Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Allen Grossman
A semmiből
Folyami mondóka
Nur in dem Fluss der Gedanken und des Lebens haben die Wörter Bedeutung
2012. június 25.
I.
A semmiből! Hét, vagy még több nyelven
szóló lant! Mi ez? A lélek? Már látom.
Mint vas vagy óceán (utunk közös végcélja)
árad lábainknál, a maga útján számtalan
ütemben, amint a gondolkodás sürgető,
és néha gyors, ám lassú leggyakrabban.
A kútból tör elő, a mélyből, a mocsár
kék trónusából talajvíz duzzad, árad, majd
apad – forgatja a prófétai malmot, lapátjai
közé hullva: „Nem a te dolgod a munkát
befejezni, de nem is vonhatod ki magad
alóla.” Azt mondja, „Ó, lélek! A nap rövid.
A munka sok. A munkások fáradtak. A ház
gazdája sürget” – mint a gondolat. Nézz fel!
A malom fénye elhomályosul, pislákol és kialszik.
A lapát akadozik, ráng, majd megáll. A fonál
gubancolódik és szakad, mert a folyó áramát megakasztja
egy tetem, mely a rácson fennakadt. – A sötétben
II.
a vizek beszélnek – az elme ősi szokása
számos nyelvben szólítani a munkát.
Az áramlat közepe balról jobbra halad,
ékesszóló (méltóságteljes, fénylő és vak):
hordozza életünket – nappal a közönséges dal;
éjjel az anyanyelv, tágas hajója
a fénynek („Sose hal meg”, „Sose hal meg”). Nézz le!
A part mentén a fő áram iránya
visszafordul. S a víz felfelé folyik
kis galaxisokban, mint faliórák gabalyodnak
a gyökerekbe, sárba, megállnak, elindulnak
s megállnak szemünk előtt, az idő hatalmas
elbeszéléseit mesélve: „Óriás hajósok jönnek
és mennek.” Az órák fölött kis ködök növesztik
magukat, mint holdviharok. És köröskörül
eső hull, gyengéd szél hinti szét,
szólván a víz fénylő anyagának nyelvein:
„Tudjuk, milyen az élet gyengéd szélben,
III.
magvető kéz alatt. Tudjuk, milyen az élet viharban,
hurrikánban. De ott, az ismerős viharok mögött
egy másik vihar kavarog, mit nem mérhetünk semmihez.”
Hét nyelven beszélő lant, te! A hullámokon át
ugyan mit kiáltanak a hatalmas hajósok?
Hogy üdvözlik egymást? „Hahó!” – így szól
az egyik; „Hahó, fantom! Mitől fél ez?” „A munka
nehezétől”, hangzik (a semmiből) a válasz:
„A közelgő háború, a sötétedő óra,
s a zsidó Istentől-elhagyottsága.”
Így szólván, a fantomok eltűnnek, ki-ki hajtva
a maga csónakját, az erősebbik fel, a trón felé,
a másik lefelé, ereszkedvén alá
jobb oldalunkra, ahol a malom áll.
„Hahó, fantom!” (ez az utolsó kiáltás). „Mi az üzenet?”
„Amíg Ő az Isten” (ez az utolsó válasz), „addig számkivetettek.
S épp annyira számkivetettek, amennyire Ő az Isten.
Amikor Ő megszűnik Istennek lenni, megvigasztaltatnak,
IV.
s örökre eltörlik a könnyeket szemükből,
örökre elvesznek.” Így vonulnak az óriás
hajósok a kihunyó fényben, a fényről szólva,
s mit a hullám visz, mit a malom sző
akkor és most, most és ezután: a lélek
ítélete. Valóban így hangzott a nemes
hírhozó beszéde, kinek hatalma
a trón Urától ered, a biztos tróntól.
A lélek ítélete világot világosít!
„Hahó, zsidó! A fény körülveszi a víz
ragyogó anyagát. A fény kiterjed, körülvesz,
túlárad. Siess hát, míg igaz,
te bolond! Hiszen az ismerős vihar mögött
egy másik vihar támad.” – De most egy tetem
a rácson eltorlaszolja a lélek finom anyagának
áramlását. Megáll. Nem dolgoznak a malomban.
Az üzemanyag, mely a prófécia szövőszékét
hajtja, nem kap meghajtó erőt, és nem sző
V.
sorsot. – A trón alatt egy asszony hullat könnyeket,
hatalmas vihart álmodott, mikor a test fölébred,
hogy megtalálja igazán a testet; vihart, az általunk
ismert vihar mögött, mit nem mérhetünk semmihez.
Az asszony elsodródott s napfelkelte előtt
belefulladt a semmiből jövő hatalmas áradásba,
s a malom elsötétült, megállt a prófécia lapátja,
a zsidó álma. Az áramlat ezért néma
a nép között, halkan merül az óceánba,
mely úti célunk. Az óra üt,
de nincs munka. A munkások fáradtak.
Semmi nem történik. Egy tetem van a rácson,
és félelem a szívben. – Az egyik óriás hajós
(Leichenträger) száll alá, felszabadítani a rácsot,
s elkezdeni a szövést. A másik a trón alatt
áll, és hallja ezt a hangot és amazt
(az eszme anyagának áramlata vezeti a munkát)
a kezdetnél, ahol a vizek beszélnek...
VI.
Ó, hét, vagy több nyelven szóló lant!
A tökéletesség (mint mondtam másutt)
legyen a folytatásban. A sötétben a gyerekek
megcsomózzák a szálat, újraindítják a szövőgépet.
És figyelnek minket. Ez igaz, igaz, igaz, igaz.
Minden gyereknek kék a szeme – mindnek –
és néznek ki a semmiből. Mit mondhatnék!
Mit tehetünk? A világ értelme
a zsidó ellenében készült.
A hajós felemeli a tetemet, a vihar maradékát.
A malomfények pislákolnak, s újra felvillannak.
A folyók folynak. Nem tudom sokáig visszatartani,
ahogy elfolynak a magvető keze alatt,
az esős szélben. Az éjszaka leszáll. „Hahó, zsidó,
töröld el tristiád. Itt jő a semmiből
– épp időben – a fény tágas hajója. Figyelj!
Fedélzetén a zenekar egy dalba kezd:
»A Világ Értelme«. Az anyanyelv!”
Ajánlás
Ó, hét, vagy több nyelven szóló lant!
A folytatás, mi tagadás, ismeretlen.
„Ismeretlen” – épp e szó idézi fel a hajnalt:
hol az asszony örökre eltűnt fájdalmában,
a szörnyű vihar meredek lépcsőin lépdel
magasra fel! – a mocsár kék trónjához,
hol megkezdik zuhanásuk az életfeltételek
(„A fény csak a mi világunkban látható,
csupán sodrásában az érzéki léleknek”).
Lefelé sodor, több löketben, a malomhoz,
s aztán az óceánhoz – utunk végső állomása.
Mit tudok? A rácson a testet,
mely megállít lapátot, szakít fonalat,
melytől kihuny a prófécia lángja, s lefékezi
áramlatát az anyanyelvnek... ez a
képzelet zsákutcája („Imádd a trónt és
tisztítsd meg a rácsot. Dolgozz, zsidó,
míg tart a fény”) – és minden dalnak kezdet.
SZÁNTÓ T. Gábor fordítása