Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Surányi László
AZ ÁLDOZATI VERS
1997. november 3.
"Világ, vers ég el"1, "a mű megért az áldozatra"2: Koncz István számára a vers nem önmagában érték, csak akkor, ha a vers áldozati oltárán feléget minden más önkifejezést, és csak egyre összpontosít: hogy az emberi lét még nem ismert rejtett ellentmondásait - és szenvedéseit - tárja fel, mondja ki és - ha lehetséges - oldja fel.3 Ha erre nem képes, a kimondás révén már akkor is legalább egyforma erős a szenvedéssel, a legyőzetlen ellentmondással. Koncz István legtöbb versében az a tét, hogy sikerül-e eleget tenni ennek az én szememben legmagasabb költői feladatnak. Ha tehát Koncz István költészetéről akarok írni, először azt kell megjelenítenem, hogy mit jelent számomra a költő a legmagasabb szinten.
Azt gondolom, az igazi költő ellentéte annak, amit a ma divatos költői irányzatok költőnek tekintenek. Az igazi költő nem arra használja a szavakat, hogy éppen aktuális lelki, testi állapotait fejezze ki velük, egészen mást csinál. Nem használja a szavakat, hanem faggatja őket, úgy, mint Koncz István, vagy kutatja a bennük rejlő és csak most és csak itt feltáruló valóságot. Önmagát is ezen keresztül törekszik megismerni. "Nevezni azt lehet, mi lenni vár még" - írja Mándy Stefánia.4 Egy chaszid rabbi azt mondta: äha kimondasz egy szót, igyekezz minden porcikáddal behatolni a szóbaö, s amikor egyik híve kételkedve azt kérdezte, hogy hogyan férhetne be egy nagy ember egy olyan kicsi valamibe, amilyen a szó, a chaszid azt mondta: "aki nagyobbnak képzeli magát a szónál, arról mi nem beszélünk"5. Az igazi költő nem képzeli magát nagyobbnak a szónál, és éppen ezért attól növekszik, hogy behatol a szóba.
A behatolás a szóba Koncz István számára harc - néha kézitusa a vers, a leírt szó hiteléért. A kérdés az: mi az, amit a születő szónak vagy versnek, az áldozatnak el kell - néha csak: el kellene - égetnie, sőt: át kell égetnie. Mert a vers tétje Koncz István számára is az, ami a macedón költő, Aco Sopov számára: "A szó születése": "Görcsre görcs. / Sziklára szikla, / kőből vagy te is már velem. / A szó a sötétből kiválik, / lidérces kék szén izzik a belsejében, / Ó, te, ki létezel, mert nem létezel, / ringatod az eget, forgatod a földet. / ... / Görcsre görcs. / Sziklára szikla. / Átok és magam ásta szó vagy / Szabadíts ki, / ... / hogy a szavak zsarátnokává váljak, / hogy elizzak".6 A szó itt együtt születik, izzik és nő azzal, aki kimondja: a szó csak abban születik meg, válik el a sötéttől, aki belép a szóba. Koncznál is a "világ, vers ég el", hogy megszülessen az érvényes vers. A vers, a szó, a hang, a ritmus, a kép csak akkor érvényes, ha általa (és benne) mi is növekszünk és egész valóságunk is. (Enélkül: "Idegen zsarnok a ritmus!"7) Koncznál is a születő versnek és - Szabó Lajos-i kifejezéssel8 - a lélek növekedésének elválaszthatatlan egysége van a háttérben. De a háttérben van. Az előtérben az én és a vers küzdelme áll: "Kihívom a verset, / hogy igazolja létezésemet"9. A vers Koncz számára: harc a vers születéséért.
" Görcsre görcs. Sziklára szikla." Sopov hisz a szóban, verse a szó képi erejével jeleníti meg azt, hogy a szónak a legmozdíthatatlanabbat kell mozdítania, a legnagyobb gravitációt kell legyőznie, hogy ahhoz emelkedhessen, ami a legmagasabb bennünk. Ezt a legmagasabbat Koncz egy nitzschei Zarathustra-hangulatú verstrilógiában a magaslati (hegyi) táj végtelenjével jeleníti meg.
