BONYOLULT ÖRÖMÖK

„Önmagunkkal szemben szigorúak vagyunk, nem tudjuk elnézni egymás tévedéseit (...) csak egymás hibái iránt nem vagyunk elnézőek. (Bányai János: Eretnek emendáció)

1965. január 15.

A jugoszláviai magyar irodalom nyilván soha még nem teremtett oly rövid idő alatt érintkezési felületet a jugoszláv irodalom bizonyos területével bizonyos áramlatával mint amilyen gyorsan megteremtődött egy ilyen érintkezési felület a korszerű jugoszláv kritikával. Vlatko Pavletić könyvével - mely első ízben összegezte alaposabban a korszerű nálunk még meg nem honosított kritikai áramlatok tapasztalatait - szinte egyidőben jelentkezett a jugoszláviai magyar irodalomban egy olyan kritikus-egyéniség alkiben nemcsak a modern kritikaelmélet hanem az „új" Jugoszláviában új kritikai gyakorlat a mű ún. „belső megközelítésének" módszere is termékeny talajra talált.

S mint ahogy már az a szellem provinciáiban - minden új jelentkezéskor - szinte törvényszerű ezt az új kritikai gyakorlatot is értetlenség vagy ami annál is rosszabb: közöny fogadta: Bányai hétről hétre hónapról hónapra rendületlenül írja strukturalista kritikáit amikor lajstrom készül a vajdasági magyar nyelvű kritika válfajairól s Bányai módszerének amely egy olyan irodalomban melynek lényegében nem is volt kritikai hagyománya a szó adekvát értelmében valódi újdonságot igazi felfrissülést jelentett - nem jut „rubrika". A Kontrapunkt megjelenése után amely ízelítőt adott Bányai kritikusi munkásságából azok számára akik a sajtóban megjelent kritikái mellett közönyö-sen vagy értetlenül haladtak el Bányai önálló kötete a legkézzelfoghatóbb bizonyítéka annak hogy kritikusi (elméleti és gyakorlati) tevékenysége sajátos eredeti értéket képvisel a jugoszláviai magyar irodalomban s talán nem leszek szerénytelen ha azt állítom nemcsak abban: tekintettel a felszabadulás utáni magyarországi kritika lemaradására megtorpanására bizonyos értelemben uniformizált (szociologizáló) jellegére feltétélezhető hogy a Bonyolult örömök értéke átlépi a jugoszláviai magyar nyelvterület határait.

Bányai kritikusi tevékenységében a kritikaelméleti és esztétikai jellegű írások és vonatkozások csaknem egyenrangú helyet foglalnak el a gyakorlati kritikával és szerves kapcsolatban is vannak avval. Ha ehhez hozzátesszük azt hogy a kritikaelmélet Bányai révén vert gyökeret a jugoszláviai magyar irodalomban akkor indokolttá válik a kritika kritikájának Sveta Lukić-i - Miroslav Egerić-i (s általában véve bizonyára egyetlen helyes) útjáról való letérésünk: a kritikus módszere az egyébként egyetlen elemzésre érdemes tényező mellett kitérünk elméleti nézeteink felvázolására is természetesen csak annak szentelve figyelmet ami közvetlen kapcsolatban van kritikusi gyakorlatával hogy ily módon az elméletéről szólva egyúttal a gyakorlatáról is szóljunk.

Bányai volt az aki Vajdaságban az irodalomnak e kezdettől fogva „szűzi" területén ahol az irodalom a „szabad természet vadvirágaként" igazi műbírálat nélkül egzisztált elméleti szinten méltó rangra emelte a kritikát. Amikor három évvel ezelőtt Vajdaságban mennyiségileg és minőségileg is gazdagodni erősödni kezdett a műbírálat mely ellen a „szűzi irodalom" árvalányhajas lovagjai nyomban és nagy-sebbel-lobbal valóságos hadjáratot indítottak - meglátva benne nem indoktalanul a „Végzetet" ti. a „mézeskalácsos irodalom" végzetét - amikor a kritikáról és a Vajdaságban nem kevésbé elhanyagolt műfajról az esszéről csak pejoratív értelemben enyhe fintorral és ajkbiggyesztéssel lett divatos beszélni - Bányai ekkor kezdte harcát először halkan majd mind nagyobb intenzitással és elméleti felkészültséggel a kritika és esszé tekintélyéért a szépirodalommal (azonos méltóságért a kritika alkotás-voltának elismeréséért.

V. Pavletićtyal T. Ladannal Sv. Petrovićtyal és másokkal együtt s velük csaknem egy időben Bányai is azt hirdeti hogy az irodalmi kritika alkotó irodalmi tevékenység mely épp annyira művészi épp annyira alkotás mint amennyire reprodukció. Bányai is az irodalomteoretikusok azon táborába tartozik mely szerint a kritika nem irodalomtudomány hanem „irodalom az irodalomról" (V. Pavletić) az irodalom sajátos a tárgyra utaltsága ellenére is önálló területe melynek előfeltétele ugyan hogy a „szépirodalom" hatósugarában mozog de mégis önálló produktív irodalmi értéket képvisel. Ez a kiinduló pont vezeti el Bányait a „szépirodalom" és irodalomkritika viszonyának vizsgálatához.

