
Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Balázs Attila
Cuniculus
1979. május 1.
Én csak meg akartam simogatni Nuszit – amikor Oszit levitték falura de nem engedte. Kicsúszott az ujjaim közül, mint a higany. Számomra mindig körülményes volt megfogni őt. Egyszer engedte meg csupán, amikor sokat vakarta a fülét, s Uci néni azt mondta, hogy rühes, s hogy biztos attól a nyúltól kapta, aki abban az időben tévedt be a kerületünkbe valahonnan, a herében találkozott Nuszival, utána ismeretlen irányba távozott. Jött és elment. Eltűnt, mint a kámfor. Ki tudja, ki volt. De én azt mondtam, hogy az nem lehetséges, mert az egy szép tiszta, ápolt nyúl volt. Kicsit le is hemperegték a zsenge herét. A házibácsi dúlt- fúlt, de már eleve arra volt ítélve, hogy magára maradjon mérgében. Mindenki Nuszi pártjára állt. Még az anyja se szerette ezt az anyja-kínja házibácsit. Meg mostam Nuszi fülét, behintettem kénporral. Engedte, de amint befejeztem, odébb állt. Szerencsére sose betegedett le komolyabban. Falun sem, pedig ott jókora esélye volt felszedni valahol aká a felettébb kellemetlen spirohetózist is – a szifiliszt. A (pontatlanul) népbetegséget, helytelenül vérbajt, metaforikusan bujakórt, közismert orvosi nevén lueszt, melynek eredete mind a mai napig vita tárgyát képezi. Érdekes, hogy eme valamikor elég populáris betegség eredetét még ma is félig-meddig homály fedi. Eme betegségét, melyet a háború utáni szigorú intézkedésekkel majdnem teljes egészében sikerült kiirtani. Vannak, akik merészen azt állítják, hogy a szifilisz, bizony, a szifilisz olyan régi, mint maga az emberiség, míg mások azon a véleményen vannak, hogy Amerika felfedezése óta terjedt el az Óvilágban, Kolumbusz hajósai hozták be Európába, akik az Újvilágban élő indiánokkal érintkeztek (az óvilágiak felfogva az őket fenyegető óriási veszélyt tüstént egész hadosztályokat küldtek át az óceánon a betegség tűzfészkeinek totális megsemmisítésére). Girolamo Fracastoro, híres költő, humanista tudós, a szifilisz egyik korabeli neves szakértője pedig a szifiliszt Syphilus pásztor büntetéseként írja le, melyet Venus küldött rá. Az első felfogás hívei azzal érvelnek, hogy az antik görög világ képei és szobrai között találhatók olyanok is, amelyeken a szifiliszre jellemző nyeregorr látható, mint például Szókratész szobrán, a zseniális Szókratészén, akinek a szifiliszes anyától származó gyermekre jellemző kardhüvely formájú lábszárait eltakarja az akkor divatos hosszú viselet, a tenyéren és talpon jelentkező kiütések, a szem szaruhártyáját elhomályosító gyulladás, a sorvadt, hordó alakúan elformátlanodott fogazat és még sok más jellegzetes tünet – főleg a süketség – pedig érthető okokból nem észlelhető (ez utóbbit a torz asszociációk kiváltotta közmegmosolygás elkerülése végett jobb nem is említeni, mint a nyúl és a szamár esetében a fület). Továbbá azzal bizonyítják állításuk helyességét, hogy ezer év előtti csontokon is olyan kóros elváltozások nyomai fedezhetők fel, amelyek a szifiliszre jellemzők. Így pl. azon a nemrég megvizsgált, évezredes kínai múmián. Az antik világ nagy orvosainak a könyveiben is találhatók bizonyos leírások akkori fekélyes betegségekről, amelyek nagyon hasonlítanak a luesz ismert kórformáihoz. Ezek az adatok azonban nem elég megbízhatók, hiszen ezekben az időkben még sem a kórokozókat, sem pedig a betegség kimutatására szolgáló vérpróbákat nem ismerték – a Wassermann-reakciót, a csapadékos reakciót, illetve a Nelson-próbát. Az újvilági eredet mellet azok a szép számú leírások szólnak, amelyek a tizenötödik század utolsó évtizedeiben, annak a második felében dúló járványos betegségről számolnak be.
– Uraim, a föld kerek.
– Szent Isten!
– Bolond ez a génuai.
– Őrült. Nézzék a szemét!
– Mániákus.
– Génuai Lucifer!
– Uraim, mint mondottam, bármennyire is hihetetlennek és kényelmetlennek tűnik ez, földünk kerek. Nézzék, ez az a bizonyos híres Toscanelli-féle térkép. Most összegöngyölítem. Mit kaptunk?
– Hengert.
– Hengert, ugye? Most figyeljenek ide! Itt van Portugália, emitt meg India, felette Kathai, kicsit arrébb Cipango. Ha most elindulok ebből a pontból nyugati irányba, s megyek, megyek, megyek így, ahogy mutatom, hová jutok?
– Indiába!
– Kitűnő.
– Lehetetlen.
– Tessék?
– Lehetetlen. A henger alsó felén lezuhan.
– Hóhányó. Forgassuk meg szurokban meg toliban!
– Eretnek. Égessük el.
– Bájgúnár!
– Himpellér!
– Szemfényvesztő!
– Kifigurázza a hajózás komoly mesterségét, hajóinkat legyeknek véli. Húzzuk fel az árbocrúdra, hadd lobogjon ott elrettentő példaként!
– Elég! Csend legyen! Maguk uraim megfeledkeznek arról, hogy a portugál királyi házban egyetlen vendégnek sem esett még bántódása. Kérem, a kedélyeket csillapítani! Ami pedig a segélyt illeti: Kolumbusz Kristóf segélyünkre nem számíthat. Gárda! tessék Kolumbus urat elkísérni a határig!
– Köszönöm, Felség.
– Nincs mit.
Kolumbusz nem csüggedt. Töretlen szenvedéllyel kereste fel a spanyol királyi párt. Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd a salamancai egyetem óvatos szakembereivel való rövid tanácskozás után kerek perec megtagadták a vállalkozás támogatását. Érv: ha Kolumbus lefelé hajózva el sem jutna Indiáig, felfelé aligha tudna visszatérni. De meghívták a következő hónap elején megtartandó vadászatra, melyre Kolumbus el is ment. Izabella királynő mellett lovagolt. Azon gondolkodott épp, hogy mi mindent vihetne véghez akkor, ha az alája kölcsönzött pejló táltos paripává válna, amikor a királynő lova megrémült valamitől – több mint valószínű, hogy egy közvetlenül a lába előtt felpattanó nyúltól – , és se szó, se beszéd, visszatarthatatlan, vad vágtába kezdett. Egy pillanatig sem habozott a génuai. Sarkantyúit tövig vágta táltosa szügyébe. A két ló közötti távolság fokozatosan csökkent. Épp akkor érte utól jövendőbeli felfedezőnk a szépséges, sikoltozó királynét, amikor Izabella lovának a lába behuppant egy üregbe. Kolumbusnak sikerült időben megragadnia Izabellát, akit halkan Bellának szólított, míg karjai közt tartotta azután, hogy sikerült megmentenie a biztos haláltól. Aragóniai Ferdinánd kitüntette felesége megmentőjét, ugyanakkor megparancsolta neki, hogy 24 órán belül hagyja el az ország területét, mert a királynő szent testét karjaival illette. Kolumbus tántoríthatatlannak bizonyult. A francia királyhoz indult, hogy tervét elébe terjessze. Az ajándékba kapott lovat rég elnyűtte, amikor egy megáradt patakhoz, egy jócskán megduzzadt francia patakhoz ért. Nem sokat teketóriázott, nyomban belegázolt a vízbe, s szerencsésen át is ért a túloldalra, ahol egy daróccsuhába öltözött öreg állt a vízparton. Ferencesnek nézett ki. Ijedten pislogott jobbra-balra, s ahogy megpillantotta az ifjabbat, meg is szólította siránkozó szóval:
– Hallod-é, átvinnél engem a túlsó partra? Hazafelé tartok Hispániába. Ellopták a szamaram, gyalog pedig nem tudok átgázolni ezen a patakon. Már régóta ácsorgok itt, senki sem akar segíteni rajtam.
