Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Koncz István
Az elvarázsolt iránytű
1997. november 3.
Utazók leírásaiból látható, hogy Európában csak a kisvárosok parkosítottak. Holott lehetetlen, hogy a metropolisokban, iparvárosokban, alvótelepeken ne lennének terek, növényhelyek, sétautcák. Minden bizonnyal csupán arról van szó, hogy egy adott népességsűrűség elérése után feltétlenül megváltózik a helyszín tulajdonsága, és legyen bármennyi fa, bokor, lágyszárú, évelő, örökzöld vagy egy- és kétnyári, egzisztenciálisan elemésztődnek, beolvasztódnak a nyüzsgésbe, zsivajba és a tömegbe. A telepített növényzet csupán zárt, dinamikától némileg mentes környezetben hajlandó magát megmutatni, legalábbis annyira, hogy az utazók és az útibeszámolókat írók észrevegyék. Igaz, ha ők feljegyzésre érdemesnek találják, attól még nem feltétlenül vesznek tudómást az azokat körülvevő helyiek a díszparkokról - remélhetőleg csupán azért nem, mert annyira természetes közegüknek találják. Pedig értük vannak. Így aztán a kisvárosok parkjai nagy magányúkban fecsegnek: annyi mindent elmondanak az értelmező tekintetnek, amennyire szociológiai tanulmányok se képesek. Elvégre nem mindegy, hogy kililult, agyonbodorított levelű, füstködöt tűrő díszkáposztákat, a vörös megannyi változatával tüntető, a századközép szegényházaira visszautaló paprikavirágokat, álmosító illatú tömegpetúniákat vagy a helyi adottságoknak alkalmasan összeválogatott feltűnő és kevésbé hivalkodó virágzókat látunk. Ahol egyedi a parkok növényállománya, óda igyekezzünk. Azon a helyen otthon érzik magúkat a várőst alakítók és a várőslakók. Ahol évszázadosak a fák, nincsenek szétnyesve a bokrok, feltételezhetjük, hogy a várőslakók azonosak a várőst alakítókkal: ők már tudják, hogy a növénynek nem csupán a szaporítószerve, a virágja - vagy a virágzata - képvisel díszértéket, hanem a teljes előlény. Azaz a park élőlénye több mint cicoma, látszat, és nem az idegen szem megtévesztése, hanem az ittlét biztonságadása a funkciója. Igen, szerepe van, lévén a növények parkként léteztetése emberhez kötött.
Utazók, kerüljétek azt a települést, ahol csak virágjaikkal ékeskedő növényeket ültetnek köztereikre a helyiek. Exhibicionisták ők.
*
A középkor végén és az újkorban, amikor csöppet sem számított társasági lénynek az, aki a szexusról szót ejtett, akkor kezdődött a növény-, s még pontosabban a virágkul
tusz. Francia- és angolkertek, gyógynövényházak és kertészetek, liliomos hercegnők, tulipánhagymavásárlásban csődbe ment urak, kaméliától elaléló hölgyek s ábrándos szemű ibolyaárus lánykák - minden és mindenki kapcsolatba került a növényi szaporítószervvel. S ami a hálószobák, budoárok titka marad mindvégig, arról látványosan beszélnek a kerteket, parkokat, tisztaszobákat és szalonokat benépesítő növények. Itt meghitt, titokban kiteljesedett magánélet - ott harsány hivalkodás, jelzések és jelek, színek és illatok. S mintegy véletlen, a növényszervtan és növényélettan alapismeretei ebben az időszakban halmozódnak fel, s válnak tudománnyá. Kimért gazdatisztek és ájtatos nagyasszonyok, karcsú kisasszonyok és szerény kertészek gyűjtik a magas hegyek és távoli vidékek gyomjait, hogy minél egzotikusabb virágot tenyésszenek, s aki tud olvasni, rendszeresen bújja az útmutató növényszaporítási szakkönyveket. Hát nem csoda, ha éjszakára összegyűlnek a Victoria regia hat órás ritka virágzását kilesni akaró arisztokraták, s a hársfa alsó ágaira telepített fillagórián múlatják az időt a hársillatra s fülemüleszóra összesereglett népek. És az se, ha elsápadva fölsikít egy nemesasszony, ha a manapság visszafogottan papucsvirágnak mondott baráttökét Iát piroslani egy tisztességesnek mondott úri házban, vagy harákolni s gatyát oldani kezd egy mentés úr, ha eme papucsvirág sárga változatával (az apácapicsával) találkozik egy kevésbé tisztes házban.