„A kritika... mert az a pretenziója hogy maga is művészi alkotás legyen ugyanazokat a rejtélyeket alakítja ki magában is melyek a költeményben léteznék: a kifejezés a forma és jelentés az értelem rejtélyeit" - írja Bányai a kritika esztétikai tartalmának meghatározásához közelítve de a végérvényes definiálásáig a kritika esztétikumának sajátos esztétikai értékének meghatározásáig nem jut el. Megtorpan a csöppet sem könnyű kérdés előtt mely alapos kételyt ébreszt az emberben a kritika művészet-volta iránt: „Mennyire tudja (a kritika) értelmi megkötöttségét felszabadítani feloldani hogy eljuthasson az irodalomnak az érzelmekkel és az érzelmek jelentésével meghatározott irracionális magaslataira?" Bányai felelete e kérdésre csak arra korlátozódik hogy a kritika esztétikai fontosságát bizonyítja: a kritika esztétikailag releváns a kritikusnak mint alkotónak az olvasónak valamint a mű írójának szempontjából is „... »hozzásegít« a mű megvalósulásálhoz ismeretlenjeinek és titkainak esztétikai értelmezéséhez." Bányai nyilván e felelet nem teljes nem eléggé kételyromboló voltának tudatában a kritika és művészet viszonyáról a kritika művészet-voltáról különböző alkalmakkor: nem egyértelműen szól: néhol határozottan egyenlőségjelet sejtet a „szépirodalom" és kritika közé másutt viszont csak megszorítással rokonítja e két területet: a kritika „ha nem is teljesen de bizonyos vonásaival éppúgy alkotótevékenység mint a költemény mint a regény" „tartalmában és jelentésében tárgyához közelít bár a befejezettség állapotában sohasem válik műalkotássá" stb. stb. (kiem. tőlem). Ha a kritika művészetvoltában nem is bizonyosodott meg egyértelműen és végérvényesen annak alkotói méltóságát a puszta reprodukáláson túlmutató teremtő funkcióját egy pillanatra sem vonja kétségbe: „a kritika nem ismétli meg azokat a minőségeket amiket a költészet mutat fel nem is állapítja meg azokat csak bizonyos kapcsolatba szerintem teremtő kapcsolatba kerül a költészettel. Magába gyűjti az olvasás a megismerés a beleegyezés élményét s mivel képes rendszerezni a költemény nyújtotta élményt determinálja annak minőségét. A kritika alkotói méltóságának ilynemű revelálása Bányai kritikaelméleti fejtegetéseinek jelentős értéke.

Elméleti tevékenységének másik jelentős területén a kritika ítélet-voltának meghatározásánál sem egyértelmű. Egyrészt Eliot-tanítvány amennyiben azt vallja hogy a kritika nem etikum nem igazságszolgáltatás méricskélés megbélyegzés másrészt viszont Svetozar Petrović után azt állítja hogy a kritikának mint alkotótevékenységnek alapja legfontosabb pontja a műről alkotott szubjektív ítéletben van. Nem ellentmondás ez csak annak a ténynek kétoldali megközelítése hogy a kritika a maga céljaiban alkotás s csak „ürügyeiben" „alkalmaiban" (ti. a művel való találkozáskor) ítélethozás (Branko Lazarević).

Szervesen kapcsolódik a kritika szubjektív ítélet-voltának hirdetéséhez a „kriterisztika" (főleg S. Lukić és Sv. Petrović nyomán történő) értelmezése a kritérium konkrét jellegének követelése: a kritika állítja Bányai nem alkalmazott esztétika tehát az esztétikai minőség kritériuma csak konkrét kritérium lehet amely azt jelenti hogy a kritikusnak mindenkor az egyes műben kell megtalálni a kritérium elemeit s nem pedig az általános a neki leginkább tetsző esztétikai kánonok szerint ítélni meg az egyes alkotást: a műbírálat kritériuma nern az esztétikától függ elsősorban hanem magától a tárgytól a műalkotás konkrétumától.

Ha csak e két elvet tartjuk is szem előtt azt hogy a kritika szubjektív ítéletet közöljön (s ne szubjektív élményt) s mindig az adott mű hatósugarában mozogjon ne legyenek általános „objektív mércéi" hanem egyedül és csakis konkrét kritériumai - máris nyilvánvaló előttünk Bányai kritikusi krédójának antiimpresszionista és antidogmatikus jellege: a műbírálat nem a kritikusnak a műtől elszakadt annak hatósugarából kivált s ily módon rendszerint esetleges élményét közli hanem szubjektív ítéletét - nem impresszionista tehát - s nem általános esztétikai mércék szerint ítél minden műre egyformán ráhúzható elméleti sablonokat tartva szem előtt hanem tisztelve a mű individualitását - vagyis nem dogmatikus. Az ilyen szemlélet azonban ha a kritikus gyakorlatában már-már a dogmatizmussal felérő következetességgel valósul meg könnyen átcsap a maga ellentétébe ti. a kritikusi ítélet esetlegességét rossz értelmű relativizmusát eredményezi azt hogy a kritikusnak nem is lesznek semmiféle se „általános" se „konkrét" kritériumai az eklekticizmusnak áldoz tehát. Ez a veszély azonban természetesen ismeretes Bányai előtt is és elméleti fejtegetéseiben - nem úgy mint gyakorlatában ahol mint látni fogjuk néha maga sem tud kitérni előle - következetesen küzd ellene figyelmeztet rá: „A kritikus nem mérhet mindent egy mércével... Hitvallása azonban mindig bizonyos művek bizonyos értékei felé vezérli tehát minden írásban álláspontját közli..."

Milyen Bányai kritikusi hitvallása milyen poézis vonzza leginkább van-e „költészet-ideálja"?

A Bonyolult örömök szerzője „Eliot-párti" az elioti poétika és az elioti vers áll hozzá legközelebb annak az elkötelezettje leginkább. Tehát annak a bizonyos értelemben személytelen költészetnek a híve amely Eliot szerint csak a teljes művészegyéniségre hathat arra akiben - a szentimentális egyénnel ellentétben - a műalkotás nem mindenféle talán egyetlen műalkotással sem rokon emóciókat mellékes „privát" asszociációkat kelt életre hanem akiben a műalkotás kiváltotta személyes jelzések sejtések számos más - a sokoldalú tapasztalatból származó - impulzussal társulnak s ily módon egy új tárgy jön létre mely többé már nem teljesen személyes. Bányai ha kritikusi krédójának nem az antidogmatizmus volna az alapja s ha nem tartana attól hogy tetszését vagy nemtetszését feltétel nélkül akár a „kizárólagosság" vádjától sem riadva vissza mindenkor közölje - az emotív (közvetlenül személyes ha úgy akarjuk: „romantikus") vers és a filozofikus (közvetetten személyes a szabad emóciók megzabolázása révén objektivizált-klasszicizált) költemény közül mindenkor az utóbbit választaná abban ugyanis (Jovan Hristić nyomán) bizonyos előnyöket pozitív költészeti többletet vél felfedezni. Hristić megállapítását mely szerint a poétikus és a poézis egymást nem fedő fogalom ti. a poétikusból (mely az emotív vers sajátossága) teljesen hiányzik egy értelmi univerzalitás mely viszont a poézisben mindenkor jelen van - Bányai így gondolja tovább: „Ha az értelmi univer-zalitást az fejezi ki hogy a költészet a tudomány vagy a filozófia bizonyos részletfelfedezésének valami általánosabb emberileg egzisztenciálisan fontosabb jelentést nyújt akkor éppen ebben a meghatározásban találjuk meg a filozofikus vers előnyeit." Ha ehhez még hozzáadjuk hogy Bányai feltételezi a jó vers születéséhez a „rideg tudatos eljárást" a „túlzott szenvedély megfékezését" a költő „minden üres felemelkedéstől minden veszedelmes fantáziajátéktól" való mentességét valamint hogy Bányai is akárcsak T. Ladan megköveteli a műtől az értelmi ha-tározottságot az értelmi szigort azt a determinánst „mely az érzelmi momentum belső felületének szilárd talajt pontosságot biztosít" - akkor nyilvánvaló lesz előttünk hogy Bányai poétikája egyfajta klasszicista igénnyel azonos „ideális" költői pedig azok akik ezt az igényt a költő-kritikus tudatosságával valósítják meg: T. S. Eliot Miodrag Pavlović Vlado Gotovac Füst Milán...

