
Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Thomka Beáta
Az esszé stratégiája
1979. május 1.
Az esszé az elmélyülés műfaja, olvastuk a két háború közötti magyar esszéíró nemzedék egyik jelentős képviselőjénél. Jovica Aćin esszéit és kritikai tanulmányait olvasva bizonyítottnak érezzük a fenti észrevételt. A fiatal belgrádi kritikus magáévá teszi az esszéírás klasszikus mintáit, de tudását és figyelmét egy hajlékony-rugalmas, dinamikus-lüktető elmélkedő gyakorlat s a belőle kinövő flexibilis közlésforma kialakítására összpontosítja. Teljes felelősséggel vállalja az esszéíró alapfeladatait. Problémaérzékenysége hibátlan: rátapint azokra a vitális alkotói impulzusokra, amelyek az európai szellemi hagyomány testén megtalálhatók. Olyan példaképeket választ magának, amelyek – hazai és európai vonatkozásban is – a legtöbbre kötelezik. Orientációja sokoldalú: elmélet és gyakorlat, irodalom és nyelvfilozófia, nyelvészet és retorika legidőszerűbb kérdései foglalkoztatják. A humán diszciplínák egész sorát alapul vevő mai elméleti gondolkodás leginkább erjedésben, forrásban levő vonulata köti le figyelmét. Azok a hangsúlyeltolódások és súlypontáttevődések érdeklik, amelyek a közelmúlt irodalmi és szellemi folyamataiban megjelentek, s amelyek hagyományos értékek és koncepciók átértékelésére késztették a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején felnövő és beérő nemzedéket.
Nehéz feladatra vállalkozik az, aki nemcsak bátran meríti meg hálóját az európai „metafizikai” hagyomány vizében, hanem maga is bemerészkedik e hagyomány mélyvizeire. Az eligazodást segítheti az előképek, példaképek iránytűje, de irányadó szerepük abban a pillanatban felfüggesztődik, amint az esszéíró a példaképek irányában is kritikai attitűdöt alakít ki. Márpedig Aćin a metafizikai hagyomány bírálatát igyekszik következetesen végiggondolni. „...a féreg nem kívülről támadja meg a diót, hanem belülről támadja meg. Ahhoz, hogy megdönthessünk egy rendszert, meg kell ismernünk, le kell ásnunk a gyökerekig, elemeznünk kell azokat a nedveket, amelyekkel táplálkozik s amelyekkel fenntartja magát. Feltétlenül belül kell lennünk, „pokolgépekké" kell válnunk, hogy szétszedhessük, és sürgessük a robbanást, amely megsemmisíti a kötelékeket és felszabadít bennünket (Az esszé eljárásai)
Aćin Jacques Derrida nyomában halad, Derrida logocentrizmus-kritikájának eredményeit próbálja kamatoztatni. Az itt felmerülő kérdések sorát azonban Derridának sem sikerült megnyugtató módon megoldania. Aćin Marxot, Lenint, Gramscit hívja segítségül és kísérletet tesz egy új fogalom körülhatárolására, amely támaszt biztosíthat és lehetőséget teremthet a polgári-metafizikai hagyomány átértékelésére. Marx és Lenin olvasói gyakorlatából kiindulva Acin bevezeti és körülírja a materialista olvasás kategóriáját. A materialista olvasás két sarkallatos „stratégiai pontja”: 1. az irodalomkritika régi metafizikai feltételezéseinek radikális megkérdőjelezése, s ezáltal 2. a kritikai beszéd krízisének előállítása, teleológiai orientációjának felszámolása, valamint az olvasás és a szöveg eseményeinek gyökeres átértelmezése.
Az interpretációs, szövegelemző gyakorlat nagymértékű kiterjesztése, iskoláinak és módszereinek robbanásszerű elterjedése idején Aćin visszájára fordítja a problémát: az interpretáció megköt, kötöttségeket állít elő és kötöttségekhez tartja magát. Szabályszerűségeket fed fel és szabályszerűségeket kér számon a művektől. Egyik kezével rejtett összefüggéseket derít fel, másik kezével egyetemes törvénnyé teszi azokat. Feltételezéseiből elvárásokat, kánonokat hoz létre. A kritikai gyakorlatban ugyancsak éles törés észlelhető az „egyetemi kritika" látszólagos tárgyilagossága, kizárólagossága, pozitivizmusa és a modem, a szubjektivizmus kockázatát is vállaló, kérdőjeleket feltevő kritikai művelet, bírálói gyakorlat között. A költő-kritikus boncolja, feloldja a módszert, míg a professzor a módszer embere, mondja Marió.
