maga és hol a helye ezen a világon, az nem lehet otthon ott, ahová bűntudatosan visszahátrál. Biztatna engem vagy letorkolna mindezek hallatán? S miért, hogy épp Önnek mondom el mindezt, azzal pörölök, akinek néha szinte egy szavát sem hiszem már; s az egész nem lesz egyéb így, mint szemrehányás. Melyi­künknek mi a sok és mi a kevés: a vágy, a csoda, szerelem, szabadság, avagy a valóság?

Kezdem elölről, mint egy ideje annyiszor már; mert elég volt a szemérmes köntör­falazás, az ijedt selypítés alibijeiből.

„Már így fogok meghalni” – ezzel a fájdalmasan belenyugvó sóhajtással kez­dődött elküldetlen leveleim közül a legkorábbi: ilyesféléket mondott rossz pillanatá­ban egy nálamnál is elveszettebb ember, s engem megcsapott a reménytelenség szele, mely megtisztulással biztathat a mohóságát leplező, önáltató kedélyesség örök tavaszában, mert e kegyetlen pont alkalom az elfogulatlan számvetésre – nem hogy keserű szájízzel beváltsuk az álmok maradékát vagy visszakérődzzük a kikezdett teljességet, hanem hogy letűzzük zászlónkat, akár a sarkkutató, s innen elindulhatunk visszafelé, de nem ugyanazon az úton, amelyen jöttünk (a lélek állapota nem egy lélek fejlődéstörténete), csupán ugyanazokat a szé­lességi köröket metszve; e kicsinyke magaslat így lehet végpont helyett kiinduló­pontja legalább a futásnak, maga a minden irányban kitáruló szabadság.

Csak hát ha úgy is fogok élni ezentúl, mint akit már nem fenyeget veszély, s akivel már nem történnek csodák, akár egy bekötött szemű csatamén, nem kapok új sebeket és nem lépek félre többé, az agyalágyult emlékezés taposó­malmában már csak siránkozhatok, mint az Ön eltévedt kiscicája még a kalandok folyamán – de hát végül is, legyen bár a világ tévelygők sötét erdeje, melyben csak rablótanyák és boszorkánykunyhók fénye világol, mégsem nyivákolhatjuk át az életünket, mint egy eltévedt kismacska, aki jámboran az egereket itatja; s ha már ennek a szabadságnak egy megbicsakló élet, kifosztott, eljátszott jövőnk az ára: ne a képzelet legyen szerényebb – az emlékezés legyen könyörtelen! Ficánkoló csikóhal, csöpp kis szörnyeteg, hypocampus ül az emberi agyban, s ha kettémetszi egy karcsú borotva, mindent tudni fogunk, amit addig tudtunk, de belőle semmit meg nem érthetünk már, mert semmi újat fel nem foghatunk. Szétszedi a begyulladt gilisztaész a képzelet és a kozmosz, a természet, a tör­ténelem mésalliance-ait, lerántja a kegyetlen szűz hátáról a bakot, nehogy tör­vénytelen egyesülésből valami egészen új szülessen, pusztít, mert elpusztít­hatatlan: ha nincs mit, hát önmagát darabolja, osztályozza. Ön is elvetette a siránkozást, de hogyan: hazamenekítette a lobogó farkú kis­macskát, hogy gazdája ölében doromboljon bűntudatosan az idők végezetéig, mert csatangolni, szerencsét próbálni merészelt – Ön tehát attól féltette őt, meglátja valahol arcát a víztükörben, mint Narkisszosz; s ha már nem lehet megtalálni a választ, kik vagyunk, jobb nem tudni semmit, dorombolva meg­húzódni kérdezetlen oltalmazónk ölében, aki elfordítja tőlünk a fejét, nehogy esetleg a szembogarában meglássuk riasztó képünket, hunyjuk le mi is fénylő zöld szemünket, üljön csak rajtunk a gonosz varázslat! Ám doromboljanak a köd­evők és a földevők, doromboljanak csak a faszarágik! S én kiköpöm azokat a lenyelt könnyeket is, mert föltolulnak, hiába is tagadná, abban, aki kiskorának buboréknyi tágasságába elanyátlanodva visszaoldalog félútról!

S aztán hát később dagadozni kezdtek a nagy dilemmák, immár a keserű szabadság e tágas ürességében. Csodák és tévedések, avagy a bizonyosság és a felismerés, „étre” vagy „faire”, a férfi és a női princípium, a dühös tigris és a betanított ló, a csigahéjban is ellakó királyfi és a bolygó hollandi, a borostyán­lét meg az ördögszekér-lét – ó, magasztos tépelődés földbe gyökerezett lábbal avagy a felhőkön ülve! Könnyű azzal példálózni, hogy a gyermekiélek ne legyen se dühös se tigris, se betanított ló, s példázatot faragni két csigával arról, hogy lenni sem lehet bűntelenül. Szép szavakat találni könnyű a tüneményes és töké­letlen angyalokra meg a kristályos és fogyatékos formulákra, melyekkel birokra kelünk, mert káprázatként jelenvalóak, mint a jelenések, s a megvilágosodás helyett bizonyosságként csak e csodákat és tévedéseket adatott megélnünk. Borostyán-lét és ördögszekér-lét? – részeg handabanda és átgondolt törtetés. Kakaskodás egy elkerített szemétdombon, ahol egy kancsal tyúk habozás nélkül bekapja a gilisztát, mely azon tűnődik, a lét mely végződésének tulajdonítson hát elsőbbséget.

És láttam, mint egykor Ön, hogy ideig-óráig tartó szabadság lehet csak ez, s messzire visz a kitárulkozástól. Láttam Önt Szent Mártonként haldokolni, nem „szeretet és reménység között”, hanem vergődni a megváltásért irtózat és re­ménytelenség, félelem és gyűlölet között, láttam a néma, megnémult, elnémított félelmet megcsillanni az Ön szemében, Iván Bjelisev, mert az iszony meséje ez a kétségbeesett tévelygés a sötét erdőben, hisz Ön is messzire vágyódott a kicsiny és sanda emberektől, s a kicsikart reménységé, mihelyt a ház andalító, szűkös biztonságába menekítette saját álmaitól megriadt lelkét, Ön félt az emberektől, félt a reménytelenségtől, félt a földet választani, úgy ahogy van, s az eget amilyen lehetne, s amitől a legjobban félt, azt választotta, mert aki engedelmes, annak bántódása nem eshet: félelme oszthatatlan, Ön tehát a mai égbe bugyolálta a holnapi földet – s én a hiábavaló szabadsággal együtt az Ön megszeppent választását is elvetettem, mint ahogy tegnapi és mai, mai és holnapi, mai és tegnapi holnapi és mai egek és földek minden takargató, hamisító és hitegető pelenkaváltását.

Végül tehát azt kérdeztem magamtól: hol a helyem ezen a világon? S úgy tűnt ekkor, Ön minden ellenvetésemet számításba vette, mert általuk is pontosan oda jutottam, ahova egyenes út vezet az Ön megrendítő kérdésétől: ki is vagyok én tulajdonképpen?

Járkáltam és elképzeltem, hogy valaki járkál, másvalaki az én helyemben – végbemehetne-e ez a járkálás bárki által, s én végzem-e valóban; figyeltem az embereket és elgondoltam, hogy folytatnom kell egy mozdulatukat és az ő torkukkal kell lélegeznem – néha már-már sikerült a játék, csaknem sikerült átalakulnom; s belémnyilalt, hogy a világ meglenne, meglesz, megvan nélkülem; kiváltam és elvegyültem, kilöktek és leláncoltak; kis kölyökké vedlettem vissza, s az ő borzadályával betűztem ki egy érthetetlen feliratot valami kapu fölött, életemben az elsőt: IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET. A helyem nem lehet egy számozott fülke a strandon, ahol átöltözöm, és nem lehet egyetlen hely sem, ahol jártam, mert azok a helyek mind én magam vagyok. A helyem nem lehet mások helyén, de kívülük sem. A helyem nincsen Ninivében a haragos Úr akara­tából, s előbb van Ninivében mégis, mintsem az Úr zsámolyán. Nincs a szép köldökű Omphalé udvarában, s nincs Syleus szőlejében. Az én helyem nem lehet másmilyen, mint amilyen én vagyok.

