-- 1995 1999 1965 1997 1994 2001 2002 1996 2005 2000 2003 1993 2006 1998 1992 2007 2011 1965-1966. 2010 2008 1966 1979 1967 1968 1969 1970 1971 1975 2012 2009 2013 2014 2015 2016 2017 2022 2021 2020 2018 2019	--

Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

 

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

15. évfolyam 165. szám

Balázs Attila

Cuniculus

1979. január 2.

Írta, összeírta, át­írta, mesélte, át­mesélte, megme­sélte, költötte, átköltötte, dramati­zálta és a megfelelő helyeken il­lusztrálta időszá­mításunk 1978. évében Balázs At­tila.

Abban az időben az emberek, pontosabban a férfiak – még vagy már – fenn na­gyon bő, lenn nagyon szűk nadrágban jártak és hegyes orrú, lyukacsos cipőikkel kopogtak ott, ahol volt min kopogni, a nők sávos selyemharisnyáikban egyensú­lyoztak tűsarkú cipőiken, a gyerekek meleg időben spilhózniban játszadoztak, a macskakövekbe ágyazott sínpárokon pedig villamosok dübögtek. Megyeri Bandi aránylag zavartalanul kelt át a fényesre koptatott, csilingelő bódékat hordozva irányító, egymást helyenként keresztező, fém párhuzamokon, majd leült az út kö­zepére, s murisan nagyra méretezett füleit unottan a szélnek szegezte. Azután egy pillanatra eltakarta az utcán haladó villamos. Mikor előbukkant, már a kiköve­zett sáv után következő gyepes rész felé tartott. Hogy mit forgathatott a fejében élete utolsó pillanatában, azt amúgy sem tudhattam volna meg soha. Szeren­csétlenségére elhatározása ugyanabban a pillantaban ért meg, amikor a nagy fe­kete gépkocsi befordult az utcasarkon.

– Hun a francba lehet az a nyúl, Frigyes?

Valószínűleg ugyanabban a pillanatban ért meg, mert egy-két percig, pontosab­ban másodpercig nem láthattam.

– Hun a francba lehet?

Mintha zsinóron húzták volna a gépkocsihoz viszonyítva kis fehér teremtést és a nagy fekete kocsit. Mintha maga a végzet rendelte volna el, hogy pályájuk megakadályozhatatlanul, visszavonhatatlanul és visszacsinálhatatlanul egy pontban találkozzon. Az idő leállt. Egy év telt el, míg mindketten megtették az akaratuk kijelölte utat – addig a bizonyos pontig. Az elkerülhetetlen kegyetlen, otromba tréfájú időhalogatósdija. Azután egy pillanat műve volt az egész. Mint amikor hatal­mas acélgolyót gurítasz neki roppant sebességgel mondjuk egy ügyetlenül kicsire méretezett, szőrös bábunak. A hátsó kerék még felrepítette Bandi maradványait. Majdnem egész oda, ahová igyekezett volt. Végig kellett néznem, hogy gyilkolják meg Bandit odakinn. Se puffanást, se fröccsenést, se roppanást, se düppenést, semmit sem hallottam a kettős üvegen át. Nem tudom, meddig álltam, s meredtem a vörös-fehér kis rakásra. Csend. Idegeim borzolta a csend. Szörnyű némafilm. Né­majáték zongorakíséret nélkül. Leszakítottam a függönyt, öklömre tekertem, s be­vertem az ablakot. Valami hiányzott ahhoz, hogy elhiggyem, csakugyan megtörtént az, amit láttam. A hang. Valami velőtrázó sikoly, hörgés, hangos agónia, az élettől

▲

való – FÜLLEL IS FELFOGHATÓ – búcsúzás. Ilyen egyszerűen csendben, ele­gánsan és véletlenül nem szűnhet meg működni egy ilyen összetett szerkezet, mely ezidáig Bandi volt. Bandi halála előtt úriember volt. Úriember volt. Csendben meg­szűnt. Nem is sikoltott. Talán a halál akusztikai rétegének hiánya miatt érzem ma is úgy, hogy csak álmodtam az egészet.

Gizi az ajtóban állt a kék pettyes tányérkával, és értetlenül bámult. Nem értette, mi történik. Amikor Gizi nem értette, hogy mi történik, olyankor alsó ajka mindig elnyűtt cipő leffedt nyelve volt. Túl szőrös X-lábain a hurkákba legurblizott haris­nyáival, következetesen mindig förtelmes harisnyáival, kibírhatatlanul förtelmes harisnyáival valahogy szánalomra méltóbb volt, mint az a még meleg kupac nyers hús odakinn, a hideg kövezeten. Egy pillanatra átvillant az agyamon: miért Bandi? Miért nem Gizi? Akkor még elképzelni is nehezen tudtam azt, hogy a ké­sőbbi évek valamelyik mámoros percében Gizi lábának érintése kellemesebb és izgatóbb lehet, mint Bandi finom bundájába túrni. Kirohantam a leffedt cipőnyelv mellett. Ki az úristen hagyta nyitva a kaput?! Az a rés, melyen keresztül Bandi megpillantotta a csábító túloldalt, elég volt ahhoz, hogy ki is férjen rajta, s halála előtti egykedvű stílusában a nem ismert világ meghódítására induljon. Pórul járt Bandi, a nyúlfülű Kolumbus. Ott feküdt, nem is oly elegánsan. Vörös vér áztatta fehér bundáját. Vörös vérrel piszkította be a gyönyörű gereznát. Saját vérét po­csékolta el a kövön. Feküdt természetellenes, elferdült pózban kitárulkozva, ki­fordulva, a maga módján tökéletes szerkezet azon alkatrészeit mutogatva, me­lyeket soha de soha nem mutatott meg ezelőtt senkinek. S vigyorgott. Csúfságá­ban talán a halált csúfolta. Még nem hűlhetett ki. Hogy is hűlhetett volna ki? Ilyen gyorsan. De már együvé tartoznak a kővel. Már cinkostársakká váltak. Már meg­beszélték. Már mindent tud. Már semmi köze hozzánk. Bandi!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Egyedül fülei, a nagy szőrös V-betű ragaszkodott még csupán az élethez. Mintha szabadulni igyekezett volna a kőtől, szárnysuhogással útra kelni. Aszfalthoz ra­gadt szőrös, gyönyörű pillangó.

Nyissz. Ennyi az egész.

Mikor meghal a nyúl

füleit

gyönyörű

füleit

vitorla

füleit

vágd le!

Ne legyenek azok

de ne legyenek azok

nyűvek

kukacok

rabjává.

VÁGD LE!

Pontos beszámoló az elkövetkezőkről. Elfutottam az időközökben csupán egy méterrel arrábbmozdult, negyvenöt fokkal tanácstalanabb leffedt cipőnyelv mel­lett. Édes kék pettyes kistányér. Édes kék pettyes kis pléhtányér. Most légy erős! Meg kell mondanom neked. Csak én tudom megmondani neked. Nem vagy már gyerek. Bandi ott. Kinn. Hogy is mondjam? Nincs rád tovább szükség. Bandi az imént.

Megragadtam bicskámat, s vissza ki.

a) Penge villant a napon.

b) Szellő borzolta a selymes pamacsokat.

c) Megpillantottam saját torz képem a pengén.

d) Bandi langyos füle tenyerembe simult.

e) Még él!

f) Felugrottam, és elszaladtam.

g) Este, iskola után, zseblámpával kiosontam a gyér fényű útra, megkerestem,„és a kövek közé tunkolt, bemocskolt nyúltestről levágtam a füleket.