Az interpretációval Aćin az újonnan körülírt olvasás gyakorlatát helyezi szembe, a klasszikus, pozitivista alapokon nyugvó kritikával pedig a műveken réseket ütő, a szövegek termékeny műveleteit felszínre hozó, szokatlan és szabálytalan mozgásaikat elevenen és bátran regisztráló kritikát. Mindkét döntés egy új poétika megalapozását teszi szükségessé. Aćin a kritikát eleven, alkotó, imaginációval telített, fogalmi, képi mozzanatokkal dúsított közlésformának tekinti: a kritika „gondolkodás a gondolkodásról, tudat a tudatról, irodalom az irodalomról, beszéd a beszédről". A kritikának az ismeretet és élményt nemcsak racionalizálnia kell, hanem megérzékítenie is. A megérzékítéshez a fogalmak nem elegendőek: a folyamatba be kell vonni a metaforikus kifejezésforma eszközeit is. A metaforák eddig sem voltak idegenek a filozófiától és az esszényelvtől. A kritika közegében azonban meglepetésszerűen hatnak a szóképek, a derridai „szexualizált szöveg” hatása alatt formálódó „erotizált fogalmi nyelv", melyet Aćin írásai létrehoznak. A szöveg gyönyöréről, az olvasás érzékiségéről Barthes-tól hallottunk először. Aćinnál ez az élvezet az elmélkedés gyönyöreként, egy új esszényelv megteremtésének ízlelgetéseként manifesztálódik. Írásait a mesélőkedvhez hasonló „elmélkedési kedv” fűti. Esszéinek felrázó hatása, de helyenkénti nehézkessé, túlbonyolítottá válása is ezzel magyarázható.
Ha ennek a szokatlan kritikusi ars poeticának egyfelől a hagyományos kritikaírás elleni reakció az alapja, indítékait és kiváltó okait másfelől kétségtelenül azokban az aktuális folyamatokban kell keresnünk, amelyek magának az irodalomnak az arculatát megváltoztatták vagy e megváltoztatás irányába hatnak. A modem irodalom az arisztotelészi linearitást hierarchikusan elrendezett belső hálózattal, összetett tematikai-nyelvi-szerkezeti bázissal cserélte fel, s ezáltal új kiterjedéseket fedezett fel és tett magáévá. A konvencionális kritika lemaradt e törekvések mögött. Aćinnak meggyőződése, hogy a kritikának – az irodalomhoz hasonlóan – ki kell lépnie a linearitásból (a szó literális és átvitt értelmében is), s abból a passzivitásból, amelyet ez a linearitás rákényszerített. A kritika nem elégedhet meg passzív tolmácsoló, reprodukáló szerepével, mint ahogy az olvasó sem elégedhet meg a szövegből, műből kirekesztett, passzív csupán a befogadásra redukált szerepével. Annál kevésbé, mert a jelenkor irodalma bevonta köreibe az olvasót és a kritikust, számít közreműködésére, számít az aktív befogadás, a termékeny, dialogikus olvasás és a kreatív továbbgondolás aktusára.
Aćin esszéista-kritikusi gyakorlatának egyik alapvető felismerése azoknak a dinamikus pontoknak a megtalálása (kijelölése, jelzése), amelyek a gondolkodás és a művészet keresztutain fellelhetők. Nézetek és álláspontok, teóriák, rendszerek és művek ütközési felületeinek, kereszteződéseinek áthatásainak dinamikus pontjait megtalálni, s e pontokat regisztrálni: a befogott területek, a belátható szellemi szférák nyitottságát hozza magával. Nemcsak nyitottságot biztosít ez a hozzáállás, hanem biztosítja az érzékeny és vitás, el nem döntött és kérdéses problémákra való rákérdezés lehetőségét is.
Az ilyenfajta kritikusi attitűd kialakításában Aćinra mindenekelőtt a mai szerb esszé klasszikusa, Sreten Marić példája hatott ösztönzőleg. Aćin több írása közvetlen formában foglalkozik Marić esszéírasának, nézeteinek, módszerének, stílusának elemzésével. Ezen túlmenően Aćin éppen Marić nyomán jut el az esszé műfajelméleti vonatkozásainak felvetéséig, Az esszé kritikai poétikájának vázolásáig is. Aćin kapcsolódását az esszé legkreatívabb klasszikus vonulatához éppen Marićon keresztül érezzük megfoghatónak, mint ahogy a műfaj kereteinek kitágítására tett törekvések mögött is Marić reveláló befolyását véljük felfedezni. E hatást Aćin termékenyítő és serkentő impulzusként építi be működésébe, kiindulópontnak tekinti a saját módszer, a saját nyelv kialakításához vezető úton. A hermeneutika kihívása (1975) c. első kötet s a nemrég megjelent vaskos esszégyűjtemény, A pók politikája (Prosveta, Belgrád, 1978) ennek a folyamatnak jelentős állomásai. Az első kötet jelzésekben körvonalazott tendenciáit A pók politikája merészen radikalizálta és elmélyítette. A Hegelt olvasó és margójegyzeteket készítő Leninről írja Aćin, hogy Lenin tapadóssá teszi olvasását a szöveg minden árnyalatára. Aćin is így valahogy válik érzékennyé, fogékonnyá, tapadóssá a szövegről, grammatikáról, a nyelv eredetéről, a metafora mibenlétéről, a fantasztikumról és erotikáról elmélkedő modem gondolkodás eseményei iránt. Tájékozottsága és tájékozódása, intenciói és eredményei a mai fiatal jugoszláv esszéirás élvonaIában jelölik ki Jovica Aćin helyét.


