Az elfoglalás napja

Az emberiség felszabadítása teljes lesz, vagy nem lesz felszabadulás.

2008. november 3.

Íme a nyári program. Amerikában Bob Kennedy halála után néhány (véres) megmozdulás a fekete gettókban. Olaszországban a balközép bukása után pop művészek, szocialista realisták, „kulturális operátorok" és építészek a Triennálé után el fogják foglalni a Biennálét, a Filmfesztivált, a San Remói Fesztivált és más kulturális intézményeket.
Miközben az elfoglalás divatos sporttá kezd válni, mi - akik az első napoktól kezdve a diákmegmozdulások támogatásával már az első napokban elvesztettük világos pozíciónkat - bizalmatlanságunkat fejezzük ki.
Látni kell ugyanis, ki az, aki elfoglal, mit foglal el, és milyen kapcsolatban van azzal, amit elfoglal. A munkások, akik elfoglalják a gyárakat, és a diákok, akik elfoglalják az egyetemeket, gyorsan beilleszkednek abba a térbe, amit elfoglalnak: olyan helyekről van szó, ahol produktív módon dolgoztak, de ahol valaki más irányította őket; azért foglalják el ezeket, hogy ők maguk irányítsanak. Mi több, olyan tereket foglalnak el, amelyek vitális gócpontjai magának a rendszernek, itt termelődik mindaz, amire a rendszer épül.
Az ilyen terek elfoglalásával a munkások és a diákok vitális központjaiban teszik mozdíthatatlanná a rendszert. De miközben ezt teszik, a bőrüket viszik a vásárra. Mivel a hely, ahol a rendszer számára termeltek, egyben az a hely is, ahol mint munkások és diákok léteztek. A munkások a bérükkel játszanak, a diákok az egyetemi szemeszterükkel, a bebiztosított jövővel, a beilleszkedéssel stb.
Mi történik azonban akkor, amikor az elfoglalók, mint a milánói Triennálé esetében is, festők, szobrászok, hivatásos építészek, dizájnerek és a „kultúra operátorai", és az, amit elfoglalnak, a struktúrán kívüli műveletek tere, ahol a rendszer a fejlődést és a tervezést illetően más szerepet „játszik", és ahol akik játszanak, szintén festők, dizájnerek, építészek stb., akik csak véletlenül nem ugyanazok, mint akik elfoglalják azt a teret? Az történik, hogy - kissé közönséges kifejezéssel élve - a rendszert nem a méhében vagy a heréiben (azaz nemzőszerveiben) támadják, hanem abban a biliben, amelybe fölös energiáit ereszti; és az történik, hogy aki elfoglal, ugyanúgy játszik, mint az, aki a kiállítást rendezte; azzal a gyanúval tetézve ezt, hogy aki elfoglal, csupán lebecsüli azt, amit elfoglalt, és ő maga akarja szervezni a következő kiállításokat. Továbbá aki elfoglal, az akkor mehet haza, amikor csak akar, mert ha a Triennálé nem működik is többé, az ő termelő tevékenysége máshol zajlik.
Minden jó szándék ellenére tehát a Triennálé elfoglalása nem ugyanaz, mint a gyáraké vagy az egyetemeké. Azok a firenzei diákok, akik esetleg nem értettek volna egyet a firenzei rektorátus elfoglalásával, bosszúból, vagy azért, hogy ügyesebbnek mutassák magukat, nem foglalhatták el a pisai rektorátust: szükségképpen - egy őket teljes mértékben bevonó - párbeszédbe kellett volna bocsátkozniuk azokkal a kollégáikkal, akik a közös rektorárust foglalják el. Viszont a Triennálé elfoglalása miatt bosszankodó „kulturális operátorok" már készülnek a bosszúra: el fogják foglalni a Biennálét. Közben a Triennálé elfoglalói, akik a Biennálén állítanak ki, a gyanú elkerülése végett maguk is elfoglalják a Biennálét (nem állítanak ki, a képeiket és a műveiket viszont máshol adják el); ezzel egy időben a régi áramlatokhoz és a pártkáderekhez kötődő művészek, akik kimaradtak az egyetemeket elfoglaló játékból, maguk is elfoglalják a Biennálét; ha véletlenül valaki közülük kiállít, és meg akarná menteni a rendezvényt, elfoglaltatja a Biennálét a munkásokkal, akiknek édes keveset számít a Biennálé.
