Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

KONCZ

Lovas Ildikó

AZ „O” BETŰ TITKA

1997. november 3.

Azt írja Koncz István, hogy a távlat félti, - okos szó - fokozódik a zaj, - e rendet. Így kezdi a Ballada a lényegről című versét. Olyan nehéz elszakadni ettől a sortól, és nem is biztos, hogy kell. Rálátásért? Talán azért igen. De kell? Szükségem van-e arra, hogy rálássak - elszakadva talán éppen a lényegtől - arra, amit Koncz István írt. Inkább megbújni a sorai közt. Odalátni kanizsai ablakába, ahogy kinéz a hajnalba. Ezt se tudom, mesélték. Elhittem. Csak ezt tudtam föltételek nélkül elhinni. Hiszen így képzeltem magam is. Gyűrötten törődötten, talán ballonkabátban, az öv nem is deréktájon, inkább följebb, egy hűlő konyhában az ablak előtt. Nem ismertem. Nem volt rá idő. Vagy inkább még nem érkezett el; nem tudtam volna mondatokat váltani vele. Csak nézni. Akkor meg minek? Fiatal íróként. Olyan zsenánt. Halasztgattam el az alkalmakat. Mondhatom, hogy nem szeretek ismerkedni, ami igaz ugyan, de csak addig van jelentősége, amíg lehetőség a változásra. Vártam volna, legyenek mondataim a számára. Készülődtem. Talán arra is, hogy tudja, létezem. Gondolkodom a sorain, hessegetem el tépelődéseit. Az idősíkok nem fedték egymást egyetlen találkozás erejéig sem. Jól van így, csak mégsem. Megállt bennem, félbemaradt a készülődés, ami nem zsenánt, hanem szúró. A tehetetlenség mindig az. A lehetőség elvesztése.

Másmilyen volt. Az ereje megakasztotta az indulatait. Így nem lehet. Élni nem, csak írni. De helyes-e? Ezt megkérdeztem volna. Nem kockás abrosz mellett, fröccsöspoharak közt, de fehér damaszt asztalterítő suhogó élére kerek nyomot hagyó kistányér fölött (kávéscsésze rajta vagy aprósütemény?). Az ellentét miatt; a kérdésben feszülőhöz, ahhoz kellett volna ez a kulissza. Mert amúgy könnyű. Zajos helyen, kellő ernyedtséggel. De akkor már nem fordulhat a mondat a tét súlyossága felé. Engem pedig csak az érdekelt volna. Amikor az erő megakasztja az indulatot. Könnyek apadnak el a leírt sorokban?

A szavakat használta, nem változtatott a jelentésükön, beléjük préselte a gondolatait. Nem könnyebbség így a leírt, felszakadó sóhaj, inkább alig elfojtható köhögés, hörgés. Önmaga ügyésze volt. Volt hozzá ereje. Magas volt? Nem jól esik olvasni a gondolatait, de kell. Kíméletlen szigora miatt. Indulata miatt, ami a költők sajátja, de hogyan talál helyet jogászban, ügyvédben. És a csók meglopta a boldogságot (...) És a gondolat aránya, - élethű képmásom a szó, - a szóban halmozódik a vég. Amikor aztán fölhalmozódik, akkor meg lehet nyugodni? De számot már nem adhatni erről, nincs rá mód. A létezés hirdetése mindannak tagadása, ami felé megvan az áhítat. Ekképpen a nemlét jajdulása? Hajnalban a konyha ablaka előtt állva. Amikor még nem történik semmi, de már bevégződött valami. A rossz szájíz bölcsességével.

