
Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Danyi Magdolna
Commedia dell' istoria
Jegyzet a Végeladás ősbemutatójáról
„Esztelen iszonyokon ment át Európa (esztelen volt az én életem is): jöjjön most már az Ész!"
(Babits Mihály)
1979. május 1.
A játék-szituáció: a halálát beváró Csömöre az élete során megszerzett, felhalmozódott tárgyait sorra eladogatja, elajándékozza. Történik „mindez” egy világtérkép kulisszája, pontosabban, ennek „játékban levő” részlete, Ázsia térképe előtt – valahol Kelet- és Közép-Európában, de itt Kanizsán is, Tisza menti kisvárosunkban, napjainkban. A lecsupaszított játék-szituáció meghatározó értelmezői: Csömöre agóniája, az életre kelt tárgyak és a „térképtáncoltatás” során megidézett történelem, Ázsia szelleme. Egymással hierarchizált viszonylatrendszerben – mígnem egymás inkarnációivá nem válnak egy fokozatosan körülhatárolódó, kitisztuló mozgástérben: a drámai játék lét- és történelemszemléletében.
A Végeladás – Nincs maradás stilizáltságában, „önkényes” szelekcióiban is „természethű” dramatizációja lehetne egy közülünk való öregember élettörténetének, mi drámai intenzitását nem annyira feltárt, megismert önmagából, mint inkább végkifejletéből merít íné: az élet peremére szorultságból, az öregség nem választott, de kiporciózott magáramaradottságából, és a halál, e legteljesebb kiszolgáltatottság valós közelségéből. A szövegnek ez az olvasata beépül a játékba, a Borbély „olvassa” így Csömöre végnapjait és halálát: a túlélő – maradó jelenlét, az öntudatlan élet – legfeljebb együttérzésre, meghatódásra képes – háborítatlanságával. A Borbély „olvasata” a játék-szituáció közegét jelentheti, miként állandó jelenléte azt az életteret, honnan a halálával és életével szembeforduló, halálában kiegyenesedő Csömöre újra és újra elrugaszkodhat – a kegyetlen színház személytelen játékterébe.
Csömöre öregsége és agóniája egyszerre védtelenség és sérthetetlenség; a legteljesebb személyi kiszolgáltatottságban a személytelen fölény. Lemeztelenülő életében mártír hőse és rendezője a játéknak, amit – kevés szabadossággal – „commedia dell’ historiae”-nek is nevezhetnénk. „Nyolcvan év után hajnalonta már nem ébred az ember, hanem felriad, majdnem azt mondtam: feltámad a halálból... és nem tudja, felhúzza-e a pöndöit, vagy nyugodtan mászkálhat csupaszon is..." – indítja be Csömöre a játékot, kíméletlen szabatossággal fogalmazva meg itt-létének, belül-létének feltételességét (testét még burkolhatja a szenvedés pöndöle, ő maga azonban már sebezhetetlenül mezítelen...), és előrevetítve azt is, amit e sokszorosan determinált élettörténetben az önmegvalósítás egyedüli esélyeként tudatosít a drámai játék: a magamegőrző tartás és kitartás erkölcsét, mint a létezéshez való emberi viszonyulás minőségét. Csömöre léttudatának egyetlen biztos pontja, ha úgy tetszik, a drámai játék történelmi nézőpontja ez. Csömörének, aki megélte – hánykódva, vettetve – a megélhetőt, és megszenvedte az emberileg megszenvedhetőt, a döntés esélyei közül jobbára csak ez jutott, de ezt választani tudta és merte, s így, ha személyes életsorának alakulását nem is befolyásolhatta, ha magát semmitől meg nem is óvhatta, de átláthatta, megérthette azt, ami megtörtént vele, s így vállalkozhatott a számadásra is: egzisztenciális panasztevés helyett a lét öntörvényű korrekciójára. „Kiegyenesedhetett” halálában, megfélemlíthetetlenné válhatott. Az egyénnek ahhoz a szabadsághelyzetéhez juthatott el, ami nélkül valóságos egyéni jelenlét és testvériesült közösségű élet nem képzelhető el, csupán mindenkinek a maga számlájára történő „megmerítettsége a szenvedésben.” Tolnai Ottó drámájának a hangsúlyos kérdései ezek: az emberi részvétel súlya és lehetősége abban, amit durva általánosítással életnek, társadalomnak, történelemnek szoktunk mondani. A vallási, politikai rítusokká merevedő, s így az élet ellen forduló rajongások illúziótlan lemeztelenülése csak azoknak a szemében jelenthet végső reménytelenséget, akik sohasem is hittek az átgondolt egyéni döntések jelentőségében. Csömöre a senki földjén – hisz félévszázadon át halálos betegen – élve jut el a magaválasztás lehetőségéig, s hogy csak ilyenformán juthatott el, az létezése milyenségének a leleplező bírálata, de hogy eljuthatott és kitarthatott, abban a remény apoteozisa! Kiárusított tárgyainak, életének „haláltáncát” irányítva, Ázsia térképiének a gyűrődéseit „kivasalva” – a személyes élete fölött gyászmisét mondó öregség befelé forduló sirámai helyett (helyén) kezdettől fogva ennek az illúziótlan, de egy valóságosabb emberi részvételre apelláló történelem-korrekciónak a tárgyias mondatai formálódnak. A személyes hitelű megszenvedettség szuggesztivitásának és a szimbolikusan általános érvényűnek ezt az egységét drámairodalmunk előszörre lelte meg Tolnai Ottó drámaszövegében, az öreg Csömörének Domonkos István Kormányeltörésben című verse hangleütésére emlékeztető felszabadultsággal és átgondoltsággal formálódó nagymonológjában.