Bányai elméleti állásfoglalása egyfajta költészet mellett s a másfajtával szemben (bár nem összeférhetetlenül) nyilvánvaló tehát. Érdekes hosszabban elidőzni annál hogy ezt az állásfoglalást miképp indokolja mivel motiválja: nem az olvasónak-kritikusnak elvitathatatlan tetszési vagy nemtetszési jogával illetve ízlésével hanem az olvasó a kritikus személyétől ízlésétől temperamentumától független esztétikai elvek fontosságával: „Az állásfoglalás nem pusztán az ízléstől függ nem is csupán a temperamentumtól a tetszéstől vagy nemtetszéstől hanem elsősorban attól hogy milyen esztétikai elvek szerint ítéljük meg határozzuk meg ismerjük el vagy utasítjuk el a költészet értékeit. Az ilyen állásfoglalás pozitívuma mindenekelőtt abban nyilvánul meg hogy másodfokúvá teszi a tetszés a puszta élvezés kritériumait. A tetszés és az élvezés pszichológiai kategóriák melyeknek tulajdonságát az egyén temperamentuma kultúrája világnézete határozza meg az egyéniség pedig csak ritkán rendszerint sohasem lehet a költészet kritériuma vagy akár a költészet kritikájának alapja."

A kritikusi állásfoglalás ilyen motiválásával a kritikusi egyéniség kirekeszitésével vagy a legjobb esetben másodrangú-vá degradálásával s egy a kritikus személyiségén felülálló esztétikai princípium poétikai elv és költői módszer elsőbbségbe helyezésével eljutottunk Bányai kritikaelméleti ténykedésének újabb lényeges vonásához az elioti „emóció nélküli" kritika affirmálásához.

Bányai éppúgy megszorítás nélkül magáévá teszi Eliot lépten-nyomon idézett nézetét az emóció feleslegességéről a kritikában mint Svetozar Petrović. Eliot kritikaelméletéből azt a tanulságot szűrve le hogy a legprecízebb emóció intellektuális és nem pedig emotív meghatározást követel s hogy az „emóciónak" a kritikus gyakorlatában más jelentése van mint a költészetben ti. az intellektuális és filozófiai fogalmakhoz van közvetlenebb köze - Bányai maga is polemizál az „emotív" kritikával: „Azok akik... az intellektuális meghatározással szemben a költészet élvezését tehát valamiféle pszichológiai kritériumokat választanak... elsősorban abban tévednek hogy kritikai gyakorlatukban is ennek az élvezésnek jelentését és tartalmát igyekeznek kifejezni s nem az élvezésnek értelmi jelentését. A költészet emocionális sőt érzéki jelentését az »emocionális« kritikában illetve a kifejezés »elköltőiesítésében« igyekeznek meghatározni. Ez valóban fatális tévedés lehet" állítja Bányai sőt tovább megy s egy helyen az emóció nélküli kri-tikáért harcolva már-már az aszkéta vagy pedig a homo duplex sorsát osztja ki a kritikusnak: „A kritikus a mű gondolatát és önmaga állásfoglalását az olvasás élményével szemben (B. J.) fejezi ki" írja s ebből minden rosszindulat nélkül de egy kis túlzással azt olvashatjuk ki hogy a kritikusnak ha van is olvasói élménye ha a mű ki is váltott benne bizonyos emóciókat azokat az inkognitóban-maradás aszkézist igénylő parancsa nevében - s állítólag az objektivitás érdekében - nem szabad kimondania; vagy pedig a homo duplex a kétmeggyőződéses ember módjára meggyőződésével („olvasói élményével") ellentétes „igazságot" véleményt" közöl a műről. Az emóció-nélküliség ilyen következetes már-már dogmatikus igénye természetesen könnyen vitatható. Mert hiába nyomósak Eliot érvei az „emotív" kritilka ellen igazsága mégiscsak szubjektív igazság kritikaelmélete a maga egyéniségének a maga költészetének autentikus következménye csak s mint ilyen vitathatatlan de nem számíthat általános és örök érvényre a szabály szent és sérthetetlen mindenkire egyformán kötelező tehát abszolutizált érvényére.

Igazságtalanság volna azonban nem említenünk hogy Bányai az „intellektuális meghatározás" igényével - elméletben - társítja a vershez való spontánabb szubjektívebb érzékibb viszonyulás igényét is. Bírálja azokat akik „megretten-nek attól hogy a költészettel... valami érzelmi viszonyt teremtsenek" egy helyen pedig azt állítja hogy a mű központi jelentéséig a „sejtmagig" nemcsak az értelemmel lehet eljutni ti. ez érzéki tudat szerepe nem ér véget az elsődleges megismerés határán hanem a mű legmélyebb pontjának értelmének legtisztább megismeréséhez vezethet másutt pedig evvel összhangban a kritika „objektív (de maximális szubjektivitással kifejezett) kérdéseiről" szól. S mégis úgy tűnik kritikai gyakorlatából ítélve hogy Bányainál a szubjektivitás csak „kívülről" elfogadott igény s nem pedig annak az ellenállhatatlan belső imperatívusnak a megnyilvánulása mely arra kényszeríti a kritikust hogy a műről alkotott véleményének kifejezésével annak „révén" önmagát önmaga alanyiságát is kifejezze.

