Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Sava Babić
DOMONKOS ISTVÁN CSODÁJA
Belátható időn belül, hiszem, nem lesz
szükségem a tavaszra stb.
Domonkos István: Kontrapunkt
1994. április 1.
1. Új lakoma
Nem esik meg gyakran, még a nyílt szívek, szélesre tárt karok barátjával sem, hogy egy folyóiratot olvasva hatalmába keríti egy új vers ritmusa, melynek nem tud ellenállni, ezért újra vissza kell lapoznia hozzá, és megint átolvasnia, mintha a vers értékeivel üldözné, melyeket olvasója inkább megsejtett, semmint megértett. Ebben a ritka élményben részesít Domonkos István Kormányeltörésben című, különös és több szempontból is figyelemre méltó verse (Új Symposion, 73. szám).Domonkos, mindenekelőtt, megszabadult a nyelv ékesszóló mintázatától, a költemény nem mézesmázas, hanem direkt, az írástudatlanságig lemeztelenített, de szigorúan funkcionális. Tárgya a rimánkodás, süllyed, még a nyelv is megszűnik jegye lenni:
"én lenni
én nem tudni magyar
élni külföld élet
pénz nyelv zászló
himnusz bélyeg
elnökök vezérek
előkotorni megfelelő
ott ahova érek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren"
De nyelvezete kifejező, heves és elementáris, külföldi vendégmunkásunké, gazdasági emigránsunké, kívülről való rálátásának artikulációja a dolgokra és viszonyokra, melyekhez már hozzászoktunk.
"nemzeti irodalmak
generálisai
én nem bírni nemzeti
fogások erős szaga
csinálni külföldből
portable haza
én menni külföld
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én nem látni sehol határ
én menni külföld"
A vers látszólag egyszerű, leegyszerűsített nyelvi kifejezése miatt, pedig ritmusa nagyon összetett, gondosan felépített. Architektúrája Miloř Crnjanski Straćilovójának spirálisára emlékeztet hozzáértően leírt köreivel és ismétléseivel, amelyek az ördögi kör érzését keltik, melyből nincs kiút.
Lefordítható-e ez a mű? A kétségbevonhatatlan tényen túl, miszerint rendkívül értékes alkotással állunk szemben, olyan műről van szó, amely teljes problematikájával a mi társadalmunkhoz kötődik, úgy is mondhatnánk, hogy ez az első művek egyike, amelyek sikeresen jelenítik meg a költészetben a külföldi vendégmunkások ("gastarbeiterek") lélektanának gócpontjait. Tehát több komponensét tekintve is a magunkénak tudhatjuk. De miként fordítsuk le a saját nyelvünkre? Lehetséges-e egyáltalán, érdemes-e megkísérelni?Rendkívüli alkotásról van szó, amely kihívja és arra ingerli a fordítót, hogy próbára tegye magát és felülkerekedjék a lehetetlenen.
1971
2. A költészet mint "Hogy van?"
Mondjon ki mit akar, a költő Domonkos kifejezi magát és él művészete által. Nem naiv lírikus, akinek szép a világ, őt is gondok gyötrik, problémák nehezednek rá, de ő nem adta meg, kötötte csomóba magát, nem fogott spekulációkba. Domonkos is kutat, de ás az életben. Őt mintha egyáltalán nem fenyegetné az a ravasz csapda, amelyről nemrég Illyés Gyula azt mondta: a vaj sajátsága az avasodás, az arcé a ráncosodás, a költészeté pedig, hogy ünnepélyessé válik.
Ezért nem árt felidézni Domonkos egyik válaszát, melyet arra a kérdésre adott, hogyan képzeli el következő regényét, mert meglelhetjük benne a költő Domonkos legbensőbb lényegét:
"Szeretnék megírni egy hosszú, fehér regényt, miután már megírtam a hosszú, fehér verset. Tudod mire gondolok? Hosszú is lenne, meg fehér, és vastag, és trilógia lenne, vagy még inkább tetralógia. És tele lenne emberekkel. Mert csak azokat a könyveket szeretem, amelyekben nyüzsögnek az emberek. Emberek egymás hegyén-hátán. Bárhová nézel, föl, le, a sarokba, a padlásra, a pincébe, a szalmába, mindenütt pár ember. És furcsán nézik egymást, félrebillentett fejjel, mint Brasnyó István, amikor valamit nem hall jól. Nem kell megijedni, valódi emberekről van szó. És abban a hosszú, fehér, vastag regényben nem hatna a föld vonzóereje. Nem hat Maurits képein sem. Ez az én regényem az ő rajzaira kell hasonlítson. Azokra a rajzaira gondolok, amelyeken nagyban folyik a nyüzsgés. Nyüzsgés! Ez lenne a regény címe. Vagy Fehér regény. A regényben szerepelne egy hosszú, fehér lány, és egy hosszú, fehér fiú. A wertheri poggyászra gondolok. Elsápadtra. Hosszú, fehér hangok a sötét éjszakában. Idegeskedés nélkül. És én nem tudnék mihez kezdeni velük. Hagynám őket az emberek között csavarogni, a könyv négyezer oldalán keresztül. A végén kitalálnám, hogy földönkívüli lények, emberevők, hogy úgy szeretik az embereket, mint Fehér Kálmán a habcsókot, különösen a gyerekeket, akár a pattogatott kukoricát. És itt kezdődnének a hosszú, fehér regény problémái."
