Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Bartuc Gabriella
Wilhelm duettje a Teremtővel
2015. március 20.
„Gondolkodni annyi, mint kockadobást végezni, mert az elvetett kockák olyanok, mint a tenger és a tajtékok, mint a Föld és a tűz. A véletlen tengere és a szükségszerűség égboltja, éjfél–dél. Éjfél az az óra, amikor elvetjük a kockákat.
Az ember nem tud játszani. Az Úr meg öreg, nem tudja a kockákat elvetni a tengeren és fönn az égben. Az öregúr olyan, mint egy híd, valami, amin túl kell haladni. Hanem »egy gyermek árny«, »picinyke sötét termet, amint szirén-csavarodásban áll«, ő képes arra, hogy újrakezdje a kockadobást. Oszt’ a számkonstelláció lenne vagy lehetne a műalkotás és a világ befejezése és igazolása. Megláthassuk, hogy a művészetben (eltöri a krétát) miként házasodik össze a szükségszerűség és a játék, a konfliktus és a harmónia azért, hogy megszülje a műalkotást.
Megvesztegethetetlen, mint a törvény. (Eldobja a törött krétát.)
A véletlen és a szükségszerűség ellentétpárként áll szemben egymással, ahol a másodiknak tagadnia kell az elsőt, amely nem tehet mást, mint sakkban tartja a másodikat. A kockadobás utolsó reménysége, hogy egy másik világban talál rá arra a konstellációra, amelyet valamiféle »üres síkról« nyer, ahol a véletlen nem létezik. Ez a konstelláció nem annyira a kockadobásnak, mint inkább egy határátlépésnek az eredménye. (Itt rajzol egy pontot a táblára.) Nem kő’ firtatni, melyik aspektus kerekedik felül, az élet leértékelése vagy fölmagasztulása. Elválaszthatatlanok egymástól, bevádolnak és elítélnek. Az élet azé’ bocsánatot kérhetne tüllem...”
Ezzel a traktátussal, a Gilles Deleuze francia filozófus Nietzschét magyarázó gondolataival, továbbá az ókanizsai Cigonyától idézett aforizmával kezdődik a Wilhelm-dalok kétszemélyes változata, ami nem hagyományos értelemben vett színház, de nem is tánc és nem is képzőművészet. Gesamtkunst. Összművészet: Wilhelm, a vidéki Orfeusz duettje a Teremtővel. Ha megkísérelném racionális összetevői szerint elemezni a Jel Színház előadását, az olyan lenne, mintha béklyót húznék rá. Ezért inkább kalandozom benne.
Zseniális, ahogy az első felütésre strukturált és intellektuális szöveg egyszer csak az „oszt” és a „megláthassuk” jellegzetesen bácskai szófordulat mentén felhasad, és berobbantja a nézőt Tolnai Ottó kozmoszába. (A kréta kettétörése kell ahhoz, hogy beléphessünk ebbe a világba.) Legszívesebben nyerítenék a gyönyörtől, otthon vagyunk, ez a mi világunk. Bicskei István, alias Wilhelm olyan agyafúrtan képes előadni a bevezetésként idézett mondatokat, hogy kell pár másodperc, mire rádöbbenünk, nem egy akadémikus, hanem egy ókanizsai őrült zseni, zseniális őrült, félkegyelmű falubolondja, féleszű, félnótás, süsü eszmefuttatását halljuk az életről, az alkotásról, a mindenségről és a nagy semmiről. Utóbbi kettő, ugye, nem sokban különbözik egymástól. Ahogyan a zseni sem az őrülttől. A művész megőrül, tanúsítva, hogy a tudat határait néha csak az ép elme feláldozása árán lehet átlépni – Tolnai abszolút él a szabadulásnak ezzel a módjával. Olyan minőségek és igazságok után kutat, amelyek messzire távolodtak az értelemtől. Wilhelmet, a félnótás vidéki Orfeuszt fölébe emeli mindenki másnak azzal, hogy azt beszél és azt tesz, amit csak akar, hiszen törvényen kívüli: „én sohasem juthatok sittre / suttra dutyiba / sü sü sosem”. Wili addig faggatja a földet, az eget, a Sziket, a bogarakat, az őszülő nyulakat, a szarral bekent katonatükröt, Fanny hipermangános lavórban tükröződő lábaközét, meg a rézkefét, a biliárdasztalt és a plébánost, továbbá a szamaras Vittus kétméteres fiát, a mamát, a kalauzt meg a többieket, beleértve a Mindenhatót is, amíg egyikük ki nem dől. Hogy melyikük lesz az, aligha kérdéses. Wili halni készül egy, a Szikről hozott fűszállal a szájában, de gondolatai – amelyeket már-már szinte valóságosnak hiszünk –, vulkánkitörésként terjednek. Különben a világot tagadó új realizmus filozófiai alapja éppen ez, a gondolatok éppoly valóságosak, mint azok a tények és materiális létezők, amelyek a világban mindenkit körülvesznek. Helyben vagyunk. A kopott kertisöprűre már nem tudunk úgy ránézni többé, hogy ne jutna eszünkbe Wili. És hogy ne jutna eszünkbe a boldogság. A boldogság, mint a gyengeelméjűek kiváltsága. Komédiaként kellene tehát felfogni az életet, amiben semminek sincs igazából már értelme, értéke? Mi tagadás, a komédia sokkal szabadabb műfaj a tragédiánál.