Míg Sopov verse a szóba vetett hitből születik, addig Konczé a szóba vetett hit megkérdőjelezéséből indul ki. Ismeri ő is a szóba vetett hitet: "milyen mély is a szó / ki nem ismerhető világnézet a nedves lehelet / beárnyékol és aztán egyesül a neveddel szédít / mint hatalmas városok lármája"10, de rögtön meg is kérdőjelezi: "alattomos vérkeringés csak ez a győzni nem tudó hit"10. A vers célja az, hogy ebből a hitből valamit visszahódítson, s ehhez a szóval szembeni szkepszist is el kell égetnie. Ezért "egyröptű a szó"10, és "kívülről"(?) mindig újra rátör a fenyegetés, hogy elvész a már kiküzdött intenzitása. És ezért: "Bonyolult hit szab határt - / a mű megért az áldozatra."2 (Az áldozat: a mélyebb, rejtettebb ellentmondás kimondása.)
A szóba vetett hit tehát kérdéses Koncz számára; a kérdés az, hogy meg tudja-e kérdezni kérdését a szótól: fel tudja-e úgy izzítani a szót, a verset, hogy ezt a kérdést megkérdezze. És kitől kérdezze meg? Vegyük sorra e kérdéseket.
"Visszataszít / a káprázat, nem hiszel / a szavaknak, ezért kerülöd, - előttük lesütött szemedet - / az értelmüket."1 A "káprázat" szónak itt kettős az értelme. Egyrészt jelenti azt, amit Kierkegaard a "végtelenbe, a fantáziába való elveszés"-nek nevez, s amely az egzisztenciát fenyegető két veszély egyike (a másik a végesség bornírtságában való elveszés). Káprázatos az a szó, amely anélkül akar csillogni, hogy "a sötétből válna ki", anélkül akar emelkedni, hogy a mozdulatlan gravitációját legyőzné, nem küzd meg az egzisztencia gravitációjával. Koncznál ehhez a gravitációhoz tartozik a szóval szembeni kétely is. Minden "nagy" szó káprázat, amit azért mondunk, hogy a végtelenbe meneküljünk e küzdelem elől, az ellentmondások elől. Minden szó "káprázat", "elveszés a végtelenbe", amely nem a nehézkedés legyőzésével, a sopovi "sziklát" megmozdítva és "görcsöt" oldva ébred erejére és emelkedik felszabadultan a végtelenbe. Ezért "lesütöd a szemedet" e káprázat előtt. Ezért - de valami másért is, ami nyugtalanságot okoz: a szóban ragyogó fény (értelem) miatt is, ami túl sok a szóból kiszakadó, a szóba vetett hitből kiszakadó számára. A kor megáll itt, a szó fényétől (értelmétől) való traumatizáltságnál, a szó- és logosz-fóbiánál, de Koncz nem véletlenül kezdi azzal kötetét, hogy "átértékelem a kort"2. Ő ezt a nyugtalanságot sem tagadja meg, mert a vers mélyén (kimondatlan) kérdésként rejtőzik a szóba vetett bizalom. "A rossz mester / cifra blöffje mögé / sem bújsz, aki letagadja a jelentését / a szónak."1 A vers mélyén kimondatlan kérdés él, ez égeti el a verset: "világ, vers ég el, / az út arányt szab magának".1 Az "út", a makacs figyelem a kimondatlan rejtett kérdésre äarányt szab magánakö, a vers keresi azt, ami felgyújtja a szó értelmét. De ez nem a kérdés megtalálása és kimondása ("kérdés fogadja fenn a kérdezőt" - mondja Mándy Stefánia11). Nem a szó, hanem a zene oldja a feszültséget: "És a muzsika! / Kikerülöm a dolgokat, a táj / befogadja a társtalan ütemet".1 A zene hangját kiegészíti a már nem lesütött, hanem a messzi végtelenre figyelő szem: már nem lesütött, hanem a messzi végtelenre figyelő (s a vers elején egy gondolatjeles játék még arra is utal, hogy talán a szó értelmét látó) szem: homály marad, de ezt "bearanyozza a messze felhőkön / megülő szem okos magánya."1 Magány, társtalan ütem az egyik oldalon, a befogadó (végtelen) táj a másik oldalon, s a kettő között a messzire figyelő okos szem: az antik tragikus szituáció felelevenítése a vers végső perspektívája Koncznál. Feloldatlan homály és értelmet sugalló ("bearanyozó") szem(lélő), tágasság és magány: az ezekben feszülő ellentmondást már nem kérdezi meg a vers.