– Szívesen átviszem.
Kolumbus vállára vette a töpörödött testet, s vissza a habokba! A túloldalon óvatosan letette könnyű terhét. (A metamorfózis elmaradhat.)
– Rendben van, atyám?
– Rendben, fiam. Jó tett helyébe jót várj, ismered-é? Különben Juan fráter vagyok.
– Én meg Kolumbusz Kristóf, atyám.
– Hallottam már rólad, fiam. Te vagy az, ki nyugatra hajózva el akarod érni Indiát?
– Igen, atyám. Maga honnan tudja ezt?
– Én Izabella királynő gyóntatója vagyok, fiam. Egy közeli kolostort látogattam meg. Utamra vérbeli ferencrendi lévén szamárháton indultam, s most gyalog igyekszem haza. A királynő már biztos vár. Mi célból óhajtasz útra kelni, fiam?
– Látomásaim voltak, atyám. Tervem isteni küldetés. Az igaz hitet akarom terjeszteni pogányok között nélkülözve valahol messze, messze, messze. Most a legkeresztényibb francia királyhoz igyekszem, netalán segítene tervem megvalósításában.
Juan fráter, a fanatikus keresztény, fellelkesült a vallási térítés kilátásain. Sokat töprengett az ügyön, végül elhatározta, hogy közbenjár a spanyol udvarnál a siker érdekében. A Franciaországban is süket falaknak beszélő Kolumbuszt Génuában érte utol a rövid, de annál nagyobb örömet kiváltó levél:
Fiam, a kapuk tárva!
A jóságos mennybéli Úristen meghallgatta könyörgésemet. Elfoglaltuk Granadát. Az egész udvar örömmámorban úszik. Ferdinánd királyunkat megütötte a szél. Izabella bevallotta irántad érzett több mint háláját és rokonszenvét. Siess! Ki kell használni az alkalmat. Az Ég pártfogottjai vagyunk!
A minél előbbi viszontlátás reményében lekötelezetted:
Juan fráter
Komoly, gondterhelt emberek ülték körül az asztalt. Izabella egy tojást tartott hosszú, vékony, fehér, smaragdgyűrűkkel ékesített ujjai közt, s huncutkásan kivillantotta hófehér fogsorát.
– Tetszik a vakmerőséged, génuai! Én, Kasztíliai Izabella, Hispánia királynője, kinek egyszer az életét mentetted, meg, elhatároztam, hogy hajókat adok néked. A kikötőben tatlálható legjobb két hajót és még egyet, melyen legjobb ácsaim közül is a legjobbak most végzik az utolsó simításokat. Felszereltetem a legjobb vitorlákat, ellátlak fegyverrel, elemózsiával és deli legénységgel, némi aranyat is adok, s utadra bocsátalak.
– Szolgálatában állok, Királyném! Annyi arannyal és fűszerrel fogok visszatérni, amennyi hajóimon elfér.
– De előbb próbára teszlek. Látod ezt a tojást itt?
Az estét még a kikötőben töltötték, búcsúlakomával, vidám poharazással. Szülők és testvérek, hitvesek és gyermekek is eljöttek, hogy még egyszer lássák a veszedelmes kaland előtt a hősöket. Dőlt a sűrű, vörös andalúz bor. ökröket sütöttek nyárson, 2,5 tonna finom marhatokány rotyogott füstös kondérokban, tűz lobogott a parton, sziporkázott a tenger, s messze hallatszott a dal. Ott valahol enyészett el, ahol a tenger összefolyt a sötéttel. Olyan este volt ez, amikor még a megrögzött kuplerájkuncsaftok is kitódulnak örömlányaikkal a kikötőbe, és öntik magukba a bort, és élüres üvegeket csapkodnak a hajók erős oldalához. Éjfélig szólt a dal, azután mindenki – aki tehette – hazavitte mámorát. Kolumbus egyedül sétált a parton, félig lerágott csontok és tömény illatú pocsolyák közt. A csillagokat szemlélte. Elégedett volt, az alkony pírja aznap jó szelet ígért. Szemügyre vette az öblös Santa Mariát, utána a Pintát, s legvégül a legkisebb, legújabb Ninát, a Leánykát. Megszólalt a hajó:
– Ugye, csodálkozol hős vezér, hogy a szavamat hallod? Én Argó utóda vagyok,
Argóé, kit Athéné segítségével a dodonai bölcs tölgyek közül hozott fából faragott ki az iólkoszi Argosz. Hajnalban szedjétek fel a horgonyt, s induljunk útnak, amíg kedvező szél fúj!
Úgy lesz, Nina.
Kolumbus kényelmetlenül érezte magát. Motyogott valamit, azután aludni indult.
A hajó hallotta távolodó lépteit, látta, hogy megáll, habozik, elindul, majd biztos léptekkel visszatér.
– Ne haragudj, hogy zavarlak, nem jut eszembe, hogy ki volt az az iólkoszi Argosz. Valami rémlik.
– Ne izgulj emiatt! Hosszú út áll előtted. Térj szépen nyugovóra! Majd akkor, mikor kinn leszünk, az óceán valamelyik csillagos ege alatt elmondom, ki volt az az iólkoszi Argosz, hogy megtaláld mindennek a kulcsát.
Hajnalban útra keltek a spanyol királyi zászló alá gyűlt argonauták. Erős parti szél duzzasztotta a háromszögletű vitorlákat. Poszeidón visszatért Türó karjai közé, a tengerészeket Néreuszra bízta. Kecsesen siklott a három hajó a kijárat felé.
Balról a Pinta, jobbról a Nina, középen a mogueri Santa Maria. Az Óceántenger admirálisa fekete ujjasban és violaszín selyemharisnyában, keresztbe font karral és szétvetett lábakkal állt a Santa Maria hátsó hídján. A főárbocon lobogó latin keresztes zászlóra szegezte tekintetét, majd ismét a távolodó tömegre. Egyetlen arcizma se rándult. Én, Kolumbusz Kristóf – vagy ahogy ezek a spanyolok neveznek: Cristobal Colon – admirális, olasz tengerész, egy szegény génuai takácsmester fia, sok megalázó viszontagság után, 1492. augusztus havának harmadik napján, fél órával a nap kelte előtt, elhagytam Palos kikötőjét, s hajóimat kedvező széllel az óceánba vezettem. Utazásom oka és célja: nyugtalan szellemem, vágyam új izgalmak után, kíváncsiságom, hogy hol van az óceán vége, s milyenek a túlnan lakó emberek. Ezen a helyen be kell vallanom, hogy mind a meggazdagodás, mind pedig a kereszténység terjesztése másodlagos jelentőségű számomra. Sajnos, nem a portugálokban leltem mecénásra. Sajnos azért, mert a spanyol hajózás a jelen pillanatában még nem tekinthet vissza olyan gazdag tapasztalatokra és eredményekre, mint a portugál. Flottám, amelyet csak óriási jóakarattal nevezhetünk flottának, nem tesz ki 500 tonnánál és másfélszáz főnyi legénységnél többet – ez a portugál expedíciók méreteihez és felszereléséhez képest nagyon szerény. A legénység fele sebtében toborzott börtöntöltelék. De sebaj! Ez van, ezt kell szeretni. A gyötrő cariesre nem gondolván maradéktalanul leköti fegyelmem az előttünk álló feladat. A kedvező szél mellett izzó elszántságom is hajtja karavelláimat. Másodkapitányom Juan de la Cosa, ismert hajós és térképrajzoló. A Pinta és a Nina kapitányainak a Pinzon fivéreket neveztem ki, akik – ezt is bevallom – jelentős pénzösszeggel szálltak be az expedícióba. Az alig 100 tonna súlyú és csak 20 méter hosszú, 7 méter széles Nina parancsnoka a fivérek közül az ifjabbik, név szerint: Vicente Yanez Pinzon, kitűnő tengerész, az az érzésem, egyszer még sokra viszi. Vicente az alpesi kimértség és a déli temperamentum nemes ötvözete. Fékevesztett ott, ahol kell, kritikus pillanatokban kivétel nélkül megállja a helyét, ilyenkor a végsőkig megfontolt, soha sem veszti el a fejét, gyorsan cselekszik, a legkilátástalanabb szituációkban is az életmentő ötletek gazdag tárházával rendelkezik. Olyan egyéniség, akit szívesen tud maga mellett az ember, akire nyugodtan mondhatja: érti a csíziót. Az idősebb Pinzon, Martin Alonzo (Alojz) Pinzon, szintén rettenthetetlen hajós, de véleményem szerint kevésbé megbízható öccsénél. Sajnos, a Pintán ott van a hajó tulajdonosa is, Cristobal Quintero, akit nem sikerült lebeszélnem az útról. Gyanítom, hogy már rég összeszűrte a levet a portugálokkal. Szabotázs várható, de majd elbánok valahogy ezzel az istenverte ördögfiókával. Ha más nem, egy szép csillagos este még csobbanni fog a víz. Ave Maria. Remélem, az uborkák nem maradtak a parton. Megmondtam Ártemiónak, hogy jól tartsa nyitva mindkét szemét. Ave Maria! Irány: Kanári-szigetek!