Végül mindenki elfoglalja a Biennálét (ahogyan a Triennálét azok is elfoglalták, akik csinálták, többé-kevésbé beleértve az elnököt is), és még a rendőrségnek sem kell közbelépnie. Vagy közbelép majd, szelíden, csupán hivatali kötelességből. Különben is, mi bajt okozhat ezzel?
Így a „kulturális operátorok" (mi csináljuk a kultúrát, ti fogyasztjátok) valószínűleg elszalasztották az alkalmat, hogy megértsék, mi történik valójában az országban, mivel a megmozdulókkal léptek kapcsolatba, és folytatták testületi játékaikat. Lehet, hogy így is létrehoznak egy nem elnyomó, boldog, játékos marcuse-i paradicsomot, de ez csak számukra fog létezni, az emberiség nagyobbik felének ez még túl korai lesz.
Nem szeretnénk, ha ez a bizalmatlan cselekedetünk félreérthető lenne: mintha azt mondanánk, hogy a kultúra művei nem érnek többé semmit. Senki számára sem rejtély: azt gondoljuk, hogy a művész művének szerkezetén belül tiltakozik, nem pedig úgy, hogy szenvedő munkásokat ábrázol. Miközben két dolgot kell tudnia: az első, hogy a művészi tiltakozás lassabban ható folyamat, hosszabb időn át zajlik, és nem zárja ki a rövid időszakra hozott politikai döntések problémáját; a második, hogy egy valamit jelent azt mondani, hogy Balzac a regényeivel valami olyat tanított nekünk, ami később lesz hasznos, és mást jelent azt hinni, hogy forradalmat csinálunk, amikor elfoglaljuk azt a termet, amelyben a Művészek Évi Nagy Bálját rendezik.
Mindezek után akkor a Triennálét vagy a Biennálét védjük meg? Egyiket sem, és ha azok válságos helyzetbe kerülnek, még érdekes is lehet. Istenem, mi is foglalkozhatnánk az írók szakszervezete alkotmányának megvitatásával. De számunkra sürgősebb volt más dolgokkal foglalkozni. (Valaki, aki szemrehányást tehetett volna azért, mert későn tettük meg, azért tett szemrehányást, mert megtettük. A vetélkedés etikájának fenntartása ez, amelyhez hozzátartozik, hogy tartunk az olyan versenytárstól, aki úgy tűnik, elveszi tőlünk a plusz ideológiai érték ránk eső szeletét.)
Akkor a barátaink rosszul tették, hogy elfoglalták a Triennálét? Kedves barátaim, ha már láttátok Bellocchio Piacenzai barrikádja című filmjét, és utána foglaltátok el, hogyan is hibáztathatnálak benneteket? Tiltakozásképpen maga a Triennálé is egy egész termet szentelt a párizsi felkelésnek. Sciltianhoz méltó realizmussal egyesével reprodukálták a körutak barikádját. Minden megvolt, a felszedett kövezet, a kiégett autók, a szemétkonténer tetejére borított bidé, a vörös zászló és az ütések nyomán keletkezett vérrel a járdára írt Viva Mao felirat. Minden ugyanaz. Mint a Panoptikumban. Csakhogy a Panoptikumban Marat halálát reprodukálják, ami régen történt, a Triennálén pedig valami olyasmit, ami néhány kilométerrel odébb, ugyanabban a pillanatban valóban létezik még, az emberekkel együtt. Mintha egy pisai tornyot építenénk, ugyanolyat, mint az eredeti, festett papírból, de pont az eredeti mellé. Azt mondhatnák: pop tevékenység. Rendben, de a pop tevékenység kigúnyolja a kontextuson kívül újraalkotott tárgyat, halottnak tekintve azt. És a Triennálé barikádja? Szándékaikban „tiltakozni" akartak vele, azért is, hogy megmentsék a lelkét. Világos, hogy ezen a ponton nem volt többé szükség a Triennálé elfoglalására. Olyan, mintha a díszsírhelyeket foglalnánk el azért, hogy megszüntessük a munkabaleseteket a Fiatnál.

SZOKÁCS Kinga fordítása

Quindici 11, 1968. június 15.

Umberto Eco (1932): szemiológus, nyelvész, író, kritikus, számos művét lefordították magyar nyelvre is. 1962-ben jelenik meg nagy nemzetközi visszhangot kiváltó Nyitott mű című tanulmánya. Tagja a „Gruppo 63" neoavantgárd csoportnak, alapítója a Versus című szemiotikai folyóiratnak. 1980-ban jelenik meg A rózsa neve című világhíressé váló regénye, ezt több regény és esszékötet követi.