Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

1. évfolyam 1. szám

Raffai Ferenc

„ÁTSZÓLOK AZ IDŐ KERÍTÉSÉN”

(Sinkó Ervin: Epikurosz hervadt kertje. Fórum, 1964)

LA COMPOSITION EST EXCELLENTE; ELLE A QUELQUE CHOSE DINATTENDU PARCE QUELLE EST VRAIE ET NATURELLE.
Charles Baudelaire

1965. január 15.

I.

Sinkó Ervin szöveggyűjteményt adott ki. Esszéinek gyűjteményét.

Bárki is ismerkedjék ezekkel az írásokkal, az mindig egy kicsit tör­téneti síkon mozog: a keletkezési időpontok egymás mellé helyezése majdnem lehetetlen, dátumszerűleg nincsenek megadva (érdekes okok­ból hiányozhatik itt a puszta, for­mális történetiség, hiszen a közölt esszék negyven év terméséből ke­rültek ki), míg pozitív értelemben: a megszokott és lejáratott sablon-idill ellenpólusaként kibontakozó művészetszemlélet különleges érté­keket biztosít a kötetnek. A sablon-idill nem éppen a legmegfelelőbb kifejezés, amikor Sinkóról beszé­lünk, mert arra lehetne belőle kö­vetkeztetni, hogy életművében bi­zonyos ellen-idill, vagy ellen-mí­tosz van jelen központi kérdésrend­szerként. Persze ilyesmiről szó sincs. Sinkó Ervin a költészetben és a va­lóságban egyaránt hadat üzent min­dennemű mítosznak, főként idill­nek; meghirdette a képrombolók harcát.

Általában akkor járunk el helye­sen, ha azt konstatáljuk, ami po­tenciálisan, minden esszében mara­déktalanul, és persze nemcsak álta­lánosságban, hanem konkrét meg­oldásokat, sőt új akusztikát köl­csönző formában is megvan. A sza­vak, a fogalmak utópisztikus hon­vágyáról van szó, mintha velük nagy igazságtalanság történt volna, és degradált, tetszhalottszerű álla­potukból megszabadulandók, izga­tottan várják a mesebeli királyfi mindent helyrehozó csipkerózsika-csókját.

II.

Íme, a költő. A fogalmaknak bi­zonyos frontális eltolódása a mű­vészet felé ezt a szót sem hagyhat­ta emancipálás nélkül. Sinkó Ervin különleges jelentést ad neki: nála a (szentírásos) íróember fogalmi megnevezője szemben a klasszikus értelmezéssel, amely csupán az írás­művek egyik külső formáját, a ver­set asszociálja. Viszont a kiszélesített képzettársítás új, a dolgoknak kitűnő precizitásában, mintegy lekerekítésében hozza meg a maga gyümölcsét: a félreérthetetlenül pon­tos lírai attitűdöt.

Ez a meghatározás többet jelez és jelent holmi címkéző mániánál. Azt hiszem, itt az esszékötet bizonyít, Sinkó Ervin önmagáról vall – per­sze a sok bizonyíték közül az csak egy, ami pedig nem ok arra, hogy ne legyen jelentős –, testestül-lelkestül művész vagyok még a nó­menklatúrában is. Nem véletlenül, s egyáltalán nem szerep-tetszelgés miatt tér ismételten vissza a lírai­ság költői témája, mert pozitív ér­telmű egyénesítésről, tehát művészi kisajátításáról van szó, hiszen bár­milyen művészetnek kell, hogy lé­tezzen saját conditio sine qua nonja.

A ciklikus megnyilvánulásokban ritmus, azaz végső fokon zenei vagy nyelvi eredetű elem rejtőzködik. Természetesen nem skandálhatóság vagy bonyolult verslábak, strófák, sorok használata fedezhető fel e költeményekben (most már nevükön nevezem a Sinkó-esszéket; formai­lag a kifejezés teljesen a poézishez igazodott, s igazoltan), hanem egy alapvetően fontos motivációjú crescendo, amit az előbb még heve­nyében ritmusnak neveztem. Épp ez az örökkön-örökké visszatérő zajos hullámzás adja meg az írások hi­telét, mondhatnám, szenzibilitását.

Mi teszi a Sinkó Ervin-i verset verssé?

Mi a sinkói ritmus előkelő jelleg­zetessége?

A második kérdéssel már felel­tünk is az elsőre: mint minden ver­set, ezt is a ritmus. A második kér­dést pedig nehéz egyértelműen meg­válaszolni, főképp a tartalmi ele­mek nyüzsgő sokasága miatt. Vala­mit azonban megállapíthatunk: majd minden esszét egy-egy morális prob­lematika szegélyez, sőt egyik sem mentes tőle.

Gondoljunk csak például az Opti­mistáknak arra a részére, amikor Báti problémája egy inspekciós kör­út szabómunkásának kérdése köré fonódik: mi haszon van az egész­ből, ha elmegyek katonának, és meghalok? Olyasvalamivel állunk szemben, melynek pozitív konklú­ziója már eleve relatív. Az entellek­tüel rétegnek fájó pontja, hogy nem az osztályhelyzet képesíti a forradalmi út akarását, hanem egy irracionális valami, a hit. Tudo­mány és morál egyformán süket a pillanat egyszeriségével szemben, a helyzetfelismeréshez hit kell. Az élet önként kockáztatása, történhe­tik az bárminek a diadaláért, racio­nális szempontból illogikus, irracio­nális cselekedet, hozzá a hit ereje kell. Egyedül a tudásból sose követ­kezik a cselekedet... Báti cikke az agitáció módszereiről (Lukács György szerint módszerekről beszélni min­dig a mentőkörülmények felsorolá­sát jelenti) potenciálisan magába foglalja az élet esetleges odadobásának szükségességét, de hogy mi képesítse erre az áldozatra a mun­kást – mi haszna belőle –, arra adós marad a felelettel. „Haszon a hit” (Vértes). Vagy: Lévén minden egyes emberélet abszolút érték ah­hoz, hogy az ember vállalni tudja a vérontást, ahhoz kevés az ennek elkerülhetetlenségéről való mégis­csak relatív biztonságú tudományos meggyőződés – valami ugyancsak abszolút kell hozzá, s ez volna a HIT.