AZON A BIZONYOS JÓL AZ EMLÉKEZETEMBE VÉSŐDÖTT NAPON TIZEN­KÉT ÓRA KÖRÜL EGY A HÁZUNK ELŐTT SZABÁLYOSAN ELHALADÓ GÉP­KOCSI HALÁLRA GÁZOLTA AZ ÚTTESTEN FIGYELMETLENÜL ÁTKELŐ ME­GYERI BANDIT- ÖNNÖN HALÁLÁÉRT KIZÁRÓLAG A KELLŐ ÓVATOSSÁG NÉLKÜL BAKTATÓ GYALOGOS A FELELŐS. AZ ISMERETLEN GÁZOLÓ EME TETTÉÉRT SOHA SEHOL BŰNHŐDNI NEM FOG-

Hogy ki adta ezt a furcsa nevet a nyúlnak? Nagyapám. Bandit tőle kaptuk. Nagyapa nyulakat tenyésztett szórakozásból is. Lenn, vidéken vagy tizenöt nyúlketrece volt a gang előtt. Az apró fonatú hálón keresztül – mindig úgy tűnt – meg­számlálhatatlanul sok érzékeny, finom kis nyúlorr rezeg-remeg a világba. A ket­recek puha bundájú kis lakói miniatűr rezgentyűikkel a levegőt olvasták. A 2,5-3 kg vágási súlyt elérő nyulakat nagyapa elvitte átadni. Kinek, azt nem tudom. Néha levágott egyet-kettőt, s ilyenkor az édes vérszagú húsok ott tornyosultak a konyha asztalán arra várva, hogy a sütés-főzés folyamatán átesve – melyet nagyapa özvegyember lévén egyedül végzett – mint szaftos, zamatos falatok omoljanak szét a szájban: magas fehérje- és alacsony zsírtartalmú, jól emészt­hető zsírféleségeket tartalmazó értékes táplálék. Ebéd után én is megihattam egy pohár bort. De csak kis pohár bort és csak vöröset, mert az szaporíjja a vért. Fehéret akkoriban sohasem kaptam, mert az egyenlő lett volna a gyereket része­geskenni tanítani-val. Utána nagyapám nem pödörte meg a bajszát, de mesélt, ha nem is akartuk. Életében sohasem dohányzott – igaz, bevallotta, hogy zsendülő korában a többi kamasszal együtt a kazal mögött szívta a szárított libaszart, s hogy egyszer fel is gyújtották a szalmát – valamint csinos, régebben divatos Chaplinbajuszt viselt. A háború alatt a BRIGÁDBAN harcolt, megsebesült, kitün­tették. Szépen és érdekesen tudott mesélni partizánéveiről, csak túl sokszor ugyanazt. Nagyon szerette mesélni a HUPPUJ FARKAST is. Egyébként a vágást mindig úgy intézte, hogy mi, gyerekek, ne lássuk, miként múlnak ki a tapsifülesek a kés alatt. Hányszor próbáltam meglesni – sikertelenül. Bandi nagyapám egyik fedező nyula volt. Termetre elég nagy, majdnem tiszta fehér szőrétől elütöttek guvadt, piros bogyószemei, melyekkel egykedvűen szemlélte a szemlélendőket. Ám akcióban rendkívül ügyes volt, tunyaságát meghazudtoló, fürge, rezgésszerű mozdulatokkal végezte munkáját, hogy abba hiba nem vöt. Sohasem kellett neki segíteni. A vérfrissítő szerepében dolgozott a ketreclakó fehérnépen – csodála­tos teherbírással. Hogy miért nevezte nagyapám ezt a nyulat Megyeri Bandinak, a nagyok kihallgatott beszélgetéséből tudom. Nagyapa hátravetette a fejét, s a szokásos gurgulázó nevetés tört fel belőle (nevetése mindig sértette a fülem, és zavarba hozott): – Jó esik arra a napra gondóni, amikó maj kiselejtezem aztat a nyulat, a nagy fehír bakot, s le kő maj vágni.

Megyeri Bandi nagyapa szomszédja volt. Víg kedélyű, pirospozsgás, zömök parasztember. Nagyapa mindig valami hálátlan pimaszsággal kapcsolatban em­legette keserűen, meg még egy-két dologgal hozta összefüggésbe, de ezeket nem értettem. Azt nem tudtam akkor, hogy nagyapa lecsúszott. Szóval, végül mégsem vágta el Bandi torkát. Bandit nekünk ajándékozta. Pontosabban Oszinak, Oszi harmadik születésnapjára. Pontosan fél nyolckor futott be naftalinszagú szürke öltönyében, szűk nyakú fehér ingében kiborotváltan gurgulázva, Gizi szörnyűségére sáros cipőivel a szőnyegre taposva. Hóna alatt hereillatú faláda. Letette a megrökönyödött Oszi elé, és füleinél fogva kiemelte Bandit. Azután megcsókolta Oszit, s otthagyta ismerkedni a nyúllal. Anyu megkínálta egy pálinkával. A kispoharat mellőzve megragadta az üveget, felemelte, megrázta, s az ablak felé tartva összevont szemöldökkel mustrálta. Színtelen folyadék csillogó gyöngykoszorúja az ablakon betóduló fényben. Sokáig egymásba kapaszkodó gömböcskék. Kerekecske-gombocska, hová szalad a nyulacska? Lábamba áll. Mikor észrevette, hogy figyelem, rámkacsintott, és elmosolyodott. Jól meghúzta.

Beavató kacsintása ellenére azt mondta anyunak, hogy jól tegye el, nehogy meg­találjam. Utána anyuval a nyomában lebaktatott a kertbe, megtapogatta, meg íz­lelte a satnya barackfák kérgét, megnézte a frissen palántáit paradicsomot, ugyanolyan összevont szemöldökkel rángatott egy laza lécet a rozoga palánkon. (Biztos érdekelte, hogy olyan könnyen lejön-e, mint ahogy gondolta.) Közben beszélgettek. Nem mertem közelebb menni, pedig úgy szerettem savós szeme­it, vörös, pörsenéses tarkóját, bőrének finom, meghatározatlan illatát, mely mint­ha egyfajta kölni, a fonnyadó széna, a cefre és a nyúlketrecek illatának naftalinos változata lett volna. A hangfoszlányokat nem tudtam értelmes egésszé összerak­ni. Anyu lila pongyolája lobogott a neki-nekiiramodó szélben. Egyszer csak átölelte nagyapát úgy, ahogy aput szokta, de mégis valahogy máshogy. Szerette.

Oszi megszerette Bandit. Megtanulta, hogy Bandi nuszi, s azután Bandit min­denki Nuszinak nevezte. Bandi, vagyis Nuszi is megszerette Oszit. Ettől fogva Oszi és Nuszi ott JÁTSZOTT minden áldott nap a poros, porondszerű udvaron, melyet egyik oldalról a szomszéd ház rideg, mohos fala, másik oldalról Uci néni alacsony lakosztálya és a fáskamra határolt. Elöl laktunk mi, hátul az udvarban volt a budi. A budi ügyetlen tákolmány volt, mely úgy nézett ki, mint egy félig földbe ásott, roggyant, nagy faláda. Ha elmentél a faláda mellett, akkor kijutottál a kertbe. Lemehettél a lejtőn a diófához. Utána következtek a diófával egy vonalban a satnya barabkfák, melyekhez nem nyúlhattál, mert a házibácsi ked­vencei voltak. A túloldalon, jobboldalt, rendszerint répa, káposzta, paradicsom stb. A diófa, a satnya barackfák valamint a répa, káposzta, paradicsom stb. mögött a hereföld. Leghátul tormával, ribizlibokrokkal és léckerítéssel zárult a mi világunk. Ja, meg kell még említenem, hogy jobboldalt a kerítést vadrózsa futotta be keresztül-kasul indázva a barnásszürke, korhadt, helyenként puha léceket, melyekből lassan finom púderszerű port csináltak a farágók. A már említett satnya barackfákhoz a már említett házibácsi szerint egyedül nagyapa nyúlhatott, mert ő értette, hogy kell velük bánni, míg egyszer hajba nem kaptak, de nem erről akarok mesélni. Másról akarok mesélni. Tehát, Oszi és Nuszi minden áldott nap ott játszadozott a poros porondon. Hogy irigyeltem őket iskolába menet. Oszi ki sem látszott rendesen a földből, már beszajkózta, hogy: iszkojába fáj a jába hazafejé nem fáj szemmi – s ezzel bosszantott. Az álnok Gizi taníthatta meg erre. Igaz, ez a második tragédiát megelőző időkben volt, s inkább haladjak szépen sorjában. Szóval, Oszi Nuszival játszott a porondon sárga spilhóznijában – minden délelőtt. Soha­sem unták meg egymást. Egy sárga és egy fehér kis teremtés a porban. Körülöt­tük figyelő szemek: a lakosztálya előtti verandán kötögető Uci néni, a konyhában főzögető Gizi és a budi valamint a szomszéd házának a fala közötti kerítésen sűrűn áttekintgető szomszéd, akit apu szomszédúrnak hívott.