– Adios!
– Adios!
– Adios!
– Adios!
– Adios!
– Adios!
– Adios!
– Adios!
– Isten veletek!
– Miért indulnak pénteki napon? Miért!
– Szűzanyánk, oltalmazd őket!
– Őrködj fölöttük!
– Mogueri Szűz Mária, könyörülj rajtuk!
– Egyetlen egy se tér vissza.
– Mit mondasz? Vén szerencsétlen!
– Egyetlen egy se tér vissza.
– Mit mond az öreg?
– Azt, hogy őrültség az egész.
– Ennek a génuainak elment az esze.
– Bolond.
– Nem is ért a hajózáshoz.
– Ezt meg honnan szeded?
– Tudom.
– Honnét tudod?
– Pancho is mondta, a portugálok is kinevették.
– Badarság. Én tudom, hogy párszor végighajózta a Belső Tengert, járt Thule szigetén is.
– Meg Guineában is.
– Erről nem tudok.
– Van, aki azt mondja, hogy messze hajózott Afrika túloldalán.
– Ki?
– DELLUC.
– Én is tudok egyet mást a hajózásról, Rodrigue! Én ott voltam Diazzal, amikor 177 eljutott a Vihar-fokig.
– Diaz a part mentén haladt.
– Alvar! Hol van Alvar?
– A véleményem szeretnéd tudni?
– Ja, itt vagy?! Igen.
– A génuaival baj van. Barthelemy bármikor partra szállhatott ivóvízért.
– Igen, a dicső Barthelemy egyik kezével mindig a partba kapaszkodott. Úgy hallottam, egyszer hatszor megkerült egy nagyobbacska szigetet mire rájött, hogy ismerős a tájék.
– Ne gyalázd, barátom! Ne gyalázd, ha mondom!
– Rendben, öregem. Rendben.
– És Juan is elment velük.
– Melyik Juan?
– Juan de la Cosa. ő ismeri a csillagok járását.
– Humbug az egész.
– De miért ment velük a két Pinzon?
– Isten tudja, miért. Még a kutyák is azt ugatják, hogy India keletre van, meg Kathai és Cipango is.
Egy pazar ház kikötőre néző ablakából hosszú, vékony, smaragdgyűrűkkel ékesített ujjak integettek a távozó hajók után. A hajók után integettek kecses, fehér ujjak. A Santa Maria után és valaki után, aki nem láthatta az élénkzöld villanást, karavelláival megostromolta az ellenállhatatlanul csalogató, hívogató láthatárt. Ég veled, Cristobal! Kedden, augusztus hetedikén a Pinta kormányrúdja kiugrott helyéből.
– Csitt! Hallottál valamit?
– Nem. Csak a hullámok paskolását, a szél dudorászását a hajókötelek közt.
– De most, mintha...
– Fantazálsz, Pedro.
– Nem, Juan.
– A patkányok, Pedro.
– A Nino testvérek vették észre.
– Kormányozható a hajó?
– Igen. Ideiglenesen megjavítottuk.
– El tudjátok dugaszolni a léket?
– Úgy látszik, sikerül.
– Bátorság! bízom bennetek. Egész közel fogunk haladni, szorosan mellettetek, hogy szükség esetén segíthessünk. Rendben?
– Rendben.
– Ohé, Pinta!
– Igen?
– Már nem vagyunk messze a Nagy Kanári-szigetektől.
– Bueno.
Vasárnap, augusztus 12-én a hajók lehorgonyoztak Gomera kikötőjében.
– Cristobal Quintero, hallotta mivel vádolják?
– Igen, senor.
– Mi a büntetésük azoknak, akik tudatosan kárt tesznek a hajóban?
– Húzzuk fel a vitorlafára!
– Vicente?
– Egyhónapi lánc plusz botozás.
– Az ég csak azokhoz kegyes, Vicente, akik maguk is kegyesek. Parancsnoki mivoltomban úgy döntöttem, hogy Quinterót magam mellé veszem á Santa Mariára. Quintero! Ettől a pillanattól kezdve helyhez kötött matróz a Santa Marián. Munkára fel!
Félelmetes égő labdacsokat okádott az égbe a zabolátlanul dübörgő, morgó tenerifei tűzhányó. Torka majd négyezer méter magasságában szörnyű kihívással szórta az égre vörös lángjainak félelmetes csokrát.
– Elszabadult a pokol!
– Elvesztünk!
– Rossz jel.
Reggel már csak parázs izzott hűlő hamuban, hideg volt. Serényen dolgoztak a matrózok. Hordók dübörögtek, tűzrevaló hajóra fel! ide! szorosan! emberek futkostak, izzadtak.
Esmeralda, kedvesem, könnybe lábad a szemem, de oly jókat kacagok, ha kebleidre gondolok.
HALIHÓ!
– Az emberek itt azt mondják, admirális uram, hogy tiszta időben néha napnyugat felé földet lehet látni.
– Igen?
– Igen. Mindig ugyanolyan, s mindig ugyanott van.
– Bueno, Vicente. Ezzel buzdíthatjuk embereinket. A Pinta?
– A Pinta útra kész.
– Bueno, Vicente. Holnap fölszedjük a horgonyt.
Alig hagyták el a kikötőt, a szél elült. Törött madárszárnyak csüngtek alá a sudár vitorlafákról. Szél sem rebbent, levegő nem rezzent pokolian tűző nap.
– Az ég nem akarja, hogy útra keljünk.
– Térjünk vissza a szárazföldre!
– Vissza!
– Vissza!
– Vissza!
– Még egy szó, s a hang tulajdonosát vasba veretem, a hajófenékre dobatom.
Alguazil!
– Portugál hajóraj déli irányban!
– Portugál hajóraj déli irányban!
– Portugál hajóraj déli irányban!
– Nyugalom! a hajóágyúkat készenlétbe helyezni!
– Hajóágyúkat készenlétbe helyezni!
– Hajóágyúkat készenlétbe helyezni!
A portugálok ravasznak hitték magukat. Olyan ravasznak, hogy ravaszságnak vélték a spanyolok nyugatra hajózását. Szentül meg voltak győződve, hogy ellenfelük – csellel – a guineai aranybányákhoz akar férkőzni – így délről állták el az utat. Nekik sem fújt a szél, így egyelőre nem lehetett semmiféle csatározást kezdeményezni. Alkonyatban még látni lehetett a tenerifei tűzhányó ormát. Néreusz szólt Boreásznak: e/ég volt az alvásból, hé! Erős északi szél korbácsolta fel a vizet, a hullámzás oldalba kapta a hajókat, de azután keletire fordult, s Kolumbus karavellái elindultak arra, ahol a nap nyugovóra tért. Ave Maria! Mire az az ellenkező oldalon felkelt, se tűzhányó, se portugálok, csak a végeláthatatlan kék ég.
