
Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Bernáth Gábor
Hárítósdi
Egy példa a roma médiaképet meghatározó politikai gyakorlatra
A médiát felelőssé tenni a rasszista beszéd megerősítéséért régóta hálás téma. Ám ha van is a médiának szerepe és felelőssége a társadalmi diskurzus formálásában, a roma médiakép változásai minden valószínűség szerint egy jóval mélyebb, mind ez ideig kevéssé elemzett változásra utalnak, amelyben egyre inkább intézményesül és elfogadottá válik az erőszak, és hétköznapivá a rasszista beszéd. Egy ilyen helyzetben az is elég, ha az újságírók pontosan idézik a politikusokat, és beszámolnak a közpolitikai döntésekről. A romák elleni sorozattámadások (és különösen azzal, ahogyan napirendre tértünk felettük) egy olyan történet, aminek a fényében talán jól megmutatható ez az átalakulás.
2014. május 5.
Alig nemrég, február 23-án emlékeztünk a tatárszentgyörgyi támadás áldozataira: öt évvel azelőtt egy hajnalon Molotov-koktélokat dobtak egy faluszéli házra. Csorba Róbert gyermekét, az ötéves Robikát próbálta kimenteni a lángok közül, amint azonban az ajtón kívülre értek, lőttek rájuk. Mindketten meghaltak. Később kiderült, hogy ez a gyilkosság annak a támadássorozatnak a része, amiben 2008–2009-ben összesen tizenhat lakóházat támadtak meg tizenegy Molotov-koktéllal, hatvanhárom lövést dördült, és hat embert öltek meg a támadók – mindannyian romák voltak. A gyilkosok börtönben ülnek, a kormányzat pénzügyi segítséget nyújt majd a családoknak. A háború utáni Magyarország legdurvább etnikai gyilkosságsorozata felett ezzel nagyjából napirendre is tértünk. Ez nem is abból látszik talán a legjobban, hogy a roma önszerveződés párszáz fős megemlékezésein túl alig esik már szó az áldozatokról, hanem abból, ahogyan az egész történetet a szélsőségesek távoli világába utaltuk: ott történt meg ez az egész, nekünk semmi dolgunk ezzel.
E tragédiával való szembenézés elmaradásában – de bizonyos értelemben megtörténtükben is – szerepet játszhatott az a nyolc-tíz éve beállt fordulat, ami a cigányokkal kapcsolatos általános közbeszéd eldurvulásában, a szegényekkel kapcsolatos politika büntetőjellegének megerősödésében és az erőszakra épített hatalomgyakorlásban egyaránt tetten érthető.
Ervin Staub szociálpszichológus, a csoportgyűlölet és csoporterőszak egyik elismert kutatója és – a Rodney King-zavargások utáni Los Angelestől Ruandáig – az ilyen események utáni lélektani munka egyik gyakorlati segítője szerint a csoporterőszak messze túlmutat a támadók egyéni motivációján.[1] Staub szerint a kibontakozó csoporterőszakban nem csupán a visszatartó erők hiánya érvényesül, hanem a szociális normák, intézmények és a kultúra olyan jellege is, amely a további és súlyosabb erőszakot lehetővé teszi. Az így felfogott kultúrának kiemelt szerepe van az áldozatok leértékelésében és dehumanizálásában, ami megkönnyíti a velük szembeni erőszakos fellépést, és annak az érvkészletnek az előállításában is, amely igazolja a cselekvést. Ennek persze vannak finomabb és durvább formái, a lustaként és alsóbbrendűként való bemutatástól a manipulatívként és tisztességtelenként, vagy a sajátcsoportra nézve jelentkező veszélyként történő beállításig. A másik ilyen feltétele a csoporterőszak kialakulásának az emberek közötti viszonyok rendszerében fogható meg: például abban, hogy mennyire elfogadott az erőszak alkalmazása egy rendszerben, a családtól a kisebb közösségeken, például az iskolán át a társadalmi szabályrendszerekig. Mások ezt az erőszak rutinszerűvé válásaként írják le.[2]
Ma már tudjuk, hogy a romákkal szembeni támadássorozatot szélsőségesek követték el. Motívumaikra is fény derült, a vallomásaikból pedig kibontakozott az általuk vallott szélsőjobboldali ideológia is. Ez a nyíltan rasszista gyűlölködő nyelv ma minden további nehézség nélkül könnyen hozzáférhető, sőt nehezen elkerülhető Magyarországon. Elég fél órát a szélsőjobboldali portálokon tölteni: megkapjuk azt az érvkészletet és propagandát, amiben a cigányok nem emberek, veszélyeztetik a többség jólétét, sőt megmaradását, az ellenük való fellépés pedig hazafias hőstett. A tiszalöki Kóka Jenő meggyilkolása után néhány nappal a kuruc.info arról értekezett, hogy a lesből, hátulról hátba lőtt férfi nem is cigány, és a jogvédők találták ki az egészet, hogy rasszizmust kiálthassanak. Ez a primitív és beteges logika persze unalomig ismert, ezért még nem volna érdemes idecitálni. Amiatt azonban igen, amilyen szavakat ez az érvelés használ a „mokká”-tól a „fajtajegy”-ig, vagy addig, hogy „a füle »magyaros« (nem »mikiegér«)” stb.[3] Ez az a nyelv, ahol már csak bátorság kérdése, hogy ezeket a rovarleírások részletességével ábrázolt tárgyakat akár meg is semmisítsük.