Mikor így elmélkedik, Domonkos megszabadul az ünnepélyességtől: túl sok nagy, hétköznapi gond vált élete részévé ahhoz, hogy kifejezhetők lennének megfelelően megválasztott és hatásos részletek révén. Az egész életet kell kifejezni. Ahhoz pedig erőt és szavakat kell találni:
"nos költészet egyedül maradtunk
nem ezt akartuk
a napon ülünk és egymásra vicsorítunk
számítók voltunk mindketten
kipécéztél mert szükséged volt rám
élned kellett"
(Der Springt noch auf!)
Érthető, hogy egy ilyen álláspontú költő Áthúzott versek című verseskötetével egyszerre annyi elismerést aratott. Szokatlan és határtalan spontaneitásával ismét hitet öntött a megfakult versbe: a költészetnek nem kell elrugaszkodnia az élettől. Szerencsés esetben a kettő között nem is lehet megvonni a határt. Domonkos ezt nem is kívánja definiálni, mert ennek nem érzi célját. Hogy verseiben mennyire keresi a spontaneitást, lehetetlen kideríteni. A fehér regényről szóló idézet alapján ítélve könnyen rátalál. A feltárulkozások, amelyeket kínál számunkra, tehát nem azért életszerűek, mert a költő így akarja, hanem mert ez másként nem is lehet. Így válik a vers az élet részévé, a valóság töredékévé.
A "Hogy van?" kérdésére adott hebegő válasz nem igazi kifejezés, noha arra utal, hogy Domonkos képtelen könnyedén fecsegni. Az igazi választ a költészetben kell keresni, a leendő négyezer oldalas tetralógiában. És hogy a költő Domonkosnak valóban nem könnyű, azt ő maga tudja a legjobban.
1973
Negyed évszázaddal később
Látható, hogy Domonkos István egyike volt azon költőknek, akiknek az alkotótevékenysége iránt fordítóként is érdeklődtem. Elég annyit mondani, hogy titokzatos volt: első pillantásra szinte valamennyi verse világos, áttetsző, valójában azonban nehezen legyűrhető, az értelmezés alól kibúvó. Ahogy mindig történni szokott: a kommentár és az értelmezés elvétették a költészetet; két nyelv, a nyelv költészete és a diskurzus nyelve akkor is elhibázzák egymást, amikor ugyanarról a dologról szólnak. De a helyes út itt a fordítás: ismét két nyelv található az arénában, de most legalább mindkettő költői, a fordítón és kreatív képességein múlik, hogy átfedésre vagy eltérésre kerül sor, hogy az újonnan született mű elvéti az eredetit vagy felér hozzá, hogy az eredmény telitalálat vagy baklövés lesz (a túllövést a célon ne is említsük, mert lehetetlen és eleve kizárt).
Annak idején Domonkos költészetének fordítására készülődtem, kulcsot és lehetséges megközelítést kerestem az olyan titokhoz, amilyen Domonkos István volt és maradt. Számomra néha fontos volt, hogy a kortárs költőket megismerjem, költészetükön kívül is lássam őket - könnyebben fordítottam verseiket. Domonkossal is megismerkedtem, beszélgettem, még barátkoztam is vele: de egy lépéssel sem sikerült közelebb férkőznöm költészetéhez. Az olyan emberekhez hasonlóan, akik intim magánéletükről nem akarnak és nem is tudnak beszélni, ő sem beszélt saját költészetéről, mintha az legbensőségesebb intimitása lenne.
A titokzatos mű maradt csupán, és felfedezése, hogy lefordítható legyen.
