A tiltakozókról

Szeretném, ha elmondaná, mit gondol a fiatal tiltakozók új nemzedékéről, illetve szeretném tudni, miért hallgat róluk szándékosan.

2008. november 3.

Számomra úgy tűnik, hogy nincs nagy szükségük a kultúrára, nem tudom, hogy azért-e, mert már nagyon okosak, vagy csak nem érzik szükségét... Nincsenek saját költőik, íróik, művészeik... Vagy legalábbis úgy viselkednek, mintha természetes lenne számukra, hogy nem tartanak rájuk igényt. Azt hiszem, állíthatom, hogy a mai fiatalok határtalan nyugtalanságának az egyik oka éppen az a tudatlanság, amiben örömüket lelik; sőt, inkább a tudatlanságnak egy fajtája. Valójában még a diákmozgalmon, tehát az „aktivista intelligencián" belül is - noha teljes mértékben magukévá tették a politikai és ideológiai művek szellemét - félreismerik az igazi kultúrát, sőt, nem is vesznek róla tudomást. A diákoknak ez a csoportja nem szereti a kultúrát. Meggyőződésem, hogy nagyon kevesen olvasták Proustot például, vagy a klasszikusokat, a kortárs írókat... legalábbis Olaszországban. Lehet, hogy Franciaországban ez az agresszív tudatlanság nem annyira érzékelhető.
De szeretném, ha tévednék... azt hiszem, hogy a fiatal tiltakozók legfontosabb jellemzője, hogy kulturális téren „alulfejlettek"... Ebből fakad, hogy egyfajta ideológiát gyártanak a saját tudatlanságukból: a (szervezésre vonatkozó) „pragma" mitizálása, ami ebből származik, éppen az a magatartás, amit a... neokapitalizmus megkövetel: egy jó technikusnak nem kell törődnie a múlttal; csak a „cselekvést" kell szeretnie. Saját kultúrájuk lerombolása közben a tiltakozók formátlan tömege lerombolja a polgári társadalom kultúráját: és ez az, amit ma a polgári társadalom éppen akar.

Hogyan lehetséges, hogy néhány szélsőséges kisebbség az azonnali cselekvés erőszakosságával pótolja az ismereteket és a kultúrát? A tudatlanság valóban a „vad" tiltakozás legideálisabb feltétele? A cselekvés érdekében el kell égetni a könyveket?

Semmit nem akarok állítani. Feltételezem, hogy bizonyos, kulturális szempontból fontos központok általam is érzékelt elhanyagolása annak köszönhető, hogy a fiatalok szemében a jelenlegi kultúra elérte telítettségének legmagasabb fokát. A fiatalok tudattalanul ezt a „sűrített" kultúrát utasítják el.

Mit ért pontosan kulturális telítettség alatt?

Miért érte el a kultúránk ezt a telítettségi fokot? Mert a preindusztriális és a paleoindusztriális világ mintájára formálódott. Ideáljai többé már nem alkalmasak a modern létezés feszültségei, imperatívuszai számára, mivel a neokapitalizmus nem fogadja el azokat. A kapitalista világba valószínűleg minden számítás nélkül belépő fiatalok durván utasítják el azokat az értékeket, amelyek érvényesek voltak a paleokapitalizmus vagy a hagyományos kapitalizmus rendszerében. Látszólag tehát ez ellen a neokapitalizmus ellen harcolnak, de valójában, tudtuk nélkül, elvetemült igényeinek engedelmeskednek.
Ez mechanikus reakció, automatikus válasz, és csak nagyon ritkán elmélyült vizsgálódás eredménye. Úgy tűnik, hogy mindezek a tiltakozó mozgalmak, akár a diákok szervezik, akár mások, valójában az emberiség történetében megjelenő egyszerű zárójelek. Manapság a történelem egyetlen cél érdekében működik, és ez a földgolyó teljes iparosítása. És hogy ezt a történetet a különböző csoportok, területi, geopolitikai sajátosságok és tevékenységek mennyire árnyalják, csak később lehet majd megállapítani... de az emberiség magasabb szempontból nézve egyenesen halad a teljes iparosítás és a földgolyó egyetemes technológiai uralása felé.

De nem éppen ez az egyformaság, ez a programozott útvonal az, amit a fiatalok a felkelésükkel elutasítanak?

Szóban. Szavakkal igen, hogyne, a fiatalok valóban elutasítják ezt a standardizálódást. De számukra lényegében elég, ha elszakadnak a kultúrától, máris a hasznosság elve alapján cselekszenek, belenyugszanak abba a helyzetbe, amelybe a rendszer is integrálni igyekszik őket. Ez a probléma gyökere: olyan fegyvereket használnak a neokapitalizmus ellen, amelyek valójában az ő márkajelét viselik, tehát csak arra valók, hogy uralmát megerősítsék. Azt hiszik, hogy széttörik a gyűrűt, pedig nem tesznek mást, mint újraforrasztják azt.

Az elidegenedés (vagy csalás) eme stádiumában hol látható a kiút?

A kivezető út az emberi történelemben van. A jövő, amennyire tudjuk, nincs híjával a történelemnek. Noha történelmünk lehetséges vége az egész földgolyót felölelő iparosítás, ez nem zárja ki azt, hogy az ember jövője nem mechanikusan zajlik majd. A jövő előre látható, a történelem nem. Más szavakkal, a szociológusok egy csomó dolgot nagyon jól látnak előre: mi jellemzi majd az élőhelyeket, hány gombbal gyártják az alsónadrágot Németországban, esetleg azt is, hogy hány albínó gyerek születik... De a történelmi szempontból cseppfolyós jövő kicsúszik a kezükből. Azt nem lehet megjósolni.

