
Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Babarczy Eszter
…terhes…
2014. május 5.
A harag határvidékein bolygok. Néha kiégett tarló, néha nedves agyag, de mindig ellenséges és üres terep. Ketten vagyunk, egy gyerek valahol a haragos tájban, és én, aki üldözi, hogy csírájában elfojtsa. A „csírájában elfojtsa” foglalja össze a történetet, ilyen zombi vagyok ebben az álomban. Égett szag van. Olyan zombi vagyok, aki az előző életéért vezekel, miközben gyerekcsírákat próbál elfojtani. Sziszifuszi zombi. Rossz lelkiismeretű. Nekem is hiányzik egy, amelyiket elabortáltam negyedikben.
Az anyukaság jól ment eddig, az elabortáltat kivéve, nem a legjobb anya, de nem is a legrosszabb, ezt büszkén mondhatom. Mindenkinek ki kéne próbálnia, a megfelelő feltételek fennállása esetén.
De ez cigánygyerek lesz, azt a kurva anyját neki. Nem megfelelő feltételek.
Cigányokról folyton szó van. Folyton a cigányozás határait tapogatjuk. Szabad-e azt mondani, hogy „probléma”, kezdjük ezzel. És ha megállapodtunk, hogy „probléma”, akkor átterelődik a beszélgetés arra, hogy „megoldás”.
Most is vissza tudok zökkenni a hét évvel ezelőtti önmagamba, el tudom kapni a fonalat, és beszélni tudok a magyar cigányság helyzetéről, növekvő feszültségek negatív spiráljáról, amelyben ellenséges várakozás ellenséges várakozást, aztán dühöt és dacot szül, és a kulturális kódok eltérése már nem áthidalandó probléma, hanem a permanens hadviselés része. És a többi. Ha nem is teljes szakértelemmel, de fel tudom mondani az integrált oktatás irodalmát, a charter school mozgalom viszontagságait, a KIP-modell előnyét és korlátosságát, aztán át tudok térni a magyar oktatásügyre. Nem folytatom.
Ilyesféle absztrakt megfontolásokat házasítottam hét évvel ezelőtt azzal a gondolattal, hogy a fene a liberális belükbe a liberális barátaimnak, akik csak prédikálnak, mások bazinagy bűneit sorolják, másokon kérik számon a bazinagy megoldást. Elvégre mindenki tehet valami keveset, személyesen, mindenki megpróbálhat hidakat építeni. A jóismerőseim által alapított szívességbank oldalon, az ad6kap6.hu-n föladtam egy hirdetést. Szívesen vendégül látok olyan gyereket, aki nem járt még Budapesten. Rögtön megérkezett a kereslet, az Igazgyöngy Alapítvány igazgatónője. Ő küldte a gyerekeket kettesével, én fogadtam.
Talán a negyedik alkalommal érkezett Vera, egy másik kislánnyal. Akkor tudtam már, hogy sétálgathatok Arankával, Szamantával, Barbival vagy Szilviával, és kinevethetnek, amiért nem tudok rendesen főzni és palackban veszem a vizet, én pedig megtudhatom, hogy hány lépést kell menni a boltig, ki a kurva a faluban, hová lett a kiskutya és mikor kiabál apu, azután mozgólépcsőzhetünk és liftezhetünk naphosszat, de ezek a futó kalandok kielégületlenül hagyják mindkét felet. Egyébként, ahogy a szerelemmel lenni szokott, Vera nem is hagyott helyet további futó kalandoknak. Vera korcs, ezt ő mondja a kádban ülve. A másik kislány szerint nem korcs, cigány vagy te. De, korcs, Verának sírásra áll a szája.
Volt tehát Vera, hazatelefonáltunk mindjárt első este, hogy a szokott rettenetes zavarral próbáljuk nyugtatni egymást a szülőkkel, minden rendben lesz, a gyerek is rendben lesz, én is rendben leszek, senki nem tartozik senkinek, senki nem követel semmit. Verát kiokították, hogy aztán jó legyen, és biztosítottam az anyukát, hogy Vera jó, remek, aranyos, nagyszerű. Még fel tudom idézni a beszélgetés jellegzetességét, hogyan érzékelem a tájszólást, a szóhasználatot, milyen modulációkkal próbálkozom, hogyan próbálom átgyúrni kicsit legalább a szókészletem, hogy enyhítsem a szorongását, és milyen regiszterben próbálja formalizálni ő a hálát, amit, gondolja, elvárok, „amiért ilyen nagy dolgot teszek.”
Ez az utolsó beszélgetésem egy cigányasszonnyal meg egy cigányemberrel, akiknek a tízéves gyereke háromszáz kilométerrel odébb egy idegen ágyában alszik, és aztán elmehet az Állatkertbe és a Vidámparkba.
Hogy mi történik, nem tudnám megmondani, de néhány hónappal később kevésbé modulálunk, Magdi lassan elhagyja a „kicsit tudnál segíteni most, mert nagy bajban vagyunk” mantrát, vagy legalább személyesre veszi, és keresi folyton, mit adhatna vissza.
Egy napon át főz, hogy vendégül lásson karácsonykor, pedig csak három órát vagyunk, oda is majdnem négy óra az út, vissza is. Harminc éve nem jártam Kádár-kori ünnepi ebéden, a dédnagyanyám tálalt ilyet Pécelen. Ott is, jut eszembe, nagy dolog volt bevinni a vécét, és amikor lett kád és melegvíz.
Önszorgalomból leporolja a könyveim, és gerinccel befelé teszi őket vissza, mialatt én megint átalszom a reggelt, ott hűl a kávé, amit nekem csinált, és aztán nem tudja egyikünk se, hogy most örül-e vagy ideges a másiknak, illetve -tól. Normális dolgok. El lehet mondani. Lehet nem kínosan vigyázni.