A nagy felkavaró és ösztönző élmények egyike valójában a Kormányeltörésben című poéma volt. De már maga a cím is titokzatos volt. Hogyan fordítani le? Mit jelent egyáltalán? Legjobb lenne a Brodolom (Hajótörés), de az egész költeményben nem találni egy pontot, egy utalást, amelyre egy ilyen megoldás legalább támaszkodhatna. Egy ilyen fordítás esetleg a költőt is megkárosítaná, mert a háttérben ott van olvasónk tudata: Pannon-tenger, nem létező hajó, aztán nem létező hajótörés, irónia, amely előre szétrombol minden üzenetet... Ezért döntöttem egy olyan megoldás mellett, amely nem eléggé jó ugyan, de legalább titokzatos: S polomljenim volanom (Törött kormánykerékkel). Később nagyon meglepett, amikor Judita Řalgo a Havarija (Havária) címet választotta. Azért, mert amikor erről gondolkodtam, ilyen cím egyáltalán eszembe sem jutott. Ma is úgy gondolom, hogy a Havarija munkacím, és nem elég jó ehhez a rendkívüli költeményhez, körülbelül olyan korlátozott jelentéssel bír, mint az "incidens" kifejezés a legutóbbi időben.
Ami a poéma szerkezetét illeti, az világos és kitapintható: az ismétlődő részek megoldása hajszálpontos, a kompozíciónak ez a része nem okoz főfájást a fordítónak, csak követni kell az eredetit. Természetesen tudomásom volt arról, hogy Domonkos lefordította Miloř Crnjanski Straćilovo című költeményét, és a választás, mint általában, nem volt véletlenszerű. Mintha ez is hozzátartozott volna a költői szerszám megfontolt, alkotói felkészítéséhez. Keringések, ismétlések, utazások, értelem és értelmetlenség. Magától értetődik a költő saját tapasztalata és felkészülése, azután a fordító felkészülésének támpontjai, különösen az olyan fordítóé, aki a poémát egy olyan nyelvre próbálja átültetni, amelyben már meghonosodott Miloř Crnjanski költeménye.
Minden alkotói megoldásra váró probléma veleje, melyen részleteiben nyugszik a poéma kreatív ereje - maga a nyelv. Erőteljes, megrázó, de szabálytalan; nem hívságból szabálytalan, hanem a katasztrofális lecsökkenés, elveszés és eltűnés következtében az. A magyar irodalomban talán első ízben a magyar nyelv eltűnésére vonatkozó próféciát nem a megszokott, figyelmeztető értelemben használják az egész nemzetre vonatkozóan, hanem egyénileg és tragikusan, konkrétan és nyilvánvalóan. Vagyis költőien, ami érthető és alkalmazható a szerb nyelvre is, amely ebben a tekintetben semmiben sem különbözik a magyartól. Miként a magyar gastarbeiterek sem különböznek ilyen értelemben a szerbektől és azok nyelvétől.
De miként hozott létre Domonkos egy ilyen nyelvet? Elengedhetetlenül elemezni kell, felkutatni, hogy mely pontokon hal el először a nyelv természetessége, hol vékonyodik el, repedezik, miként tűnik el. A nyelv roncsain, a hajótörés után, milyen az egyén élete, a nyelv által kifejezett érzelmi élet egésze. Domonkos költeményében úgy hozta létre ezt a nyelvet, hogy érthető módon saját nyelvéből, a magyarból indult ki. Próbálkozásaim, hogy hasonló úton induljak el, nem jártak kielégítő eredménnyel. Nem tudtam elég mélyre hatolni az eredeti szöveg nyelvi szabálytalanságaiba ahhoz, hogy azután ugyanezeken az elemeken építsem fel a művet az új nyelven - ezért felkértem a hungarológiai tanszék fiatal nyelvész munkatársnőjét (Láncz Irént), hogy legyen a segítségemre. Elkészített számomra egy kisebb tanulmányt azokról a nyelvi szabálytalanságokról, amelyekkel Domonkos élt versének megírásakor, tehát a szabványos irodalmi nyelvtől való improduktív, szisztematikus, következetes eltérésekről.
Egy napon, 1976-ban felhívott az egyik magyar nemzetiségű író, aki jelentős tekintéllyel bírt Belgrádban, tehát eléggé befolyásosnak számított a Száva és a Duna mindkét partján - baloldali volt és jugoszlávnak vallotta magát -, és tajtékozva nekem támadt: hogyan merészelem a magyar irodalomba ártani magamat, ő ezt ki fogja teregetni a sajtóban (akkoriban a Magyar Szó irodalmi mellékletét szerkesztette).