Madár sehol. Nyugatnak! a mesés gazdagságú Indiába. Nyugatnak! a csodálatos Cipangóba. Nyugatnak! Kathai kapui tárva. Nyugatnak! Delfinek tűntek fel, vidáman körülhancúrozták a hajókat, s nagyot kurjantott a feketeorrú legnagyobbik: hé, hajósok! De hangját elnyelte az egymásba illesztett alkatrészek nyikorgása, a vitorlák csattogása, a hullámok csapkodása. Azután semmi. Csak a tükörsima tenger. Apró hullámok monoton csapp, csapp.
– Kormányosok, miért csaltok? Gondoljátok, nem veszem észre, hogy amikor csak tehetitek, északnak irányítjátok hajóinkat? Tán összebeszéltetek, hogy lassan visszafordultok? Ne tegyétek! Őfelségeik parancsára elhatároztam, hogy Indiába hajózom, s ezt megteszem, mégha maga a Félszemű Pikkelyes állja utunkat, akkor is. Valamennyien szegény emberek vagytok. Nem hiszem, hogy lesz még alkalmatok valaha is az életben arra, hogy arannyal megpakolva térjetek haza feleségeitek, gyermekeitek és többi hozzátartozóitok fokozott örömére. Bízzatok bennem mindnyájan! Biztosítalak benneteket, hogy szerencsés utunk lesz, s gazdagon térünk haza. Emlékeztek arra, mit mondtak a gomeraiak?
– Nyugaton derűs napokon szárazföld látható.
– Igen. Hát most, az utolsó pillanatban, a szerencse kapui előtt akartok visszafordulni mint holmi portugál anyámasszony katonái?
– Nem.
– Éljen Cristobal Colon!
– Éljen a mi bátor admirálisunk!
– Éljen, éljen, éljen!
A Santa Marián régi galíciai népdalba kezdtek. A Pintáról és a Nináról is fölcsendült a matrózok hangja és csatlakozott a dalhoz. A karavellák folytatták útjukat. A kormányhidakon a lámpa megvilágította a kormányosok arcát. Még késő éjszaka sem szűnt meg az óceáni kánon. Reggel is tartott a jókedv. Teneri hollót fogtak a matrózok a Pintán, vizek nagy madarát, s jól megnyaggatták elviccelődtek a rovására, majd amikor megunták, lábánál fogva odakötötték a korláthoz. A madár harmadnapra elpusztult. (HOMMAGE A CHARLES BAUDELAIRE.) Azután ismét semmi, csak az ég, a víz, a nap és az állandó keleti szél. Egy nap, két nap, három nap...
– Mondom nektek, rossz szellemek űznek velünk csalóka játékot. Vesztünkbe sodor bennünket ez az állandó enyhe keleti szél. Lesz-e valaha is nyugati szél, hogy hazatérhessünk?
– Könnyű nyugatra hajózni, de nehéz visszatérni.
– Bizonyosan sokan megpróbálták már, de mind odavesztek.
– Ugyan hallgassatok már buta vénasszonyok!
Mindenki az eget kémlelte, hátha feltűnik egy madár, ami valamiféle szárazföld közelségét jelezné. Tíz meg tíz matrózszív dobbant nagyot, amikor madarat vélt látni a szem, de mind csalódás, az ég üres.
– Valamit visz a víz!
– Merre?
– Jobbra!
Minden szem a vízben úszó sötét tárgyra szegeződött.
– Jézusom!
– Madre mia!
– Szűz Mária, segíts!
– Mi történhetett szegényekkel?
– Mondtam, ugye, mondtam?!
– Hallgass!
– Biztos távolról sodorta ide a víz.
– Régen történhetett, az árbocot már algák fedik.
– Mindegy. Még egy rossz jel.
Kolumbusz a szép szavakról lassan áttért a fenyegetőkre, de ezek is fokozatosan hatásukat vesztették – célt tévesztett flippergolyók –, mígnem: szeptember 19-én egy pelikán szállt le a Santa Mariára, utána még egy.
– Ezek a madarak sose távolodnak el húsz mérföldnél többre a szárazföldtől.
– Valahol szárazföldnek kell lennie!
Mindenféle ételmaradékot szórtak a fedélzetre az ismét bizakodni kezdő matrózok, annyira megörültek a madaraknak. A pelikánok eleinte bizalmatlanul tekint- gettek le a vitorlafáról, de utána nakibátorodtak, s leszállva a napszítta/sómarta deszkákra lakmározni kezdtek. Később visszaszálltak a vitorla mellé. Ott gubbasztottak. Hatszor fordították meg a homokóra tölcsérét, de a gödények nem úgy néztek ki, mint akik távozni szeretnének. Úgy nézett ki, egész jól megvannak ők itt is. A matrózok közül páran buzdították őket:
– Előre! Édes madaraim! Mutassatok utat!
– Merre van hazátok?
– Hová igyekeztek?
– Menjetek haza!
– Hess! Hess!
De a csúf lebernyeges úszólábúak nem indultak sehova. Amikor megdobálták őket – vigyázva azért, nehogy kárt tegyenek bennük –, átrepültek a Pintára, onnan a Ninára, majd vissza a Santa Mariára. Végül mégiscsak megunták a dolgot, mert elhúztak délnyugati irányban. Azonban Kolumbus nem engedett egy fokot sem az útirányból. Hiába morgolódott a legénység. Az admirális lódított. Mindig kisebb lemért távolságot közölt a legénységgel, mint a valódi. Vasárnap, szeptember 23-án történt a csoda, míg a tenger olyan nyugodt volt, mint a Guadalquivir Sevillánál.
– Gyere föl gyorsan Juanito! Nézd!
– Emberség!
Nem az óceán feküdt előtte. A végtelen látóhatárig egyetlen zöld mező terült el a hajók körül. Ameddig a szem ellát fű, csupa fű. Víz alatti fotoszintézis. Tengeri legelő. A fű közt rákok, mint azok a Guadalquivir vizében. Elvarázsolt óceán.
– Hol vagyunk, Petrico? Mi ez?
– Én se tudom, pedig majd fél évszázada hajózom.
A nap múltával a fű egyre sűrűbb lett. A karavellák csak nagy üggyel-bajjal haladtak előre. Indák paskolták a hajók fenekét, fűszálak cirógatták, ölelték fatestüket, közben besötétedett. Az éj csendjében mindenki döbbenetére a tatra felkúszott a lonc.
Víz csapott át hajógerinc alatt.
Tengerár fartól orrfedélig.
nyomdokvíz ömlött le orrtőkén,
S hol eddig korlát volt, ott most venyigék,
Szőlőkacs, hol nemrég közélzet állt, evezővillákon bodros szőlőlevél,
Tömör indák az evezők nyelén,
És akkor a semmiből: lihegés, bokámon forró lehelet,
Fenevadak, üvegbeli árnyak,
Bársonyos farkok a semmiségben;
Hiúz-kurrogás, csarab-illatú fenevadak ott, hol kátrány szaga volt nemrég,
Szimatoló vadak, mancsuk hangtalan toppan, szemek villognak a sötétben.
–Megfojt bennünket ez a tengeri fű!
–Még megfeneklünk.
– Dobjuk le a mélységmérőt!
A mélységmérő mindenki csodálatára nem volt elég hosszú. Kolumbus szólt:
– Legyőzzük ezt a megpróbáltatást is!
Reggelre a fűnek nyoma veszett. És megint a kék, egyhangú, végnélküli tengervíz. A végeláthatatlan vízsivatag. Tenger jobbra, tenger balra, tenger elől, tenger hátul, tenger alul. Tengervíz a szemgolyóban. Szélcsend. Apró hullámok monoton csapp, csapp. Még egy eseménytelen, idegtépő szürke nap. A karavellák csigalassúsággal haladtak előre.
– Milyen nyugodt a tenger.
– Bátorság, visszatérünk majd.
– Nem hiszem.
Csendben elhervadt a tatra kúszott lonc. Alkonyaiban szárnysuhogás. Négy pelikán húzott el a hajók felett. S ekkor valaki elkiáltotta magát:
– Föld! Föld a láthatáron!