Arra azonban, hogy mi várható a szemlélő többségtől, az erőszakos cselekmények, például a gárdavonulások miért nem vezetnek széles tiltakozáshoz, a támadássorozat pedig miért nem okozott különösebb megrázkódtatást, máshol kell keresnünk a választ. A szélsőségesek világán messze túlmutató rasszista magyarázatkészletben, a mindennapjainkat meghatározó hatósági és politikai rutinokban, és a politikai elit relativizáló stratégiáiban. A nyílt, zsigeri gyűlöletre hangoló szélsőjobboldali beszédnek van még egy további hatása is: ezeknek a kijelentéseknek a fényében a szalonképesebbre hangolt, de ugyanolyan kirekesztő logikára építő érvelések már fel sem tűnnek. Bőségesen idézhetnénk példákat az egyetemi jegyzetbe kerülő fantáziálásról a roma kultúrában megengedett közeli rokonok közötti házasságról és szexről;[4] a cigány népismereti könyvbe kerülő passzusokig arról, hogy a cigányok „alig 60 éve kezdték azt tanulni, hogy mi az idő, a munkahely, az írás-olvasás, a tisztálkodás, a magántulajdon”.[5]
Mások szerint[6] – és ez már átvezet a hatalomgyakorláshoz – „2005 körül Európa sok országában egy meglehetősen gyors váltás állt be a romákkal kapcsolatos politikai diskurzusban”, együtt a romákra vonatkozó új politikákkal, a kirekesztő nyelv elterjedésével, valamint a gyűlölet-bűncselekmények és az interetnikus konfliktusok elszaporodásával. E váltás Magyarországon többek szerint[7] a helyi szintről jött: az önkormányzatoknál kezdett „a cigányozás rendje”[8] elterjedni, és mindez nem volt független a válság miatt növekvő mértékű elosztási konfliktusoktól sem.
Mindez pedig egy általánosabb, a szegényekkel szembeni büntetőpolitikai fordulatba illeszkedik, amiben az erőszak minden további nélkül megengedett. Mégis, kinek, minek tekintjük a hajléktalanokat, amikor rendőrökkel vitetjük el őket a belvárosból, vagy éppen helyi népszavazáson tiltjuk meg, hogy a kukáinkból egyenek? Az erőszak intézményesülését és rutinszerűvé válását nemcsak a hatóságok teszik lehetővé azzal, ahogy például a gárdavonulásokat kezelik (pl. a romák házaira köveket dobáló gárdisták esetében azzal tagadták meg a nyomozást, hogy a cselekmény nem lépte át békés jelleget),[9] hanem a politika is bátorítja azzal, ahogy egyre inkább rendészeti eszközökkel kezeli a szegénységet. Mindez helyi szintén a média által széles körben bemutatott erőszakos és aggályos közrendvédelmi razziákhoz és bírságolási gyakorlathoz vezetett.[10]
E kérdés harmadik dimenzióját a szimbolikus politikai megnyilvánulások adják: ahogyan a rasszizmus kérdése ma Magyarországon a politika foglya. A rasszista kijelentések nyomán kialakuló viták elsősorban pártpolitikai meghatározottságúak, ami nemegyszer a kérdés bagatellizálásához vezet. Mindezt jól mutatja, ahogyan a támadássorozattal egy időben – és utána is – próbálták a politikai oldalak előértelmezni, vagy politikai haszonszerzésre használni a történteket, a „gettó- vagy uzsorás-bűncselekmény” sugalmazásoktól a szocialista hatalmon maradási forgatókönyvekig.[11] E relativizálás a kormányzati közlemény rangjára emelkedett, amikor a felzárkóztatásért felelős államtitkár – egy nevezőre hozva az előre kitervelt rasszista gyilkosságsorozatot és a közúti balesetet követő olaszliszkai emberölést – így fogalmazott: „Tatárszentgyörgy, Nagycsécs és Olaszliszka áldozatai ugyanannak a gyűlöletnek az áldozatai”.[12]
Ezek után nem érdemes nagyon csodálkozni azon, hogy nagyjából hasonló mintákat követhetett a közvélemény aktívabb része: egy, az ítélethirdetés napján megjelent tudósításokhoz fűzött „kommentek csaknem kétharmada (60%-a) sem a cigányokról, sem az ítéletről nem mondott véleményt – ezek jelentős részét politikai vita töltötte ki. A politikai hangolás, illetve a történetesen romák által elkövetett bűncselekmények kontextusa olyan erősen befolyásolta az ügy megítélését, hogy az az áldozatok szempontját gyakorlatilag kitörölte.”[13]