Ilyképpen elvetettem ezt a kérdést is mindenestül, akárcsak egykor Ön, mert a szerepek bármikor felcserélhetők, aki ma molnár volt, holnap lehet kéményseprő, de én – vagy bárki más – molnárnak se lehetek más, mint kéményseprőnek – e szónoki kérdés válaszadója csak az lehetne, aki senki; s miféle válasz lenne az? S aki kérdez, az a kereső, a felesleges – ettől félt Ön, hogy magányossá, számkivetetté ne kelljen válnia, s inkább a saját életéből szakította ki magát, a kijelölt helyet elfogadva, amire nem kell magyarázat. Elviselhetetlenül nyugtalanítónak érezte, hogy e ponton állva, ahol kiszalad szájunkon a választás kérdése (sürge­tően, hogy adjuk fel, adjuk már fel!) be merje látni: nem tervek és parancsok, nem rendelkezések és elrendeltetés vezette ide, hanem a véletlen – ami vakvé­letlen addig, míg kutatni nem kezd utána, mi a magyarázat, Ön szabad kezet adott egy testetlen fantomnak abban, hogy mivé legyen, mert nem merte vállalni ama üres szabadság másik meghatározottságát, aminek a foglalata Ön saját maga, azzal amilyen, eredetével és emlékezésével, az Ön személyes, helyét meghatározó világa! Ön megtagadta önmagát, Iván Bjelisev! S ezért végképp elvetem a kérdéssel együtt az Ön válaszát is, nekem nem kell az Ön álmegol­dása nyomán felszakadó megkönnyebbülés. A szerelem meddő, a hűség az, ami teremt, ami megtart – ezt mondja Ön, s nekem ez a gyáva hűség nem kell! Ön hagyta elültetni didergő lelkét, mint a répát, kisajtolta magából ezt a tanme­sét, hogy cukorkával édesgethesse magához a rosszcsont szökevényeket – korbács és kockacukor, Iván Bjelisev, klasszikus nevelőeszközök! S már sejtheti, miért kellett levelet írnom Önhöz. Mert mire való mindaz az esetlegesség, ostobaság, tétovaság, mindaz az önfejűség, a sok szédelgés, mire valók a sérel­mek, gátlások, ellágyulások és egyéb szamárságok, mire való ez a se füle se far­ka macskakaparás? – kérdezhetné tőlem. De hát mindez mégis én vagyok, s ha nem is kell senkinek, nem is fér be sehová, tehertétel a világ boldogításában, és magam is azt hiszem már, igazán nincs semmi de semmi érdekfeszítő, példamu­tató, jelentős, de még csak kedvemre való sem, egyszóval csupa sikertelenség és haszontalanság, azt azért tudni szeretném, mivé lehet mindez, miért és hogyan – hiszen élek! S létezésem véletlenjeinek sorozatában az Ön meséje maga volt az írott szó, a megelevenedő írás, a megszólaló Hang! Talán most már megért engem: nem tehetem meg, hogy ne igyekezzem egészen megérteni, kiismerni, megfejteni Önt és a meséjét: mert az is én vagyok.

S most elmondhatom végre, amivel mindezek után kezdeni akartam. Le­gyen! – ezt mondja az írás, mely már nem állít, nem választ és nem kérdez; legyen! – mondja, mert dolgok és tettek helyett állnak itt szavak és mondatok, az Ön meséjében csakúgy, mint az én levelemben, az írás pótcselekvés, megmásíthatatlanul és a velejéig, s az marad akkor is, ha kimondom, feloldódik, mindig „létezővé” semmisül az olvasásban – de alany nélküli beszéd nincs és nem le­het, mint ahogy alany nélküli olvasás sem, s így az Ön meséje, mely másokhoz szól, egy önmagát eltagadó személy szájából: ráolvasás, varázslat, szemfény­vesztés, egyszóval előírásos maszlag, amellyel Ön jobbítani igyekszik, jobbítani azt, ami ismeretlen, s így valójában szépít csak, szépíti a meglevőt, hiszen ha azt mondja, ez legyen, azt is kimondta, ez pedig ne legyen, ez legyen tehát és semmi más, ennek kell lennie és más semmi nem lehet, minden kaland, játék és álom helytelen és kerülendő – s mert önmagával együtt engem sem ismer, Prokrusztész-ágyat készít világra jövetelemhez, egy mindenható lényhez utasít, mint azok a betűcskék egy régi kövön, és egyazon mozdulattal visszatántorít, elébe citál és elcibál, meg ne próbáljam a lehetetlent, mert a beláthatatlan világ fölé fölvonta a szövetség megközelíthetetlen jelét, s ami tarkaság volt, most holt­szürke, ám föl van pántlikázva; én azonban akkor már többre tartom a krétával falra rótt nyelvöltögető irkafirkát, mely őrzi még a legyen! fonákját, hisz ökör nem vagyok, és személyesen önhöz intézve szavaim (önmagáért beszélő forma az Öné is, az enyém is) csak azt mondom: legyek!

Félni, félteni, megfélemlíteni – ez a félelem igeragozása.

Én nem akarom pontosan tudni, mit akarhatok, mert azt nagyjából tudom, mire vagyok képtelen.

Kicsoda Ön tulajdonképpen, Iván Bjelisev?

Ki az, aki elém áll és rám rivall: Állj! Ki vagy?

Ha megállok, többé nem vagyok. Végez velem ha lépek.

Kiválni és elvegyülni.

„Túl árkon-bokron sem vagy elérhetetlenebb, mint karnyújtásnyi távolság­ban – higgyék inkább azt, hogy közéjük kívánkozol, semmint hogy elvágyódsz közülük.”

Megszokni vagy megszökni.

Nem lehet megszokni és nem lehet megszökni.

(Élni, halni. Félni, falni. Élez, felez, falaz, éled, halad, feled. Stb.)

Az az ablak ott Dalmáciában a Dinara hideg csúcsára nézett. Lenn végig a völgy lankái. Fölöttük a messzeségben madárraj gomolyog, külön-külön talán nem is igen észlelhető sötét pontok sokasága egy gomolyaggá tömörülve, mint megkergült szúnyogok, muslincák felhői az akácfák lombjaihoz közel, nyári esteken.

Alakját változtatva leng, inog, hullámzik, mint a lebegő víz. De nem egyhelyben áll – most hirtelen rányitja a szemet ez a madárraj a hatalmas térségekre: egy nagyobb fekete pont üldözi őket – nem tudni, verebek-e, galambok-e? –, kis késéssel átvéve a madárraj irányváltoztatásait, hol közelebb kerül hozzájuk, hol távolabb. Nem nyáresti idill ez, hanem hajsza az őszi égen, kemény harc, menekülés, a veszély – héja, vagy sólyom az üldöző? – összetartja az apró ma­darakat, ezer riadt szárny verdes sebesen, ezer gyenge szív kalimpál, csupa ösztönösen, a helyszínen összehangolódó eltérés, hirtelen fordulás, fölcsapódás ez a mozgás, és nincs magja ennek a szénpor-függönynek, csak valamiféle mágneses erőtere; aki kiválik, az elveszett, mert az üldöző egyet választhat, arra az egyre les, s az áldozattal a raj gyengesége fogyatkozik – és ha mégsem vesz­ne el, odalenn a cserjében rászakad a fönn megoszló félelem egész súlyos tömbje.

„Bátorítani aki csügged, csillapítani aki vesztébe rohan.”

Ezen a másik ablakon át a lépcsősorok és folyosók központi platójáról az öblöt látja a katona, a kikötőt, s az öböl túlsó felén a homályba süllyedő várost. Átellenben, ha megfordulna, a nyílt tenger, a távolság dús rétegeinek párájával, s a világítótorony. A katona egy oszlopnak dőlve cigarettázik, és azt mondja magá­ban: vércse. A vércse. A vércse és a seregélyek. A vércse lecsap. Elképzeli a házat, az asztalt, valahol a homokvidéken, egy formátlan levél mondataival küsz­ködik, a ház elé képzeli a szőlőtőkék elnyúló sorát, mely létezik, köztük az alma­fákkal és szanaszét a nagy fehér, erezett héjú, gyermekfej formájú tökökkel, és mint a szamár, ordítana a fájdalomtól, hogy semmit sem ért, és nem tudja átlátni a világ rendjét, nem képes kiismerni magát. „Hagyni, ha valamibe beavatnak, de semmit se tenni azért, hogy bárkinek is a bizalmába férkőzz.” Hozzáképzeli a seregélyeket, csapatostul jönnek százfelől, szemezgetik az édes szőlőt a mohó­ság fülledt mustszagában, mézillatában, benedvesedő szemmel, minden úszik, a torok, a belek, a kloákák vonaglanak, szüret, szüret; most már szünet! és odaképzeli (hosszú póznán parancsoló kalap) az egyszer szénát, másszor szal­mát zabáló madárijesztőt, mely a földbe ütve meredten áll, részegen kóválygó darazsak gyűrűjében; kókadt bálvány, döglött világítótorony, mely arra vár, hogy a feltámadó szélben rongyai meglibbenjenek, lobogjanak, csattogjanak a szél­ben, gyülekeznek a felhők, indul a helyben járó repülő, felszállni! felszállni! – egy mozdulat, nem is, csak az árnyéka elég szétugrasztani a falánk sereget; s ott áll a kelekótya a vártán, az isten mosolyog rá, nincs kinek beszélnie, rásötétedik és rávirrad, rávirrad és rásötétedik, a gaz már a térdéig ér és a kúszónövények fé­lénk indái a nyaka körül matatnak.