Bányai írásaiban egy sajátos esztétika körvonalai bontakoznak ki. Ha elméleti tevékenységének körvonalazása folyamán most erről is szólunk néhány szót ezt ismét csak azért tesszük hogy egy lépéssel közelebb kerüljünk kritikusi gyakorlatának megismeréséhez amellyel ez is szerves kapcsolatban van hiszen módszerében testet öltenek az egyes esztétikai elvek.

Bányai Sveta Lukićtyal egyetemben megkülönböztet a műben elsődleges az esztétikum fogalomkörébe és másodlagos leginkább a művészetszociológia tárgykörébe tartozó elemeket. „Azok a másodlagos vonások mellékjelentések járulékok melyeket az alkotás az objektív környezet elkerülhetetlen hatása alatt szintén magában hordoz nem lehetnek annyira fontosak az olvasó számára mint az esztétikai hatás az esztétikum. Az irodalmi alkotás nem szabadulhat fel nem mentesülhet a társadalmi és történelmi viszonyok objektív feltételeitől forrását legtöbb esetiben éppen bennük találja meg de ezek a viszonyok nem lehetnek művészi értékéinek megfelelői" - állítja Bá-nyai s ezzel Arnold Hauser álláspontjához közelít sőt ki is egészíti azt: a művészi minőségnek nemcsak hogy szociális de pszichológiai pedagógiai stb. ekvivalense sincs. És igaza van Bányainak amikor (Sinkó Ervin nézetével kerülve rokonságba) elhárítja azoknak a vádjait akik az ilyen esztétizmust „elvontnak" „formalistának" „társadalmilag értéktelennek" stb. keresztelik: „Ha az irodalmi alkotásban mindenekelőtt az esztétikumot tartjuk elsődlegesnek nem pedig az evidens társadalmi viszonyokat akkor alapjában véve nem az elvont esztétizálás irányát követjük hanem annak a... meggyőződésünknek adunk helyet hogy az esztétikum önmaga sajátos értékeivel egyúttal társadalmi jelentőségű is. Megemlíthető még hogy Bányai szemléletében a művészet jelentése (megismerési funkciója) és teremtő jellege (ontológiai funkciója) sohasem különül el egymástól nincs sem az egyik sem a másik rovására túlhangsúlyozva s ez a monolit szemlélet kritikai gyakorlatában is érvényesül nem úgy mint az a (Sinkó Ervin-i) nézet hogy az esztétikai és az etikai szétválaszthatatlan egymástól. Ennek ugyanis Bányai gyakorlatában nem található meg következetes megnyilvánulása jelenléte.

Végezetül meg kell említeni Bányai kritikaelméleti és esztétikai jellegű fejtegetéseinek egy nyilvánvaló sajátságát: a la-bilitást a végérvényes meggyőződés és az ebből következő szuggesztivitás hiányát az egyes elméleti kérdésekben (műalkotás-e a kritika; szubjektivitás a kritikában; a kritika és az ítélet; az ítélet és a kritérium stb.). Véleményünk szerint ez azért természetes mert Bányai elméleti megállapításai nézetei nem a maga kritikusi gyakorlatának szublimációi hanem elsősorban elméleti előtanulmányok eredményei. Bányai több ízben arról tesz tanúságot hogy bizonyos nézet elmélet stb. szimpatikus a számára szeretné ha úgy volna de kritikusi gyakorlatának relatíve rövid volta miatt nem volt alkalma végérvényesen megbizonyosodni arról hogy csakugyan úgy van-e. Innen a helyenkénti bizonytalanság és a szuggesztivitás hiánya ami minden bizonnyal a gyakorlati kritikusi tapasztalatok szaporodásával egyre inkább csökkenni fog.

II.

Bányai kritikusi gyakorlatának központi sajátsága - az impresszionista kritika szintézisével szemben - az analízis „mely nélkül nem lehet" (V. Pavletić): mert mindenkor a kéreg alatti kutatás érdekli s nem pedig a külsőségek poztivista körülírása mert egyedül a mű belső felületei „belső dimenziói" vonzzák módszere következetesen analitikus. Az alkotást nem külsőségeiben külső megnyilvánulásaiban vizsgálja hanem - hajlamának és képességének köszönve - mindenkor egy belső vizsgálódást tételez fel a mű faktúrája alá hatol impozáns könnyedséggel tesz eleget a maga támasztotta igénynek: „a költészetnek egyedülálló belső dimenziói vannak azokat kell kutatni értel-mezni."

Bányai analízisének iránya és tárgya mindenkor a műalkotás ún. értelmi struktúrája s ezzel a korszerű jugoszláv kritika azon irányiát honosítja meg a jugoszláviai magyar irodalomban melyet a „zágrábi iskola" képvisel a legerőteljesebben.

Mukařovský-t a cseh strukturalistát parafrazálva (a struktúra a lényeghez vezető út) V. Pavletić azt állítja hogy a struktúra „a lényeg váza" míg az elemeknek e vázon belüli meghatározott viszonya az a tényező mely biztosítja a lényeg jelentésének kommunikatív voltát. Mint ilyen állítja Pavletić a struktúra csaknem egyetlen érdemleges tárgya a kritikusi vizsgálódásnak mégpedig kizárólag csak a mű esztétikai struktúrája az szemben a mű „médiumának" a kritikusnak pszichológiai-biológiai struktúrájával. Ez a nézet nemcsak a „prágai iskola" és a chicagói „új kritikusok" irányzatával vállal rokonságot hanem a korszerű angol kritika két élképviselőjével Herbert Readdel és T. S. Eliottal is: Read szerint is a vers struktúrája csaknem azonos a vers poétikus lényegével s Eliot számára szintén mellékes sőt felesleges is a kritikában a mű „médiuma" pszichológiai-biológiai „struktúrájának" megnyilvánulása. Kell-e hát hangsúlyozni micsoda tér- és időbeli távolságokat „hozott be" Bányai a jugoszláviai magyar irodalomba a struktura-lista kritika meghonosításával?