Kicsit leegyszerűsítve a kérdést, a közbeszédben és a politikában beállt fordulat a mainstream médiumok bármilyen érzékeny tudatossága mellett is a romák médiaképének nagymértékű romlásához vezetne – elegendő, ha a politikusokat pontosan idézik, és beszámolnak a közpolitikai döntésekről. 2011-re a roma médiakép annak ellenére kriminalizálódott minden korábbinál nagyobb mértékben, a roma szegénységet pedig úgy társítják minden korábbinál inkább a devianciákkal,[14] hogy közben ugyanebben az időszakban a cigányellenes beszédet és az ún. cigánybűnözés kategóriát intézményesítő Jobbik a támogatottságánál is jóval kisebb arányban szerepel a mainstream média felületein.[15] Ez még egy érv amellett, hogy e fordulat nem írható le kizárólag a szélsőséges politika térnyerésével.
Természetesen nem azt mondom, hogy a közbeszéd durvulása és a szegényekkel/cigányokkal szembeni politika lenne önmagában a felelős a támadásokért. Azt azonban igen, hogy az előbbiek bátorítást adnak a támadóknak, akár tetteik igazolásához használt érvkészletben, akár áldozataik dehumanizálásában. Önáltatás lenne azt mondani, hogy ez a világkép valahol messze, a mi közösségünkön kívül formálódik, és hazug önfelmentés ezt az egész történetet a távoli szélsőségesek ügyeként lezárni. Az ő világképük ezer szállal kötődik a ma többségiként elkönyvelt, konszolidáltnak tekintett diskurzusokhoz, és ami még rosszabb, politikákhoz. Ezek kialakításához pedig magunk is hozzájárulunk, akár tevékenyen, akár hallgatásunkkal.
[1] Staub, E. (1999): The roots of evil: personality, social conditions, culture and basic human needs. Personality and Social Psychology Review 3., 179–192. o.
[2] Bauman, Zygmunt: Holokauszt és modernitás. Új Mandátum, Budapest, 2001.
[3] http://kuruc.info/r/35/39372/#ixzz2gvfM26lX (Lapunk szellemiségével ellentétes, hogy a nevezett portál hivatkozását közzétegyük. A szerző szándékait a források megjelölésére ugyanakkor tiszteletben tartjuk. – A szerk.)
[4] Roma Sajtóközpont – Index: http://index.hu/belfold/2012/10/26/jeszenszky_geza_szerint_a_romak_kozott_hazasodhatnak_a_testverek/.
[5] Székely János: Cigány népismeret, Szent István Társulat, Budapest, 2010. (A hivatkozott szerző a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia cigánypasztorációval megbízott püspöke.)
[6] Michael Stewart: „New Forms of Anti-Gypsy Politics: a Challenge for Europe”. In The Gypsy ’Menace’: Populism and the New Anti-Gypsy Politics. Michael Stewart szerk. Columbia/Hurst, 2012.
[7] Janos Zolnay: Abusive Language and Discriminatory Measures in Hungarian Local Policy. In Michael Stewart szerk.: i. m.
[8] Feischmidt Margit–Szombati Kristóf: Cigányellenesség és szélsőjobboldali politika a magyar társadalomban. Gyöngyöspata – és a hozzá vezető út. Esély, 2013/1.
[11] Papp László Tamás: Kakukktojás a kígyófészekben – a paranoia haszna és (k)ára. Beszélő, 2011. május.
[13] Bernáth Gábor–Krekó Péter: A romákkal szembeni támadássorozat ítélete és fogadtatása mainstream kommentarénákban. Kézirat, 2013.
[14] Lásd Bernáth Gábor–Messing Vera: Szélre tolva – Kutatási zárójelentés a roma közösségek többségi médiaképéről, 2010–2011. Médiakutató, 2012. (http://www.amenca.hu/index.php?page=kutatas)
[15] Vö. Bíró Nagy András–Boros Tamás–Varga Áron: A szélsőjobboldal Magyarországon, 2012. (http://www.policysolutions.hu/userfiles/elemzesek/A%20sz%C3%A9ls%C5%91jobboldal%20Magyarorsz%C3%A1gon.pdf)