A katona egy oszlopnak dőlve cigarettázik az emeleti platón, és nézi túlnan a várost. Tompán lüktet a halántéka.

„Titkolni, hogy lélekben távol vagy: nem bámulhatsz magad elé vagy a messzeségbe, mint a foglyok, a vendégek és az őrültek.”

„Otthonosan mozogni.”

„A lehető legkisebbre csökkenteni a megjelenés, a lehető legnagyobbra növelni az itt tartózkodás valószínűségét.”

„Kiszámíthatatlanná válni: megbízhatóvá és pontatlanná.”

Szeszélyes eltérésekkel állandósítani: kívül a zárt tér hatalmát, mintegy elfogadott­ként, belül a szökés esélyeit.”

Kezét a korlát hideg kövén csúsztatva lemegy a lépcsőfordulóig, megtorpan, az­tán lassan leballag, elhalad az ügyeletes fülkéje mellett, megáll az ajtóban. Az udvaron vacsorához sorakoznak. Mikor a menet elindul, visszafordul, az előcsar­nokban császkál. A fülkében az asztalon sakktábla; ahogy felállt mellőle, az ügyeletes meglökte a táblát, s a figurák félig átcsúsztak a szomszédos mezőkre. Míg vissza nem ér, partnere, a helyettes most azzal foglalatoskodik, hogy gon­dosan visszatologatja őket a helyükre. A katona gondolatban néhányat lép a vilá­gos, majd a sötét helyett. Visszalép és újra próbálkozik. Két-három elfogadható változat marad az első lépésekre. Nem kutatja, hogyan folytatható a játszma. Két rossz sakkozó nem játszik remit. Rendre és kölcsönösen elnézik a kínálkozó lehetőségeket, a játék menete szabályos és értelmetlen: forgandó fölény, a játékszabályok szerint, de akarat, szándék, terv nélküli, megalapozatlan és egymástól független döntések láncolata, melyeket lehetetlenség és nincs is erő visszaidéz­ni, az előállt meglepő helyzetek nemhogy nem tartalmazzák, eltörölni látszanak eredetüket, pillanatnyi anyagi és helyzeti előnyök, átlátszó fenyegetések káprázatával, tartós szorongatottságok fel nem oldó elodázásával biztatnak sietős és ingerült húzásokra. Megbánni nincs idő – ki tudja, nem kerülne-e csöbörből vö­dörbe, aki visszaveszi a lépést? Hibát hibára halmozó versenyfutás, minél kilátás­talanabb a hadállás, annál eszeveszettebb ütemben közeledve a sivár végjáték felé, mert az ellenfél egyre elbizakodottabb, veszélyérzete mindjobban csökken, figyelme kihagy, nagyvonalúan pazarolja olvadozó előnyét, s mihelyt szarvashi­bát vét, minden meggondolatlan kapkodás, baklövés, ügyetlenség egyszerre igazolást nyer, helyesnek bizonyul visszamenőleg, akárhogy is volt, minden jó, ha a vége jó, figyeljük csak az ellenfél arcát, most gondterhelt és magamagára dühös; hogy egyetlen apró figyelmetlenséggel tönkretette oly szépen alakított manővéreit, legszívesebben visszavenné a lépést (de hát ilyenformán meg se áll­hatnánk az alkudozással a játszma kezdetéig, hát igazán ott toltuk volna el?); pedig a mi érdemünk, is, hogy győztük cérnával, a mi művünk úgyszólván egészen, hogy dugába dőlt a terve, hiszen épp most igazolódott be lépésünk által, hogy üveglábakon állt, egészen gyatra volt, valljuk be férfiasan, s csak az ellenséges figurák szerencsétlen véletlenek összejátszása folytán kialakult túl­súlya őrizhette meg – ideig-óráig – a győzelmi kilátások látszatát; s ha súlyos hi­bát vétett is, ez maga a sors keze, a szerencsés véletlen igazságszolgáltatása, mert ezzel helyreállt az egyensúly, amit bosszantó mulasztásaink folytán, nem pedig ellenfelünk találékonyságából, következően vesztettünk el.

A katona kiegyenesedik, és anélkül, hogy a helyettes előtt felfedné a kínálkozó lépést, fölballag a lépcsőn, lábával menet közben kilöki a lengőajtót, végigmegy a folyosón, elfordul, benyit a hálóterembe, és kinyitja szekrényét, mely az ablak alatt áll. A lepedők világítanak a félhomályban. A kavicsokat erőtlenül lotykolja a tenger, az elkanyarodó út tövében fölül fallikusan kiszélesedő kőoszlop: itt kötöt­tek ki valaha a római hajók. A kis kőépület most alkalmi raktár. Az emelkedésen délután lekaszálták a hatalmas ánizsbokrokat, most is megcsap az illatuk. A betonon nagy halom üveggyapot áll régóta: mint valami nagy állat belei. Egy do­boz szardíniát, négy ömlesztett sajtot, két tasak ribizlilekvárt talál. A takarót ráteríti az ágyra, bezárja a szekrényt, kilép a folyosóra. Senkit se lát. Lesiet a hátsó bejárat keskeny lépcsőin az alagsorba, vaksötétben botorkál ki a falhoz tá­masztott vaságyak között a szabadba, világos van, sietősre fogva a konyha felé tart, utolsóként a vacsorára késve szállingózók között is, elhalad a kis kőépület mellett, elhagyja a konyhát, a főépület előtt megilletődött újoncok ácsorognak csoportokba verődve, megy tovább a raktárépületek mellett, a hátsó falhoz érve befordul az ösvényen, itt a sűrű bokrok között hirtelen megszűnik a hullámok csapdosása. Gyorsan sötétedik, alig látja, hova lép, hűvös van, izgalmában ásít. A fal túloldaláról, a gépparkból hangos beszéd verődik a magasba.

Kiér az országútra. Saját lépteit hallja, fönn tompán búg egy érkező repülőgép, helyzetlámpái ütemesen villognak.

Elkerülni a várakozás gócait.

Résen lenni.

Folyamatosan átgondolni a lehetséges útvonalakat és számításba venni minden eshetőséget.

Nem gondolni tovább.

Tétovázás nélkül eltérni, ha kell.

„A feladatom az lett volna, hogy elrettentő képet fessek róluk. De hát a szemfor­gató szörnyülködés, a megbélyegzés, az milyen segítség? Nem pártolom én őket, de egyszerűen nem voltam képes rábírni magam arra, hogy mindenáron és elsősorban utálatot, bűntudatot, félelmet, szégyenérzetet igyekezzek kelteni, mert mit érek vele? Hogy is bírhatnám jobb belátásra azt, aki úgy érzi, eleve semmibe veszem? Ha azt mondom, tönkreteszed a májad, a gyomrod, csak azt közöltem, te ennyiből állsz, máj vagy és gyomor, féltsd a májad és a gyomrod, ha az életed félted, mert ez az élet, a máj és gyomor tökéletes működése. Nem lehetsz felelős még magadért se, de hibát követsz el, ha nem hallgatsz az okosabbra. Aki nem ember, nem lehet ember – aki nem lehet ember, nem akar ember lenni – aki nem akar ember lenni, nem ember. Oda se fütyülnek, hogy mit beszélek. Hogy mondjam nekik: – Embereid meg magad!

Nem beszéltem kellő borzadállyal a lecsúszásról, nem ecseteltem kellő részlet­hűséggel a rohamosan leromló szervezet pusztulását és magát az elriasztó lát­ványt, nem ítéltem el kellő szigorral az asszociális viselkedésmódot. Rendben van, de hát a felvilágosítás nem állhat rémmesékből! A fizikai pusztulással való fenye­getés egy illuzórikus lehetségesség állapotában tartja meg az embert (nem ösztönöz, csak visszatart), s mert a lehetőségek a folyton változó emberi helyzetek elágazásai, épp a kiteljesedéstől fosztja meg percről percre. Fölfüggesztett vere­ség: elodázott győzelem.