A Bonyolult örömök szerzője megkülönböztet a műben emotív és értelmi struktúrát. A kritika és az irodalom-tárgyú esszé feladatát abban látja hogy „rendet teremtsen" a költemény látszólag kaotikus értelmi struktúrájában s csak abban tekintettel arra hogy sem a kritika sem az esszé objektíve nem képes a költemény hangulatának a vers emóciójának „emotív struktúrájának" hiánytalan közlésére még abban az esetben sem ha maga is a költészet eszközeivel él. Bányai szerint ez az egyetlen elemzésre érdemes tényező az értelmi struktúra nem más mint a költe-mény „döntő alapváza melyet - legtöbb esetben maga - a vers hangulata és emócióval teli élménye teremt meg" az a kölcsönös lényeg „melyet a szimbólumok és a metaforák sajátosan a hangulat és az emóció a szenvedés és a szenzibilitás tartalmáivá igyekeznek .miinősíteni." „Ez az értelmi struktúra - írja A kérdésfeltevés gyakorlatában - a költemény egyetlen lehető konkrétuma. Kizárólag itt követhetjük nyomon a költőt csupán itt leshetjük el legféltettebb titkait: az értelmi struktúra a vers olyan tartozéka mely egyrészt mindenkor fékezi sőt meg is tudja semmisíteni a költői élményt másrészt pedig evidens jelenvalóságával a költeménynek bizonyos intellektuális tartalmat biztosít mely nélkül a hangulat és az emóció kivált pedig a szimbólum és a metafora „elvesztenék a lábuk alól a talajt". Ugyanakkor a költészet értelmi struktúrája éppen azáltal hogy általánosítja az élményt a költő élményét és általánosítja a szavakat a szimbólumokat és a metaforákat - jelentéssé alakítja őket - független az időtől független a tértől is... Az értelmi struktúra bizonyos szempontból tehát a poétikus megfelelője."

Kritikusi vizsgálódása tárgyának ilyen meghatározásával Bányai egyúttal a maga gyakorlatát is meghatározta (ezért is időztünk nála hosszabban) bizonyos szempontokból nézve:
a) mindenkor a módszer érdekli az alkotás „metodológiája" a költő laboratóriumi titkainak ellesése vagy strukturalista szótárral élve: „a szavaknak egy tervezetben vagy alakzatban történő megtestesülése" (H. Read);
b) gyakorlatában mint már láttuk is költészet-ideáljának vázolásakor az elioti „személytelen" költészet a költői élményt „megfékező" intellektuális költészet igényeihez igazodik azokat tartja szem előtt mintegy ideálként;
c) az alkotás tértől-időtől független értékeit kutatja összhangban avval az esztétikai nézetével mely szerint a művészi minőségnek az esztétikumnak nincs a létrejöttét egyébként determináló objektív feltételekből eredő szociális politikai stb. ekvivalense.

Bányai kritikusi gyakorlatában kritikáit olvasva ez az első benyomásunk mindig a hogyan van előtérben s nem a mi. De ez csak felszínes benyomás mely egyféleképpen nem alaptalan ugyan de nem fedi a teljes igazságot: ha alaposab-ban belemélyedünk kritikáiba nem lesz nehéz észrevenni hogy Bányai a strukturalista esztétika következetes híve nem létezik számára a „hogyan" és a „mi" a forma és a tartalom kettőssége s ezért az egyik favorizálásának lehetősége sem a másik rovására; az ő számára is mint általában a nem formalista strukturalisták számára „tartalom nem létezik sem a forma előtt sem az után sem pedig a formán kívül hanem csak a formában és rajta keresztül s ugyanez érvényes a formára is mely nem létezhet másként mint strukturált tartalomként" (V. Pavletić). Bányai nagy erénye hogy leginventívebb „legszerencsésebb" pillanataiban tökéletesen meg tudja valósítani e monolit szemléletet: a látszólag formalista csak a mű belső konstrukciójára alapsejtjeire képeire metaforáira stb. irányuló analízise nem azonos a formalista-idealista stilisztika gyakorlatával mert éppen e „formalista" vizsgálódással s vele egyidőben jut el s eljut a „tartalom" kifejtéséig - ahhoz a „tartalomhoz" mely „őneki való" mely néki nyújt élményt tehát egy relatív tartalomhoz; a mű belső formájának sajátos szerkezeti vázának architektúrájának elemzése Bányainál egyidejűleg a mű jelentésének elemzését is magába foglalja. S az ilyen elemzés kétségkívül nagyobb értéket képvisel mint az mely csak a jelentésre összpontosul arra a jelentésre melynek a „formális elemekkel" való szerves összefüggését nem képes felfedezni. Ennek a „helyzeti előnynek" Bányai is tudatában van figyelmeztet is rá: „Nemcsak a gondolat nemcsak az érzés a hangulat s nemcsak az élmény vagy az élmény jelentése és forrása a költészet döntő kritériuma hanem az is amit... a belső harc a szavak a színek az árnyalatok közötti örökös harc összeütközés megsemmisülés és feltámadás tehát a belső hullámzás ad a versnek. Hogy mennyire téves azoknak az álláspontja akik csupán a költészet jelentését kutatják s nem figyelnek fel annak sajátos belső konstitúciójára mi sem bizonyítja jobban mint maga az alkotás a teremtés szerepe a költészetben".