Oszi menetelt a porban. Kis műanyag szandáljával egész porfelhőket vert fel, miközben peckesen vezényelt: egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő. Nuszi lekonyult füllel utána, körbe-körbe, hűen és kitartóan. Egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő. Uci néni egy sima, egy ferkelt, egy sima, egy ferkelt, egy sima, egy ferkelt. Gizi néha kipillantott az ajtón, tekintetét végigsiklatta Oszin és Nuszin, elvándoroltatta egész a budi és a szomszéd ház közötti kerítésig, majd gyorsan visszahúzódott levesszagú várába. Uci néni szúrós szemmel figyelte. Hányszor meglestem őket ahelyett, hogy iskolába mentem volna. Addig, amíg apu meg nem tudta. Szeret­tem a padlást. Vékony fénysávokból igyekezett szabadulni a por – olyan, amilyet Oszi lenn felvert –, az apró szemcsék, parányi porszemek tébolyultan röpködtek ide-oda. Cikáztak. Csak ezek a sávok voltak élénkek, különben sehol semmi nem mozdult. Udvar feletti poros mozdulatlanság. Amikor a nap nem sütött, akkor ezek a sávok is eltűntek és semmi sem zavarta a szobák feletti nyugalmat. Nagy fémpántos koffer volt az egyik, udvarra néző sarokban. Benne mindenféle régi könyv. Az egyik kisebb méretűt úgy hívták, hogy ÁLLATTENYÉSZTŐK KIS­KÖNYVE – valami háború előtti kiadás, Grúber Manó és fia –, a Káldi-féle BIBLIA egyik viharvert példánya, melyből pár lap hiányzott – lehet, hogy egykor homospirohetózisban is szenvedő, szegény, idegszanatóriumban elhunyt, túlzottan vallásos nagyanyám tulajdonát képezte, aki megrögzött katolikus volt, s akiről valószínűleg csak a jó ég tudja, hol szedte fel ezt a nem egészen úri és kései fázisában nem egészen gyógyítható betegséget –, valamint a közismert ORVOS A HÁZBAN első kiadása. Ezt a kötetet tudtommal a mai napig háromszor adták ki – mindahányszor nagyon gyorsan el is kelt. A felsorolt könyveket forgattam a legtöbbet fenntartózkodásaim alatt. A legutóbbiban akadtam rá az ödéma szóra, melyet később gyakran használtam visszataszító, undorító dolgok megnevezé­sére, mert mint az a szövegből kitetszett, az ödémás duzzanatok csakugyan páratlanul visszataszítóak és undorítóak lehetnek. Meg maga a szó hangzása is tetszett. Persze, volt ott sok más könyv is, de én – mint már mondottam – az ÁLLATTENYÉSZTŐKET, a BIBLIÁT meg az ORVOST kedveltem leginkább. Még mindenfélébb levelek voltak ott paklikban, melyeket befőttesgumik és ezüstös-aranyos pántlikák tartottak össze. Átnéztem én azokat is. Főleg az ezüstös­aranyos pántlikákkal átkötözött levélcsomagocskákat találtam érdekesnek. Em­lékszem, némelyik suta soron úgy kacagtam, hogy le kellett feküdnöm a porba, és ott rángatóznom egy darabig, míg újra levegőhöz jutottam. Néha meg nem értettem egy-egy részt, s ez a nemértés döbbenettel párosult, valami borzongás­félével – nem értettem a sárgulófélben levő lapokról sugárzó töretlen szenve­délyt, mely itt, a padlás poros zugában felejtetten fakulatlan erővel vágott arcom­ba. Megjegyeztem egy versikét, mely akkoriban igen a szívembe markolt. Most már tudom, hogy nem lehetett valami nagy költő az, aki lejegyezte. (Jómagam nem is próbálkoztam versírással soha.)

Szívem érted dobban, lángban ég Te vagy a remény, a virágok A pazar tavasz, a kék ég

Te vagy a tág, tiszta lég Melyet mint epedő fogoly vágyok Oh, virágok, színpompás virágok!

Mikor a messzi távolból hangod hallani vélem Figyelek: nyúl a barázdában hegyezi a fülit Szeretlek, szeretlek, szeretlek Edit.

D.

És ott volt keresztben a koporsó a sok kis gömbölyű, barna koporsóval. A nagy fekete, súlyos koporsó, melynek fényes külső mázát bevonta a por, egyáltalán nem ijesztett meg, amikor először megpillantottam. Szinte szánnivalóan árván hevert ott – padlás földjén – az ormótlan jószág; s rajzolhattam rá úgy, hogy

ujjamat végighúztam síma fedelén – ujjam nyomán előbukkant a fényes politúr: POROLJ LE!

Piszok, bacilus, mind hívatlan vendég. Már nem emlékszem, hogy került oda a padlásra. Tudom, hogy Uci nénié volt, azt is tudom, hogy egyszer tapintatosan megkérdeztem, hogy került oda föl, de nem kaptam rá egyenes választ, szüleim pedig csak a vállukat vonogatták. Amikor egyszer anyuval egyedül voltunk, megint megkérdeztem:

– Anyu, mit keres az a koporsó a padláson?

– Nem tudom, fiam. Melyik koporsó?

– Az a nagy fekete a padláson.

– Ja, az Uci nénié.

– Tudom, hogy Uci nénié, de hogy került oda?

– Nem tudom, Frickóm. Fogalmam sincs.

– Tudom, hogy tudod.

– Nem tudom.

– Hazudsz!

– Hogy mondhatsz ilyet édesanyádnak?! Ha úgy érzed, hogy nem mondok neked igazat, akkor mond azt, hogy füllentek vagy lódítok. Értem? Ne ezt a csúnya szót használd!

Így végül egész másra terelődött a beszélgetés. Én megmondtam neki, hogy ő meg ne nevezzen Frickónak, mert attól gyomorgörcsöt kapok. (Ezt nagyanyától tanultam annak idején.) Akkor már inkább szólítson Frigyesnek, habár azt sem szeretem, meg a Fricit sem. Én meg azt nem tudom, hol a fenében találták nekem ezt a hülye nevet. Ugyanaz az apám, aki aznap este igen durván lecsillapított, igen durván azt mondta egyszer, amikor Uci néni miatt dúlt-fúlt, s én váratlanul nekiszegeztem a kérdést ravaszan kihasználva az óvatlan pillanatot, hogy az a koporsó arra vár ott, hogy minél előbb belepakolják az öreg banyát és sicc!, de itt anyu közbelépett annak ellenére, hogy apu nagyon szeretett volna mondani még valamit, s lecsillapította az ő apuját. A koporsóban világoskék bélés volt meg dió. Rengeteg diót termett a hatalmas kerti diófa. A barack, a ribizli meg a többi nem volt a miénk, kivéve a diót meg a paradicsomot. A paradicsomot Gizi gondozta nagyapával, amikor nagyapa feljött. Dióból pedig annyi volt, hogy a házibácsi nagylelkűen kijelentette, mikor odaköltöztünk, hogy nyugodtan összeszedhetünk egy kosárnyit minden évben, mert ő úgysem tud vele mit kezdeni. Valószínűleg méltóságán alulinak tartotta kiállni vele a piacra, lehet, nem is volt ideje erre, nem is láthatott benne nagy üzletet, ahhoz pedig túl fukar volt, hogy szétosztogassa a szomszédok közt. így lassan kiszáradt, össze­zsugorodott, megpenészedett a kemény barna burkok bele kamrájában, ahol az évadok bő termését tárolta. Furcsa mókus volt ez a házibácsi. Minden évben jött az új termés, és ő végül már nem tudta hova tenni, de el nem akarta dobni, így juthatott eszébe, hogy felvigye a padlásra. El tudom képzelni – ismervén őt jól –, mennyire megörülhetett a koporsónak, amikor az első kosár dióval szuszogva felnyomta a padlásajtót, mert még akkor is azon gondolkodhatott, hogy mibe öntse rakományát, hogy ne legyen az a padlás földjén, hiszen kár érte, és valami papírfélén sem, mert az ilyen házibácsi-féle gondolkodás szerint valamilyen ládában jobb helye van, a kamrában levő ládák pedig mindig kellenek valamire. Az is lehet, hogy előre megfontolt szándékkal vitte a diót a padlásra. Azzal az eleve eltölkélt sötét szándékkal, hogy a diót a koporsóba öntse tudván azt, hogy beteges, nehezen mozgó édesanyja aligha képes létrákon mászkálni. Uci néni­nek már akkor víz volt a lábában, víz a kezében, s mikor megtudtam, hogy a víztől olyan tasakos a keze, meg olyan duzzadt a lába, akkor roppant érdeklő­déssel figyeltem, hogy önti el fejét is a víz, higítja fel az agyát, miként lesz egyre helyhezkötöttebb és beszámíhatatlanabb szemmel láthatóan napról-napra. Sze­rettem üldögélni ezen a nagy szomorú ládán. Felnyomtam egy cserepet, felpöc­költem, s így kitűnő kilátásom nyílt a kertre és az óriási diófára, a szomszéd udvarra, azon túl a fatelepre, azon is túl a hegyre, arra, amerre a folyót sejtettem. Az eresz alatt kileshettem az udvarra, a poros porondra, Oszi öcsém és Nuszi játékainak színterére.