Szép idők voltak azok, amikor tragikus entuziazmussal az öntudatra apellálva üzentünk hadat az első számú társadalmi közellenségnek: a tüdővésznek, az al­koholizmusnak, az írástudatlanságnak, és a rendelők és gyárcsarnokok falára került a jelszó: AZ ALKOHOL ÖL, BUTÍT ÉS NYOMORBA DÖNT. Az élet épségét, ha valami, a támaszra lelt, támaszt nyújtó értelem védheti, az egész tu­domány erre való. Az a kölyök persze, bármelyikünk, aki még látta ezeket a feliratokat, úgy rémlik, megszemélyesíthette, gonosz embernek képzelhette azt az Alkoholt, alattomos népellenségnek, kémnek és hazaárulónak. Aminthogy az is, és mégsem az, mert félemberként ki-ki maga öli, butítja, dönti nyomorba ma­gát – mennyiben ő a kártevő és mennyiben ő a károsult?

Az élet értelme, az nem derül ki abból, ha kikötöm, hogy fő követelmény a mértékletesség, a többi nem számít. Mert ez a mértékletesség a mértéktelen megittasultságot és az elviselhetetlen józanságot egyformán helyteleníti. S még csak kacsintanom kéne hozzá egyet: – Csak rajta ne kapjanak.

Valamiféle magyarázatot várnak talán, nem kioktatást. Ezért indultam ki abból a köznapi vélekedésből, hogy a részeg ember igazat mond, azt beszéli, amit gondol, vagyis megoldódik a nyelve.”

Gyerünk, gyerünk, mert itt a hajnal!

Azt mondta, néha szinte fél tőlem, olyan keveset beszélek. Prédikálni is, meg gagyogni is hülyeség. Akkor most: szónoklás vagy csak motyogás? Akkor, most. Nem tudok elaludni, más baj nincsen, vegyék jegyzőkönyvbe, tessék! A rádió be­mondja: nulla óra. Egy befejezéssel terhelt kezdet. A helyből ugrás nemhivatalos rekordjai és más érdekességek a világ négy sarkából. „Elővégen helybenfutásban és állómenetben mérték össze erejüket a vállalkozó kedvű stb.” Velő, ég, lővég stb.

Helyben hagytuk a szart, jelentették (ki) megkönnyebbülten.

Ki nem állhatom a beszéd és a hallgatás viszketeg igekötőit.

Leárazott emberi helyzetek: meg sem értek és már rothadnak. Milyen lenne egy rosszul (vagy egészen tévesen) szinkronizált figura lélektana, öntudata, ha életre kelne?

Magyarázkodásnak nincs helye (például valamiféle elkallódott levélről).

Azt fogom mondani, sétálni mentem.

Aki sántikál, az nem megy sétálni.

A holdkórosok nem veszik észre, hogy sántítanak.

De nem is botlanak meg.

Miért csak a háztetőkön járkálunk, mint a macskák, miért nem a tengeren is? (Egyensúly és kettőnvásár, biztonsági holtpont, gólyahír stb.)

Tudom, hogy gyorsan elmúlik, de hát a napok, a percek, cudarul hosszú napok ezek helyi idő szerint.

Sétálni mentem a háztetőkre, és nem vettem észre, hogy eltévedtem. (Mitől lett vizes a cipőm?) Csak kitódultak volna a házakból az emberek. Gondolják csak el, aki addig csak poshadt kutakat látott a falvakban, és zárt rendszerű szökőkuta­kat a városokban, milyen felfedezés számára egy igazi cethal! A vízsugár hegyén egy gömb pörög, mert ez egy képzeletbeli cethal.

– Néha már majdnem félek tőled.

Nem jó, ha mindig kitüremlik valami mögöttes, és az se jó, ha az egészet szét­áztatják a szavak. A hallgatás készenlét a beszédre. Készenlét előkészületek nélkül. Készenlét a párbeszédre. Beszélek vagy hallgatok, ez a közelség.

– Akkor most fogalmazok, vagy csak jár a szám?

Csak tutajozunk. Tutajozni jó. Mi ketten jól tudunk tutajozni.

Azt mondta, legtöbbször égve hagyja este a rádiót, úgy alszik el.

– Szeretem ha közben szól a rádió.

Én nem merem égve hagyni. Kölyökkoromban nagyon szerettem arra ébredni, hogy valahol szól már a rádió. Ébren vannak. Nincs semmi baj. Nem nagyon tudok elaludni, de mindig kikapcsolom, ha már kezd leragadni a szemem. Félek attól, hogy egyszer csak vége szakad a zenének, és éjnek idején felriadok a pontos időjelzésre, azt sem tudom hol vagyok, és híreket mondanak. Félek el­gondolni, hogy mélyen alszom, mint akit letaglóztak, szuszogok egy üres szobá­ban, áramlik a vér az ereimben, és valahol mellettem, zúg, bugyborékol, égrecsegve-ropogva ég – a rádió.

– Nem úgy beszélnek, mint az életben.

Azt mondtam, az egész életünk nem olyan, mint az életben.

Tulajdonképpen örülhetünk, hogy nem hasonlít semmire.

– Ez nem beszéd.

Azt mondtam, ez nem élet.

– Ez nem élet.

Azt mondta, ez nem beszéd.

– Ez nem élet.

– Ez nem beszéd.

– Ez nem hasonlít semmire.

Sajtot szardíniával, meg sajtot ribizlilekvárral. A sajt hallal is, lekvárral is ehető. Utána finom édesbort.

A nagyfényi szabóműhelyben láttam először rádiót. (Ezüstpapírba csomagolt sajtot is.) Ódaóvakodtam a varázslatos dobozhoz, rezzenetlen zöld Küklopsz-szemébe néztem. Emberek beszéltek egy térben, csodálatos volt. Odakönyököltem a hangablakba, és már nem láttam semmit magam körül. Mint buborékok, fülem­be úsztak a hangok. Svejk, a derék katona, ez volt a hangjáték címe.

Azt mondta, szeret, már aludt, álmában motyogott valamit, lábujjhegyen közelebb léptem hozzá, miközben öltözködtem; fölé hajoltam és megcsókoltam.

Azt fogom mondani, fontos volt találkoznunk. Életbevágó.

Nem fogok mondani semmit.

Megyek a városon át és nem tudom abbahagyni, egy végtelen levél kusza sorai gomolyognak a fejemben. Egy levél halkonzerv és lekvár nélkül, egy levél, amely nem bűzlik a tárgyilagosságtól és nem ragacsos a szenvelgéstől. A tiszta beszéd legszebb formája.

Mert másképpen minden csak motyogás, fecsegés, prédikáció lenne.

Különben levelet írni perverzió.

Értsenek meg.

Hagyjanak békén.

Megyek az országúton, oszladoznak az árnyak, a cserjés egyre hangosabb a madárzsivajtól. Kilépek a fal mögül, sietve átvágok a főépület mögött a dombol­dalon, suhog a vizes fű. A hajnali tenger világít.

Be az alagsorba, fel a lépcsőn, át a folyosón. Ruhástul bezuhanok az ágyba. Most folytatódhatna Kaspar Hauser és Helen Keller éjszakai üzenetváltása. Lenn az ügyeletes hatalmasakat ásíthat. Még tíz perc az ébresztőig.

