Az érzéketlenség unalma

Az unalom ellenforradalom!

2008. november 3.

„Közülünk sokan bizonyára kevésbé szenvednek attól, hogy a barátnőjük megcsalja őket, mint attól, hogy tudják, Vietnamban minden nap emberek halnak meg." Buta összehasonlításnak tűnik egy lapon említeni a felszarvazást és a háborút, majd kijelenteni, hogy a második szörnyűbb. Antonio Saccà az egyik interjúalanyának tulajdonítja ezt a mondatot abban a rövid felmérésben, amelyet politikatudományokat és statisztikát hallgató diákok olvasmányairól végzett, és amely a „Paese Serában" jelent meg. A cikk címe egy hangsúlyos kérdőjellel hívja fel magára a figyelmet (A fiatalok nem szeretik a regényt?) és a felcíme is sokatmondó: „Akik azt gondolják, hogy az irodalomnak ma már kevés köze van az élethez". „A kortárs írókat illetően hajmeresztő tudatlanság" jellemzi a diákokat, amely nem is annyira „tudatlanság, mint inkább egyfajta elutasítás, érdektelenség arra vonatkozóan, hogy - szándékosan vagy tudattalanul, de - nem akarnak olyan írókat és műveket tanulmányozni, akiktől és amelyektől nem várnak semmit".
Azért van ez, mert: „rengeteg regénynek a főszereplője reked meg a kamaszkor problémáinál", mondja az egyik interjúalany („az egyetemi tiltakozó mozgalom aktív tagja"), „ezek szexről, alkalmazkodásról, a valóságtól való félelemről és a valóság elutasításáról szólnak", miközben „bárhogyan legyen is, bennünket nem a pitiáner, személyes vagy a pszichológiai problémák nyugtalanítanak, hanem az emberiség sorsa"... „Azt hiszem, hogy érzékenységünk máshol keresendő. Egyre érzéketlenebbek vagyunk a magánproblémák iránt".
Ha a felszínes, kizárólag az egyént előtérbe helyező irodalomra gondolunk, amely minden évben válogatás nélkül kínálja számunkra a szentimentális bárgyúság önelemző regényeit, az intimkedő önmarcangolásokat, a test, az ördög és a kéjes érzések neurotikus háromszögeit, akkor bizonyára egyetértünk: mi sem olvassuk már ezeket a regényeket.
De amikor a tanulmány következő bekezdésében a többi diák is elmondja a javaslatát arra vonatkozóan, miről kellene írniuk az íróknak, megdöbbenünk: „olasz író ritkán kutatta egy lehetséges jobb társadalom, azaz a jövő témáit vagy értékeit: vagy bizonytalan reményekkel, vagy határozott elutasítással találkozunk, sohasem konkrét hipotézisekkel. Mi ellenben nem gondolunk másra, megpróbáljuk átalakítani a társadalmat, modelleket tételezünk, elfogadjuk vagy elutasítjuk azokat: nagyon izgat bennünket egy új társadalom konkrét felépítése. Hogyan is érdekelhet bennünket az az irodalom, amely nem foglalkozik a mi generációnk problémáival"?
(Saccà azzal a megjegyzéssel zárja ugyan a cikkét, hogy ő inkább megtartaná magának a saját véleményét, valójában a diákok mellé áll, és az olvasót a kollektív drámákba bevonó, epikus, elkötelezett irodalom mellett teszi le a voksát.)
Ezzel máris az ötvenes években találjuk magunkat: a felborított szicíliai kézikocsiról legurulnak a narancsok, Garibaldi kihúzza a kardját, Arpino megírja a La nuvola d'ira (A haragfelhő) című regényt, Pratolini a Metellót, De Santis a Riso amarót (Keserű mosoly), Carlo Levi pedig fest.
Nos, nem gondoljuk, hogy ezeket a véleményeket a többség osztaná. A diákok „civil" morált tulajdonítanak a művészetnek, amit csupán a tartalom alapján akarnak magyarázni, így aztán ugyanazokat a hibákat követik el, és ugyanazon félreértések áldozatai lesznek, mint a korábbi generációk a maguk idejében.