Addig kötelességemnek tekintettem, hogy a vajdasági magyarok irodalmával foglalkozzam, hogy fordítsam műveiket és írjak azokról. Nemcsak ennek az irodalomnak az egésze érdekelt, hanem az egyes írók is, akik alkotják. Tervekkel tele, egy egész életre. A telefonhívás volt az a pillanat, amikor le kellett csillapodnom: az általam választott feladat elvégzéséhez szükséges teret elveszítve, az általam fordított magyar íróktól elhagyatva, és mivel a szerb kultúrán belül sem sikerült lehetőséget szereznem az ilyen jellegű munkára - nehéz szívvel bár, de kénytelen voltam feladni, és a munka megszakítása mellett dönteni. Felhagytam a mi magyarjainkkal való foglalkozással, megmaradt számomra a magyarországi magyar irodalom, annak nyomása és szükségessége nélkül, hogy vele mint egésszel foglalkozzak. Továbbra is olyan írókat választottam, akiknek a művei felkeltették az érdeklődésemet, de Magyarországról. A fordítások és munkák bibliográfiája ezt igazolja is... Csak a legutóbbi időben tértem vissza a vajdasági magyar költőkhöz, elsősorban a fiatalabbakhoz (Sziveritől errefelé), de csupán időnként, és nem szabok meg magamnak konkrét feladatot vagy kötelezettséget.
Mégis, Domonkos Áthúzott versek (1971) című kötetében további két átgépelt, tehát meg nem jelentetett versfordításra bukkanok: Fiatalon elhalálozott muzsikus barátom emlékére, Szerelem (U spomen prijatelja muzikara, koji je umro mlad, Ljubav; mindkettő az említett kötetben jelent meg). Érdekesnek találom azt a megoldást, amelyet a Szerelem című költemény fordításakor alkalmaztam: a mű eredetileg öt angol nyelvű verssorral kezdődik, majd magyar nyelven folytatódik; én átvettem az angol nyelven írt sorokat, de utánuk meghagytam két további sort magyarul, és csak utánuk következik a szerb fordítás. Még egy fokkal továbbmentem a játékkal... Ezt a két legépelt fordítást bizonyára felajánlottam valakinek, de nem jelentek meg.
Úgy egytucatnyi vers fordítását ebből a kötetből az oldalak szélére írtam ceruzával az eredeti mellé, ahogyan azt általában tenni szoktam a végleges változat legépelése előtt (miként a másik két vers esetében), ami arról árulkodik, hogy a munkát egy ponton valami félbeszakította. A könyvben megtalálható még két megsárgult kivágás a Magyar Szóból: a teljes interjú a fehér, hosszú regényről, amelyből itt csak egy részletet idéztünk, és Domonkos Der Springt noch auf! című verse, amelynek jelen írásomban csupán az eleje van lefordítva.
Tudjuk, hajótörések megesnek, csupán azt nem akarjuk sehogyan sem megérteni, hogy miért éppen velünk. Ez az az eltérés, amit Andriĺ úgy fogalmazott meg, hogy "Amit álmodom, és ami történik velem".
És a kérdésre, hogy mi taszítja az irodalomban, a versben, Domonkos István ekképpen válaszol, befejezve azt a hajdani interjút a megsárgult papíron: Minden.
Például azt mondom magamnak, írok egy hosszú, fehér verset a napról (ez a legjobb téma). És akkor beülök a szűk, sötét szobába. Minél inkább eltávolodsz a verstől, annál közelebb kerülsz az élethez.
A szó a láthatatlan ember (gondolat) ruhája, számomra az a legizgalmasabb pillanat, amikor és ahogyan a gondolat keresni kezdi ruháját, azután elkezdi magára ölteni azt: zokni helyett kesztyűt húz, gatya helyett selyemsálat.
Hogyan is ne menekülnék a verstől. Mert nincs semmi borzalmasabb a hosszú, fehér versnél. Legyen az százszor is sűrű, meleg és fehér és hosszú. Annyira félek tőle, hogy még az aszpirin sem segít. Frankenstein. Néha befekszik mellém az ágyba, és hosszú, fehér karjával a hátam kaparássza."
A költő isten csodája, az egyetlen normális ember, akiről paradox módon általában azt tartják, hogy nem az.
Belgrád, 1994. január 15.