Előre tekerek. Nagy terveink vannak. Magdinak mindig is nagy tervei voltak. Például felköltözött a magyarokhoz. Addig verte az asztalt a polgármesternél, a végén a törvényt is odarakta az asztalára, hiába ordítozott a polgármester vele, hogy a bugyiját is leperli róla, ha még egyszer odatolja az orrát. Őt csinálják ki aztán a magyarok, ha cigányokat enged közéjük, mert egyet odaenged, akkor megy a többi is, hogy lehet ezt nem érteni. Magdi úgy volt vele, hogy a gyerekei ne ott nőjenek fel, és addig járt a polgármesteribe, míg megkapta az engedélyt.
Milyen engedélyt? – kérdezem. Ennek nincs sok értelme, mert semmilyen engedély nem kell, de valamilyen engedély mégis kellett. Fel is vették a hitelt, szépen megcsinálták a házat.
Ő buta volt, Magdi azt mondja, mert intézetbe tett az apu, amikor az anyukám meghalt, és akkor is mindent intézni kellett, amikor haldoklott, mert én ápoltam, azzal elment sok idő, nem lehetett iskolába járni, és az intézetben összejöttünk Józsival, pedig csak viccből ugrattak össze minket, kiskoromban a cigányoktól úgy tiltott apu, hogy még meg is vert, de már akkor a másik nővel élt, mi meg a húgommal és a bátyámmal nem kellettünk, így pedig a nyolcadikat már nem sikerült befejezni, úgy jött az Evelin. A semmibe.
Evelin már ballag idén, abba az iskolába felvették, ahol pincérnek tanulhatna, szakácsnő lenne inkább, de arra nem volt hely, Magdi sír a telefonban. Megnézte azt az iskolát, ott verekedtek a fiúk, a lányokat a sárban húzták, még le is videózták telefonnal, és feltették a YouTube-ra. Jobb iskola kell, nem kérdés. Szerzek jobb iskolát, amilyet lehet még, kettes bizonyítvánnyal. Evelin hozzám költözik. Majd jön utána Vera is, úgy tervezzük.
Neveltem én már a más gyerekét, de tizenötéves lányt még nem neveltem. Talán ha az első telefonszámla-ügyet nem azzal rendezem, hogy így mégsem tudom befizetni a hip-hop tánciskolába, máshogy alakul. Az is lehet, hogy ugyanúgy, vagy párhuzamosan. Talán ha nem hallgatok a többi gyerekre otthon, és mégis leveszem a szobája ajtaját. Talán ha rendőrt állítok melléje. Talán ha nem tűnök olyan balek módra barátságosnak a szenvedélyes ki-bejárások idején, amikor Renátóka kezében egy kilincs marad, és hajnali háromkor suhan az ablak alá, vagy ha Renátóka nem egy autótolvaj-klán része, ha Renátóka nem Renátóka, hanem valaki egészen más, mert valami egészen más a valóság, a csajok egészen máshová járnak diszkózni, nem a Westendbe, esetleg nem is diszkózni járnak, de ne akarjunk túl sokat.
Szegény anyám, hogy kamasz lánya volt.
Talán ha hazaküldöm már az első lopás után.
Bombasztikus metafora, de hirtelenjében nincs adekvátabb, mint a pokolban égés. Hogy miért Magdi és én kerülünk oda, azt a Jóisten tudja, de mérgező forró gáz van a fejünkben, és a kezünkre ég minden tárgy, a telefon főleg, mert főleg az van a kezünkben, a rendőr például azt mondta, ha megszökik, mit tud csinálni, ha kurva lesz Bécsben, talán jobb is ott neki, amire én feljelentettem ott helyben, de egyébként vagyok-e olyan biztos benne, hogy nem lesz kurva Bécsben? Nem.
Halványan ott marad az égett szag a levegőben, érzem a számban is, egy nem kibontandó kérdés, hogy kinek a hibája.
És akkor alighogy feltápászkodunk ebből, alighogy elrendezzük, hogy időközben, mert ki figyel erre ilyenkor, bedől a hitelünk és elveszítjük a munkánk, alighogy betuszkolja otthon Evelint Magdi a helyi gimnáziumba (milyen gimnázium?), ahol a szomszéd teremben a padokat törik össze szórakozásképp, ha elfogyott a fű, mert ingerszegény a környezet, alighogy megtérnek Krisztushoz, a megbocsátásban kell segítség néha, a gyerek. A kietlenben. Van apja, valami apja van. Néha dolgozik is.
Adjak húszezer forintot, mert így most rendbe kellett hozni a kisszobát, és a bojlert kicserélni, a veteményre nem maradt, és ültetni kell.
ne haragugy hogy kérdezem esztet mert már annyit segíttettél de a vetemény miatt aból lessz egész évre
elkütted ?
Árulás, hogy ezt megírom? Neked is valahogy el kell rendezni, hát igazad van, Magdi azt mondja. De mindent? Majdnem mindent? A felét? Megbocsássuk mer család és meg kell de az őszintét meg mondom a haja le let vágva.
Angolozzunk minden nap, Vera azt mondja. Facebookon.
És így angolozunk. A cigánygyerekről nem beszélünk. Do you like Facebook? I yes. Valami hányzik még. J Amit mindig elfelejtesz. The? Úgy hangzik, csak máshogy írják. Yes i do? Igen, szuper vagy. J J tuttam hogy jó! I love you! kérdezhetek valamit ??? jöhetek hozzád ?? ha nem vagyok terhes neked