Ha a külföldi diákújságokban idézett és a Franciaországban, Spanyolországban, az Egyesült Államokban és Németországban elfoglalt egyetemek falaira írt szövegekre, vagy azokra a művekre gondolunk, amelyeket a diákok szimbólumként választottak maguknak, mert valamilyen módon őket képviselik, nem epikus vagy jó érzést keltő regényekkel találkozunk, hanem felforgató, sőt anarchista, szürrealista és „arisztokratikus" írókkal. És itt Burroughs, Reich és Sade jut eszünkbe.
Vajon a diákok miért éppen Sade-ot fedezték fel újra? Miért éppen Reicht és Burroughs-t? Mi köti össze ezt a három írót, milyen kapcsolat van közöttük a francia, a német és az amerikai fiatalok szerint?
Tudjuk, hogy minden tiltakozó olvasta Marxot, Maót és Marcusét (Olaszországban is sokan forgatják ezeket a könyveket). Éppen Marcuse Érosz és civilizáció című művében találjuk meg azt a kulcsot, ami Sade-ot, Reicht és Burroughs-t magyarázza. Itt van tehát három nagyon különböző szerző, de akiket (és ez mindhármukra érvényes) felforgatóknak neveztünk. Ezért forradalmárok. (Mondhatnánk: próféták.) És valójában nem mással foglalkoztak, csak a „kamaszkori problémákkal: szexszel, alkalmazkodással, a valóságtól való félelemmel, annak visszautasításával", éppen azokkal „a pitiáner, személyes vagy pszichológiai problémákkal", amelyek „az emberiség sorsa miatt nyugtalanítóak".
És tényleg minden művükre jellemző az a makacs kompromisszumképtelenség, amelynek segítségével szembesítenek bennünket a keserű ténnyel: a társadalom manipulál bennünket: Csalódottan, beletörődve vagy éppen csodálkozva látjuk, hogy ketrecek lakóihoz hasonlítunk és elfogadnunk minden kétértelműséget. Úgy táncolunk, mint az idomított, cirkuszi állatok (hopplá!), szükségünk van az elismerésre, mint nekik a dicséretre. Olyan értékekre és vívmányokra áhítozunk, amelyek valójában a nárcizmusunk és a bizonytalanságunk által létrehozott csapdák. Passzívan elfogadjuk vagy elutasítjuk, amit parancsolnak nekünk, a bűntudatunk pedig olyan erős, hogy félünk az autonómiától, elutasítjuk azt. Érzelmeinktől - amelyek immár csak a düh és a fájdalom pótszerei - megriadunk, mert ezek is „civilizálatlanok", nem időszerűek.
Ridegek és racionálisak vagyunk, nem ismerjük már a lemondást és a bizalmat, fensőbbségesen és udvariasan tekintünk mindenre, ami „felszabadult öröm", fantázia, játék; meg vagyunk győződve arról, hogy helyes és természetes dolog, ha ezek a dolgok el vannak zárva előlünk. Nem élvezzük az életet, nem is mernénk, mert ha körülnézünk, mindenütt azt tapasztaljuk, hogy a többiek is túl komolyan veszik és nem tudják elengedni magukat. Érzelmi éretlenségünket összetévesztjük a hatékonysággal, a helyzetfelismerő képességgel, a drámaiságától megfosztott, spontán és jól bejáratott nőiességgel és férfiassággal.
Tükrök számunkra ezek a szerzők, mert megmutatják az ösztöneinktől való félelmünket, a gátlásainkat és azt, hogy képtelenek vagyunk az ambivalenciák okozta konfliktusokkal szembenézni, viszont alázatosan elfogadjuk a korlátokat és az elnyomást és azt a körülményt (amelybe mindannyian menekülünk), hogy az érzéketlenség az unalomnak az elképzelhető legsúlyosabb fajtája.
SZOKÁCS Kinga fordítása

Quindici 12, 1968. szeptember 15.

Giulia Niccolai (1934): olaszul és angolul író költő, édesanyja amerikai. A „Gruppo 63" egyik alapítója. 1971-ben Adriano Spatolával szerkeszti a Tam Tam című folyóiratot, ami a Spatola alapította Edizioni Geiger utóda. Gertrude Stein műveit fordítja olaszra. Minimalista képversei nagyfokú költői és vizuális érzékenységről tanúskodnak. 1980-tól kezdve sokszor tesz utazásokat a Távol-Keleten.