Bányai gyakorlatának másik szembetűnő sajátossága az antidogmatikus jelleg amely részben elméleti nézeteivel párhuzamban belőlük eredően részben pedig azok ellenére valósul meg: egyrészt gyakorlatában is követi a körvonalazott antidogmatikus elvet (nem általános esztétikai kritériumok szerint ítélni meg a poézist mindig a konkrét rnű hatósugarában maradni stb.) másrészt pedig kissé bátortalanul és szenvtelenül ugyan de vállalt és vallott ideáljai általános elméleti-esztétikai igényei a konkrét művel való találkozás pillanatában módosulnak. Ebből következik az pl. hogy Füst Milán költészetének elemzése közben jóval túllépi módszere határait (kitér a költői magatartás a Füst Miilán-i „esztétikai elzárkózás" vizsgálatára is a költészet-élet Füst Milán-i viszonyára tehát „ember- és életközpontúbb" kritikát produkál nemcsak a poézis csontvázát hanem hús-vér realitását is vizsgálja); hogy Miroslav Krleža Aretatoszának analízisénél kitér a mű olyan vonatkozásainak vizsgálatára is melyeket egyébként másod-lagosnak és mellékesnek tart: nem tud a tértől-időtől elvonatkoztatott esztétikum keresésénél maradni; hogy „a mai költészet áramlatainak vitális ellentétét" ti. a szív (költészetét képviselő Pilinszkyért épp annyira lelkesedik (ha erről Bányainál egyáltalán lehet szó) mint M. Pavlovićért az elioti kis túlzással mondhatnánk: szív nélküli költészet képviselőéjért; hogy az olyan „abszolút vers" előtt mint amilyen Juhász Ferenc József Attila sírjánál c. költeménye Bányai kit egy kis szabadsággal joggal nevezhetnénk ésszel érző kritikusnak szívesen dobja sutba kritikusi krédóját s az érzések spontán élvezésére apellál stb. Ott viszont ahol egy kissé mereven következetes marad elveihez és módszeréhez ott - a vizsgált mű „rossz" strukturalista-alany volta miatt gyakorlata vereséget szenved: a mű élő organizmusából a lemeztelenített csupasz konstrukció az alkotói elvek módszerek stb. vértelen törmeléke marad (pl. Krleža esszéinek elemzésénél). Ez utóbbi eset azonban ritka bár épp úgy jelen van Bányai gyakorlatában mint az antidogmatikus véglete az eklekticizmus. Jellemző példa erre a Füst Milán-Illyés Gyula-párhuzam: Bányai elvben elítéli az élmény sürgetésének való behódolást melyet Füst Milánnal szemben Illyésnél jelenlévőnek tart feltételez tehát minőségbeli értéki különbséget a két poézis között de gyorsan „megbocsát" az elvben elmarasztalt poézisnek nem mer következetes maradni meggyőződéséhez s ezzel önmaga azon nézete ellen is vét mely szerint sem az esszé sem a kritika nem beszélhet a költészetről bizonyos (intellektuális) állásfoglalás magatartás nélkül.

Bányai kritikai módszere magában hordja a strukturalista elemzésnek mint kritikai módnak számos előnyét objektív korlátait s bizonyos fogyatékosságait is. Bányai tudatában van annak hogy „a művészi érték az esztétikum a poétikus nem ismerhető meg végérvényesen sőt minden árnyalatával együtt ki sem fejezhető" de ugyanakkor abban is biztos hogy a „végérvényes megismerést" az analízissel lehet leginkább megközelíteni annak révén lehet mint V. Pavletić mondaná ha nem is a mű magvát ezoterikus lényegét de az akörüli szférát megvilágítani. Bányai avval is számol hogy az analízis melynek természetes tartozéka egy bizonyos szempont - természetesen: rugalmas - követése sok esetben a műalkotás természetével kerül szembe. Nagy eredménye hogy ezt a magából az analitikus módszer lényégéből eredő buktatót általában sikeresen megkerüli néhol azonban természetesen az ő gyakorlata is felszínre veti az analitikus módszer örökké aktuális kérdését: mi marad az egészből a részekre bontás után mennyire azonos a részek összege a monolit egésszel? S hogy lehet túlhaladni azt az ellentétet melyre Krleža figyelmeztet: minden ana-litikus módszer statikus a költői inspiráció alapmotívumai pedig élők dinamikusak mint a vérkeringés vagy a vulkán lávája. S mennyiben döf a lényeg szívébe D. Grlić azon metaforikus megállapítása hogy az élő szervezetet nem csak a hullát lehet boncolni? Természetesen mindez már általános az analitikus kritika egzisztenciáját általában érintő kérdés mely különösképpen nem befolyásolhatja egy analitikus egy konkrét elemző módszer immanens értékét. Ilyen esetben ugyanis nem a módszer milyenségét tartjuk irányadó kritériumnak hanem a módszer autentikus vagy kevésbé autentikus voltát az illető kritikus gyakorlatában.

Nincs jó kevésbé jó nagyon jó és legjobb kritikai módszer csak - jó vagy rossz kritikus van és a kritikus egyéniségének adekvát vagy kevésbé adekvát vizsgálódási módja. Ezért nem lehet ezért szükségtelen a kritikai alkotásmódokkal polemizálni valamilyen objektív hierarchiáját építgetni a „jó" és „kevésbé jó" módszereknek. Egyedül csak azt érdemes vitatni véleményünk szerint hogy a módszer „jól áll-e" a kritikus egyéniségéhez sikerül-e általa a műalkotás átélésének sajátos csak az illető kritikusra jellemző módját prezentálni és egy individuális tehát szubjektív esztétikai érték felmutatását biztosítani egy olyan „értékét" mely másnak talán nem is érték - vagy pedig a kritikus egész emberi lényétől idegen kölcsönvett divatos „modern" módszer majmolásáról van-e szó. Éppen ezért - elismerve a strukturalista kritika minden előnyét pozitívumát mondjuk az impresszionista kritikával szemben melynek viszont minden bizonnyal olyan előnyös sajátságait lehetne felsorakoztatni amelyek a más módszerű kritikából hiányoznak - nem tudjuk elfogadni V. Pavletićnak azt az állítását hogy a strukturalista kritika mint a legintegrálisabb kritikai módszer sajátos ideálja a kritikának általában. Akkor sem tudjuk ezt elfogadni másként mint epifenomenális ítéletként ha szem előtt tartjuk hogy Pavletić - Bányaival szemben - a strukturalista kritika eszközének tartja a művel kapcsolatos életrajzi szociológiai pszichológiai stb. vonatkozásokat is.