Például Rabelais, szembetűnő helyen címmel jelent meg Koncz István prózája 1983-ban a Hídban. És bár inkább idéztem verssorait, erről a szövegről írtam eddig. Nem úgy hozta a szöveg sodra, hogy azonnal belevágjak. Mert van ennek a prózának egy részlete: Spán polgár tisztelte a művészetet és a művészeket. Persze csak az értelmes, hasznos alkotásokat és alkotókat. Sok könyve és képe is volt. (...) Azt is tudta Spán polgár, hogy könyvei közt akadnak komolytalanok is, de ezekkel úgy is tett, mint ellenségeivel: az egyensúly érdekében nem pusztította el őket. Például Rabelais-t, akit már iskolás korában is komolytalan szerzőnek tartott, nos Rabelais-t épp a legszembetűnőbb helyen tartotta díszes könyvszekrényében. Jó. Akkor talán a komolyság-komolytalanság párharcába kellene belevágni. A kanizsai ügyvéd hogyan láthatja, és a Kanizsán élő, hajnali időben a konyhaablak előtt álló, hatalmas indulatokat magába gyűrő költő hogyan? Visszakanyarodunk az ellentmondáshoz. A polgári értékrend szövegekben való feloldásának kényszeréhez. De ez így persze nem igaz. Hiszen nem a század elején járunk, amikor még jelentett valamit a polgári attitűd tagadása/vállalása. A polgári értékrendről nem kifelé mondva, hanem befelé, a konyhaablak felé, ahol nincs könnyedség. Nincs olyan állapot, ekképpen leírt sor sem, amely komolytalanságot (nem Spán polgár szemével), játékot, az indulatok szabad elvezetését mutatná. Nincs ügyvédi elegancia, ügyészi könyörtelenség van a szövegekben. És valami megfogalmazhatatlan vágy a rabelais-i komolytalanság iránt. Feltűnő helyen. Spán polgárnak nagy szerencséje, hogy nincs tudatában annak, értékrendje mit sem ér (Spán polgár kiérdemelte a "polgár" attribútumot: elégedett volt a világgal és önmagával is, mint ahogyan jó polgárhoz illik, anélkül azonban, hogy egy percre is megszűnt volna harcolni önmagában is, kifelé is, a még jobbért, szóval anélkül, hogy egy percre is megszűnt volna forradalmár lenni.), éppen ellenkezőleg, mint ahogyan a szöveg első mondatában ez megfogalmazást is nyert. Tehát a történet valójában nem is róla szól, mert ő (Spán) nem tudja, hogy létezik komolyság ott, ahol a komolytalanság van premier plánban. Vagy csak ott létezik. Például Rabelais-nál. A művészetben. Ahol a valóság csak kitalált, megtörténhető. Egy polgárnak nem lehet köze a valóság más dimenziójához. Mivel ezt az író már az első mondatnál tisztázza, a továbbiakban minden, ami Spánnal történik, csak arra való, hogy a le nem írt irányba terelje gondolatainkat. Mert ezek szerint léteznek olyanok is, akik - Spánnal ellentétben - ismerik a titkot: a komolytalanságban rejlő egyetlen igazi komolyság titkát. Legyen ez a másik szereplő a festő. De itt nem állhatunk meg, mert akkor megkerüljük a szöveg poénját, a Spánról készült életnagyságú (ruhátlan! - ez a festő tényleg tudott valamit) portrét, amelynek leleplezésekor kiderül, hogy Spánnak nincs nemi szerve. Persze hogy nincs, mondhatnánk, hiszen nemcsak az alkotáshoz, de a szenzibilis befogadáshoz is érzékiség szükségeltetik, valami belső döbbenet, az ágyékból a gyomor irányába átcikázó édes érzés. A festő tudta? Lehet. Lényegtelen. Viszont nem az, hogy mi van azokkal, akik kiérdemlik a polgár attribútumot, de van "nemi szervük", sőt, tovább kell lépnünk, meg is tudják azt mutatni. A komolyság-komolytalanság párharca ez egyetlen lélekben. És az a lélek se nem Spáné, se nem a festőé. Leginkább azé, aki a szöveget megírta, aki újfent felhívta a figyelmet erre a harcra. Talán épp egy konyhaablakban állva, hajnali órán, amikor még nem történik semmi, de már bevégződött valami. A szöveg kényszerébe zárva, életre ítélve: mert ne feledjük: a szóban halmozódik a vég. És valamit azért mégiscsak mondott Spán, ez a szerencsétlen figura, aminek értelme is van, kiszabadítva a spáni szűkös dimenzióból: mindennek ára van, barátaim, én nem kaptam ingyen semmit!