Nem tudom miért, de Oszi spilhóznija innen fentről még sárgábbnak tűnt, bőre még fehérebbnek, haja még szőkébbnek. Oszinak kisgyerek léttére is felnőttes arca volt. Szép szabályos vonásai, értelmes, kék szeme, magas, domború homloka és nevetséges, de ellentmondást nem tűrő, már-már kegyetlen, összeszorított, vértelen, vékony ajkai mindenkit ámulatba ejtettek. Egyedül kis fitos orra, rajta sok kis szeplő, varázsolt mégis gyermekarcot ebből a kompozícióból. Valahogy így festették le régebbi regényekben a bátor, nemes, célratörő embereket. Oszi csírájában ilyen volt. Nagyanya akaraterővel átitatott, kiélezett arcvonásait örö­költe. Úgy értem, nagyanya arcvonásait akaraterővel átitatottan, kiélezetten. S én kezdetben csak sejtettem, majd tudtam, majd egyre jobban megbizonyosodtam a későbbi idők folyamán, hogy bizony néha jó lenne Oszira hasonlítani. Oszira, akit néha nagyon szerettem, néha pedig egyenesen gyűlöltem. Semmibe sem külön­böztem az átlagos gyerekektől, akik öccsüket vagy húgukat féltékenységből, még zsendülő, de a későbbiekben egyre inkább beérő, hatványozódó, de egyre in­kább palástolt irigységből gondolatban – ha nem jutottak el a cselekvésig – párszor víz alá dugták. Oszinak kis hegyes fülei voltak. Ebből bizonyos tudós emberek egész sor furcsaságot olvashattak volna ki öcsém fejlődőfélben levő jellemvonásaira vonatkozólag. A kis hegyes fülek melegek voltak, szinte külön életet éltek, már-már megszólaltak. Az idő fátylán keresztül ma már nem tudnám pontosan megmondani, miért éreztem így, de tudom, hogy akkor nagyon is így éreztem, s egész biztosan tudom, hogy volt is valami alapja. Most Oszi ott menetelt a porban, a késő délelőtti rivaldafényben – Nuszival. Bandi vagy Nuszi (egyre megy) fülei hátrasimultak, és ő Oszi után bandukolt. Amikor Oszi megállt és elkezdett egy helyben menetelni, Nuszi fékezett, hogy neki ne menjen Oszi­nak. Persze, nem kellett nagyon fékeznie, hisz bandukolt, s azért volt elég bandukolnia, mert amikor Oszi úgy menetelt, hogy haladt is előre, akkor is inkább egy helyben menetelt. Illetve: helyben menetelt. Azután nagy fehér pamacsfar­kára ült, hátsó lábaihoz képest nevetségesen csenevész mellső lábait felemelve, hatalmas füleivel vitorlázva Oszira nézett. Amikor Oszi ismét elindult, Nuszi visszahuppantotta felső testrészét a porba, és ő is folytatta tovább. Én még sose láttam ilyen furcsa nyulat. Olyan hűséges, mint a kutya. Legyen szíves és nézze csak meg, hogy követi a kisgyereket egész délelőtt meg mindég. Ezt a szom­szédúr mondta apunak Gizi felé sandítva akkor, amikor egyszer átjött hozzánk megbeszélni valamit. Azt hiszem, a kerítés megjavítását, amire sose került sor. A házibácsi hatáskörébe tartozott az, őt pedig úgy látszik nem izgatta a dolog. Nuszival kapcsolatban a legfurcsább mégis az volt, hogy nem garázdálkodott a kertben. Hű maradt kék pettyes tányérkájához. A kék pettyes tányérkából való táplálkozást elfogadta mint létének alapfeltételét. Nézze csak meg, tanárúr! Ta­nár úr biztosította afelől, hogy ilyen furcsa nyulat még ő sem látott. Nuszi vad volt. Senki sem simogathatta meg, kivéve Oszit, aki azt csinálhatott vele, amit akart. Nuszi harapott mint a harapós kutya. Veszélyes fogai voltak. Egyszer csúnyán megharapta a szomszédúrt, majdnem leharapta a kisujját, amikor az egyik két hónappal azelőtti vizitje alkalmával kifelé menet – a jól végzett munka örömében – lehajolt, hogy megsimogassa. Természetesen: nyomatékül. Azután leviharzottak a kertbe, s ott folytatták vadul kergetőzve, s nekem ülő helyzetből ismét fel kellett egyenesednem, hogy ismét láthassam őket – immár a felpöckölt cserép alatt kémlelve ki. Jókat kacagtam Oszi reménytelen próbálkozásain, hogy sarokba szorítsa Nuszit. Oszi felszűrődő kacagása összevegyült az enyémmel. Olyan jókat kacagtunk mindketten, hogy nem hallottuk Nuszi kacagását, aki – fogadni merek – szintén kacagott. Vagy ki tudja, Oszi talán hallotta is. A kertben való futkározás örömének a megrontója egyedül a házibácsi lehetett volna, de ő szerencsére délelőttönként nem tartózkodott itthon. Szüleim is dolgoztak ilyen­kor, Gizi nem szólt bele, szomszédúr nem szólhatott bele. Uci nénit sem láttam, mert eltakarta a veranda teteje meg a kis lugas, de mérget vehettem volna rá, hogy ott ül kopott székében és rendületlenül kötöget. Férjének nyoma veszett a háború forgatagában. Csendesen átkötögeti magát a másvilágra.

