Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

1. évfolyam 1. szám

APOLITIKUS-E AZ IFJÚSÁG?

1965. január 15.

A sajtó fennen hangoztatja, a véleménykutatások igazolják, kor­mánykörökben pedig megelégedés­sel veszik tudomásul: a francia közvélemény egyre inkább elfordul a politikától, depolitizálódik. A fia­talság pedig nemcsak a pártoknak, hanem az eszméknek is hátat for­dít. Egyetlen bálványa a technika, s az anyagi jóléten kívül másra nem gondol.

Jean-Paul Sartre tiltakozik ez el­len a felfogás ellen. A Le nouvel Observateur c. lapnak adott nyilat­kozatában elismeri ugyan, hogy a politikától való elfordulás bizonyos értelemben a felszabadulást követő tizenöt évi feszültség, az indokínai s az algériai háború befejezése után valóban létezik. Ha azonban a há­ború előtti évekre gondolunk, sze­rinte a dolog egészen másként áll.

– A legtöbb fiatal, még ha nem is tagja valamelyik pártnak, hason­líthatatlanul jobban felfogja a poli­tikai valóságot, mint az én nemze­dékem. A politika nekünk valami egészen más volt. Ott voltak pél­dául egyrészt az olyan emberek, mint Simone de Beauvoir meg én, akiket ugyan távolról érdekelt a dolog, de nem sokat konyítottunk hozzá. Másrészt pedig ott voltak a kommunista párt tagjai, a hazafias ifjak, illetve a király rikkancsai s azok a derék fiatalok, akik szocia­listák voltak, mert történetesen apjuk is az volt. Voltak csoportok, viták, de senkinek – leszámítva talán a kommunistákat – sem volt világos elképzelése a politikai kér­dések lényegéről. A politikai elkö­telezettség legtöbbször erkölcsi el­kötelezettség volt csupán.

Gyökeres változások történtek a sajtóban is. Ma a legalacsonyabb színvonalú lap is több konkrét kér­déshez nyúl, mint a régi, komoly lapok. Hasonló a helyzet a politi­kában is. Az emberek sokkal job­ban értesülnek, mint egykor. A háború előtt ennek nyoma sem volt. A nagyközönségnek fogalma sem volt a gazdasági kérdésekről.

– Pedig a népfront idején, 1936-ban, a kérdést napirendre tűzték.

– Nagyon rosszul. A szociális kö­vetelések szintjén egyféle brutális tudatra ébredés formájában vetődött fel, s elsöprő erejű népi megmoz­dulásban nyilvánult meg, ez azon­ban a vezetők hibájából megtor­pant.

A probléma leplezetlen, egyedül helyes – osztályharc jellegű – feltárására, a középosztály iránti kí­méletből, nem merészkedtek. A ve­zérkar s a sajtó elfojtotta az ügyet. Azok a fiatalok, akiknek ez nagy­szerű alkalom lett volna a politikai iskolázottságra, a népfront – kellő elemzés, tájékoztatás s megfelelő irányelvek híján – csak egy érde­kes kalandnak tűnt. A néptömegek követelését „helyénvalónak” talál­ták ugyan, a francia társadalom alkatában rejlő alapvető indítékokat azonban képtelenek voltak fel­ismerni.

– Lehet, hogy az emberek kevés­bé voltak tisztában a dolgokkal, de hitük erősebb volt. Ha kellett, ve­rekedtek.

– Igen. Érzelmi és erkölcsi okok miatt. A Sacco- és Vanzetti-ügy idején két ártatlan ember halála miatt tízezrek vonultak fel, jóllehet a dolog homályos politikai hátterét nemigen értették.

Rosenbergék kivégzése ellen 1952-ben kevesebben tiltakoztak. Ez igaz. De azt sokkal jobban tudták, miért verekszenek. Tudták, hogy nemcsak két ártatlan haláláról van szó, hanem azt is, hogy Julius és Ethel Rosenberg kommunista, és ezért ítélték őket halálra. Az ügy politikai jelle­gét jobban felfogták azok is, akik nem verekedtek.

– Jobban felfogni a dolgok lénye­gét, de tettek nélkül, mégiscsak a politikától való elfordulást, depolitizálódást jelent.

– Ez igaz. De tudnunk kell, med­dig terjed ez a politikamentesség, s nem szabad összetéveszteni az ér­dektelenséggel, a szenvedélytelenséggel, amivel tagadhatatlanul szá­molni kell. A fiatalok, akiket isme­rek, talán nem olyan forrófejűek, mint az egykoriak, de nagyon meg­lep, hogy politikailag velem egy szinten állnak. Kiindulási pontjuk azonos azzal, ahova én jutottam el. Nem tanításért fordultak hozzám, hanem hogy egyenrangú félként vitázzanak velem. Éppúgy tisztá­ban vannak, mint én, a gazdasági kérdésekkel vagy a fejletlen orszá­gok helyzetével, s egy egész élet áll előttük, hogy építsenek arra az alapra, amelyen én állok.