Hogy Bányai kritikái mennyire értékesek vagy mennyire nem azt tehát véleményem szerint nem az dönti el hogy mennyire „integrális" a módszere hanem az hogy ez a módszer autentikus-e vagy sem. Én teljes meggyőződéssel állítom hogy igen: Bányai megtalálta a magának való „testhez álló" kritikaelméletet s az azzal szervesen összefüggő kritikai módszert. A mű esztétikumát ő mindig és csakis közvetve képes átélni olvasói élményét általában nem a szöveg szemantikai „üzenete" nyújtja nem a mű meg nem bontott szintézise hanem architektúrája a „szálak az összefüggések a következtetések a részletek legaprólékosabb sejtszerű építőkockái melyek közvetett úton maguk is a mű »üzenetéhez«" vezetnek. Bányai nálunk az első kritikus aki a műalkotás ilyen a vérbeli analitikusra valló átélésre képes s ez biztosítja kritikusi tevékenységének sajátos és vitathatatlan értékét. Ő az a kritikus aki képeire metaforákra mértani ábrákra redukálva éli át a művet s hogy mennyire autentikus és élményszerű átélésmódról van szó tanúskodjon róla e két „privát" élmény: A felfedezés „bonyolult örömétől" áradozva mesélt egyszer arról a számára csodás élményről hogy egy élő magyar költő versében grafikai jellel is ábrázolható szabályosságot összefüggést fedezett fel: „szomorú-ernyős gond növényt-utánzó kín" (szomorú-ernyős - növényt... ernyős gond - kín) másszor pedig arról mesélt nem kisebb lelkesedéssel hogy egy költő versének „alapvázában" ugyanazt a mértani konstrukciót fedezte fel amelyet egykor valahol egy absztrakt képen látott... S amennyire autentikus a poézishez való viszonyulása annak átélése annyira autentikus ennek az élménynek közlésmódja is kritikáiban: Bányai a fejével „érző" kritikus kinek természetes alapsajátossága nem engedélyezi a konfessziót emotív lényének gátlástalan álarc nélküli felszínre törését. Könnyű tehát meglátnunk az összefüggést Bányai költészet-ideálja és az „emóció nélküli" kritika igénye valamint a maga alaptermészete között. Gondoljunk csak pl. Bányai első könyvére novelláskötetére melynek már a címe is találóan utal szerzője alapvető természeti sajátságára alkotói-emberi magatartására ti. a közvetlen konfesszióra való hajlandóság hiányára: „Álarc felett a nyári nap"...

Ha ezek után most ideírom hogy nekem a művészet másféle élményt nyújt s a műalkotással való foglalkozás másmilyen módja az ideálom ez magától értetődően nem hathat ki Bányai kritikusi ténykedésének sajátos semmiféle ellenmódszer ellenérveivel meg nem cáfolható eredményeire.

Talán azt mondhatnám hogy - sokkal kifejezettebben mint ahogy ez Bányainál jelen van - egy „ember- és életközpontúbb" kritika az ideálom két vonatkozásban: mert a műben sohasem a művészet maga hanem az élet érdekel mindenkor a költő emberi individualitását az élethez való sajátos megismételhetetlen s a költészet „révén" megnyilvánuló viszonyulását keresem amely egyben azt is jelenti hogy nem idegen számomra a mű „másodlagos vonásaival" „járulékaival" való foglalkozás sem másrészt viszont mert az esztétikai hatásnak (Sinkó Ervin után) feltétlen tartozékaként tartom számon a műnek azt a sajátosságát hogy önmagunk meg nem nevezett titkaira fájdalmaira és örömeire döbbent rá elementáris erővel - a művel való foglalkozás elidegeníthetetlen velejárójának vélem a konfessziót s T. R. Leavis-vel vallom anélkül hogy ezt valakire is testálni akarnám: a kritikusi ítélet vagy személyes vagy nem semmi.

Igazságtalanság volna azonban teljes egészében elvitatni Bányaitól egy ilyen „ember- és életközpontú" érdeklődést: talán azt lehetne mondani hogy minden csíráiban már megtalálható kritikáiban de ismét csak egy közvetett módon. (A színek és a fogalmak bizonyosan összefüggnek; a zenei kompozíció és az értelem elválaszthatatlan egységet képeznek; az architektónikus megoldások a valóság pillanatnyi színpompáját mutatják - mindez emberi tartalom ...")

Érdeklődésének jellemzőbb sajátsága inkább egyféle - semmiképp sem vulgáris - „technicisztikus" kíváncsiság a mű technikai (s mint láttuk sohasem csak „technikai") alapsejtjeire atomjaira irányúló kutató szenvedély. Kritikáira sem-miképp sem vonatkoztatható a krležai figyelmeztetés hogy a vers bírálata nem azonos egy sakkparti bírálatával de amikor pl. azt a furcsa élményét olvasom melyet az váltott ki hogy a Šutej-rajzot borító üveglap gyári hibája lencseszerű megvastagodása „a grafikai formának új dimenzióját tárta fel" nem tudok megszabadulni attól a gondolattól hogy Bányai művészet-élménye alapjában véve mégiscsak deperszonalizált jórészt független az alkotó individualitásának a műre nyomott bélyegétől s elsősorban a technikai-módszerbeli megoldások tökélyében találja meg forrását. S ezt semmiképp sem lehet „fogyatékosságnak" minősíteni ellenkezőleg: autentikus egyéni sajátságnak amivel szemben a magam más-igényűsége irreleváns marad. Egy helyen Bányai azt állítja „a költészet sohasem szabadulhat fel az ember fogalma alól sohasem lehet a poézist elvonatkoztatni az élő embertől. A költészet immanens dialektikájának e humánus szépsége mentes minden pusztán formális követeléstől". Azok akik másokat mindenben és mindenáron a maguk képére szeretnék formálni nyilván azt olvasnák ki e megjegyzésből - nagy megelégedéssel - hogy íme bontakozik már az új út körvonala a perspektivikus úté... Ezekkel ellentétben én úgy vélem Bányai egyetlen „perspektivikus útja" csak az lehet ami eddig is volt: a maga autentikus útja. Nem a „metamorfózis" hanem az önmagához a maga művészeteszményéhez és kritikusi módszeréhez való hűség az ami szerény távlatokat biztosít számára.