Mi az ára? Ebben a gondolatkörben maradva, ugyanaz, mindig óta ugyanaz: a lélek. El kell adni, no persze. Mindig ugyanazért: a megismerésért. És közben soha nem tudhatni, hogy ez valóban ár-e vagy csak egyéni képtelenség annak megvalósítására, amire szinte mindenki képes. Nevezzük ezt magánéleti nyomorúságnak, ami a lelkiismeret-furdalás és a kiegyensúlyozottság között ingadozik annak függvényében, hogy mennyit sikerült megismerni és szövegbe merevíteni. Ez az "O" betű titka. Egy tökéletesen zárt formáé, aminek csak egyetlen hibája van: nincs belőle kijárat. Erről egy egészen egyszerű történet szól. A kék madár égbe szállt című szöveg, amely 1982-ben jelent meg a Hídban. Amelyben nem esik szó kék madárról. Egyetlenegy se. Akkor tehát mindenki gondolhat arra a kék madárra, amelyikre akar. Közvetlenül Maeterlinck kék madarára, közvetve meg a boldogságra. Ami égbe száll. Nincs. Keresni többfelé lehet (a maeterlincki utazástól visszatérve a Hídban megjelent szöveghez), amint azt megteszi Liptai Léderer Péter Pál, a főhős is. Ha a cím nem vitt volna más irányba, akkor a szöveg olvasata egyszerűbb volna, amolyan kafkai-orwelli hangulatú: Liptai Léderer Péter Pál visszakapta személyi igazolványát, vezetői jogosítványát és egyéb iratait, amelyeket azonban már nemigen tudott rendeltetésük szerint azonosítani. (...) Felesége, gyermekei és barátai nem ismerték fel (...) hivatalos okiratot is kapott, amely igazolta rehabilitálását. De a cím, a sejtelmes cím nem enged az egyszerűség hívásának: a puha diktatúrákban élő emberek elszemélytelenedése. Inkább folytatja azt a gondolatkört, amit a Spán polgár nyitott meg, és amit azzal folytattunk, hogy mindennek ára a lélek eladása a megismerésért. Például a boldogság megismeréséért, ami - a kék madáron túl - tudjuk, illúzió, fordítottan arányos a megismerés mennyiségével. Ennek a szövegnek a hőse azt gondolta, hogy változtathat a sorsán, amiért rehabilitációnak vetette alá magát. Egyik része azt gondolta, talán Liptai Péter vagy Léderer Pál. Hiszen - mint ahogy ebből problémái is adódtak a szöveg folyamán - két teljes neve volt, amiként ő is két teljes ember volt egyetlen alakba gyúrva-gyűrve. Úgy képzelem, legszívesebben egy konyhaablak előtt töltötte volna az idejét, hajnali órán, egy ballonkabátban, amely nem az ő mérete szerint való, az öv deréktól följebb tanyázik. A kérdés, ami L. L. P. P.-t nyomasztja, hogy ki legyen a kettő közül: az-e, aki visszatér a családjához, vagy a másik, aki nem fedve fel kilétét, útnak indul (a kék madár nyomában?). Liptai Léderer Péter Pálnak gyakran volt lelkiismeret-furdalása. Úgy is mondhatnánk, hogy állandóan lelkiismeret-furdalása volt. Liptai Léderer Péter Pál legalábbis azt hitte. És mivel a lelkiismeret-furdaláshoz nem lehet hozzászokni, mindig újabb lelkiismereti gonddal szabadította meg magát a korábbitól. Úgy döntött, hogy útnak indul, meglelni azt a helyet, ahol gyümölcsöztetheti tehetségét. Meggyőződése szerint mindenképpen létezik ilyen hely, sőt több ilyen hely kell hogy létezzen, csak tájékozódás kérdése megtalálni azokat. Nem tudta, hogy azt csak önmagában találhatja meg. Hogy ő maga az a hely. Egyszerű, köznapi magyarázat, üzenet. Éppen ezért nem is fontos. Az út a fontos, amelyik idáig elvezet. Azok a gyötrelmek, amelyeknek csak egy részével, töredékével találkozhatunk ebben a szövegben. A tapasztalásért föladott boldogságkeresés. Ami mégiscsak a legnagyobb ára az eladott léleknek. Mennyi megírt szóra van szükség ennek a kínnak az enyhítéséhez? Tudjuk, soha nem elegendőre. Mert csak pillanatokra szólhat az enyhülés. A következő szöveg megszületésének momentumáig. Amely nem azonos a leírás kezdetének idejével. (...) így szólt Liptai Léderer Péter Pálhoz: "A felszabadult személyiség köteles boldog lenni. Ez nem ugyanaz, mint a boldogság keresése. Egyszerűen köteles boldog lenni! A tegnapi O betűid jobbak voltak. A tegnapi O betűid olyanok voltak, mint a boldog O betűk, míg a maiak ugyancsak aggodalomra adnak okot." Ezek egyszerű dolgok. Amiként némely verssor is ilyen egyszerű (a mű néz így vissza kegyetlenül. S a parancs a megmaradás). Ami naggyá teszi, az a végtelen áhítat, a szóban rejlő erőnek mindenen túli komolyan vétele. A megszenvedett játéktalanság. Az indulat tudatos formálása egy másmilyen élet erejébe kötve. Az ezzel való szembesülés minden leírt szóban. L. L. P. P. döntött. Nevét már így írta alá: "O". Mindössze egy jel, egy boldog "O" betű. És ő maga is tökéletesen boldog volt.

