A zanzásított mese

Ladik Katalin: Mesék a hétfejű varrógépről. Symposion könyvek 53., Forum, Újvidék, 1978.

1979. január 2.

Karl May és James Fenimore Cooper ugyan a fejvadász-trófeák közül csak a skalpolás nemes művészetét ismerteti (amelyet Talpraesett Tomék legutóbb szkalp-ra magyarítottak), de vannak bennszülött törzsek, amelyek már némi háziipari kezelést is igénylő módját fejlesztették ki a győzelmijelvény-viselés rítusának. Ezek nem elégszenek meg a puszta hajzattal, nékik az egész fej kell. De mivel egy tekintélyesebb termelékenységű kobakvadász számára komoly nehézségeket jelentene az övén csüngő fej-erdő viselése, a fegyverzet tökéletesítésével együtt a törzs kénytelen volt kidolgozni egy gazdaságosabb térkihasználási technikát, amellyel az áldozat-fejek öklömnyire zsugoríthatok össze. Az így kikészített fejeket nevezik zanzá-nak. A világutazók és etnográfusok, akiknek volt szerencséjük megcsodálni a primitív civilizáció eme alkotásait, szükségesnek érzik megemlíteni, hogy a felület csökkenése miatt a zanza töppedt, öreg arcvonásokat nyer és némileg hasonlatossá válik egy koraszülött fejéhez.

A bennszülöttek bizonyára minden viszolygástól mentes műgonddal végzik a fejek kiürítésének és preparálásának gondosan kikísérletezett műveleteit, akár a fáraópreparátorok, csakhogy míg azoké kegyeleti cselekedet volt, addig e bennszülöttek – szöges ellentétben ezzel – puszta tárgyként használják fel az emberi fejeket jelképteremtő, totemisztikus-rituális gondolat- és hitviláguknak hangot adó primitív művészetükhöz.

Nem hinném, hogy e közösség tagjai közül bárki is az emberi fej korrekciójának tekintené a zanzát. Meggyőződésem, hogy mindegyikük a saját nyakán viseltet véli a legtökéletesebbnek. A zanzának az áldozatul esett emberrel csak annyi kapcsolata van, hogy a felette aratott győzelemre utal vissza: annak, vagyis az erőnek, a hatalomnak a jelképe, bizonyítéka. Valamilyen módon tehát a győztest, a fej viselőjét fejezi ki.

Ladik Katalin meséi nem mesék. Nem is egyszerűen mese-kivonatok, mert nem ismertetnek célirányos, katarzishoz vezető cselekményt, és a tanulságot is elmulasztják leszűrni. Ladik Katalin meséi preparált mesék, mese-zanzák. Mit hagyott meg a zanzatrófeás fejvadász áldozata fejéből? Azt, ami azt számára fejjé tette, az arcát. Kidobta a koponyacsontot, kidobta az agyvelőt, mert ezek funkciója nem érvényesült közvetlenül. Sőt, a halál beálltával az agyfunkciók ténylegesen is megszűntek. Az elejtő azonban erről vajmi keveset is tud. Az arcot viszont látja, és az olyan, mint azelőtt, amíg a viselője élt. Csakhogy emberünk jelképet akar csinálni belőle, ezért füvek főzetébe áztatja, puhítja, zsugorítja, majd napon megszárítja, száraz füvekkel keményre tömi és övére erősíti. Az arc megtöpped, megbámul, ráncok lepik el. Ez az arc már emberünk kezeműve.

A népmese, a mese mára már hamissá vált. A története hosszadalmas, nehézkes, kicsinált, hazug, a tanulsága lapos, atyai és ellenszenves. Noha az iskolában még a nép vágyainak kifejezőjeként, a népiélek tükreként sulykolták belénk „meséjét” és tanulságát, valójában csak a művészi eszközei, jellemző fogásai, fordulatai bírhatnak érdekkel még ma is. Részletekre széthullt tudatunk a mese túlontúl harmonikus egységét művészileg is képtelen már igaznak elfogadni.