Amikor még személyes ügy volt a férfi-nő szexualitása, közügynek találtatott a papucsvirág szaporítása. Tömegek lesték, hogy a XIV. Lajos parancsára felkerekedett Feuillée Lajos nevű szerzetes, csillagász és botanikus milyen fajokat hőz Peruból, s a legszebbnek talált, a pici topánhoz hasonló s ritka kecsességű, kis sárga pártájú növényi cipellőcske továbbra is szögletes marad-e, hogy keresztezték azzal a fűnemű, vörössel tarkázott sárga virágú fajjal, amit a Falkland-szigetekről szerzett doktor Fothergill, hiszen az hosszú, keskeny és hegyes volt, mint egy ficsúri hegymászó cipő. Milyen lesz Flóra lábbelije, ha összevegyítik Feuillée papucsát Fothergill bakancsával, és a virág alsó ajka mely divatnak fog megfelelni? Sokan indiánpipaszőr-színre, sokan meg az ír asszonyok lángvörösségére vágytak. Az első apró, szögletes, kicsipdelt és csipkézett, sápadt, ritkán pettyezett s határozatlan vonalú pártákat hamarosan meglepően változatos, szép alakú, szabályosan kikerekített, csipkézett és bevagdaltság nélküli nagy párták helyettesítették, melyeknek mindig élénk és tiszta színezete a legfinomabb sárga, fehér és bíbor árnyalatokat állítja elő. Amelyek, hozzáértők hiteles tanúsága szerint, akárha a legtökéletesebb (amerindid-negrid-europid) vérkeveredésű antillák-beli lányasszonyok szeméremajkát idéznék.
Az ilyen sikerekre minden magára adó emberbélinek szüksége volt. Mert időközben a növény elvesztette növény mivoltát, legyen bár örökzöld, vagy virágtalan, haraszt vagy tobozos, s átváltozott virággá, és csak az okos, preciőz tudósok között maradt a virág kifejezés a növény szaporítószervének fönntartva. Meglehet, a szimbólumteremtésben egyedül vagyúnk a világon - hogy a Föld nevű bolygó élőlényei között bizonyosan, az nem kétséges. A szirmok, vackok, leplek, porzók és termők (akár ha csak valami nemiségétől kergült isten által) mind arra teremtődtek volna, hogy az emberi fajt saját kéjes orgazmusára, hörgésekre és nyögésekre emlékeztesse, s úton-útfélen gomblukba és hajba tűzött ajakvörös szegfüvekkel, öv alá dugott magnoliákkal, imakönyvhöz fogott nefelejccsel bárki ivarérett embert arra figyelmeztessen, amiről csekélysége általában szerényen hallgat. A siker, a győzelem és győzhetetlenség - ennyi a virág, ami kijár az egyébként már meglévő teljes élethez, mindenki lássa és adja tovább rejtjelezve.