Az esszék ritmusrendszere analóg a fent jelzettel. Talán az alkotói fájdalom gnoszeológiája elevenedik meg, . . . mintha ez a pillanat, s mindegyik mindig a halál előtti pillanat volna, az a végső feszült­ség, melyben az embernek ki kell mondania a legszemélyesebbet, ma­gáról és a világról, melyben él. (Sorsdöntő levelek.) A képhez szer­vesen hozzátartozik a másik fele is: nem tudom kimondani és – meg­halok. Ugyanaz a magatartás, mint Hölderliné.

A PÁRKÁKHOZ

(Nur einen Sommer...)

Csak egy nyarat még, ó, ti Hatalmasok,

s egy őszt az érett dalra, hogy a szívem

az édes játékkal betelve

kész legyen az örök elmúlásra!

Ha, míg élt, meg nem kapta igaz jogát,

a léleknek csak kín s dac az Orkusz is;

de hogyha egyszer, ami fontos,

ha sikerült, ami szent, a versem:

üdvözlégy akkor, Csönd, örök Árnyvilág!

Megnyugszom, meg ha nem követ is zeném

a föld alá; úgy éltem egyszer,

mint az Olymposziak: s mi kell több?

(Szabó Lőrinc fordítása)

A morális összefüggéseknek ebben a láncolatában elsőrangú szerepe van a Beszélgetések a látogatómmal című írásnak, amely különös meg­nyilvánulása a monológnak, s ame­lyet poétája önmaga társaságában koncipiált. A Hölderlin-vonatkozás is ebből a lelki diszpozícióból eredt. Tudom, te egyre készülsz, hogy hozzáfogj valamihez, ami egész más lesz: egy történethez, mely koönnyed lesz, mosolygó és örvendező csodálkozásokkal teli. Áldott kép­zelet boldog játéka, mint Mozart muzsikája. Mint maga a napsütés. Mint a napsütésben a szitakötő szárnya a kék eget tükröző tó fe­lett a déli óra mély és súlytalan csendjében. Lebegő álom, mint a víz színén járó szelíd és nyugodt Jézus. Ugye?

A Beszélgetések a látogatómmal a Faustra is céloz (Zwei Seelen wohnen, ach! in meiner Brust), úgy látszik, művészetelméleti problé­mák miatt. Sinkó Ervinnek sikerült levezetnie a disszidens individuum képletét. Az individuum egyenlő a históriai és az egyéni lét összegével. Azonban: „Amint a história és az egész egyéni élet kettőssége tu­datossá válik, a kétszeresen bezárt, kétszeresen megszabott törvények által determinált ellentmondásos egyénben feltámad egy szabadság, egy imaginárius megváltás szükség­lete: ez az öntudata az egyént disszidenssé és mert disszidens, nosz­talgikussá teszi.”

Az utópia többé nem tágít az in­dividuális, honvággyal telített ön­tudat mellől. Ennek a disszidens in­dividuumnak megvan a maga, az emberiség történelmével párhuza­mosan tartó fejlődése és történel­me, mely a másik, a társadalmi; a politikai történelemben nem talál lehetőséget a megvalósulásra. Ez a vágy vallási eretnekségben, zené­ben, filozófiai, irodalmi művekben keresi a maga kifejezését. A nagy, a disszidens, utópisztikus honvágy a történelemtől előrekorbácsolt, a történelmet megelőző honvágy a maga individuális megnyilvánulá­saival teremti meg a szellemi kultú­ra külön szféráját. (Don Quijote út­jai, Fortinbras indulója.)

A disszidens individuum egzisztálását kutatja Sinkó elsősorban Miroslav Krleža és Ady Endre élet­művében (Miroslav Krleža műve, A poéta, aki, mindnyájunké, A véres mítosz, Ady Endre). Nagyon érde­kes lenne kimutatni, hogyan kerül ellentétbe a mítosz evvel a speci­fikus individuummal, hogyan vált a mítosz akadállyá, süllyesztővé, valójában szakadékká, azonban ez most lehetetlen, és nem is felada­tunk. A mítosz itt kétfejű sárkány, Fortinbras indulója, a norma győ­zelme, mégpedig nem a szó szerinti, a hétköznapi szóhasználat által szen­tesített normáé, hanem valamely imaginárius és emberhez méltatlan logikai paragrafusok szerintié, a mítosz logikájáé. A Fortinbras in­dulója és a mítosz között levő kü­lönbség optikai csalódáson alapul; mindkettő elevenen életbe vág és véres. Az egyik inkább lelki struk­túrákra épít (Shakespeare), a má­sik, ezen kívül, szociális viszonyla­tokban is megmutatkozik (Don Quijote).

III.

A goethei művészetszemlélet vilá­gát Anatole France-ék kiemelték sarkaiból, és azóta lényegében ez a kimozdított glóbusz uralkodik. Az Anatole France-i ruha azonban min­den finomsága ellenére is szétfosz­lott, Epikurosz kertje elhervadt. Tehát Sinkó Ervin olyan ruhát sza­bott, melyet egyelőre lehetetlen ki­nőni, úgyhogy munkájának virágba-borulása mégcsak ezután várható.