Bicskei István mesterien mozgatja a mű bonyolult tükörrendszerét, holott nem tesz mást, „csak” beszél. Mondja egymás után a félbehasított énekeket, a hol ritmusos, hol monoton nyüszítést, litániát Wili életének kizökkentő, provokáló, mintha mindenből gúnyt űző halálkomoly apró részleteiről. (a patkányfogó csattant; captatok; voltam a templomban; sitt; a drótkefe szép; én kő; ma sem értem az egészet és így tovább, sorolhatnám a verscímeket.) A félelemről, az örökös, beteljesületlen vágyakozásról, a létezésről és elmúlásról szólnak ezek a versek, azzal az őszinte fájdalommal, amelyet mindenki érez, amikor reálisan szembenéz a dolgokkal. Fekete öltönyben mozdulatlanul áll a szinte üres színpadtér sarkában (mint akit odaszögeztek). Zihál és fuldokol (mintha üvegszilánkok kerültek volna a tüdejébe), miközben rezzenetlen arccal, a verseken át előhívja a titokzatost, a kozmikus mondanivalót. Nem tolmácsolja, hanem életre kelti Wili szórakozás- és szenvedéstörténetét. Ez már valamiféle elementáris azonosság a verssel. Bicskei István az idők folyamán eggyé vált a szereppel. Wilivé csiszolta magát Ókanizsán. Az Úr segítségével.
Az Úr/Teremtő/Alkotó is megjelenik a szinte teljesen üres fekete térben, amelyben szabadon lehet a legkülönbözőbb dimenziókban mozogni, nincs kijárat és bejárat, totális szabadság van. Amikor meglátjuk, Nagy József súlyos fekete nagykabátot visel, mint Beckett abszurd játékainak szereplői, és olyan lassú, síelő mozdulatokkal jár, mint a parkinsonos betegek. Álarca van és hosszú fehér haja, akárha egy commedia dell’artéból lépett volna elő. Nehéz vulkánkoffert cipel, amelyből liszt folyik. Hamarosan nullásliszt borítja be a földet. Szűz nullásliszt. Liszt a zongoránál? Merthogy egy zongora előtt birkózik a kofferrel, utána meg egy kályha könyökcsövével meg a kéményseprő drótjával. Improvizációs jellegű pogány szertartás kezdődik, némajáték könyökcsővel. Küzdelem a hétköznapi tárgyakkal, ezek áthúzása a legmagasabb intellektuális, esztétikai szférába, a „költészet einsteini görbületébe”. Ez például úgy történik, hogy a berögzült szokásoktól eltérően másra és másként használja a tárgyakat és az eszközöket. Amikor ezt megunja, akkor a Teremtő valamiféle bábszínházasdiba kezd a színpad közepén álló akváriumban, üvegkalitkában. Átjárót nyit élet és halál között, tágítva az előadás tér- és időbeli dimenzióit. Kezének mozdulatait kivetítik a színpad hátsó falára. Agyagból emberfigurát gyúr a lét akváriumában. Heidegger is megmondta, az ember belevettetett a létbe. Tudásunk a világegyetemről eleve látszatokra, feltételezésekre épül, minden változékony és kérdéses. Aztán a Teremtő egy kalapáccsal szétver egy porcelánelefántot. A rombolás mint a teremtés gesztusa. Hommage annak az ókanizsainak, aki a római Szent Péter bazilikában kalapáccsal megcsonkította a pietàt?
Minden hatalmat a képzeletnek! Nyilván többféle értelmezése létezik Nagy József nagyhatású performanszának, amely Tolnai szövegéhez kapcsolódik, időnként ugyanakkor szándékosan eltolódik, majd – hirtelen törésekkel – szöveg és mozdulat újra találkozik. Ami tény, Tolnai szövegétől, Bicskei hangjától és Nagy József mozgásától a néző valamiféle misztériumjátékban érzi magát, a valós és az imaginárius határán lebegve. Az emberi végállapot komédiáját nézzük, ami mégis úgy képes megszólalni, hogy a mindenség és a semmi közötti párbeszédként hasson – vagy inkább szétrombolja a maradék összefüggésrendszereket is? Mert az Úr már öreg, nem képes a kockákat eldobni, az ember meg nem tud játszani. Talán csak Wili, a köztes kategória?
Nagy József egyben az előadás rendezője is, amely a három kanizsai alkotó szerencsés találkozásából születik. Az teremt igazi kapcsolatot közöttük, hogy az életről mindannyian ugyanazt gondolják, ugyanazt veszik észre és ugyanúgy reagálnak a világ dolgaira. A rendező munkája ilyen körülmények között a karmesteréhez hasonlítható, aki fölkutatja a zenemű (a versszöveg) struktúráit. Tolnai a valóság rengeteg ellentmondásos aspektusát rögzíti mintegy látomásként, Wilhelm fantáziájaként az életet, az ókanizsai lét mélyrétegeit ragadja meg a maga megélt és rejtett megjelenési formáiban. Nagy József ezeket a realitásokat mutatja föl a szövegen áthatolva, miközben hozzáteszi a maga és színésze tehetségét, szellemiségét, érzékenységét. De őrizkedik a felmutatott szituációk, a felmutatott világ értelmezésétől. Az már a néző dolga. Egyébként szerintem fölösleges a Wilhelm-dalokat mindenáron ésszerűen megközelíteni – hogy „miről szól, miért adják elő, mit akarnak elérni vele?” és hasonlók. Ez az előadás olyan, mint egy zenemű vagy maga a költészet – amiképpen az is. Közvetlen, szenvedélyes és megindító, a hatását nem lehet szavakra lefordítani.
(Wilhelm-dalok. Tolnai Ottó művei alapján a Jel Színház előadásában, Nagy József rendezésében. Előadók: Nagy József és Bicskei István. Vendégjáték a Szkénében, Budapesten, 2014. október 9-én.)