Egymást tiporva tódultak az emberek a hajók elejébe. Kolumbus imádkozott. Hálaének a leáldozó nap fényében. Sokan a vitorlafákon. Mindenki hangosan ízlelgette szájában a mágikus szót: Föld. A fiatal Garcia fejest ugrott örömmámorában a korlátról a mélybe. (Sose került elő.) Mindenki vágyakozva nézett az annyira óhajtott szárazföld felé, mely kb. húsz mérföldnyi távolságban látszott délnyugati irányban. A pelikánoknak igazuk volt. Reménykedés, tervezgetés, fokozódó kíváncsiság, ragyogó csillagok, nyugodt tenger, álmatlanság, tizenhét mérföld, hajnal, láthatár felé meresztett szemek és az ég és a tenger tökéletes találkozása. Káprázat volt az egész, tünemény, csúfolódó légnemű valami, vízre lapult felhő, szomjas elefánt, köd, a jó ég tudja. Valódi lehangoló csalódás. További 12 eseménytelen nap. És akkor még egyszer: föld! A Nina mozsarából lőttek annak jeléül, hogy földet látnak.
– Föld! Föld! Föld!
Egy jó negyedóráig elképzelhetetlen kavarodás uralkodott. Kiáltások: föld! föld! örömujjongások, kurjantások tarkították az általános örömmámort. Két öreg tengerész a hídon ülve sírt az örömtől és meghatottságtól, s zokogva ismételte: madre mia, madre mia. És azután? Azután: félelem mardossa az öreg tengerész és a gyermek szívét. Érzik, látják, hogy az a föld, amely már majdnem az övék volt, lassan köddé válik, már csak álomföld, csalóka látszat. Még nézik, szemük tágra nyitva, de már nem látják.
Kolumbus Kristóf 1492. október 12-én, pénteki napon szállt partra Guanahani szigetén, miután embereivel elfojtotta a Santa Marián kitörő lázadást, de Martin Pinzon követelésére kénytelen volt – tekintélye fenntartásával – irányt változtatni és délnyugati irányban hajózni (amennyiben nem történik lekanyarodás, valószínűleg előbb pillantják meg a szárazföldet, mégpedig a Yucatan-félszigetet övező szigetek valamelyikét). (Ez – persze – könnyen cáfolható hipotézis csupán. Lehet, hogy a kétes hírű Bermuda-háromszögben kötöttek volna ki.) (Jól jönne egy pontos térkép.) A lázadás október 10-én tört ki. A legénység amúgy is megtépázott idegzetét még jobban kikezdte az október 10-ére virradó éjszaka szárnyas nyüzsgése, kiáltozása, rikoltozása, vijjogása, nyögdécselése, krákogása. A földet 12-én, hajnali két órakor egy Rodrigue de Triana nevű tengerész pillantotta meg elsőnek.
– Minden vitorlát megoldani!
– Minden vitorlát bevonni, kivéve az alsó szárnyvitorlát!
– Lavírozás virradatig!
Virradatkor félelem, ez is köddé válik, beidegződött kételkedés, csípj meg! Reggel partközeiben vetettünk horgonyt. A part egészen alacsony volt, zátonyokkal szegélyezett, beljebb élénkzöld, dús növényzetet láttunk. El sem tudtuk képzelni máshogy, mint: odabenn üde vizű források csobognak. Készülődtünk a partraszállásra. Az igazságnak tartozunk azzal, hogy szívünk erősen dobogott, s remegő kézzel babráltunk a kötelek közt. öröm? Hát persze, hogy öröm annyi megpróbáltatás után. Még a megrögzött tengerész is szereti néha a szilárd talajt a lába alatt – meg a többit. Habár, isten tudja, volt valami lehangoló abban hogy ennyi viszálykodás, acsarkodás és önmarcangolás után most hirtelen mindannyian testvérekké lettünk a boldogságban, csakhogy ezt gyorsan és meglepően könnyen elhessegettem. Különben érdekes az, hogy még partra se szálltunk, már nem a biztonságot nyújtó szárazföld érdekelt bennünket – ehhez elég volt megpillantani, majd meggyőződni arról, hogy csakugyan létezik – hanem a szilárd talaj fogalmán átröppenve az, hogy mit rejteget magában. Eltalálta, az aranyra céloztam. Igen, sokan dédelgették a gondolatát, s admirálisunk is folyton erre a lapra játszott. Nagyon jól tudta, mikor mit gondolunk, mikor mit kell felpiszkálni bennünk. Bevallom, engem sem hagyott hidegen az arany, de én előbb valami jó kajára gondoltam. Jó vadpecsenyére meg – ezt nem róhatja fel senki, ezért nem róhat meg senki – nőre. És van még valami. Hiúságunkat legyezgettük azzal, hogy végtére is mi, spanyolok, fedeztük fel ezt a földet és nem valaki más, hogy épp mi és nem a többi őrült spanyol közül valaki más, s hogy mi – személy szerint – is tagjai vagyunk az expedíciónak. Fogadni merek, a többség legalább olyan fontosnak érezte magát, mint Kolumbusz, aki az egészet kiagyalta, kikilincselte és végigcsinálta – végigcsináltatta. Hogy mi történt, miután lehorgonyoztunk? Furcsa dolog. Valami mozgolódás támadt a parton, és nem sok időbe telt, bronzvörös arcú, úszó emberek bukkantak fel a hajók mellett, homlokukon furcsa jel, fejük tetején rikító színekben feszítő papagájok. Festői látvány volt. Eleinte csupán tisztes távolságra közelítettek meg bennünket, később azonban nekibátorodtak, s miután megkarattyolták egymás közt a dolgot, barátságosan el-elvigyorodva közelítettek hajóinkhoz. Gyorsan beláttuk, hogy itt a mozsárágyúkra nem lesz szükség, de a dárdákra, pikákra, alabárdokra, sőt a kardokra sem. Csodálkozást kifejező tágra nyílt szemmel mondogatták egymásnak: hünaoni! hünaoni! Később tudtam meg, hogy ez nyelvükön vízimadarat jelent. Rövid belső vívódás után megérintették a karavellák oldalát, megsimogattak, megtapogattak mindent, amit elértek. Ekkor váratlanul elordította magát valaki a Pintán, tarka tollak robbantak szét, a papagájok vad rikácsolással emelkedtek a levegőbe, vissza az erdőbe! Ekkor láttuk csak, milyen gyors úszók az ismeretlenek. Fürge karcsapásokkal szelték a habokat papagájaik nyomában. Időközben a parton maradt társaik különös formájú csónakokat helyeztek a vízre, melyeket a pékek kenyérsütő lapátjára emlékeztető szerszámmal hajtottak felénk. Egy-két ilyen vízi alkalmatosság egész közel került a Santa Mariához, amikor az incidens történt. A bennük ülő emberek kétségbeesett igyekezettel lapátoltak, hogy visszafordítsák lélekvesztőiket. Az egyik batár az elsietett manőver folytán felborult, de a vízbe pottyant 7-8 benszülött egy szempillantás alatt visszafordította, valami lopótök-szerű meregetővel kimeregette, belemászott, s illa berek, nádak, erek! Alvarez mesélte el, hogy mi történt.
A segoviai Ramon Mendez, a Pinta árbocmestere, akinek az út annyira megviselte (amúgy sem kötél-) idegzetét, hogy ebből kifolyólag többet tartózkodott a fedélzet alatt, mint a fedélzet felett, nyílvesszőt röpített az egyik papagájba, amikor az csőrével megkopogtatta a Pinta oldalát. Alig telt el egy kis idő, s mintha lakatlan sziget előtt horgonyoztunk volna le. Azután? Azután vízre eresztettük bárkáinkat.
Az indiánok igen félénkek – szólt Kolumbus, és megigazította violaszín selyemharisnyáját.
Fekete ujjasában, kényelmetlen spanyolgallérral felpeckelt fejjel lépett partra – elsőként. Oldalán kard, kezében a királyi zászló. Ünnepélyes pillanat. Hétpróbás tengeri farkasok szélcserzette, napsütötte durva arcán könny. Többen térdre ereszkednek. A leghátsók pipiskedve figyelik, mi történik elől. A fáradt hajók ütemesen álomba ringanak. Megcsókolja a földet, s a hatalomba vétel jeléül végigterül rajta. A két kapitány, Martin és Vicente Pinzon egy-egy zöldkeresztes zászlót tűz a földre. A megrémült benszülöttek a közeli fák között rejtőzködve nézik a különös ismeretlenek számukra érthetetlen mozdulatait.