Most valamikor olvastam nem is olyan rég valahol, hogy Renoir (nem vagyok 100%-osan biztos benne, hogy Renoir, de nem is lényeges) képeit egy bizonyos nehezen meghatározható szögből és távolságról kell szemlélni, s akkor szinte mesélnek. De nem is csak szinte, hanem tényleg. A látvány MESÉL. Azt hiszem, hasonlóképp vagyunk minden olyan képpel, ismétlődő képekkel, képsorozatok­kal, amelyek mesélhetnek. A padlás volt az én árbockosaram, az én őrtornyom, a kilátóm, a meditálókamrám, a mese-hintaszékem, a bizonyos szögem és távol­ságom, ami az innen látható történéseket illeti, melyeket agyamban keresztül- kasul indáztak az innen nem láthatók, az emlékek és képzelgések, a valamikor valahol hallottak, látottak, tapasztaltak. Mindent itt szalasztottam át agytekervényeimen, itt gondoltam át és meg mindent, amit abban az időben némi halasztás­sal – csak annyival, hogy fölszaladjak a padlásra, és egy kicsit leüljek a koporsó­ra – át- és meggondoltam, ami tűrt némi halasztást. Itt emésztettem meg azt, ami megtörtént. Itt, a padlás félhomályba borult, poros, pókhálós csöndjében, melyet lényegesen sohase sebeztek meg komolyabban a lentről felszivárgó zajok. Míg Oszit és Nuszit szemléltem. Játékuk alapmozzanatait ismertem. Ezeket variálták. Nem volt túl sok lehetőségük a változatosságra, mert Oszi senki mással nem volt hajlandó barátkozni, csak Nuszival, s amikor Nuszival játszott, akkor végképp nem tűrte a harmadikat. Minden betelepítési kísérlet kudarcba fulladt, mert Oszi – amikor már azt hitted, hogy minden rendben van – valami apró-cseprő dolog ürügyén harapni kezdett, karmolni, rúgni. Prüszkölve verte a betolakodót, s a nem létező úristen a tanúm, aki nem hiszi, járjon utána, ebben Nuszi is segítette. Végül mindig valami felnőtt lény beavatkozására volt szükség, aki kimentette kettejük karmai közül a szerencsétlen harmadikat. Józsikát is megverték, elvették órási műanyag teherautóját, Nuszi beleült, Oszi megtolta, beugrott Nuszi mögé, és le a lejtőn. Neki a diófának. A teherautó alkotórészeire hullott szét. Nem történt komolyabb baj, csak Nuszi horzsolta le egy kicsit a bal füle hegyét. Mivel játékukban utóbb már csak az eltérőre figyeltem fel – holott túlnyomórészt rajtuk csüngött szemem –, nyugodtan gondolhattam egész másra, de ez a másra gondolás abban a pillanatban, a pillanat töredékében megszakadt, amikor észre­vettem valami szokatlant. Ez történt akkor is, amikor Oszi először mászott fel a diófára. Amikor Oszinak első ízben sikerült meghódítania a régóta áhított magas­ságot. Sokáig tervezhette, azelőtt párszor meg is próbálta, de túl kicsinek bizo­nyult hozzá, izmai túl gyengének. Most diadalittasan ott állt a legalsó, vastag, göcsörtös faágon, s ha magasabbra még nem is merészkedett, valahol, tudata leghátsó zugában, már biztos ott himbálódzott hajmeresztően a diófa égig szök­kenő, vékony legfelső ágán. Hirtelen nem is tudtam, melyik résen nézzek ki, ugyanis a diófa pontosan a poros porond és a kert határmezsgyéjén volt, s a – elnézést, hogy saját szavamba vágok, azt akarom mondani, hogy a diófa a poros porond és a valódi értelemben vett kert határmezsgyéjén volt, a lejtő lábánál, míg a valódi értelemben vett kert a satnya barackfákkal valamint a répával, káposztá­val, paradicsommal stb. csak a diófa után kezdődött annak ellenére, hogy mi kertnek neveztük az egész budi után eső részt a lejtőt is beleértve, amit én merész képzettársítással senkiföldjének neveznék most, tehát – a két ablak bármelyikén kémleltem ki, egy részét nem láttam: ha az alsó kémlelőnyílást vettem igénybe, az eresz alattit, akkor csupán a fa tömzsi, szürkésfehér részét láthattam, a törzsét, a legvastagabb ág törzsközeli részét és valamicskét az alsó ágakból meg a lombozatból, ha pedig a felsőn kukucskáltam ki, a felpöckölt cserép alatt, akkor furamód szinte pontosan csak azt nem láthattam, ami az alsó kémlelőlyukon elébem tárult: láttam a néha tar, néha zúzmarával, dérrel, hóval borított, néha rügyező-virágzó, dús zöld majd sárguló koronát. Senkiföldje. ízle­lem a szót. Az, hogy hirtelen nem is tudtam, melyik lyukon nézzek ki, az úgy volt, hogy először az alsó nyíláson sandítottam ki, amikor hirtelen tudatosult bennem, hogy Oszi és Nuszi nincs már a porondon, s megszűntem arról gondolkodni, hogy miért nincs valami rendszeres ember-játszótársa is ennek az Oszinak, hiszen nem is ártana, ha lenne, és észrevettem Oszi lábait és dudorodó popsiját emelkedni fel a fára – arra messzebb. Akkor gyorsan a felső kémlelőnyílást vettem igénybe, de oda még nem érkezett meg kisöcsém, így ismét lehajoltam, s ismét alul néztem ki, s ekkor már csak a lábait láttam, és akkor megint a cserép alatt néztem ki – ez volt az örömmámor pillanata: Oszi örömmámorban úszva állt a vastag ágon rikító spilhóznijában, jobbjával kapaszkodott, bal kezével Nuszinak integetett. Senkiföldije. Tudtam, hogy Oszi megelégedése tűnő pillanat csupán, s mindjárt magasabbra kíván mászni, ezért megijedtem. Itt a padláson kizárólag szerettem Oszit, s most féltettem. Egy pillanat leforgása alatt villant át az agya­mon, hogy miként juthatott fel oda ez a vakarcs, hiszen nekem sem olyan egy­szerű felmásznom oda, mikor észrevettem: Uci néni kopott széke, kopott veran­dái hintaszéke ott himbálódzott a fa alatt. Nuszi a hintaszék lábánál futkosott körbe-körbe, fenekére ült, felfelé szimatolt, füleit forgatta, majd kétségbeesetten futkosott tovább. Nem tudtam elképzelni, hogy kaparintotta meg Oszi Uci néni hintaszékét és hurcolta le a fa alá. Megijedtem, hogy leesik, s gyorsan felpattan­tam a bajt megelőzendő, pedig egyelőre nem volt okom komolyabb aggoda­lomra. A második tragédia csak jóval ezután következett be, akkor viszont nem tehettem semmit. Oszi nem a fáról pottyant le, s nem is pottyant le a fáról soha. Kész.

Valamikor réges-rég, sok-sok millió évvel ezelőtt, a harmadkor elején óriásnyulak csapatai dübörögtek a síkságokon, óriásnyulak vágtáztak szilajul hosszú F-eiket

lobogtatva. Az óriásnyúl (Grandiosus cuniculus) is növényevő volt, kizárólag növényi eredetű táplálékkal táplálkozott, lábai patákban végződtek, termetre a mai átlagos versenylónál egy picivel nagyobb volt. Félelmetes rúgásai a kardfogú tigristől is megvédték, az csak végső esetekben szánta rá magát, hogy megtá­madja, s megpróbálja belevájni pengeéles fogait az óriásnyúl puha nyakába. Kísérletei rendszerint önmagára nézve tragikus végbe torkolltak. Nem is volt komolyabb ellenfele az óriásnyúlnak. Gondtalanul, boldogan élt: evett, ivott, vágtatott, szeretkezett - pihent. A lovak őse (Fohippus) a harmadkor elején még ötujjú teremtés volt, a mai átlagos nyúlnál valamivel kisebb, óvatosan szétter­pesztett ujakkal járt a mocsaras, ingoványos talajon, s még nem merészkedett ki a végeláthatatlan sík, füves területekre, nehogy az óriásnyulak letiporják. Csen­desen élte eseménytelen életét a sártengerben, sáros növényeket csipegetett, igénytelen jószág volt. Húsa mocsárszagú volt, még a kardfogú tigrisnek se nagyon kellett, a félelmetes kardfogú tigrisnek, amely ritkán evett óriásnyúlhúst, mert ritkán jutott hozzá, s ritkán evett őslóhúst, mert nem szerette. A kardfogú tigris az őstunya nevezetű, háromlábú állatban lelt könnyen beszerezhető, könnyen emészthető, megbízható táplálékra. Az őstunya az őslóhoz hasonlóan csendes, bogarászó lény volt, túlnyomórészt fákon mászkált annak ellenére, hogy táplálékát főleg a földön szerezte be, s annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt fáramászó alkat – a fáról gyakran lepottyant. Az őstunyának úgy látszik nem volt se kellemetlen szaga, se íze, így a kardfogú tigris – tudományos nevén Machairodus – általában kedvvel fogyasztotta. Így éltek hosszú ideig boldog egymásrautaltságban, hogy a harmadkor végére kettesben karöltve levonuljanak a porondról. Az őstunyából már jóval előbb kivált a sokkal életrevalóbb tupaja, mely még ma is megtalálható Kelet-Ázsiában, s melyből kifejlődött a félmajom, a főemlősök legelső képviselője, mely azután különböző majmokat nemzett, me­lyek cikcakkosan felsorakozva eljutottak a fejlődés Propliopithecusnak nevezett fokára, amikor még a fákon éltek ugyan, de zápfogaik már olyanok voltak, mint az emberszabású majmokéi. Ezek a félmajom nemzette majmok életrevalósá­guknak és szaporaságuknak köszönhetően gyorsan messze elterjedtek. Belőlük alakultak ki külön-külön, egymástól teljesen függetlenül a ma élő emberszabású majmok: az orangután, a gorilla és a csimpánz; valamint a jávai előember (Pithecantropus erectus), melyet a pekingi-, majd a heidelbergi előember követett (ezen mit sem változtat az a tény, hogy a disznó is színesben látja a dolgokat). Ez olyan 500 000 (egyesek tippelése szerint sokkal több) évvel ezelőtt lehetett. Ezután lépett színre – kb. 200 000 évvel ezelőtt – a neandervölgyi ősember, melynek valamikori létéről az a kis, Düsseldorf melletti hagyatéka tanúskodik, melyet 1856-ban tártak fel a szorgos kutatók. A neandervölgyi prügelknabet a cromagnoni követte. (!) 50 000 év. Elég nagyokat lépünk. 10 000 év, 10 000 évvel ezelőtt, mi volt 10 000 évvel ezelőtt? 10 000 évvel ezelőtt, pontosabban kb. 10 000 évvel ezelőtt (született Ádám a mesebeli háromszor kettedik napon, a ma élő ember prototípusa, aki saját átalakított oldalbordájával közösülve elvesztette az Alkotó kegyét, de gyorsan beidegződő szokását megtartva nemzette vala stb.) alakultak ki a ma élő emberek prototípusai:

az ausztrál prototípusa ausztrál

a mongol prototípusa mongol

a busman prototípusa busman

a fehér prototípusa fehér

a fekete prototípusa fekete

az ausztrál Ádám ausztrál

a mongol Ádám mongol

a busman Ádám busman

a fehér Ádám fehér

Ádám

Ádám

Ádám

FEKETE

FEHÉR

FEKETEFEHÉR

TEFE

EFE

KE FE

FEHÉR

FEKETE

FEHÉR

FEKETE

FEHÉR

FEKETE (Ádám vagy ki hogy nevezi)