Virág Mihály rendezése a drámaszöveg egy lehetséges és meggyőző színpadi értelmezését nyújtotta, amikor vállalta és rendezői koncepciójának alapelvévé emelte a játék játékszerűségét, életszerűség helyett az effektusok rituáléját bontakoztatva ki. Egymásra épülő, egymásból kifejlő állóképeket formált, mit atmoszférikusan tart egybe a vallási misztika – gyászmise – kikezdett, megszentségtelenített aurája. A rendezés megőrizte Csömöre alakjában a benne rejlő kettősségeket: a kiszolgáltatott szenvedőt, aki itt, a játék során függetlenedik irányitóvá, – sajnos a színészi játék nem mindig tudta e kétféle jelenlétet egyensúlyban tartani. Virág nem a részvétünkre számított, sokkolni akart bennünket. A színpadi játék nem hagyott kétséget afelől, hogy egy lezárt emberi élet eljátszásáról van szó, és az eljátszás rítusára összpontosítva mozgalmas, cselekménydús színpadi játékot teremthetett. Olyan színpadi játékot, amely szó szerint – belülről – tudta értelmezni Csömöre látomásait, rendezéseit. Az egymáshoz rítus-jellegükben kötődő, de egymással szemben is önállósuló állókép-montázson belüli expresszív túljátszások – például a térképre fagyott test látványa!; Lilike (Ladik Katalin) megerőszakolásának pantomimje a gyúródeszka táncjelenetében! – nélkül a commedia dell’ historiae nem jöhetett volna létre, s a tárgyak átváltozása sem valósulhatott volna meg. Ennek a rendezői elgondolásnak a részletekbe menően árnyalt kidolgozását és letisztulását a bemutató előadás nem tudta maradéktalanul vállalni. A jól elgondolt állóképek többször – a tömeg-jelenetek egyikében – másikában és szinte kötelezően a Borbély játékában, kinek jelenléte egészében megoldatlan maradt – zavaróan esetleges illusztrációként hatottak, az önállósult rítus feszessége és átszellemültsége nélkül valóan, mikor is a tárgyak megmaradtak tárgyaknak, a múlt néma és élettelen dolgainak (például a hurkatöltő a Borbély kezében). A kivételes színházi élmény példázataként magaslik fel azonban emlékezetünkben a Csömörét alakító Fejes György kezében harmonikává átváltozó könyökcső az orosz teleket jelen idejű vacogássá állandósító színészi játékban. De említhetnénk Csömörének a Kommunista Kiáltványt kántáló biciklizés jelenetét is; a bicska jelenését a megelevenülő térképen Trockij (Bicskei István) nagyjelenetében; a „gyúródeszka táncának” csoportjelenetét vagy az ágy kiárusításának jelenetsorát, mikor a szalmazsákból kiszedett szalma a kiürült színpadon valóban nem „szemétté” lesz, ahogyan Csömöre rendezése kérte is, és nem lesz a paraszti lét egzotikus szimbólumává sem, ami egy realisztikusabb színjátszásban menthetetlenül bekövetkezett volna –, az átváltozás csodája neki is megadatik. Csömöre életét „utolsó szalmaszálként'’ összetartó biztonsággá lehet: a szenvedések felidézőjévé és a halál bevárásának egyedül emberhez méltó helyévé. Anyagiságában, zizegésében a világtérkép nyomasztó fölényével szembeszegülő törékeny emberi tartalommá.