– Én, Kolumbus Kristóf, az Óceántenger nagyadmirálisa és alkirálya minden földnek, amit a Zöld Fok és az Azori-szigetektől száz mérföldre az egyik saroktól a másikig húzott demarkációs vonalon túl fedezek fel, Kasztília uralkodóinak hű szolgája, a kasztíliai uralkodók nevében hatalmamba veszem az új földet, s ezennel kihirdetem: az újonnan felfedezett föld ezentúl a Szent Megváltó nevet fogja viselni. Következzék a hűségeskü, miután a Santa Maria ácsai egy fakeresztet fognak felállítani ezen a helyen!
Gyorsan megy az ásás. A talaj homokos, nem tanúsít különösebb ellenállást. Perceken belül áll a kereszt. Ekkor Kolumbus leborul a tövébe. A többiek megilletődve követik példáját. Martin Pinzon lassú léptekkel lépdel a fövenyen. Kezében aranyhímzésű szaténpárna. Megáll az admirális előtt, aki leemeli a párnáról az uborkát, s alig észrevehető csókot lehel rá. Kihúzza kardját hüvelyéből, sekély gödröt ás, belehelyezi az uborkát, s elhantolja. A kíváncsiság legyőzi a félelmet.
Az indiánok újra közelednek. Az admirális, hogy megnyerje barátságukat és könnyebben térítse őket az igaz hitre, vörös matrózsipkát húzatott fejükre, nyakukba üveggyöngysort akasztatott, s kezükbe csörgőt adott – ez utóbbival különösen nagy örömet szerzett a fejlődés gyerekcipőiben járó benszülötteknek.
Minden, amit a spanyoloktól kapnak, varázsszer, és szívesen adnak helyébe mindent, amijük van. Másnap kora hajnalban rengeteg indián tiporja egymást a parton. A csere művészete, fetisizmus:
1 üveggyöngy = 4-5 gombolyag gyapjúfonal
1 üvegcserép = 4-5 lándzsa
még 1 üvegcserép v. üveggyöngy v. teknősbékacsont= 1 rakás különböző
gyümölcs
1 darabka hajókötél = 4-5 kisebb rög arany
Arany? Nükaj? Arra – délkelet felé – sok nükaj! Pericónak 3 nyula van, kiket a fedélzet alatt tartott. Most színes tollú papagájokért igyekszik elcserélni őket. A benszülött mosolyogva, kézzel-lábbal hadonászva igyekszik tudtára adni, hogy ilyen itt is van, de ennek ellenére szívesen elfogadja. Egész napi cserebere után az indiánok ünnepséget rendeznek a nagy vízimadarakon érkezett istenek tiszteletére. A gyökérkenyér, hal és gyümölcs után előkerül a maradék andalúz bor, míg az indiánok viszonzásképp tabakkal kínálgatják vendégeiket. Erős dohányfüst mardossa a tüdőket, nehéz bor fokozza a jókedvet. A kunyhók közt égő tűz, a mámor tetőfokán egyre erősödő, gyorsuló dobdübörgés. Egyre szilajabb tánc, vad vonaglás, karlengetés, rikoltozás. Vörös fény ugrál izzadó bronztesteken.
Vörös fény vibrál mezítelen festett testeken. Növekvő vágy, kifejezett nyugtalanság, lüktető halánték, míg a szem pásztáz. Izmos combok, ruganyos mellek, domború tájékok, kihívó ajkak, villanó ágyékok. Herék paskolnak combokat, sudár vagy bunkó hímvesszők feszes hasakat. Ki-ki a magáét! Táncra perdülnek a kiéhezett hajósok. Izzadtságtól fanyar ruhadarabok kerülnek a porba, dobogó talpak alá. Hé, élünk még, élünk! Majd megmutatom én ezeknek a vadembereknek itt! Gyere, Juanito! kapd el ezt az édest! Szaporábban Ramon, szaporábban! Még azt hiszik vén, lanyha tökösök vagyunk. Gyere, babám! gyere! Ugráljál csak ide-oda, úgys’ idejutsz a karomba, halihó! halihó! Nézd, hogy táncoltatom őket! Nézd! Nézd, hogy ropják! Még Juanito is hogy játssza a régen ismert, még nem ismert játékot! Hormonok izgatják az agyvelő kéregállományát. Vér tolul barlangos testekbe. Orgia a Szent Megváltó-szigetén. Oh, Siva! csintalan Siva! Bizonyos körülmények közepette a közvetlen előjáték nyúlfarknyira rövidül. Örökzöld sziget forró éjszakájában, míg a papagájok mint holmi giccses díszek igaz álmukat alusszák a környező fákon (ők megszokták az emberek közelségét), Lingám és Jóni találkozik. Hinta-palinta, libikóka, verébjáték, keverés, dörzsölés, vadkan- és bikadöfködés.
NYÚL ŐZ
BIKA ............................................................. KANCA
CSŐDÖR ELEFÁNT
NYÚL KANCA
NYÚL ELEFÁNT
BIKA ŐZ
BIKA ELEFÁNT
CSŐDÖR ŐZ
CSŐDÖR KANCA
NYÚL NYÚL
(Kolumbusz dicsőségére sosem fog árnyékot vetni Leif Eriksson legendája.)
– Mit csináltál?
– Én is elmeséltem.
14. Tizenkettő, tizenhárom. Valahol a Simplonnál hóviharba keveredtek. Ott, ahol az Alpokat első ízben átrepülő Chavez is. A szél csúnyán átjárta nyári gúnyájukat, arcukba szórta a havat, mely csípte őket, mint milliónyi apró tű. Befütyült az orruk alatti hasadékon, felfújta pofazacskóikat. Hiába próbáltak fütyörészni. Már csak a fotocellás Szkülla és Kharübdisz hiányzott. És itt szükségesnek tartjuk figyelmeztetni a kedves/nyájas olvasót, hogy ezen a ponton túl nem követjük a hazafelé menetelő, didergő, éhes, gyengülő nyulakat, magukra hagyjuk őket problémáikkal. A teljességre törekvés szándékával kanyarodtunk el szintén hófúvással küzdő, intellektuális hősünktől, de most – mivel látjuk, hogy vállalkozásunk könnyen Ikarosz-végbe torkollhat – visszakanyarodunk. Szóban forgó korlátozottságunkért szintén a kedves/nyájas olvasó elnézését kérjük. Most figyeljünk, Melampusz-fülünkkel hallgatózunk tovább. Hősünk továbbra is pizzáját szorongatva a hóna alatt bukdácsol. (.) És ha tejpor hullik akkor Moszkvára, változtatott-e volna az némileg a helyzeten? Végigporzottak az orosz földeken. A történelem egyik leghíresebb nyula, nyomában a korzikaival. Nyúlbocskor, szaknyelven: rugalmas visszavonulás. Ejnye, ejnye korzikai, kellett ez neked? Miért mentél Oroszországba nyulászni? Erre a nyulászatra nem volt szükséged. Bagrationt ugyan eltrefelte, de a történelem híres nyula kereket oldott. Vele volt Barclay de Tolly is. Százhúszezer katona az összecsapás előtt. Pontosan 53 ágyúval több volt neki, mint a korzikainak. Utána negyvenezer fővel kevesebb, ami nyolcvanezret tesz ki. Szép kis vesztesség, de a korzikai sem dicsekedhetett. Ideges ujjak túrtak nemlétező mellszőrbe. Vállukon vitték, hogy többet lásson. Orrcimpája remegett vizslató tekintete alatt. Emez usgyi ki Moszkvából, végig a rjazáni úton, majd a rjazáni útról váratlanul befordult Krasznája Pahra és Tarutino felé. Ott megállt és fülelt. Gyanakodva figyelték, később tapsoltak. A tarutinói manővert állítólag joggal tekintik a hadművészet olyan tényének, amely egymagában is zseniális hadvezér dicsfényével övezhette volna