A földtörténet újkorában, az őshüllők idejének sok millió éves periódusa után újabb elsöprő erejű, mindent megmozgató hegyképző mozgások rázták meg föl­dünket. Felgyűrődtek a hegyláncok, a kontinensek elszakadtak egymástól, az élővilág külön-külön fejlődött tovább. A földtörténet újkorán, a harmadkor elején vált szét a későbbi Amerika és a későbbi Európa. Rengeteg nyúltitán és ősló lelte halálát a sós habokban. A területi megoszlás alakulása szerint az óriásnyúl és az ősló szigetekben éltek. Az egyik ilyen sziget a mai Spanyolország területén volt, ahol az óriásnyúl és az ősló a harmadkor derekán már szorosan egymás mellett éltek. Az éghajlati és a földrajzi tényezők befolyására az ősi nyitvatermők, az ősi páfrányok ekkor már teljesen visszaszorultak. Az egyszikű fűfélék uralkodásának az ideje volt ez. Az óriásló, akarom mondani az óriásnyúl, melyet az imént nyúltitánnak neveztem, és az ősló, mely ekkor már Eohippusszá léptette elő magát.

(ötödik ujja visszafejlődött, s termetre valamivel nagyobb lett!), békésen legelésztek egymás mellett. Az Eohippus már nem vallotta otthonának a mocsa­rat. Egyre magasabb termetet elérő utódokat hagyott maga után, akik egyre gyorsabban vágtattak a pusztán. Arcuk megnyúlt, patáik megnagyobbodtak, ujja­ik lassan visszafejlődtek. És ezzel szemben mi történt az óriásnyúllal??? Egy furcsa dolog. Egy nagyon furcsa dolog. Az óriásnyúl utódai egyre kisebbre nőttek, arcuk már nem volt annyira megnyúlt, s csodák-csodája: patáik kezdtek visszafejlődni. A jelenséget – amikor két egymás mellett élő rokon faj bizonyos tulajdonságai szemszögéből fokozatosan helyet cserél – a tudomány EVOLÚ­CIÓS ROSÁLÁSNAK nevezi. Az evolúciós rosálás elenyészően ritka jelenség, s valódi előidézőiről ma még mit sem tudunk. A nyulak fokozatos visszafejlődése a harmadkor végén a mai nap is meg nem válaszolt találós kérdés a legügybuzgóbb kunikológus számára is. Hipotézis? Kóklerség. A napvilágot látott hipotézi­sek 99%-a kóklerek szüleménye, szenzációhajhász bulvárlapok hajmeresztő tölteléke, szóra se érdemes. Az evolúciós rosálás – mint hangsúlyoztam már – valóban olyan ritka, hogy nem dönti meg az evolúció egyetemes fejlődés-elvét. A kivétel erősíti a szabályt. Egy dolgot fontos itt még megemlíteni. Az egyre kisebbedő óriásnyúl és az egyre nagyobbodó ősló a szaporodási apparátus mikrostruktúrájában ekkor még megegyezett – ennek természetes következmé­nye volt az, hogy közös utódokat hozott az érintkezés, mely az egymás mellett élés természetes következménye volt. Az utód mai neve: SZAMÁR (Equus asinus v. Equus dementis). A szamár abban a periódusban született meg, amikor az egyre kisebbedő óriásnyúl és az egyre nagyobbodó ősló termetre nézve megközelítőleg egyforma volt, s kitermelése addig folytatódott, míg az egyre kisebbedő óriásnyúl és az egyre nagyobbodó ősló elérték egymást. Azután megszűnt. Azután egymás közt szaporodtak főleg, mert a ló nem sok hajandóságot mutatott leereszkedni a szamarak szintjére, az óriásnyúl pedig ez idő tájt teljesen összement. A póni nagyságú Hipparion – az Eohippus tősgyökeres leszármazottja – szilajul száguldozott a pusztán, s jaj volt annak, aki valamelyik zabolátlan Hipparionmén útjába került. A nyulak egyre jobban kifejlődő szarukép­ződményeikkel – a paták helyébe nőtt éles szaruképződményeikkel – ujjpereceik végén üregeket vájtak, s oda bújtak. A mai átlagos nyúl nagyságát az ellenkező irányból elérő volt óriásnyulak utódai tökéletesítették az üregvájás mesterségét: képesek voltak fent szűk, alul kiöblösödő helységeket fúrni a föld alá, ahol lapulva hallgatták a Hipparionok dübörgését, míg apró rögöcskék hullottak a fejükre. Aggódtak, hogy be ne szakadjon a mennyezet de el-elvigyorodtak a legkajánabbak, amikor egy-egy Hipparion-láb a vájatba becsúszva éles reccsenéssel eltört. (Az óriásnyulak utódainak az utódainak az utódai hosszú, mindent felőrlő fáradságos munkával a tökéletesítés fogalmán túlmenően tökélyre vitték az üregvájás művészetét, melyben mint széles tömegeket mozgósító aktivitás­ban erejéhez és tehetségéhez mérten részt vesz mindenki, az üregvájás művé­szetét, melynek gyakorlása közben ezer meg ezer buzgó kis tapsifüles találkozik az ősanyaggal, s kaparhat, fúrhat ihletetten inaszakadtáig, az üregvájás művésze­tét, melyben a legcsapongóbb képzelet párosul a mindent ráncba szedő súlyos fegyelemmel, az üregvájás művészetét, mely formákat teremt, hogy rögtön szét is zúzza önnön formáit, az üregvájás művészetét, mely tökéletes szócsöve lesz az alkotó egyéniségének anélkül, hogy bármilyen bármije lenne bármelyik bárki bármelyik bármijének, az üregvájás művészetét, mely zseniális alkotóművészek egész csapatával gazdagítja a nyulak sorait, az üregvájás művészetét, mely szét­robbantja és újjáépíti saját nemlétező esztétikáját, az üregvájás lucid játékát.) A sehová sem tartozó jámbor félvérek, a szamarak, akik sehová sem tartozásuk tudatában még jobban elanyátlanodtak, mivel nem tudtak a föld alá bújni, pedig nyugalomra vágytak, útra keltek. A sokáig tartó szamárvándorlás után a legerő­sebbek, melyek átvészelték a nélkülözést, végül a mai NÚBIA területén leltek

otthonra (a szamár bizony átsétált a vízen), ahol a mostoha körülményekhez

........................... alkalmazkodva virágzásnak indult a szamarak nemzetsége.

Ordításuk...........................................................................................................................................

..................... messze zengett.

Időközben – a harmadkor végére – Európa, Ázsia és Amerika északi vidékein nagy lehűlés indult meg, melynek eredményeként beköszöntött a jégkorszak. A sar­ki jégtakaró beborította Európát a mai Moszkva Berlin

vonalig, s ebből óriási gleccserek nyúltak dél felé. Dél-Európában gyér növényzet tengődött, rengeteg állat elpusztult. Főleg a legeléshez szokott Hipparionok hul­lottak, mint a legyek (azért mégsem pusztultak ki). A nyulak rászoktak a kéreg­rágásra, a minden növényi eredetű megrágható megrágására, s fogaik is lassan alkalmazkodni kezdtek a megváltozott rágnivalókhoz.