Bányai egy helyen „az immanens analízis kényszerű homályáról" beszél. Most amikor kifejezésmódjáról akarok szólni akkor nem ez a homályosság az ami tollhegyre kívánkozik annál kevésbé minél inkább ismeretesek azok a trivializálások melyek éppen erre a kényszerű homályra irányulnak s mint általában minden alkotást melynek megértése valamicske szellemi erőfeszítést is követel „érthetetlennek" minősítik Bányai kritikáit. Amiről szólni kell az tehát nem az a bizonyos „homályosság" melyről Lukács György írt felejthetetlen sorokat hanem egészen más: az az érzésem különösen Bányai elméleti jellegű írásait olvasva hogy szerzőjük célratörőbben kevesebb körülményességgel is kifejezhetné analízisének eredményeit s ezzel nem hogy nem csökkentené de növelné azok értékét. Néha az a benyomása támadt ugyanis az embernek hogy a „bonyolult örömök" helyett melyek autentikusságát fölösleges ismételten bizonygatni bonyolított örömökkel tehát a lehető legracionálisabb módon kifejtett megnevezett és közölt kritikusi élménnyel van dolga. Ilyen benyomás kialakulásához hozzájárul Bányai mondatainak gyakori sallangossága körülményessége valamint a sűrűn digressziókkal szerkesztett collage-szerű kompozíció az egyenes célratörő vonalvezetés döccenőivel s nem utolsósorban az a szenvtelen modor mely a Bányainál kétségkívül jelenlevő szenvedélyt is - a gondolkodás az analízis a mű kontstrukciójába alapvázába való hatolás szenvedélyét - elhalványítja eltompítja háttérbe szorítja s a tudományosan száraz vértelen néhol pedig már-már a tudományoskodó hangvételnek ad helyet. A tudományosság igényének erre a helyenkénti elferdüléseire nyilván kihat annak a környezetnek az atmoszférája is melyben Bányai írásai születnek: egy évtizedek óta következetesen antiintellektuális „kultúr"-környezetben ezek az írások mintha azt a nemes feladatot szeretnék magukra vállalni hogy önmaguk pótolják mindazt ami a vidékies-alanyiköitős „szűzi" köztudatból hiányzik. Ennek a feltételezésnek az iga-zolását vélem látni abban hogy ha Bányai nem a „vajdasági" hanem egy merőben más publikumnak ír kifejezése tisztább kevésbé körülményes célratörőbb. (l. a Szerep és fontosság c. írását a zágrábi Forum ez évi 7-8. számában).

Bányai kritikaelméleti írásaiban az egyik központi helyet az a tézis foglalja el hogy a kritika is művészet a maga sajátos módján. Ezt a tételt Bányai kritikái - nyilvánvaló hogy amikor ezt állítom nem „vajdasági" s nem is jugoszláv hanem egy „abszolút" „világirodalmi" mérce áll előttem - nem támasztják gyakorlatilag is alá. Bányai kritikáinak elméleti egzakt objektív értéke sokkal nagyobb mint irodalmi-esztétikai szuggesztivitása tehát inkább az irodalomtudomány s kevésbé a szűkebb értelembe vett művészet szférájába tartoznak. Ha beszélhetünk is róluk úgy mint művészeti alkotásokról akkor is csak bizonyos megszorítással tehetjük ezt: mert nem hajlandó a konfesszióra mert a maga személyiségét maximális igyekezettel kirekeszti kritikáiból azok olyan irodalmat képviselhetnek csak melyről Sinkó Ervin negatív értelemben beszél: irodalmat melyben másról sincs szó mint „irodalomról".

Nincs kizárva hogy esszé-ideálom az esszéről alkotott képzetem s az iránta támasztott igényeim korszerűtlenségéről teszek tanúságot ha (Sinkó Ervin után) azt állítom hogy az esszétől elidegeníthetetlennek tartom a lírai elemet. Meglehet ugyanis - elegendő ismerettel e téren nem rendelkezem - hogy a korszerű költészettel együtt a modern esszé is elszemélytelenedett „el-eliotosodott". Ennek ellenére is és teljes egészében a magaménak vallom az esszé értékmeghatározásának eme kritériumát: „Valamely esszé értékének kritériuma az író szubjektivitásának gazdagsága mélysége és intenzitása. (...) a szubjektivitás gazdagsága mélysége és intenzitása nélkül a „legtudósabban" megírt esszé is rossz és unalmas mint amilyen rosszak és unalmasak a legügyesebben megírt versek is ha hiányzik belőlük az eruptív és legszemélyesebb őszinteség az individuális tartalom és tartalmi individualitás." (Sinkó Ervin) Ilyen kritériumot s az esszé „magánhasználatára" alkotott modelljét tartva szem előtt Bányait inikább tanulmányírónak és kritikusnak tartom s kevésbé esszéíróinak. Slavko Leovaccal polemizálva Bányai azt állítja „az esszé érvényesülése nem magában a módszerben gyökeredzik bár nem lehet elvonatkoztatnunk tőle hanem mindenekelőtt abban amit közöl a lényegben" s úgy tűnik nem gondolja elég sorsdöntőnek azt amit ő módszerkérdésnek bár nemcsak annak tart ti. nem véli azt az esszé és a tanulmány differentia specificájának. Nem kétséges hogy Bányai önmagát is akárcsak Leovacot azok közé az alkotók közé sorolja akik a lírai esszé és a megközelítőleg tudományos esszé közül tétovázás nélkül ez utóbbit választják. Csakhogy - úgy tűnik - Bányainál a kivételektől eltekintve hiányzik az amit ő Leovacnál csodál az ti. hogy Leovac „ügyesen rafináltan fűzi össze a tudományos módszer előnyét a szabad közléssel". Ezért tartom Bányait inkább tanulmányírónak-kritikusnak mint esszéírónak.

És szükséges-e bizonygatni hogy ez nem holmi degradálást jelent hanem szubjektív „műfaj-osztályzási kísérletet" tehát nem halványíthatja el a jó előre kimondott véleményemet a kritikus Bányairól az ízig-vérig kritikusról a strukturalista kritika meghonosítójáról a jugoszláviai magyar irodalomban?