A világ összeszűkült, vagy micsoda, mindenesetre valami elhanyagolt kantin vagy menza az egész, vagyis egy alacsony, irdatlan hodályféleség, amelyben nappal is ég a villany; hosszú sorban állnak az emberek a pult előtt, toporogva és tekingetve, oldalt gőzölög a kondér, benne valami fehéres bukdos a lében, váló­ban fehéres morzsalékszerű valamit vet fel a víz, a gőz minden síkot összevissza hajlít; rajtam a sor, pontosabban ez nem is olyan nyilvánvaló, mint az, hogy a tá­nyér, amit éppen telemertek, az enyém lesz, s az én adagom szemmel láthatóan kisebb, kilöttyent, vagy mi a csoda, nem tudom visszamenőleg megállapítani, mi az eltérés, de ez az adag másmilyen mint a többi, nem az, ami nekem járna, ami mindenkinek jár; felemelem fejem, hitetlenkedő, zavarodott értetlenséggel, amibe pillanatonként düh és röstellkedés szúr, s a fehér kötényes nő furcsamód nem áll, hanem ott ül kissé hátrább egy csőszéken, egészen hátradőlve, egy pontba révedő, fényes szemmel, úgyhogy jobb karja, melyben a merőkanalat tartja, természetellenesen megnyúlhatott, vagy inkább egészen elvált a testtől – hisz minden szép és arányos rajta –, csak így meregetheti, kotorhatja a lét oda se figyelve; állok szörnyűségesen dagadó időtlenségben, mintha áthúzott jelenléte­met akarnám érvényessé erőszakolni a várakozással, enyhülésre kész tiltako­zássá a néma, az észrevétlen, a zsibbadt, béna kiszolgáltatottságot, mert nem vagyok képes megszólalni, és nem tudok szó nélkül továbbmenni; reszketés fut át rajtam, pedig még nem zúgolódnak a hátam mögött a többiek, akiknek a haja töve amúgy is viszket a késlekedéstől, nem zúdulnak fel, csak a szokásos zajon­gás ez, mely fel-felveti egy recsegő, fakó hangnak a hangszóróból áradó foszlá­nyait, mit mond, mit mond, a tányérban párállik az én adagom, és a nő oldalán valaki ott áll, egészen fölé hajolva halk hangon magyaráz, hanyagul választékos kézmozdulatokkal kíséri gyors suttogását, egyik lába egy felfordított vödrön, ráérős és célratörő, leereszkedő és fölényes, irigylésre méltó a biztonsága és sajnálatra méltó az a helyzet, az a szerep, a lecsúszottság, s a nő úgy issza ezt a sugdosást, mint aki holt; állok riadtan és eltökélten, mert ebben a meghosszabbí­tott pillanatban százan továbblépnek szemlesütve, állok, mert mások hangoskod­nak, alkudoznak, s hátrább a sorban ellenük csap fel a lárma, mely holnapra lelo­had, ha ők elcsitulnak, mivelhogy az ő tányérjuk most már meg van tetejezve, s magasra csap, ha holnap már bosszúból kapnak kevesebbet, bosszantásul, s nem ment még el a kedvük a civakodástól; mert hiszen az itt nyilvánvaló, hogy ez a sérelem nem szándékos, nem lehet személyhez szóló, de elfogadható-e az igazság véletlen hibája – aki elfogadja, nem fogadja-e el a szándékos kedvezmé­nyezést is, s aki nem fogadja el, nem kényszerül-e hadakozni amaz ellen is, rögeszmésen, közderültségre, míg oda nem jut, hogy a maradékot kell összekol­dulnia, vagy pedig a nyakába varrják az egészet; állok, mert kibírhatatlan állnom, állok, mert esztelenség, állok, mert látom azon az arcon a gyötrelmes vágyako­zást, elkívánkozást, és hallom abban a suttogásban a kínos, szűkölő esedezést, állok, mert semmiért nem jár jutalom és nem jár büntetés, állók, mert ez itt a világ, amit nem hódítottam meg, állok, mert mindenki áll, állok, mert nem lenne szabad tudni és nem lehet nem tudni, nem lehet tudni és nem lenne szabad nem tudni, ki itt a kicsoda, mi itt a micsodának a kicsodája, aki a micsodáját a kicsoda micsodájával micsodálja, állok, mert nem tudom kifelejteni magam az egészből, se belefeledkezni nem tudok a játékba, állok, mint egy sóbálvány, amit meg kell kerülni, és már minden megy tovább a rendes kerékvágásban, állok, mint aki nem állja útját senkinek, ha te nem mersz, én sem merek, én merek, te merj, ha mersz, állok, pedig már telemerítettem a tányéromat és nyelek, nyelek, nyelek, majd megfulladok, könnybe lábad a szemem, levegőért kapkodok, hogy rámkiál­tanak, mit röhögsz, te szerencsétlen – és jól hátba vágnak.

Nagy lábdobogás valahol egészen közel, dulakodás és káromkodások, valaki sipító hangon lamentál, sivalkodik, mintha elevenen nyúznák. Mintha csak a saját rikácsolásával győzhetné meg magát arról, hogy él még. Ugrok ködös fejjel, csa­tolom a derékszíját, fölrántom a csizmát, szaladok a folyosóra. Egy ismeretlen alakot húznak, vonszolnak, vörös az arca és az orrából vér szivárog. Csak rá kell nézni: a sárgaföldig leitta magát és teljesen be van dilizve. Hárman fogják, hullám­zik az egész menet, ahogy nekivadulva ugrál, csapkod, rugdalózik. Belekapasz­kodik az ajtófélfákba, az állványokba, mindent összemaszatol, amit csak ér, úgy kell lecsupálni róluk. Puffadt arccal dugják ki a fejüket az újak közül a soros alvók, menjetek aludni, mondom. Valahogy betoloncoljuk a zárkába, másból nem ért most, csak ha jól odasóz neki az ember. Úgy kell a kezét hátracsavarni, hogy leszedhessem róla a szíját – a cipőfűzőjét már valahol elvesztette. Egyiküket nekilöki az ajtónak, felreped a szemöldöke. Ne bántsd, mondom, nincs eszénél. Rázárjuk az ajtót – csakhogy a fickó kézzel-lábbal dörömböl, torkaszakadtából üvölt, olyan erővel, hogy közben el-elmegy a hangja. Itt nem nagyon lesz alvás. Kötözzük oda az ágyhoz. Azt akarod mondani, húzzuk mindjárt fel, akkor csend­ben marad? Majd átmegy rajta. Megemlegeted, te állat, fenekedik aki a mosdó­ban vizet fröcsköl sziszegve a homlokára. Nyűglődnek, kelletlenül kászálódnak, mikor fölrázom őket, aztán meg, mikor alhatnának, sakkoznak meg idétlenkednek. Odaállok az ajtó elé.

– Hallod-e, hagyd abba a dörömbölést. Kapsz két takarót és kialhatod magad. Esze ágában sincs abbahagyni, üvöltözi, adjam vissza a karórját, és különben is föl fogja vágni az ereit.

Beszélhetsz amit akarsz, barátocskám, de mégiscsak szóba álltái velem. Megkapod a magadét, eressz be, kapadozik a kulcsokért a sérült. Ne ugrálj, látod, hogy ellátták már a baját.

– Ide figyelj, komám, ha ember módra viselkedsz, itt senki se fog bántani. És már üvöltök én is, ez az ő hullámhossza.

– Ha már idehoztak, itt fogsz ülni a seggeden, amíg érted nem jönnek, nem ment el a jobbik eszed, hogy még te fenyegetőzöl? Itt én felelek érted, a taknyos zseb­kendődet tőlem fogod visszakapni, és én felelek azért, hogy ne essen bántódásod! De az istenfáját, azt igenis vedd tudomásul, én felelek azért is, hogy ezeket a kölyköket ne háborgassa senki! Mit képzelsz te, ki vagy te? Téged nem izgat az ő éjjeli nyugodalmuk – hát akkor őket se izgatja, hogy te hogy keveredtél ebbe a slamasztikába! Nincs elég bajod így is? Beléd fog fagyni a szar az éjjel. Közben meg ülhetnél velünk egy asztalnál.

Már nem tudom, mit ordítozok az ajtón keresztül, de a dörömbölést abbahagyta. Rikácsolva kérdez, követelőzik.

– Értsünk szót, ember!

Mikor elhallgat, kinyitom az ajtót. A falhoz húzódik, kezét maga elé kapja. A szeme zavaros.

– Nesze, itt vannak a pokrócok. Csupa sár vagy.

A sérült a hátam mögül nekiugrik – kipenderítem. Megkergültél?

– Mondhatom, jól megcsináltad.

Reggel nem ugrasztom ki az ágyból. Odateszem a kenyeret meg a szalámit a párnája mellé és az ágyára ülök. Mocorog, kinyitja a szemét.

– Edd meg.

Néz fásultan.

– Nem kell.

Egy szusszanásnyit csak ülök tovább.

– Akkor eredj, mosdj meg. A mosdóban találsz egy rongyot, azzal töröld fel a fo­lyosót. Jól összemaszatoltad. Itt a falon végig, ez a te kezed nyoma. Tán mégse más dolga lenne.

A dac egy szikrája villan fel a szemében és rögtön kihuny.

Nem mozdul. Szó nélkül felkelek, sarkon fordulok és kimegyek az udvarra. Elszí­vok egy cigarettát. Nem akarom nézni, amíg megcsinálja.