A hidegtűrő mammut, rénszarvas, bölény valamint a gyapjas orrszarvú ideje volt ez, miután újra kisütött a nap, az időjárás melegebbre fordult. A hegy- és dombvidékeket a lomberdők foglalták el, az alföldeken pedig óriási sztyeppék, füves puszták jelentek meg ismét. A fenyők az északi tájakra és a magas hegyvidékekre szorultak vissza, s nem bosszantották tovább ragacsos gyantájukkal a nyulakat. A hidegtűrő állatok helyét újabb, délről származó fajok váltották fel. Ebben az időszakban alakult ki a ma élő állatvilág.

A házinyúl kizárólag növényevő: nedvdús növényi részeket éppúgy jó étvággyal elfogyaszt, mint száraz szemes takarmányt vagy darából álló keveréket. A sárga­répát meg a káposztát elfogyasztja ugyan, de nem mondható, hogy él-hal értük (kivételek itt is akadnak). A fakérget is szívesen megrágja. Lágy, mozgékony ajkaival ügyesen szedi fel a táplálékot. Felső ajka középen kettéhasadt (NYÚL- SZÁJ), ami lehetővé teszi, hogy a nyúl a keményebb növényi részeket is megrágja. Elülső fogaival, a véső alakú metszőfogakkal a nyúl könnyen megrágja a fák ke­mény kérgét is. A szájüreg belsejébe került táplálékot – lágyat és keményet egyaránt – a hátrább levő, redős felületű zápfogak őrlik finomra. A megrágott és nyál­lal kevert táplálék a nyelőcsövön át a gyomorba jut. A gyomorban átmenetileg felhalmozódik a táplálék. A nyúl gyomra összetett gyomor: a takarmány rétegeződik benne, így huzamosabb ideig nem ürül ki. A gyomor hátsó szakaszának a falában apró mirigyek ülnek. Ezek olyan váladékot termelnek, amelyek hatására a táplálékban levő fehérjék kisebb molekulájú vegyületekre, ún. peptonokra es­nek szét. A zsákszerűen kiöblösödő fundusban kicsiny galacsinok vannak. E ki­csiny gombócok erjedő növényi pépből állnak. A gyomornak ebben a tájékában nincs sósavas pepszin. Itt zavartalanul élnek és szaporodnak a kerekded bakté­riumok miriádjai. E baktériumok felbontják a nyúl táplálékában levő cellulóz egy részét. Baktériumok nélkül nincs élet. A nyúl nem ping-pong-lab-da. Nitrálást nem végez. A gyomorból a félig megemésztett táplálék apránként jut a bélbe. A nehezen emészthető növényi tápláléknak megfelelően a nyúl bele igen hosszú, a test hosszának kb. tizenötszöröse. Nagyobb testű, de rövidebb belű nyulak esetében kb. kilenc-tízszerese. Hozzávetőleges számítások szerint az átlagos nyúl kb. ötször tekerhető körül saját belével (hosszában). Az átlagember ke­vesebbszer. A bél három szakaszra tagolódik: vékony-, vastag- és végbélre. A vékonybél fala különböző emésztőnedveket termel. Ezek az ide torkolló máj és hasnyálmirigy váladékával teljessé teszik a fehérjék, a szénhidrátok és a zsírok lebontását. A vékony- és vastagbél határán egy terjedelmes, vakon végződő zsákszerű függelék, a vakbél található. A vakbélben rengeteg cellulózbontó bakté­rium tanyázik. Állandóan nagy mennyiségű, erjedő növényi péppel van tele. Itt megy végbe a sejtfalanyagok teljes feltárása. A vakbél után a vastagbél követke­zik. Azután a végbélen keresztül kijutunk a szabadba – a nyúl jellegzetes farka (NYÚLFAROK) alatt. Nihil bum est bum. A takarmány lassan halad át a bélcsa-

tornán. Az emészthetetlen rész teljes kiürüléséhez 5-6 nap szükséges.

Apró bogyók a hóban.

Nyúlnyomok.

Ide-oda.

A nyúlnak kétféle ürüléke van: a közismert száraz, bogyószerű nappali ürülék, s a jóval lágyabb, kenőcsszerű éjszakai. Az utóbbi apró szemcsék alakjában távo­zik a nyúlból. A lágy ürülékszemeket a nyúl végbélnyílásától elvéve az éj leple alatt azonnal megeszi. A lágy éjszakai ürülék a vakbélből származik. A nyúl tehát tulajdonképpen a vakbéltartalmát eszi meg újra. Ilymód hasznosítja a vakbél­baktériumok által termelt vitaminokat és tápanyagokat. A fiziológiás ürülékevés célja valójában a vakbélben képződő vitaminok és egyébb tápanyagok felvétele. Bizonyítja ezt az, ha erős antibiotikum-adagolással kiöljük a vakbélben élő mikro­organizmusokat, a nyúl nem eszi meg éjszakai ürülékét. Ugyanígy nem követke­zik be a fiziológiás ürülékevés akkor sem, ha a nyulak takarmányához nagy mennyiségű bé-tizenkettes vitamint és fólsavat adunk. Az utóbbi esetben ugyan­is olyan mennyiségű vitamin kerül a nyúl szervezetébe, ami bőven fedezi a nyúl vitaminszükségletét. Emiatt nincs szüksége a vakbél-baktériumok által termelt vitaminokra. Bár a nyúl kedveli a lágy, puha takarmányokat, a fogak koptatása, a vakbél telítődése és a jóllakottság érzete érdekében sok nyersrostra van szük­sége. A nyulak legfontosabb takarmányai a szálastakarmányok, nyáron zölden, télen széna formájában. Legnagyobb jelentősége a pillangós virágú növények – lucerna- és herefélék – etetésének van, de jó eredmények érhetők el jó minő­ségű rétifű vagy rétiszéna etetésével is. A ZÖLDTAKARMÁNYOKAT NAGYOBB MENNYISÉGBEN MINDIG FONNYASZTVA KELL ETETNI!!! Az alábbi táblázat a házinyulak étrendjére vonatkozó legfontosabb tudnivalókat közli.

A takarmányok neve víz % keményítő- emészthető- etethető-

érték g/kg fehérje g/kg mennyiség %

zöld csalamádé címer­hányás előtt	85	84	10	100
zöld édesfű virágzás előtt	78	124	18	100
zöld édesfű virágzásban	70	146	20	100
zöld savanyúfű	72	90	18	50
zöld silókukorica	76	131	9	50
zöld (fiatal) lucerna	80	105	45	100
zöld lucerna virágzás előtt	78	96	33	100
zöld vöröshere virágzás előtt	81	110	27	100
zöld akáclomb	74	128	57	50
nincs több zöld csicsókagumó	75	206	12	3-4 dkg
közepes víztartalmú nyers burgonya	75	226	15	6-8 dkg
párolt (főtt) burgonya	70	252	17	6-8 dkg
leveles cukorrépa fej	79	120	21	2-5 dkg
cukorrépa	78	142	8	4-6 dkg
murokrépa	89	80	6	4-6 dkg
takarmányrépa	89	60	8	6-8 dkg
közepes minőségű rétiszéna	16	288	50	100
közepes minőségű vöröshereszéna	16	356	98	100
közepes minőségű lucernaszéna	16	321	129	100
a közepes minőségnek vége; füveshereszéna,	16	309	78	100
kukoricaszár	23	109	—	50
borsószalma	14	178	32	50
vöröshereliszt	10	390	98	40
lucernaliszt	10	420	136	40
puhaszemű októberi kukorica	31	642	60	15-40
puhaszemű ókukorica	13	810	75	15-40
átlagos zab	13	560	71	100
őszi takarmányárpa	13	728	95	100
takarmányborsó	13	743	208	15
hazai szójabab	13	782	272	10
napraforgómag	8	953	126	15
közepes búzakorpa	13	474	116	25
zsírdús napraforgópogácsa	11	863	319	15

extrahált rágógópogácsa		11		512		334		15
szárított répaszelet állati fehérjeliszt, mert az iménti konstatálá- sunk ellenére (a házinyúl ki­zárólag növényevő) a házi­nyúl bizonyos körülmények közt bizonyos ÁLLATI ere­detű táplálékokat is szíve­		11		523		42		15
sen elfogad		11		760		430		5
külföldi zsírdús halliszt		11		570		420		5
író		90		102		37		—
	édes savó		93		77		9		—
fölözött tej		91		99		38		-

PUKK!