Márpedig az értesülés sohasem lehet teljesen passzív. Fokozott szen­vedély kell ahhoz, hogy mindent el­olvassunk, mint ők teszik, érdek­lődjünk Burundi vagy Malaysia problémái iránt. Húszéves korom­ban nekem, esküszöm, eszembe sem jutott azzal törődni, ami egy ázsiai országban történik. Rá sem gondol­tam, hogy az minket is érinthet. Az ilyenek persze ma is kisebbség­ben vannak, de azért jócskán akad belőlük, összehasonlíthatatla­nul több, mint harminc évvel ez­előtt. A főiskolások egyesülete pél­dául igen jelentős politikai felvilá­gosító központ, amely legalább száz­ezer olyan egyetemistát tömörít, akik tisztában vannak azzal, hogy ami a világ legtávolabbi pontján végbemegy, hatással van az ő éle­tükre is.

Igaz, mentségünkre szolgálhat: a mi időnkben sokkal kevésbé volt szembetűnő a történelmet formáló események közötti összefüggés. Ma már tudjuk, hogy a világ bármely táján jelentkező tűzfészek – Ciprus, Kuba, Kongó – a világégés vesze­delmét rejti magában. A kapcsola­tok szorosabbra fűződése a háború óta az egész földkerekségen, tehát mindannyiunkban, mélyíti a politi­kai tudatot.

– Ennek a világméretű együvé tartozásnak tudata a tehetetlenség érzetét válthatja ki. Hogyan befo­lyásolhatnánk, ami Kínában, Orosz­országban, a tömbön kívüliek tábo­rában történik?

– Ez a kelepce. S a sajtó min­dent elkövet, hogy beleessünk. El­áraszt, s valósággal agyonnyom ben­nünket olyan események tömkele­gével, amelyekkel szemben tehetet­lenek vagyunk. A fiatalok volta­képpen ezt gondolják: „Rendben van, a világ két táborra szakadt, a tömbön kívüliek ébrednek, de nem mi mondathatjuk le Hruscsovot, s nem tőlünk függ, Johnsont vagy Goldwatert választják-e meg. Hol van tehát a helyünk? Sehol. A tá­voli szemlélődésen kívül mást nem tehetünk”. Abban a pillanatban az­tán, amint az embereket sikerül meggyőzni, hogy a felismerés hatás­talan, ez a tudat a cselekvés tehe­tetlenségével azonosul. Sok ilyen embert ismerek. Semmit sem tesznek, de szenvedélyesen érdeklődnek minden iránt. Azt mondják maguk­ban: „Én legalább tudni fogom, mi­ért döglök meg, ha atombomba robban!”

Tagadhatatlan, hogy ez olyan té­nyező, amely a politikától való el­fordulásra késztet. De mi a poli­tika? Szerintem nemcsak állásfog­lalás vagy – a körülményektől füg­gően – állásfoglalás nélküliség, ha­nem az egyén velejárója. Társadal­munkban politizálunk vagy sem, be­leszületünk a politikába. A társa­dalmi tényektől független egyéni vagy családi élet nincs, következés­képp minden ember – ha másért nem, magánérdekből – hat, s hat­nia kell azokra az erőkre, amelyek­től ennek alakulása függ. Akár so­dortatja magát az eseményektől, akár irányítani próbálja azokat, szükségképp kollektív hatással van rájuk, amely egyéniségének növek­vését, szocializálódását jelenti. Az ifjúságot azonban megfosztották a tudattól, hogy világviszonylatban tehet valamit, anélkül, hogy megmagyarázták volna, mit tehet saját hazájában.

Ez pedig nem véletlenül van így. Azt állítani az ifjúságról, hogy há­tat fordít a politikának, annyi, mint kívánni, s dolgozni azon, hogy így legyen. Az, hogy a fiatalok érdek­lődése csökkent a politikai harc iránt, ALIBI arra, hogy még jobban eltérítsük őket tőle.