őt. Közben csendesen hullani kezdett a hó, befagyott a kis patak, nyoma veszett oktalan. Nem a luesz. Állítólag maga a korzikai mondta, hogy a maguk ravasz nyula erősen félrevezetett engem. Nyúlfortély, nyúlcsel. A hó lassan mindent betemet. Kutuzov-sprintcipők exportlehetőségei. Moszkva-parti éjszakák édes foszlányai meg a bátyuska-anekdóták. Raszkolnyikov és Raszputyin. Petruska. A korzikai Pénelopéja hintaja elé gyorslábú szürke paripákat fogatott. Valaki megkongatta a vészharangot. Azok a legerősebbek, akik hétéves korukig anyatejen nevelkednek. Mi lett volna, ha azon a télen tejpor hullik hó helyett? Nem hallgatok a rókára. A spárgákat kioldom, eltávolítom a tüskés ágakat, a papírzsákot gondosan lehántolom – és átvészelem a telet. Életmentő rágcsálás. Rá vízben oldott tejpor, de most pizzánk van, ugye? Jól vigyázunk a mi kis pizzánkra, pizza és tejpor, kerekecske-gombocska, hová szalad a nyulacska? Csetlik-botlik pizzájával, így születik a dal. Mindjárt találok egy fát, felszaladok rá, s kukorékolok kínomban. Fára mászni? Csak az a pihent agyú imposztor Ulenspiegel agyalhatott ki olyat, hogy nyúlbőrbe varrja a macskát. Visszataszító. Kukorékolni úgyse tudott. Hamar ment neki a csínytevés. Ulenspiegel, nem is tudlak elítélni. Oh, te égi Ulenspiegel, hallgasd meg végrendeletem! Bőröm a szűcsnek adom, neked sapkának, bajszom neked adom, pipaszurkálónak, húsom neked adom, finom paprikásnak, csontjaimat neked adom, a kutyádnak. Feleséged meg hadd tisztogassa nyakláncait nyúllábammal. Nem mi ötöltünk ki téged, miért nem maradsz kompetenciád határain belül? Le vagy szarva! Oh, blaszfémia, blaszfémia! őseink a Lepust tisztelték, s relatíve későn szembesültek a másistenimádás rémségeivel. Lepus, most hozzád szólok! Szívem add az én kis feleségemnek, hadd sóhajtozzon, emlegessen. Vagy van egy jobb ötletem: ments meg! Most sem tudott ezekkel a dolgokkal zöld ágra vergődni, ellenben megígérte, maga sem tudta, kinek, talán önmagának, hogy ha túléli a vihart, okvetlenül elzarándokol St. Gallenbe, a Galerie im Erkerbe, ahol az öreg hölgy műfogsora, a madármaskara, a félszemű baba, a köldökpalack, a kagylóprofilok, a villák és
köldökök, a mutilé et apatride stb. társaságában megtalálható a nyulak-- >
----------------------------------- > csiszolt gránitból készült bálványa, mit alkotott
Hans/Jean Arp mester. Nyúlfilológia és gyermekkorunk kedves mesécskéi némi módosításokkal. Szórakoztatni! Elterelni a figyelmet! Hol volt, hol meg volt, az Óperencián is innen, egy ingyom-bingyom kicsi nyúl. Ennek az ingyom-bingyom kicsi nyúlnak volt egy ici-pici csingi-csengője. Minden nap szorgalmasan ligi-legelészett az ingyom-bingyom kicsi nyúl, hogy ne maradjon ingyom-bingyom
kicsi nyúl. Most figyelj, pajtikám! Hogy még jobban ligi-lege---------------- >
------------ > lészhessen ez az ingyom-bingyom kicsi nyúl, még az Óperencián is túl
volt egy bibi-bokor. Erre a bibi-bokorra akasztotta minden nap ici-pici csingi-csengőjét az ingyom-bingyom kicsi nyúl. Egy szép napon, míg az ingyom-bingyom kicsi nyúl ligi-legelészett, nagyra nőtt a bibi-bokor. Sírva fakadt az ingyom-bingyom kicsi nyúl, mert hasztalan nyúlt, ágaskodott ici-pici csingi-csengője után, nem érte el. Nosza kérlelni kezdte a bibi-bokrot, hogy adja vissza ici-pici csingi-csengőjét. Nem adom én, eleget adtam már, válaszolt a bibi-bokor az ingyom-bingyom kicsi nyúlnak az ingyom-bingyom kicsi nyúl ici-pici csingi-csengőjével csilingelve. Dühbe gurult az ingyom-bingyom kicsi nyúl, s nosza futott a csitt-csatt fejszéhez: kérlek, csitt-csatt fejsze, vágd ki a bibi-bokrot, mert nem akarja visszaadni ici-pici csingi-csengőmet, ici-pici csingi-csengőmmel csilingel! A csitt-csatt fejsze fejét rázta: nem vágom én, eleget vágtam már. Nosza futott az ingyom-bingyom kicsi nyúl a szikli-sziklához: kérlek, szikli-szikla barátom, csorbítsd ki a csitt-csatt fejsze élét, a csitt-csatt fejsze nem akarja kivágni a bibibokrot, a bibi-bokor nem akarja visszaadni ici-pici csingi-csengőmet, ici-pici csingi-csengőmmel csilingel. Nem csorbítom, eleget csorbítottam már. Mi egyebet tehetett az ingyom-bingyom kicsi nyúl, mint nosza futott a piti-patakhoz: kérlek, piti-patak, döntsd le a szikli-sziklát, a szikli-szikla nem akarja kicsorbitani a csitt-csatt fejsze élét, a csitt-csatt fejsze nem akarja kivágni a bibi-bokrot, a bibi-bokor nem akarja visszaadni ici-pici csingi-csengőmet, ici-pici csingi-csengőmmel csilingel. Nem döntöm én, eleget döntöttem már. Az iker-ökör tán megsegít, gondolta az ingyom-bingyom kicsi nyúl, s nosza futott tovább: kérlek, ikerökör, idd ki a piti-patak vizét, a piti-patak nem akarja ledönteni a szikli-sziklát, a szikli-szikla nem akarja kicsorbítani a csitt-csatt fejsze élét, a csitt-csatt fejsze nem akarja kivágni a bibi-bokrot, a bibi-bokor nem akarja visszaadni ici-pici csingi-csengőmet, ici-pici csingi-csengőmmel csilingel. Elbődült az iker-ökör: nem iszom én, eleget ittam már. Majd a hentes-bentes, gondolta ekkor az ingyom-bingyom kicsi nyúl, s nosza futott a hentes-benteshez: kérlek, hentes-bentes, vágd le az iker-ökört, az iker-ökör nem akarja kiini a piti-patak vizét, a piti-patak nem akarja ledönteni a szikli-sziklát, a szikli-szikla nem akarja kicsorbítani a csitt-csatt fejsze élét, a csitt-csatt fejsze nem akarja kivágni a bibibokrot, a bibi-bokor nem akarja visszaadni ici-pici csingi-csengőmet, ici-pici csingi-csengőmmel csilingel. Nem vágom én, eleget vágtam már. Erre úgy megharagudott az ingyom-bingyom kicsi nyúl, hogy meg sem állt a kityi-kutyáig: kérlek, kityi-kutya, harapd meg a hentes-bentes lábát, a hentes-bentes nem akarja levágni az iker-ökört, az iker-ökör nem akarja kiinni a piti-patak vizét, a piti-patak nem akarja ledönteni a szikli-sziklát, a szikli-szikla nem akarja kicsorbítani a csitt-csatt fejsze élét, a csitt-csatt fejsze nem akarja kivágni a bibibokrot, a bibi-bokor nem akarja visszaadni ici-pici csingi-csengőmet, ici-pici csingi-csengőmmel csilingel. Nem halapok, eleget halaptam mál. Erre úgy, de úgy megharagudott az ingyom-bingyom kicsi nyúl, hogy meg sem állt a pitt-patt bolháig: kérlek, pitt-patt bolha, csípd meg a