Koncznál a harc magányos - ebneri kifejezéssel: énmagányos -, egyszemélyes harc. Nála nem a végtelen második személy felé fordulás transzcendálja a vers és a versírás horizontját, mint Sopovnál vagy Mándy Stefániánál. A rokonság mellett e különbséget is érzékelteti két idézet. Mándy: "A kő vagyok a kő segíts növök még / egyetlen művét vési aki él."11 És Koncz "a szó alakot ölt, időt-érő kövek / sebei őrzik vésd bele nevedet, / hátha majd mesélnek rólad?"12 Koncz kizárja világából a végtelen második személyt. Ő nem írhatna le ilyet: "s ha úgy van, hogy a halál megelőz / most nem tudok már többé nem születni / most mindig új életre eljövök / lágy talpaimba szegeket veretni / tehozzád szólni élteim levetni / új s új halállal sorsodhoz növök"13. Egyrészt azért nem, mert nála a "szóban halmozódik a vég"14, születés és újjászületés nélkül. ("Unalmas pusztulás a kezdet" írja ugyanott, egy erotikus csalódás - "a csók meglopta a boldogságot" - absztrahálásaként, mintegy negatív káprázatként.) Másrészt ha ő második személyhez fordul, mint fent elemzett verse elején, akkor azt mondja: "Képzeld a helyzetembe magad!" Nem azért fordul a második személyhez, hogy ezáltal maga is növekedjen, hanem azt akarja a maga helyzetébe "hozni". Ezért mondtam, hogy egyszemélyes harcot folytat a vers születéséért. A végtelen perspektívát nála nem a végtelen második személy nyitja meg, hanem a végtelen táj. Ezért a végtelen perspektíváért "ma feláldozom a határokat"15, mert "a part ellenségem"16. "A táj mindig tökéletes. / Hát gyakran számonkérem magamtól a tájat"17 - írja a már említett Zarathustra-hangulatú verstrilógiájában. A táj belső horizontot nyit äsaját magasomba emelö, ahogy Nietzsche Zarathustrája mondaná, "elérhető az égbolt"17, mondja Koncz. A magaslat éberséget parancsol a nagyobb veszélyekkel szemben ("ha élni akarok, a kígyókra ügyelek"17). A végtelen öntudat felébredése Hölderlin, Nietzsche s Rilke számára is kapcsolódik a tájélményhez és a magaslathoz. A külső táj végtelen tágassága ráébreszt arra, hogy ez a végtelen bennem van, csak azért látom. De a végtelen öntudat magányba zártságát ez nem oldja: "Ha hal, bennem hal a megmondandó / a felhők felett."17 De vajon a megkérdezendő is? Mert "a tiszta szöveg: sors, Antigoné!"18, de a vers több, mint tiszta szöveg, a szinte szikár és gondolatilag végletesen sűrített líra ("a gondolat aránya"13) mögött ott süt valami kimondatlan, megkérdezetlen: "az elragadtatás", ami "a drámát tovább bonyolítja"2. (Egy újabb rejtőző ellentmondás nyilvánul meg: az elragadtatás mint ennek a fegyelmezett ätiszta szövegnekö a célja: "Ó, az arányok körül / táncba fognak"19.) "A szóban halmozódik a vég" - de "élethű képmásom a szó"13, ezért több, mint a benne halmozódó vég: "lám, lázad a szó, / eltemetetlen a szó hangulata."18 Nemcsak a szó hangulata eltemetetlen, hanem az a kimondatlan kérdés is, amely Koncz verseit még äáldozati versekkéö teszi. S amelyet az olvasónak kell továbbkérdeznie.