Ennek két módja van. Az első a propaganda, amely sajnálkozást mí­melve fáradhatatlanul egy kiábrán­dult, cinikus, politikailag felesleges és tehetetlen fiatalságról beszél. Az ily módon elébe tartott tükörben végül a fiatalember felismerni véli önmagát. Ezt mondja: „Ha a többi­ek is ilyenek, valószínűleg én is ilyen vagyok”. Meg kell engedni, ez rendkívül jól megszervezett propaganda. A másik módszer a gazdasági mesterkedésre támaszkodó misztifikáció. Franciaországban pél­dául a „Yé-Yé” jelenség felhasználásával a fiatalságból fogyasztó­réteget akarnak formálni. S tekint­ve, hogy ma több zsebpénzt kapnak szüleiktől, mint azelőtt, sajátos ter­mékekkel árasztják el őket. Például a „Salut les copins” és a „Chou-chou”-hoz hasonló lemezek milliói­val, azt a látszatot keltve, hogy ezek az ő termékeik. A valóságban a kor­mány és a papák mindezt gondo­san ellenőrzik. Az „Éjfélig tánco­lunk” s a „Várj, még fiatal vagyok”-féle dalokra gondolok. Miért csak éjfélig, s nem reggeli négyig? Nem a fiatalok döntöttek így. Bá­tortalan próbálkozásuk mögött is az apai tilalom rejlik. S ki dönt arról, hogy a szerelmes kislány még gyen­ge a szerelemre, ha nem anyja, aki megtiltja, hogy nélküle menjen szó­rakozni? Várj: még csak tizenhat éves vagyok. Ha majd tizennyolc leszek, megesküszünk, s lesz tőled négy gyerekem. Az ilyesféle ártat­lan, kis hetvenkedés, tehát a fiata­lok apuka és anyuka által ellen­őrzött lázadása. Az énekesek sza­badlábon levő fenegyerekek.

Persze, ez nem mindig sikerül: az igazi fiatal sokkal öntudatosabb. Előbb-utóbb rádöbben arra, hogy bálványai elárulják a papák javára. A látszat kedvéért néha ugyan meg­engedik nekik, hogy összetörjenek néhány széket, s üvöltözzenek vala­melyik hangversenyteremben. Ilyen­kor az az érzésük, hogy forradalmi dolgokat művelnek. A valóságban lóvá teszik őket.

– Legyen akár ez a propagan­disztikus misztifikáció vagy vala­milyen mélyebb kiábrándultság kö­vetkezménye, tény, hogy a fiatal­ság ma elfordul a politikai harctól. Várható-e valamilyen változás eb­ben a tekintetben?

– Már mondtam, hogy a politika állandó tényező. Nekem az a meg­győződésem, hogy a fiatalok politikamentessége nem egyéb csalóka lát­szatnál. Alapjában véve a tisztán­látás hiányára vall. A fiatalság mindig egy öreg társadalomba szü­letik bele, ahol a helyek már fog­laltak, tehát esélye már az indu­lásnál szükségképpen kicsi. Ez min­den társadalomban így van. A fia­talember mindig szembe találja ma­gát ezzel, mert a fiatalság maga is harc. Hogyan fog reagálni? Vala­mikor, ha apja kihozta sodrából, felcsapott baloldalinak. Egyszerű és romantikus megoldás volt. A baloldal azonban elvesztette varázsát, s mivel a jobboldal sem valami von­zó, a cinizmus felé hajlik. Ablakot tör, vagy esetleg verekedik kerék­párlánccal. Ez is politikai cseleke­det, bár nincs tudatában. Ezt je­lenti: ,,Össze akarom törni ezt a társadalmat, amely nekem nem akar helyet adni, ember akarok lenni”. Betemetkezhet a családi életbe is, mondván: „Engem első­sorban a családalapítás és egy jó szakma érdekel”.

Ez a politikamentesség azonban nem azt jelenti, hogy ebből a fiatal­emberből kiölték a politikai harc iránti fogékonyságot, hanem hogy sikerült azt eltompítani benne. Az ifjúság ilyen értelemben potenciális politikai tényező, amelyet segíteni kell követeléseinek tudatosításában. Nem azt kell mondani neki: ,,A po­litika iránti közömbösség nagy hi­ba”, hanem: „Akaratotok ellenére is politizáltok. Éppen ez az állásfog­lalás, politikamentesség s meghátrá­lás teszi lehetővé a »felnőtt« ki­sebbségnek, hogy olyan politikát folytasson, amelyet ti nem akartok. Nem arról van szó, hogy porondra lépjetek – már ott vagytok, akarva, nem akarva –, hanem hogy ki­mondjátok s megvalósítsátok, amit valójában akartok.”

A politika iránti tartózkodás tehát nem valamilyen magától adódó tény, hanem az állam, a nagyipar s a kereskedelem propaganda-appa­rátusával megvívott harc következ­ménye. A baloldal feladata ma az, hogy megszervezze az ellentáma­dást.

(L’alibi, Le nouvel Observateur, 1. sz. Ford. Krizsán Imre.)