PIKK!

PUKK!

A nyúl menvén az úton egy kert mellé juta.

És békukucskála a kertbe.

És igen szép kékkáposztát láta ottan.

Mondá a nyúl:

– Jól látám. Csakugyan kékkáposzta az. De nem éri meg a fáradságot.

ÉS TOVÁBB MENE.

Oszi is előjött a budi mögül. Jó sokáig ücsörgött ott. Odament Nuszihoz.

Állt egy darabig mozdulatlanul.

Megvakarta térdét.

Állt egy darabig mozdulatlanul.

Hirtelen megrántotta Nuszi most már nem tabu fülét, s futott le a kertbe hango­san kacagva. Nuszi utána.

Nuszi a spenótottt szeereetttttteee. Nagyon. Kék pettyes tányérkájában nem sokáig állt a SPENÓT. Mindig mind megette. Nyersen is szerette.

Mindig mind megette.

A főzeléket mégis ke-

Kevés

ke-

Kevés bé

kedvelte.

(ALLEGRO VIVACE!)

Ha

sok

spenótot eszel, nagy leszel. Hülyeség. Lehet, hogy nyersen kell fogyasz­tani. Meglehet Könnyen meglehet. A főzés közben minden kipárolog be­lőle. Fuccs! Szertefoszlik a levegőben, vagy rárakódik a fedő aljára. Nyal­juk a fedőt!

Nyaljuk le a fedőt!

Nyaljuk le!

Undor. Rossz lehet. Utálatos. Pfujjj! Oszi is nyersen akarta enni a spenótot. Nem engedték. Felfújódik vagy mi a frász. Nuszi egyszer felfújódott. Apu masszírozta, úgy lett a nagy ballonból megint Nuszi. Alig élte túl. Bele­pusztult volna. A spenótban sok vas van. Attól leszel erős. A kis fityfirittyből atléta. Izmos-erős-szép-sudár-délceg atléta, aki a legnehezebb súlyo­kat is játszi könnyedséggel emeli fel, sőt az ujja körül pergeti. A legerő­sebb. Néha. Pedig Dávid, a kis nyiszlett Dávid legyőzte a nagy erős Gó­liátot. Úgy lőtte fejbe parittyájával, hogy ott hiba nem volt, s a küklopsznak is végül kinyomták azt az egy szemét, azt az egyetlen egyet, pedig arra igazán vigyázott. A sportolók sorsa különben az, hogy élvezik az ová­ciókat, s megöregszenek egy kicsit a tapsviharban, azután meg körül­néznek, s nem látnak senkit, s nem tudnak hova menni, fejszéjüket mibe vágni, fejszéjüket kibe vágni. Úgy halottam, így járt Balczó is, meg sokan mások. Így kell járni, úgy kell járni, Sári Kati tudja, hogy kell. Járni. Pórul­járni. A délceg Aktaión véletlenül megpillantotta Artemiszt, aki mezítelen állt nimfái közt. Apró vízcseppek a Nap lélegzetét is elállító istennő márványcsecsén. Apró gyémántok sziporkázó aranygyapjún. Csintalan gön­

dör tincsek Venus dombján. Gyönyörű márványdombok, tökéletes arányok és a legbűvösebb, ördöngösen kifaragott hónalj, melyet valaha is látott. Csillámló hajzuhatag fedte, de el nem fedte szobor. Halál halálával halsz. Ugye? És mesél a gondolázó rigolyás Öreg: Pettyeshátú erdei szarvas: Arany, arany szőre kévéje,

Súlyos, súlyos, mint búzanyaláb,

Fölizzik, izzik a napban;

Acteonra szöknek a kutyák.

Klüpszomidész futott. Hatalmas heréi combjait paskolták. Az izmok tökéle­tes összhangja. Csattogás. Nem nézett se jobbra, se balra, fejest vetette magát a folyóba megnyerte az olimpiát. És Ariadné fonala.

A kék pettyes tányér valamikor nagyanyáé volt. Anyu hozományának becses da­rabkája volt. Én ettem belőle, mikor kicsi voltam. Ezt nem tudtam összetörni. Utá­nam nem Oszi örökölte, hanem Nuszi, aki a kék pettyes tányérból ette a SPENÓTOT. Jóval később, amikor Oszi már nem volt mellette, Nuszi félholtra verte szomszéd­úr kutyáját, aki mindig ott somfordált a szomszéd udvaron, hízelgett, farKÁT csó­válta, miközben szeméből valami sunyi fény sugárzott. Nuszi lenn sétált a kertben, amikor a kutya odaugrott a kerítéshez, s szamárfüleket mutatott neki. Nuszi szemlátomást megnőtt az óriási haragtól, ereje megháromszorozódott. Ekkor már vonítva szaladt volna el az eb, de nem volt rá ideje, mert Bandi feltépte a kerítést, s elkapta a grabancát, mielőtt eliszkolhatott volna. Felemelte a magasba, s úgy vágta földhöz, úgy oda nyekkintette, hogy szegény ebből majdnem kiröppent a lé­lek. Popeye megmentette Olivát. BUTA, MINT A SZAMÁR. A szamár elbutulása nem követhető fokról-fokra nyomon. Nem tudni pontosan, mikor vált a szamár buta, igénytelen, lusta háziállattá. A núbiai vadszamarat jóval időszámításunk előtt háziasították. Akkor még minden szempontból mozgékonyabb volt. Az ógörögök szívesen szamaragoltak, később csatába is vitték – erről a szamoszatai Lukiánosz, a híres történész is megemlékszik AΛHΘHΣ IΣTOPIA (IGAZ HISTÓRIA) c. törté­neti munkájában: miután megadták a jelet az összecsapásra s mindkétfelől elbődültek a szamarak – ezek helyettesítették náluk a trombitákat – megkezdődött az ütközet. (Az említett mű szóban forgó fejezetében Lukiánosz Endümionnak, a Ke­selyűvitézek királyának a csatározásait írja le roppant színesen, magával ragadóan, ugyanakkor tárgyilagosan.) Ezután Ezópus emlékszik meg fabuláinak és ok­tató beszédeinek gyűjteményében a szamár kétségbeesett utolsó kísérletéről, hogy az, emberben barátra leljen. A gyűjteményt ANNO MDLXVI. KIADTA HELTAI GÁSPÁR. A Szamár látá, hogy ura igen játszadoznék egy kölyökkutyával és hogy simogatná annak a hátát. És hogy az felszöknék mellette és kelletné ma­gát. Ennek fölötte pedig látá, hogy az ura a tányérjából ad néki enni és jóltartaná. És magában gondolkodván a Szamár, mondta: Ha az úr s mind az egész házi­nép olly igen szereti ezt az apró marhát, melly igen tisztátalan, csak a kevés szök­décseléséért és hízelkedéseért, mennyivel inkább kezdene tégedet szeretni, ha te is így hízelkednél neki és hozzája törlenéd magadat, minthogy te szép állat vagy, nagy, kinek szép hosszú fülei vagynak és sok dologra vagy jó, a kölyök­kutya pedig semmire sem jó, hanem csak arra, hogy bolhát szerezzen és bűzt tegyen a házban. Látván ezenközben a Szamár, hogy az ura béjöve az udvar­ba, legott elébefutott és ordítással kezde hízelkedni néki és reája szökellvén, a két első lábával kezdé őtet tapogatni és azokat a vállaira vetni és nyelvével az urának a szakállát békenni és bényálazni és lábaival az urát ölelgetni, ollyannyira, hogy az ura kiáltani kezde és szolgáit hívni, hogy szabadítanák meg őtet a Szamártól. Eljövének ezokáért hertelen minden szolgái és kövekkel és min­dennel, ami csak kezükbe akada. És minekutánna jól megderecskelték volna, béhúzták az istállóba és a jászolhoz kötözték, holott csak alig állhat vala az lábán a nagy verésnek miatta. Ezután léphetett a szamár a PROGRESSZÍV DEMENTIA útjara, minekután amolyan szürke, porban fetrengő, oktalanul ordítozó, csökö­nyös senkiházi lett belőle. A Szamár győzelme a Ló felett, amiről Ezópus még megemlékezik, a szamár győzelme az őt az útról letaszító Hipparion egyik utóda felett pusztán erkölcsi győzelem volt, ami manapság már nem is igen él a köztu­datban.