A kölyök élt-halt a mesékért. Bevagdosott kenyérhéjat nyomtak a kezébe, azt majszolgatva csetlett-botlott anyja nyomában, s nem volt tőle egy perc nyugta sem, mert mihely úgy ítélte meg, hogy nincs különösebb dolga, s magára von­hatta a figyelmét, már a Vasziliszát meg a Piroska és a farkast akarta hallani, néha egyszerre és egyforma intenzitással minden mesét, hogy már valóban csak azzal lehetett véget vetni a nyűgölődésének, ha az ember belefogott valamelyik mesébe a sok áhított közül. Fejből tudta már valamennyit: ha este odaültek mellé az ágyra, le-leragadó szemhéjjal olvasták neki a Hófehérkét, a Csipkerózsikát, és véletlenül vagy szántszándékkal átugrottak egy rövid bekezdést, megmásítottak egy mondatot, vagy ne adj isten kihagytak egy vissza-visszatérő jelzőt, a megcsalatottság lázával tiltakozott: – Nem úgy van, nem úgy van! Mert hiszen külön világ volt ez, állandó, örök, jelenvaló, és szüntelen mozgásban megújuló, újra­kezdődő, megelevenedő. Élő beszéd, mely csak úgy szab törvényt, hogy teremt. Tündérmesék, mondák, népmesék – mind úgy élte át, hogy bennük a szavak, akár a fákon egy-egy levél, nem felcserélhetetlen és nem nélkülözhetetlen, de valami titkos terv folytán nem lehet máshol és nem lehet másmilyen. S ezt tudja az a barackfa meg az a szilvafa is a kertben, tudja Jancsi és Juliska, tudják az összes jegenyefák kinn az út mellett, és tudja a hét törpe.

– Majd ha megtanulod szépen a betűket, te magad is olvashatod a mesés­könyvet.

Így hát kapóra jött, hogy a kölyök torzsai unokatestvérének kivették a manduláját, s ott feküdt náluk, a kölyök rácsos kiságyában jó pár napig. Ember, ne mérgeIődj!-öt játszottak meg dominóztak egész nap. Vagy mulatságos volt, ahogy a tekervényes sorokban, óriási nyolcasokban egymás mögé sorakoztatott dominó­kockák kerepelve halomra dőlnek, mikor a legszélsőt meglöki az ember, s az az előtte állónak a sarkára bukik, földönti, s az is az előtte állót, és így tovább, néha több ágra szakadva. Sakkoztak is, de a kölyök sírva fakadt, mikor a torzsai fiú bemattolta, aztán meg elkedvetlenítette a gyanakvás, hogy az hagyja magát megverni az ő kedvéért.

Nagyon szép házakat, fákat, állatokat rajzolt neki a fiú a kölyök színes ceruzáival. Egy tucat volt belőlük, Apótól kapta őket ajándékba egy kifestőkönyvvel együtt. Eredetileg szép karcsú ceruzák voltak, s most néha valósággal rossz volt ránézni töredezett végeikre. Azon a vasárnapon ugyanis, amikor nyelve hegyét kiöltve befejezte a púpos tevét a kifestőkönyvben, tanyasi rokonuk jött hozzájuk látoga­tóba egy magakorabeli kisfiúval, akinek úgy megfájdult a szíve, mikor elmenőben le kellett tenni a gyönyörű színes ceruzákat, melyeket előbb oly áhítattal tartott a kezében, hogy keservesen zokogni kezdett, s mivel a kölyök semmi áron nem volt hajlandó megválni egyetlenegytől sem, Apus markába fogta mind a tizen­kettőt, és a bakon szépen kettéfűrészelgette őket. Most némelyiknek még a béle is csuszkál.

A torzsai fiú mindenesetre nagyon szépen rajzolt velük, s nem nagyon beszélt hozzá, mert nyelni is alig tudott, este kamillateával gurgulázott. Csak egy-egy szót mondott a rajzlapra bökve, jelezte, hogy mi készül, alakul, mikor a kölyök szeme előtt még csak kusza vonalak kanyarogtak, s ez amellett, hogy izgalmas és megnyugtató volt, határtalan tiszteletet ébresztett a kölyökben. A vonal már az volt, amivé lenni akart, noha még nem volt látható, mivé lesz, s ha félbemarad a rajzolás, talántán el is varázsolódhat. Ami hiányzik az alakból, az volt itt a vonal elrejtőzött élete. Hattyú, hajó, ház.

Aztán egy pakli finom, áttetsző, félbehajtott cigarettapapirost kaptak Apustól (dóznijában kis fémnyelv szorította le őket), s a fiú az egyik papír felső felére egy almát rajzolt, az alsóra meg három összeérő vonalat húzott, akár valami létrát vagy micsodát. Rábökött az almára, majd a vonalakra.

– Alma. A. Alma.

– Alma – mondta utána a kölyök is.

A következő papirosra egy ásót rajzolt; aztán egy botot, majd cipőt, csizmát ügye­sen, s alájuk mindenféle szögletes meg girbe-gurba ákombákomokat.

– Alma, a, alma.

– Ásó, á, ásó.

– Bot, bö, bot

– Cipő, cö, cipő.

– Csizma, csö, csizma.

A maradék cigarettapapiroson később, mikor már nagyjából elsajátította az alap­ismereteket, most ő maga rajzolta utána gondosan, itt-ott megakadva a titokza­tos krikszkrakszokat – sehogyse sikerültek oly élesre, egyenesre, mint a mintán.

– Alma, ásó, bot, cipő, csizma – rajzolgatta a jeleket, melyek homályos kapcso­latban álltak az olvasással. Nem nagyon látta, hogyan lehet majd mindent, de mindent elolvasni.

– Nagy a, kis a.

– Nagy á, kis á.

– Nagy bö, kis bö.

– Nagy cö, kis cö.

– Nagy csö, kis csö.

Lassanként megtanult minden betűt, alig-alig hibázva vágta rá szinte kiáltva, ka­pásból, vagy kis gondolkodás után:

– (Alma) – a! (Ásó) – á! (Bot) – bö! (Cipő) – cö! (Csizma) – cső!

Aztán a fiú két jelet rajzolt egymás mellé.

– Lö. Ó. Ló.

– Lö. Ó. Lö, ó. Lö – ó. Lö-ó.

Nyögött, értetlenkedett.

– Lö, ó. (Ló) — lö, (óra)-ó. (Ló+óra=ló.)

– (Ostor) – o, (ló) – lö, (ló) – lö megint, (óra) – ó. O, lö, lö, ó. (Ostor+ló+ló+óra.) Ez valahogy egészen idegen volt, az oly természetes szavak, a betűk és hangok, a harmincegynéhány kis rajz (szinte el sem hitte, hogy ennyi az egész, és nem több) jóvátehetetlenül széttördelt vonalkáival összevissza gabalyodott a fejében, csupa nyögés volt és kacskaringó. Más az, hogy ló, és más az, hogy olló; a csupán beszélt szavak oly áttetszőek voltak, a világ minden dolgának volt saját neve, és ezeket a muzsika, csupán valamiféle dallam, kopogás fűzte össze. Mint ősszel az ökörnyál.

Erőlködött, hitetlenkedett, toporzékolt.

– Becsaptatok, becsaptatok! Azt mondtátok, ha minden betűt megtanulok, tudok majd olvasni. Nem igaz, nem igaz, hazudtatok! Én már tudom a betűket, és mégse tudok olvasni!

Nem lehetett megvigasztalni semmivel.

Görcsösen kapaszkodott az alighogy elsajátított betűkbe (mintha valamiképpen mindnek csak egyik fele lenne nála, darabokban, s valahol másutt vannak együtt a hiányzó részek); csak akkor tűnik elő mögülük valami, bármi, akkor, abban a pillanatban, amikor az egybeolvasott betűk maguk eltűnnek, áttetszővé lesznek. Ki tudja, melyik betűsor jelent meg így először, nyomban feloldódva a szóban, amellyé összeállt – a figyelem görcse, magyarázzuk talán egyszerűen a végső reménytelenséggel, a fáradtsággal, a figyelem görcse engedett, és egy laza, a betűket egybemosó és semmissé tevő odafigyeléssel siklott végig rajtuk a tekin­tet. Megjelent a szó, már maga is semmisülőben, egy egyszerű mondatba ágyaz­va, mert ez már az olvasás volt, az igazi olvasás, aminek semmi köze a betűkhöz (és később a szavakhoz, a mondatokhoz, a beszédhez), s megnyíltak a hazug­ság csatornái, mert mint a betűk mélyén a megtévesztő kis ábrák, a szavak mélyén a jelentés, a közlések mélyén az igazság, úgy húzódott meg foszladozva, sima foszlányokká vasalva az élő, a tiszta beszéd, s már szegényesen, mert a közlés távlatából csupa fölösleges dallam, mellékes indulat, elfogultság, csupa szidalom, óhaj, nevetés, a viszonyítás közönségessége volt az egész, az írás mindezt nevetségessé alacsonyította, fa lett a levelekből, mely most már mintha fa tudna lenni levelek nélkül is, az ősz rakosgatott ebben az elvarázsolt kertben, létrehozva – mert elkülönítve – a korábban oly természetes csodákat, s egy né­ma hang keletkezett a semmiből, szétáradó egyenletes búgással zsongító, ke­gyetlen és ravasz.