A hősnek könnyű. A hős megvalósíthat mindent. Hozhat döntéseket, amelyek érvénye csak rá nézve kötelező. De az író döntései kettejükért szólnak. Ő mindkettőt átéli: a sajátját és a hőséét is. Micsoda izgalmas őrület (vö. például Tisztelt Szív úr!). Ami azonban nem izgalmas, hanem kínzó, ha olyasvalaki teszi meg, akit leginkább hajnali órán látni egy konyhaablak előtt állva. Félúton a történet vége felé címmel 1983-ban jelent meg a Hídban az a szöveg, amely - mintegy lezárásául a Spán polgár által felvetett kérdésnek - bevégzi az utat. Ez a szöveg is egészen szárazon indul, amolyan jurista pontossággal bénítja meg az olvasót. A község erkölcsi megújhodása még abban az időben kezdődött... Száraz ez a mondat, közömbös. Mert milyen lehet egy község? A falunak, városnak szaga, íze, hangulata van. De egy községnek? Az csak egy szó. Lényeges ez. Mert nem véletlen, amiként az sem, hogy ez a jurista pontosság később törvényszövegbe megy át. Közömbös. Már annyira az, hogy gyanússá válik. Rejtőzködésről van szó. Félúton a történet vége felé a szerző teljesen elrejtőzik, a közömbösség talárjába bújik. Amit viszont csakis ünnepélyes alkalmakkor ölt magára (hivatásának gyakorlásakor, újabb kihívás), vagyis ha szavakat rak egymás mellé, nem hivatásból, de indulatból. A közömbös mondatoknak súlya megsokszorozódik, hogy az utolsó bekezdésben intsen egyet a konyhaablakból, fáradtan, de intsen, jelzést adjon:Azóta is, mint annyi más történelmi rendelet, ez is végrehajtásra vár: kivizsgálni, vajon az író találta-e ki a mi Pilátusunkat bűnbaknak, vagy a mi Pilátusunk találta ki íróját - bűnbaknak. Elindulva a komolyság-komolytalanság befogadásának problémája felől, betérve az ezért eladott lélek útjának kanyarulataiba, elérkezünk a végállomáshoz: lehet, hogy maga az író a kitaláció. Az átváltozás, az alkotásban történő átformálódás talárja nyomaszthatott egy vállat, talán ballonkabát formájában. Mindhárom történetben ugyanaz a kérdés: a művészetért megadott legmagasabb tét szerint élni. Mindennapokat lehetetlen. És mégis kell, mert azokból buknak ki a szövegek. Olyan zárt ez a kör, akár egy "O" betű. Mert sem a kételyre, sem a bizonyosságra nem ad választ. Csak van a maga tökéletességében. Azt írják költészete kapcsán, hogy csak a legszükségesebb és leglényegesebb szavak mehetnek át az esztétikai rostán. Prózájában ezt a kopárságot valósítja meg. Kopár, lüktetéses, dísz nélküli mondatok mögé rejtőzve keresi a választ arra, amit talán éppen költészetében fogalmazott meg: a leglényegesebbre, a legszükségesebbre. És mert teljes valójával teszi, ezek a kopár mondatok átalakulnak, egyetlen erőteljes dobbanássá válnak.

Mondtam már, nem ismertem. Magas volt? Lényeges volna tudnom. A súly miatt. Amellyel betöltötte az ablakkeretet valamely hajnali órán, amikor még nem történik semmi, de már bevégződött valami.