Ladik Katalin meséi nem mesék. Nem is akarnak azok lenni. A mese számukra csak versalkalom, de nem közvetlen, mert költőjük nem mesét akar írni. Ezek a mesék kísérletként születtek meg annak idején, s eredményeket termő költészet lett belőlük, mert minden valamire való költészet egyben kísérlet is.

A népmeséből az eleven fordulatokat, a jellemző motívumokat párolta ki és elsajátította a jellegzetes népmesei modort. A babonák, hiedelmek, a vajákosság tudatbeszűkítését vállalta, hogy e látszólagos érzelmi naivitás igazolhassa érzékiségének felszabadítását. Nemcsak pajzán szemléletmódjában (majdnem azt mondtam, világképében) s itt-ott obszcén kiszólásaiban érzéki, hanem szóképeinek, távolról összehozott motívumainak tárgyiasságában is. Személyekről, tárgyakról, konkrét cselekedetekről beszél, jelzői is megfogható, érzéki tulajdonságokat fejeznek ki. Ezért lóg ki szófűzéseinek sorából egy ilyen szószerkezet: ketyegő lelkiismeret, mert ennek a jelentése nem ragadható meg és környezetében idegenül, bombasztikusan hat. Pedig másnál lehet, hogy bevett fordulat lehetne. Ladik Katalin meséi ennél magasabb szinten lendülnek át a valóságon túliba, nem a szavak jelentéstani szintjén, hanem az egyes mondatok közlései között támadó feszültség révén, a közlésekben kifejezett tárgyias cselekmények, történések váratlan logikájú, vagy a logikát teljesen nélkülöző kapcsolódásában. Legfeljebb csak a szójátékban fordul elő, hogy a szöveg már a szóban átlépi a tárgyiasság korlátját, de akkor is a szóalak, a tárgyias forma inspirálja. A mesei cselekmény tárgyias motívumai közé azonban itt-ott furcsamód nemmesei, modern köznapi tárgyak keverednek, egy csavarhúzó, egy villanyégő, egy varrógép, aztán sáskák, miközben a modor megmarad meseinek, ezért a többi motívum nem veti ki maga közül ezeket a tárgyakat, de hírtartalmuk az idegen miliőben felfokozódik. Ennyire széthúzó elemeket összefogni kell hogy legyen egy átfogó, sodró ihlet, amely sorba állítja a töredékes motívumokat. Kierőszakolni szabad automatizmussal ezt aligha lehet, mert nem nélkülözheti az érzelmi-tudati konstellációba sűrített koncentrációt. Amikor ez a koncentráció lanyhul, elhidegülnek egymástól a motívumok és csörömpölve hullnak egymásra. A jó Ladik-mesét a hangulat egységében fogant lelkesedés fűti, viszi egy eleven mesélőkedv sodra, a lelkesedés forrása azonban rejtve marad a szemünk elől. Jó példa A furfangos kanász című mese.

A furfangos kanász

Jött haza a Nap. Megrázta magát, magas, sudár, fehér hajú öregasszony lett belőle. A kis kanász pedig addig fonta a kötelet, míg lába közé nem kapta az öregasszonyt.

– Itt öt láb van, az összesen nyolc. Két disznónak pedig nyolc lába van! – kiáltott fel a kanász.

Egy ilyen mese olvastán az az érzésünk támad, hogy egy csupa-poén történetet hallottunk: érezzük, hol vannak a csattanók, de nem érthetjük őket, mert rajtuk kívül mást – előzményt, magyarázatot, előkészítést – nem kaptunk. Azonban mint a zanza minden ránca, úgy a versnek minden fordulata is hangsúlyossá vált, s ez az, ami a Ladik-mese költői jelentését nyomatékossá teszi.

Amikor ki-ki skalpolt, mások meg még csak nem is öltek, Ladik Katalin felfedezte magának a zanzát, és kitartott mellette. A vele indulók közül a legmonolitabb világot építette ki zanzáiból, kerek és teljes ciklussá rendezve őket. Ha nem tudnánk több médiumot segítségül hívó látványos kísérleteiről, már-már a köldöknézés buktatójától, a zanza-szenvedély férgétől féltenénk.