Mert könnyű megfejteni annak a növénynek a titkát, ami gondos kertészek keze alatt szétvadulva már csak egy éjszaka virít, igaz, kezdetben vaníliaillattal és fehéren, majd rózsaszínnel és mézszaggal, hogy hajnalra szénaszagú és bíbor legyén. És nem gond nékünk sem megállapítani Bulgakov papucsban tébláboló regénybeli Mesterének üzenetét, hisz kultúránk része a virágtan. Bulgakov (regénye végső fogalmazványa szerint) így szól (persze, hogy egy nőről aki - e mondát olvasásakor - még ismeretlen az olvasónak): "A nő sárga virágot vitt a kézében. Valami ronda, fertelmes sárga virágot, fene tudja minek hívták, de tavasszal mindig ez jelenik meg Moszkvában." (186. o.) Kevés helyszínismeret kell, s némi tudás az orosz lélekről, hogy tudjuk, mimózáról van itt szó (s hogy igázunk van, azt a 296. oldal egyik mellékmondata is bizonyítja), mert ez az egyetlen növény az európai kultúrában, ami az őrületet, a szenvedélyt, a szerelmi pokolt, az érzékenységet, a körülményeknek való kiszolgáltatottságot és a szexusba vetettséget jelenti - amellett, hogy utál a mediterráneumra, valamint a sztyeppék első sárga virágára, a nárciszra (a két terepnek persze hogy fontos szerepe van a regényben!). Ebből a mondatból a jólnevelt, trenírozott olvasó tudhatja: végzetes asszony jelenik meg a színen, aki szenvedélyében boszorkánnyá válhat - ráadásul kissé bandzsa (vagy más szembeteg) boszorkánnyá, hiszen a mimózaméz személesítő-szer. (S naná, hogy Margarita kancsal!)
Ezek után már-már elképzelhetetlen, hogy a növényeknek legyen szexuális életé. Lepődj még csöppet sem kedves, de remélhetőleg figyelmes olvasó - és játszunk to
vább, egy olyan játékot, amelynek nincs, mért a szabályok szerint nem lehet vesztese. E kitétel meglehet elegánsán vezet a legújabb társadalmi filozófiákhoz, mégis maradjunk inkább a növényszervezettannál. A növényeknek is van nemük! A növények is szaporodnak. Hogy mindezt élvezettel, avagy csak úgy, antropomorfizálatlanul és közönségesen, egyértelmű a válasz, ezért nem is kell mondani - annyi biztos, hogy psziché nélkül.
Emberi leptékekhez szökött szemünk azonnal különbséget tesz egy nő és egy férfi, s némi gyakorlás után a hím és a nőstény állát között. Legfeljebb tétován elmereng azon, hogy a madarak hímje díszesebb mint a nőstény. De sokán a virágzó növényt nőneműnek tudják, amint femininnek a virágkedvelőt, a maszkulinnak a feltűnő virággal-virágzattal nem rendelkezőt. A diákokon kívül álig akad H. sapiens, aki észbe tartaná, hogy a virág akár lehet női és hím, akár kétivarú, akár ivartalan, akár meddő, s mindattól még éldöntetlen, hogy mindezek egy növényén találhatók-e még, vágy éppen külön-külön egyeden virulnák. Bonyodalmat okozná az, ha a virágnyelv eszerint feleltetné a szimbólumait. Mi a virág alakjával, nagyságával, színével üzengetünk (s tudjuk, érett asszonynak illik csak orchideát adni, férfiembernek legfeljebb pedig zöld levélköteget, hiszen ékkör nincs szexuális üzenetünk), s kit érdekel maga a száráról nyesett élőlénydarab. S idétlenül járunk, ha jelentőséget tulajdonítunk az ajándékba adott kőrisvirágnak, lévén a fürtjei háromneműek. (Bár figyeljék csak meg, kiknek lakásában fénylik csontfehér kőrisparketta, s kik járnák kőrisfapapucsban...)
*
Hajoljunk közel egy rutafűhöz, vágy nézzük még a szentjánoskenyér törzsön ülő virágait - a boszorkányológiai és a krisztológiai jelek mögött élőlényt találunk. Izgulékony, érzékeny növényt, amely mit sem tűd saját vegetatív létéről, csak szorgosán éli önmagát, teljesedik és benövi azt az időt, amelybe véttetett.