A kölyök dülöngélő betűkkel leírta a nevét keresztben és hosszában, és szédül­ten hintázott a betűk lajtorjáján, gurult egy végenincs keresztrejtvény üres mező­in, szétterülő hálóján. Tudott olvasni.Tudta már, ha távol kerül attól, akihez szólni szeretne, vagy ha kiveszik a manduláját és nem tud beszélni, levelet írhat. Minden ajtó nyitva áll előtte, úgy képzelte, és rajta nyíltak meg az ajtók. Már semmi sem lehet azonosítható többé, és minden az igazolhatóság, az elfogadha­tóság köntösében igyekszik ezután megjelenni.

Felnyitja az újonnan kapott könyvet és olvasni kezd, falja a sorokat, szótagolva még, mint aki járni tanul újra, és a világ elmerül körülötte, valahol mélyen alatta kavarog felismerhetetlenül, s valami ködszerű udvart von köré a fölhabzsolt sza­vak, mondatok káprázata, nem tudja hol van; mikor magához tér, vége a repülés­nek, az ismerős tér elébe szökken, árnyékot vetve egy visszaidézhetetlen arcra, mely elszivárog az anamorfikusan torzuló időben, és mindez jó mégis, mert bizakodást kelt benne: hogy nevén fogja szólítani az az ismeretlen hang, hozzá szól; egyetlen szó juthat el majd hozzá, ismeretlen nyelven, s az nem más, mint egy hosszú-hosszú sóhajtás, idegen hangon – a saját hangján. Mert miközben sóvárog utána, hasonulni igyekszik minden elkapott suttogáshoz, kitalált hősöket utánoz – levedli eleven bőrét, s a tátogó tömlő lenyeli újra a fájdalmas testet. Hinni akar, és kisarjad benne a félelem, a gyanakvás.

De mi az, ami megérik, megérlelődik, Iván Bjelisev?

Miféle tudás akkor?

Mit rejt a mag, és mit nyújt a föld?

