„BEVEZETŐ” HELYETT: „UTÓSZÓ” GYANÁNT

1965. január 15.

Régen rossz azoknak, akik az Új Symposion első számát készítették, ha az eddigi 30 oldalhoz „előszó” helyett olyan „utószót” kell csatolni, amely tételről tételre megmagyarázza az olvasónak, mit akar és mit nem akar folyóiratunk szerkesztősége. Ha első számunk tartalommutatója nem utal elég világosan területeink dimenzióira, ha az egyes írások szellemisége nem beszél elég meggyőzően a folyóirat tervezett szellemiségéről, ha az első szám irodalmi és kritikai anyaga nem tanúskodik eléggé arról, milyen irodalmat és milyen kritikát szeretnénk ápolni folyóiratunkban – akkor mindennemű, bármily alapos „programcikk” is eleve meddő papírpazarlás lenne: a programszólamok nem pótolhatják azt, amit már az első számnak is határozottan fel kellett volna mutatnia, nem is szólva arról, hogy a legjobb, legteljesebb „programunk” maga az az öt Symposion-könyv, amely – miért szerénykedjünk? – AZ irodalmat revelálta a jugoszláviai magyar nyelvterületen, s mint ilyen, folyóiratunk szilárd startalapját képezi.

Hogy a szokásos „előszó” vagy programösszegező „utószó” helyett most mégis fixálni szeretnénk egyet-mást, ezt elsősorban azért tesszük, hogy bizonyos dolgokat ÖNMAGUNK számára definiáljunk.

Úgy gondoljuk ugyanis, hogy a „régi” Symposion egyik állandó törekvését, a pozitív értelemben vett individualizmus rehabilitálását ápolva tovább meg kell különböztetnünk az egyéniségek szűk korlátok, esztétikai, politikai stb. kánonok közé szorítását, azaz uniformizálását attól a szükséglettől, mely minden valamire való folyóirat, minden életképes munkaközösség elmaradhatatlan tartozéka: egy minden egyéni sajátságokon túlmutató, azokat összefogó KOHÉZIÓS ERŐ. Egy olyan közös, általános jelleg, amely – nem érintve a munkatársak szuverén jogát a magánesztétikára, sajátos szellemiségre és életérzésre – az esetlegesség és tévelygés helyett a határozott orientáció bélyegét nyomja rá a folyóiratra.

Ez a határozottság viszont, mély megyőződésünk, szerint, nem irányulhat másra, mint egy olyan irodalmi-kulturális tevékenységre, mely nem akar „irodalmi” és „kulturális” maradni, mert misszióját nem a verbalizmusban, hanem valami sokkal többen látja.

Annak a bizonyos mozgalmiságnak, antiverbalizmusnak tehát, mely a Symposiont kezdettől fogva jellemezte, nem kellene idegennek lennie tőlünk – csak egy magasabb szinten valósítva meg – ezután sem. Ha igaz, az, hogy „az ember nem akkor ember, amikor passzívan és türelmesen várja azt az elkerülhetetlen terhet, amely az idő általi tovasodródásából ered, hanem akkor, amikor cselekszik, és a maga valóban emberi, individuális és társadalmi léte megvalósulásáért küzd” (Gajo Petrović), s ha „a szabadság a reális lehetőségek közötti választás, a kiválasztott, a természeti és társadalmi életfeltételek és az önnön életmód meghatározására irányuló lehetőség megvalósításának a képessége” (Svetozar Stojanović) – akkor a mozgalmiság igényét nem érheti a prakticizmus és pragmatizmus vádja. Éppúgy nem érheti, mint ahogy az ebből következő „angazsáltságnak” tevékenységünk „valóságba ágyazottságának” igényére sem lehet ráfogni, hogy az ezerszeresen vulgarizált, agyonrabanalizált „naša stvarnost”-os imperatívusszal azonos: mozgalminak és angazsáltnak lenni egyedül a SZABAD létezésmód, az EMBERI életforma megvalósításáért érdemes, s nem pedig valami kényszerűen vállalt prakticista-pragmatista ideálok eléréséért.

Egy ilyen igénytől mindenkor elválaszthatatlan a RIZIKÓVÁLLALÁS. Ha a dilettáns az, aki nem fekteti be életét egy célba, egy igazságba, egy műbe, aki semmihez sem közeledik halálos komolysággal, csak komolyan játszik (Sinkó Ervin) – akkor egy kockázatvállaló viszonyulás már önmagában véve is komoly eredménye lehetne folyóiratunknak. Egy olyan eredmény, mely nem a „heroikusság” mártíri vállalásáról tanúskodna, hanem a hivatástudat, a manapság nem túlságosan értékes szellemi munka méltóságáról, tiszta pátoszáról. „Élni általában véve veszélyes dolog. De miért kellene az irodalmárnak, végső fokon, jobban biztosítva lennie, mint a munkásnak, aki, mondjuk, a nyolcadik emeleten dolgozik, ahonnan munkáját végezve lezuhanhat. Tegye ki magát a veszélynek tehát ő is, hisz éppen ezért irodalmár” – követelte egy alkalommal a dilettáns viszonyulásmód szenvedélyes ellensége, s folyóiratunkhoz méltóbb mottót nemigen lehetne találni. A felelősség tudatában bár, de úgy írni és szerkeszteni az Új Symposiont, hogy félszemmel nem kacsintgatni az esetleges „kellemetlenségekre”, „nem kívánatos következményekre” – ez az a magatartás, mely kevesebb kényelmességgel, de nagyobb eredménnyel kecsegtet, s amely, minden bizonnyal, a folyóirat iránt ugyancsak antidilettánsi, komoly, a felelősség teljes tudatával rendelkező viszonyulást biztosítana a társadalmi-kulturális közeg részéről, melyben egzisztált. Egy olyan viszonyulást, melynek alapvető megnyilvánulása nem a folyóirat anyagi bojkottálása, vagy pedig a telefoncsörgetés lenne, hanem a nyilvános, elvi vita – amely számára folyóiratunk mindig kitárja a kaput, nem tartva magát csalhatatlannak.

Mindössze ez az, amit „bevezető” helyett és „utószó” gyanánt rögzíteni akartunk.