kityi-kutyát, a kityi-kutya nem akarja megharapni a hentes-bentes lábát, a hentes-bentes nem akarja levágni az iker-ökört, az iker-ökör nem akarja kiinni a piti-patak vizét, a piti-patak nem akarja ledönteni a szikli-sziklát, a szikli-szikla nem akarja kicsorbítani a csitt-csatt fejsze élét, a csitt-csatt fejsze nem akarja kivágni a bibi-bokrot, a bibi-bokor nem akarja visszaadni ici-pici csingi-csengőmet, ici-pici csingi-csengőmmel csilingél. Erre a pitt-patt bolha megcsípte a kityi-kutyát, a kityi-kutya meghalapta a hentes-bentes lábát, a hentes-bentes leszúrta a kityi-kutyát, a kityi-kutyát eltemette a többi kityi-kutya, a többi kityi-kutya azt írta a kityi-kutya fejfájára hogy hol volt, hol meg volt, az Óperencián is innen, egy ingyom-bingyom kicsi nyúl. Ennek az ingyom-bingyom kicsi nyúlnak volt egy ici-pici csingi-csengője. Minden nap szorgalmasan ligi-legelészett az ingyom-bingyom kicsi nyúl, hogy ne maradjon ingyom-bingyom kicsi nyúl. Most figyelj, pajtikám! Hogy még jobban ligi-legelészhessen ez az ingyom-bingyom kicsi nyúl, még az Óperencián is túl volt egy bibi-bokor. Erre a bibi-bokorra akasztotta minden nap ici-pici csingi- csengőjét az ingyom-bingyom kicsi nyúl. Egy szép napon, míg az ingyom-bingyom kicsi nyúl ligi-legelészett, nagyra nőtt a bibi-bokor. Sírva fakadt az ingyom-bingyom kicsi nyúl, mert hasztalan nyúlt, ágaskodott ici-pici csingi-csengője után, nem érte el. Nosza kérlelni kezdte a bibi-bokrot, hogy adja vissza icipici csingi-csengőjét. Nem adom én, eleget adtam már, válaszolt a bibi-bokor az ingyom-bingyom kicsi nyúl csingi-csengőjével csilingelve. Dühbe gurult az ingyom-bingyom kicsi nyúl, s nosza futott a csitt-csatt fejszéhez: kérlek, csitt-csatt fejsze, vágd ki a bibi-bokrot, mert nem akarja visszaadni ici-pici csingi-csengőmet, ici-pici csingi-csengőmmel csilingel! A csitt-csatt fejsze fejét rázta: nem vágom én, eleget vágtam már. Nosza futott az ingyom-bingyom kicsi nyúl, a szikli-sziklához: kérlek, szikli-szikla barátom, csorbítsd ki a csitt-csatt fejsze élét, a csitt-csatt fejsze nem akarja kivágni a bibi-bokrot, a bibi-bokor nem akarja visszaadni ici-pici csingi-csengőmet, ici-pici csingi-csengőmmel csilingel. Nem csorbítom, eleget csorbítottam már. Mi egyebet tehetett az ingyom-bingyom kicsi nyúl, mint nosza futott a piti-patakhoz: kérlek, piti-patak döntsd le a szikli-sziklát, a szikli-sziklát, a szikli-szikla nem akarja kicsorbítani a csitt-csatt fejsze élét, a csitt-csatt-fejsze nem akarja kivágni a bibi-bokrot, a bibi-bokor nem akarja visszaadni ici-pici csingi-csengőmet, ici-pici csingi csengőmmel csilingel. Nem döntöm én, eleget döntöttem már. Az iker-ökör tán megsegít, gondolta az ingyom-bingyom kicsi nyúl, s nosza futott tovább: kérlek, iker-ökör, idd ki a piti-patak vizét, a piti-patak nem akarja ledönteni a szikli-sziklát, a szikli-szikla nem akarja kicsorbítani a csitt-csatt fejsze élét, a csitt-csatt fejsze nem akarja kivágni a bibi-bokrot, a bibi-bokor nem akarja visszaadni ici-pici csingi-csengőmet, ici-pici csingi-csengőmmel csilingel. Elbődült az iker-ökör: nem iszom én, eleget ittam már. Majd a hentes-bentes, gondolta ekkor az ingyom-bingyom kicsi nyúl, s nosza futott a hentes-benteshez: kérlek, hentes-bentes, vágd le az iker-ökört, az iker-ökör nem akarja kiinni a piti-patak vizét, a pitipatak nem akarja ledönteni a szikli-sziklát, a szikli-szikla nem akarja kicsorbítani a csitt-csatt fejsze élét, a csitt-csatt fejsze nem akarja kivágni a bibi-bokrot, a bibi-bokor nem akarja visszaadni ici-pici csingi-csengőmet, ici-pici csingi csengőmmel csilingel. Nem vágom én, eleget vágtam már. Erre úgy megharagudott az ingyom-bingyom kicsi nyúl, hogy meg sem állt a kityi-kutyáig: kérlek, kityi-kutya, harapd meg a hentes-bentes lábát, a hentes-bentes nem akarja levágni az iker-ökört, az iker ökör nem akarja kiinni a piti-patak vizét, a piti-patak nem akarja ledönteni a szikli-sziklát, a szikli-szikla nem akarja kicsorbítani a csitt-csatt fejsze élét, a csitt-csatt fejsze nem akarja kivágni a bibi-bokrot, a bibibokor nem akarja visszaadni ici-pici csingi-csengőmet, ici-pici csingi-csengőmmel csilingel. Nem halapok, eleget halaptam mál. Erre úgy, de úgy megharagudott az ingyom-bingyom kicsi nyúl, hogy meg sem állt a pitt-patt bolháig: kérlek, pitt-patt bolha, csípd meg a kityi-kutyát, a kityi-kutya nem akarja megharapni a hentes-bentes lábát, a hentes-bentes nem akarja levágni az iker-ökört, az iker-ökör nem akarja kiinni a piti-patak vizét, a piti-patak nem akarja ledönteni a szikli-sziklát, a szikli-szikla nem akarja kicsorbítani a csitt-csatt fejsze élét, a csitt-csatt fejsze nem akarja kivágni a bibi-bokrot, a bibi-bokor nem akarja visszaadni ici-pici csingi-csengőmet, ici-pici csingi-csengőmmel csilingel. Erre a pitt-patt bolha megcsípte a kityi-kutyát, a kityi-kutya meghalapta a hentes-bentes lábát, a hentes-bentes leszúrta a kityi-kutyát, azonban a hentes- bentes leszúrta az iker-ökört is, az iker-ökör kiitta a piti-patak vizét, a piti-patak ledöndötte a szikli-sziklát, a szikli-szikla kicsorbította a csitt-csatt fejsze élét, a csitt-csatt fejsze kivágta a bibi-bokrot, a bibi-bokor pedig visszaadta az ingyom-bingyom kicsi nyúlnak ici-pici csingi csengőjét. Az ingyom-bingyom kicsi nyúl vadul csilingelni kezdett, s még ma is csilingelne ici-pici csingi-csengőjével, ha az ici-pici csingi-csengő csilingelésére nem figyel fel a lompos ordasfarkas. A másik ingyom-bingyom kicsi nyúl, kit ingyom-bingyom nyulam-bulam néven is emlegetnek, ma is boldogan él a kukuríkú-kakassal, aki kiszi-kaszájával lecsappintotta az ingyom-bingyom nyulam-bulam hársgyökér-házába befészkelődő róka-móka rókafejét. Mondom, ügyesen és boldogan élnek, ha meg nem haltak. Kolozsváron és Oroszországban. Ilyen a hosszabb lélegzetű prózaírás. Nyúl cigánymese módra: nyúl és a kapu nyúl és a kövezet nyúl és a pázsit nyúl és a kerti csap
nyúl és az omló fal (vakolat)
nyúl és a lépcső
nyúl és az üres butánpalack
nyúl és az ajtó
nyúl és a pneumatikus szék
nyúl a indigó és a papír
nyúl és az írógép
konfliktus az írógéppel
nyúl és a dugóhúzó
– az idő pénz, ércnél aligha maradandóbb emlék.