Volt egyszer egy kislány(a megjelenő lény vagy szellem feltétlen ártatlanságát nyomatékosító fedőnév nem lehet más), s volt neki egy szürke kiscicája(akinek, mint afféle szobatiszta háziálltnak, semmi dolga azon felül, hogy úrnőjének kedve teljen sima szőre simogatásában, abban, ahogy büszkén dagaszt vagy a nyelvé­vel mosakszik; azon felül tehát, hogy tüstént ott teremjen, ha nevén szólítják), ez a cica olyan önfejű volt, olyan makacs(ásták volna el), hogy amit egyszer a fejé­be vett, azt végre is hajtotta(légy szófogadó, fogadj most szót, hogy holnapután kiskedden esetleg, persze ha addig nem lesz rád panasz, engedményekben, kedvezményekben részesülhess, tedd meg ma, amit kívánnak tőled, hogy bol­dogulhass, mert hisz a kislány a javadat akarja, légy most olyan, amilyennek lenni kell, és ne törődj vele, hogy milyennek kellene, lehetne lenni általában, általában pedig ne legyél önfejű, ne makacskodj, fogadj szót), egyszer elhatároz­ta, hogy elmegy sétálni(vagyis hát elcsavargott az ebadta, mert maga se tudja, hova akart jutni, hová akart kilyukadni, nem tudná megmondani, no de ha meg füllentéssel tetézi a csavargást, akkor nem csak ostoba, hanem elvetemült is, mert maga is tisztában van azzal, hogy úticélja titkolni való, tilalmas, de persze már maga a séta is haszontalanság, mert nemcsak az időből szakít ki, mint min­den elmélyedés, de meg is szédít, és aztán keserű az ébredés), a kislány figyel­meztette(a természeténél fogva ártatlan lény vagy szellem tehát természeténél fogva mindentudó is), cicukám, ne menj messzire(és igazán elnéző, hisz nem követel sokat), mert eltévedsz(mert ami messze van, mit érdekeljen az téged, ha itt biztonságban lehetsz, mindened megvan, és minden messze van, ha jobban meggondoljuk, messze a földi tartományok, messze ami rút és ami szép, messze minden amit elkövettél vagy elmulasztottál, messze Tiég a halál is, oly messze, hogy tán nincsen is, járt utat járatlanért el ne hagyj, aki önfejű, az elté­ved, jön majd mihozzánk összetörve, mindenhol jó, de legjobb otthon, vándorol, délibábot kerget, légvárakat épít, bámészkodik és tűnődik hiábavalóságokon, aki a semmit nem becsüli, a mindent nem érdemli, mikor észre tér, már késő, nem tud visszatalálni, és senki sem tudja, hol lehet, talán csak az a jótét lélek), de bi­zony a cica nem hallgatott rá, hanem fogta magát, elment az erdőbe, ment a cica, mendegélt, s egyszer csak észrevette, hogy ő bizony eltévedt, ténfereg az erdőben ide-oda, de sehogy sem találja meg a haza vezető utat(minek is ment el, senki se küldte), lassan leszállt az éj(a világ sötét és gonosz, egyszóval kiis­merhetetlen), egyszer csak, ó borzalom, egy fatörzs mögül bagolyhuhogás hallatszik(csak reszkessen, aki háládatlanul kimerészkedik a szörnyűséges éjsza­kába, úgy kell neki ráijeszt a tudás kísértet-madara), megijed a szegény cica (még a kislánynak is megesne a szíve rajta, ha nem tudnánk, hogy a szeretete: fizetség) szörnyen(ami ismeretlen, az félelmetes, aki tehát meglapul, annak nincs mitől félnie), és sírva fakad(máris szánja-bánja meggondolatlanságát a szökevény), a törzs mellett éppen akkor futott el egy nyuszi, észrevette a cicát és megkérdezte, hát te, pajtás, miért sírsz, a cica hüppögve felelte, eltévedtem, nem tudok hazamenni(csak még egyszer otthon lehetnék), de különös teremtés vagy, mondta a nyuszi, ki vagy te tulajdonképpen, bizony nem tudom(a kislány, lám, biztosan tudja ezt is helyettem, csak nem kötötte az orromra), sírta a cica, mert még kicsi vagyok(növök, növök, s egy szép napon talán oly nagy leszek, mint a kislány, utolérem a növésben, ha jó leszek, mert nagyobbra nem is szeret­nék nőni), de buta vagy te, pajtás, ki az anyukád, nekem nincs anyukám, csak gazdasszonyom(hogy is van ez, miféle nyelv ez), az egy kislány(származásom gyökerei nem nyúlnak a tisztátalan idő televényébe, eredetem forrása maga az ártatlanság,egy mindentudó lény, szellem szikrája létem, bíborban születtem s nem anya szült, én nem jöttem világra, csak a világon vagyok, s gazdámnál ennyi elég is nekem, a zavaros világ rontása rajtam már ez is, hogy elhiteti velem, létem nem áll fölötte mindennek), mondta a cica(s aki elmondhatja mind­ezt, ki lehetne más, mint maga a kislány, vagy aki szavait lesi, mert honnan tudna mindent máskülönben az itteni és további tájékozatlan állatsereglet köze­pette), a nyuszi elmosolyodott, leült a törzs mellé a fűbe, leeresztette a fülét és gondolkozni kezdett, gondolkozik, töri a fejét, egyszer csak megkérdi, tudsz-e ugrani, tudok bizony, mégpedig jól, feleli a cica, hisz te akkor nyuszi vagy, mondja örömmel a kisnyúl(mit tudja ő, hogy külsőleges jegyek alapján ítélt elhamarkodottan, annak alapján, hogy mire képes ez a különös teremtés), gyere csak mihozzánk, majd hazavezetlek, de hallod-e, miért ilyen kicsike a füled, mit kötözködsz velem folyton, mérgelődik a cica, mindig csak miért(eddig bezzeg jól megvoltam miértek nélkül, minek is az a sok magyarázat, minek mindennek az okát feszegetni, úgy van jól minden, ahogy van), hát nem mindegy az, ha rövid is a fülem, annál hosszabb a farkam(lám, már nyúl is lenne inkább, olyan nyúl akar lenni, mint a többi nyúl, mihelyt önfejűségből eltévedt, és elfogta a féle­lem, úgy érzi, tartoznia kell valahová, s megtagadja önmagát, létét elcseréli), hát jó, mondja a nyuszi, azzal elvezeti a cicát a veteményes kertbe, mert a nyulak akkor éppen ott tanyáztak, anyukám, kiáltja a nyuszi, találtam az erdőben egy kisnyulat, jól van, fiam, feleli az anyanyúl, adj neki enni és menjetek aludni(a nyulak szaporák, ahol kilencen jóllaknak, a tizedik is elfér), a nyuszi előszed egy káposztalevelet és odalöki a cicának, nesze, mi az, hogy „nesze”, kérdezi a cica, hát a „nesze” azt jelenti, hogy ihol-e, egyél, mondja a nyuszi, a cica elfo­gadta a káposztalevelet, de ismét pityeregni kezdett, én ilyent nem ehetek, én még kicsi vagyok(nem vagy nyúl és nem lehetsz nyúl, és ha nyúl vagy finnyás nyúl vagy), mindig azzal mentegetőzöl, hogy kicsi vagy, gúnyolódott a nyuszi, én is kicsi vagyok, s látod mégis megeszem, azzal a nyuszi elvette a cicától a káposztalevelet és jóízűen majszolta, csak egy darabka maradt belőle, a cica elkérte ezt a darabkát, s letörölte vele könnyeit, a nyuszi mamája jól megnézte a cicát, de hisz te nem vagy nyúl, hé, nyulak, kiáltotta, ugráljatok csak ide, nézzé­tek csak, micsoda kis jószágot hozott a fiam az erdőből(mindezek után a csúfos lelepleződés szégyene, hogy elveszettségedben befurakodtál közéjük, s most megbámulnak, hogy legszívesebben a föld alá bújnál), a nyulak összegyűltek, nézik, nézegetik a cicát, de sehogy sem tudják kitalálni, micsoda állat(micsoda állatok, s ez még hagyján, de hogy tudnak élni anélkül, hogy ne ismernék lega­lább hírből a kislányt, ó, a káposztafejűek), végül is megérkezett egy öreg, sánta nyúl, menjetek csak félre, mondotta, had lám, kicsoda, micsoda ez az állat, azzal a sánta nyúl alaposan szemügyre vette a cicát, majd megkérdezte, tudsz-e fára mászni, tudok ám, mégpedig hogy, felelte a cica, hát ha tudsz, akkor gye­re, majd én hazavezetlek, tudom, ki vagy, te kismókus vagy, látjátok, fordult a sánta nyúl a többiekhez, a füle kicsi, a farka meg hosszú(s most az elszenve­dett szégyen már magával ránt, nincs kiút, a boldog önfeledtséget balgán oda­hagyva járhatod az öntudat kálváriáját, mert hirtelen úgy tűnik, talán minden tisztázódhat, minden jóra fordul, és már vakon hiszed, hogy egyetlen esélyed megtalálni egy elveszett, egy sosevolt világot, visszatérni – hová is), úgy van, hisz ez valóban kismókus, kiabálták a nyulak, hogy nem láttuk azonnal, azzal az öreg nyúl előre sántikált, a cica meg kocogott utána, mentek, mendegéltek, míg egy nagy, odvas fához értek, az odúban lakott a mókus, kicsinyeivel, a sánta nyúl mankójával ráütött a törzsre, a döndülésre az öreg mókus kidugta a fejét, ki az, én vagyok, szomszéd, a sánta nyúl, hazahoztam a fiadat, eltévedt, hát csak mássz fel, te haszontalan kölyök, kiáltotta a mókus, nincs időm lemenni érted, mert a télirevalót készítem(nem babusgatnak, ily gonoszak), a cica mászni kez­dett, mászott, mászott, míg valahogy nagynehézen fölért az odu nyílásáig, be­mászott, az öreg mókus egy fenyőtobozt nyomott a markába, nesze, egyél, az önfejű cica nagyon megsértődött, mindenki azt mondja, „nesze”, meg azt, hogy „egyél", de én ilyesmit nem tudok megenni(láthatod, hogy semmi sincs a te szájad íze szerint, most leszel csak igazán kicsi, s ha elveszted a fejed, ebben az ellenséges világban nemsokára követelőzni fogsz, bajba keveredsz, s mindezt miért, csak mert önfejű vagy, makacs és szófogadatlan), azzal a cica dühösen eldobta a fenyőtobozt, micsoda, mérgelődött az öreg mókus, majd adok én neked, azzal felkapott egy botot, s már éppen ütni készült, de ahogy jobban megnézte a cicát, meglepődött, hisz te nem vagy mókus, nem tudom, mondtaa cica ijedten, csak azt tudom, hogy éhes vagyok(ezt érted el, zöld karikák táncolnak a szemed előtt, te éhenkórász, s már csak azzal törődsz, hogy isten­igazából megtömhesd a bendőd), hm, de hát mit adjak enni, kérdezte a mókus, akarsz-e aszalt gombát, nem akarok, én egeret akarok(és már azt is gondolod, egérországban te lennél az úr, már nem is társak kellenének hanem hatalom), de buta vagy, mérgelődött a mókus, hát miért nem mondtad mindjárt, hisz te sün vagy, ha egeret akarsz, készülj, mindjárt hazavezetlek, azzal a mókus elvezette a cicát a sünhöz, ihol-e szomszéd, hazahoztam a fiát, az erdőben ténfergett, mondotta a mókus, hát csak bújjon be az a kölyök, kap egy egeret, vacsorázzon meg és feküdjön le, későn van már, az önfejű cica jóízűt evett az egérpecsenyé­ből(most láthatod, milyen átkozottul bonyolult magadra hagyva megszerezni, amire szükséged volna, s amit készen megkaphattál, míg el nem ment az eszed, most láthatod, mennyi hálával tartozol jóságos úrnődnek, aki mindent, megtesz érted), s azzal odabújt a kis sünökhöz, hogy majd lefekszik, egyszer csak nagyot ugrott, jujuj, sikoltotta, hisz összevissza szurkáljátok az oldalamat(mert nem vagy te sün sem, hiába osztották meg veled a sünök a vacsorát), a nagy sikoltozásra felébredt az öreg sün, kimászott az üregből, végignéz a cicán, mit csináljak veled, te nem vagy kis nyúl, nem vagy mókus, nem vagy kis sün sem (hallottam híredet), mi vagy te tulajdonképpen(és mondhatod elkínzottan, állok, és nem jut eszembe, megyek, és nem találom, mondhatod, az vagyok, aki voltam, mielőtt lettem volna, mielőtt lenni akartam volna, de az már nem lehetek, s anélkül sem lehetek valamivé, olyan akarok lenni, mint a többiek, és másmilyen vagyok, más akarok lenni, mint a többiek, és olyan vagyok), nem tudom, sírt a cica, én kicsi vagyok(és mondhatnád tovább, nem arányos hozzám a világ, aki kicsiny és gyenge, az nem tud benne a saját lábán megállni, társtalan, és nem igazodhat el, jövőjét nem éri el, és mondod azt is, legyen a világ ezerszer átkozott, mert rendetlen és vad, és nem szelídül otthonossá, háziassá, hozzási­mulva a fensőbbséges akarathoz boldogan és öntudatlan), az öreg sün ásított erre egy nagyot, s visszabújt az odujába, aludni(embertelen közöny és önzés uralkodott el a kinti világban), a cica pedig leült a fa alá és átsírta az egész éjszakát.

Másnap, mikor megvirradt, fölébredt a varjú a faágon. Észrevette a síró cicát. –Ne sírj kicsi, én tudom ki vagy!

–Hát ki vagyok?–hüppögte a cica.

–Ki lennél? Kismacska vagy!–károgta a varjú.

–Igazán? De nem hazudsz?–kérdezte a cica.

– Már hogy hazudnék?! Nem vagyok én olyan buta, láttam én már macskát! –Varjú apó–kiáltotta a sün tudod-e hol élnek a macskák?

–Hogyne tudnám!–károgta büszkén a varjú.

–Hát ha tudod, vezesd haza ezt a kis jószágot.

Azzal a varjú előrerepült, a cica meg kocogott utána. Hamarosan ki is értek az erdőből az útra.

Mikor a cica messziről meglátta a házat, égnek emelt farokkal szaladni kezdett. Rohant, ahogy csak a lábai vitték.

Hamarosan haza is ért, s örömmel dörgölőzött a kislány lábához:

–Soha, soha többé nem megyek az erdőbe!–dorombolta hízelegve.

(Talán csak álmodta az egészet.)

Elmondtam amit lehetett, s ahogy tudtam.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.