Ha az önmegtermékenyítés néhány esetétől eltekintünk (amikor a virág még bimbóként kezdi a termést nevelni), rémülettel tapasztalhatjuk - s mily emberi ez az érzés -, hogy a növényék általában szirmok közé rejtett ivarszervéi fizikái találkozásra (általában) képtelenek. Nem mintha taktilis ingerekre nem tudnának válaszolni - hozzáérve a sóskaborbolya porzóihoz ázok rögvest a bibe fölé hajolnak -, de hát a testközelségre nincs szükségük. Helyette ott van léginkább a szél, aztán a rovarok, s néha, nagyritkán a víz. Mert a virág a légnemű halmazállapothoz szökött - nincs olyan növény, ami a víz alatt, vágy a földben virágozná. Ez megnyugtathatja a szemlélődőt - Flóra pompáját saját közegünkben láthatjuk.
Üljünk közelebb, és lássuk: a büdös ruta virágnyílásának pillanatában a porzók a szirmokat követik, amelynek a homorodásában rejtőznek. Kevéssel a szirombontás után rendesen bekövetkeznek a mozgások, a külső porzók körében egymás után minden egyes porzó meggörbíti lassan a szálát s körülbelül egy óráig tart, míg portokját a bibe fölé viszi, ahol aztán felpattan. Ekkor egy másik porzó kezd el mozogni, s portokját odahelyezi az előbbi mellé. E többékevésbé közvetlen szomszédság után legföljebb egy félóra múlva az első porzó megint visszanyeri alaphelyzetét s aztán egy harmadik porzó következik utána, s ez így megy sorban mindaddig, míg a kör minden egyes porzója meg nem tette ugyanazt a mozgást. Azután a második kör porzója kezdi meg bibe fölötti bókolását. Az összes porzók e fejlődésmenete körülbelül tizenkét óra alatt megy végbe. A napfény gyorsítja, a szétszórt világosság lassítja, a sötétség csaknem megszünteti e mozgásokat. Ehhez hasonló apró történések előzik meg a pollen bibére kerülését, millió növényi fondorlat, csak azért, hogy a ragacsos-húsos női ivarszervre kerüljön a hímcsírasejt. Flóra minden magasabb rendű növénynek különböző rafinériákat eszelt ki - a tömegesen élőknek, mert szélporozták, zöld és apró virágot, de nagyon sok virágport, a ritkábbaknak, hogy megtalálják a rovarok, nektárdús és/vagy környezetétől elütő sziromleveleket, a napfény perzselésének kitetteket levélnyél tövébe ülteti, az árnyékban fejlődő növények virágát kitűzi a hajtáscsúcsra -, hiszen éppen ő miért ne tudná, hogy a fejlődés-növekedés végcélja a termésérlelés.
De hogy istenasszonyunk a posztmodernet is kedveli, mutatják talányos játékai. Hiszen kitalálta az öntermékenyülést, ami valóban kényelmes változata a fajfenntartásnak. Bár nem ítéli el az idegen megporzást sem: amikor más-más szervezeten fejlődik ki az egyivarú virág, vagy váltivarú virágok vannak egy növényen, vagy hímnős virágon belül máskor fejlődik ki a porzó és a termés, esetleg olyan távolságra vannak egymástól, hogy kisebb esélye van az "önfertőződésnek". Flóra megengedi az önmeddőséget is, mert megértő asszony. De kedvét, látható, a változatos ivarzásban leli.
*
Van-e a virágoknak szexuális életük? Nincs, mert ahhoz psziché kell. De - akár a többi élőlénynek - van szaporodása, s vannak szervei, amelyek épp a létfenntartás ezen életjelenségéért jöttek létre az evolúció évezredei alatt. Hogy a növények ivarszervei megannyi jelentéssel ruházódtak fel, az már az emberi kultúra jellemzője. Persze, mi másról se tudunk beszélni, mint önmagunkról. Annak pedig, hogy néha olyan messze kerülünk a szavak jelentésétől, hogy magunk se tudjuk, valójában miről beszélünk, az az oka, hogy magukkal a szavakkal is eltitkolunk ezt-azt, illemből, szeméremből, mértékből - és kitalálunk egy metanyelvet, helyettesítőnek. Amely persze újabb jelentéseket teremt, míg másokat elpusztít. Amint a virágnyelv a virágokat.