Ön szerint tehát a történelem a maga cseppfolyóssága, megsokszorozhatósága és kombinációinak változékonysága miatt nem kerül a komputerek uralma alá? Nos, nem aggasztja az, hogy a kétezredik évtől való nagy félelem nem annyira ahhoz köthető, hogy az atombomba esetleg elpusztítja az egész földgolyót, mint inkább ahhoz a félelemhez, hogy a lehetőséget kizártnak, a reményt pedig megsemmisültnek látják?

Rengeteg megoldandó probléma van itt és most, Duflot! Itt és most kell élnünk!

A jövőtől való félelem mellett ott van a múlttól, a gyermekkortól mint a nevelés időszakától, a régi értékeket sulykoló tanulástól való félelem is. A fiatalok - úgy tűnik, hogy minden előző generációnál erősebben - legfőképpen a morális tények és a kialakított intézmények ellen lázadnak. Félnek a türelmetlenséget és az elidegenedést erősítő jövőtől, ugyanakkor gyűlölik a múltat, ezért lázadnak az idomítás és a családi hagyományok ellen. A lázadást azonban az azonnali harag igazolja, amelynek létezéséhez nincs szükség kulturális vonatkozásokra.

A kulturális vonatkozások valójában kibúvók, egyfajta ideológiai álcázás, a szemérem (vagy a puritanizmus) megjelenése. Mindazonáltal szeretném hozzátenni: a kultúra eddig mindig egybeesett a családdal. Eddig a fiatalok lázadása a kultúrán keresztül zajlott. Minden idők lázadói, a középkortól a szürrealistákig vagy a háború utáni egzisztencialistákig az atyai örökség kultúrájának keretében működtek. Most, a maiak tisztán és egyszerűen ezt utasítják el. Tudni sem akarnak róla. Rajta kívül állónak tekintik magukat... mint Kínában.

A pusztításnak ez a stílusa nem a keletkező halálvágy jele?

(Tekintetében ironikus villanás) Ez freudiánus magyarázat, ami szerintem a mai fiatal nemzedék egy bizonyos elitjére érvényes csak, azokra, akiket „haladóknak" nevezhetnénk. Azt hiszem egyébként, hogy a rombolásnak ezt a szükségességét bármilyen történelmi kor fiataljainak elit rétegében meg lehet találni. Amint egy elit megpróbálja a saját „kulturális forradalmát" az apák nemzedékével (az apákkal és azok szimbólumaival) szemben működtetni, azonnal áthatja a szorongás és a halálfélelem érzete. Tudnivaló, hogy az apák elleni lázadás mélységesen szadomazochisztikus aktus. Ez a komplexus leginkább az elitben alakult ki és nem az „osztatlan" tömegben, nem a fiatalok hatalmas, névtelen tömegében. Ez a „csendes többség", amely a tiltakozás nagyon is normális formáját gyakorolja, vagy gyakran semmit nem gyakorol, szinte soha nem is hallat magáról. A „tiltakozók" valójában nincsenek többen, mint néhány tízezren, a kivételt alkotják. Nem tudjuk pontosan, mi történik a többiekkel, azokkal, akik „ténylegesen" csinálják a történelmet.

Úgy, hogy beilleszkednek, ahogyan azt a társadalom történelmi értelemben előírja számukra.

De hiszen az emberi történelem, ma inkább mint bármikor, a beilleszkedés szükségességét jelenti.

Tehát az elidegenedés és az alávetettség az emberi fejlődés szükségszerű feltételei?

Én egy szükségszerű beilleszkedésről beszélek, arról, amit minden, a közösség életében részt venni kívánó ember érez. A közösségen belül és nem a közösség ellen kell megváltoztatni az életet. Ez feltételezi...

...a türelmet.
A türelmet, pontosan; nem szükségszerűen az engedelmességet vagy az alávetettséget...

Csakhogy az egyén mélységes szabadsága és az ipari társadalom imperatívuszai közötti konfliktusban az alávetettség győz. Érosz és civilizáció, szabadság és elnyomás olyan párosok, amelyekben mindig a halál kerekedik felül.

(A szakadék peremén érzi magát, habozik) Ön ismer olyan eszközt, amellyel a halál teljes egészében felszámolható?

Azt akartam mondani, hogy nem szabad kizárni már az elején minden felkelést, azzal az ürüggyel, hogy utópisztikusan működik.

Térjünk vissza Marcuse művéhez, az Érosz és civilizációhoz: ami engem leginkább megérint benne, a halál represszív jelentéséről szóló elemzése; ez jobban érdekel, mint voltaképpen az utópia...
Én is azt gondolom, hogy minden agrártársadalomban vagy paleoindusztriális társadalomban és a miénkben valószínűleg még erősebben, mint gondolnánk, a halálba való belenyugvás a hatalomnak való alávetés módszereként működik. Ebben az értelemben a vallásoknak radikálisan reakciós jellegű, elnyomó funkciójuk van, amennyiben a hatalomhoz való hozzászokást erősítik.
SZOKÁCS Kinga fordítása

Jean Duflot (szerk.): Pier Paolo Pasolini: Il sogno del centauro (A kentaur álma). 1969-ben és 1975-ben készült interjúk, Editori Riuniti, Roma, 1983

Pier Paolo Pasolini (1922-1975) költő, író, filmrendező, kritikus, esszéíró, drámaíró. Magyarországon mint filmrendező ismert, holott kiváló költő is, az olasz és az európai szellemi élet egyik legnagyobb alakja. A Kalligram kiadó jóvoltából irodalmi műveinek nagy része a közeljövőben magyar nyelven is olvasható lesz.

A Quindici című folyóirat először 1967. júniusában jelent meg, abban az évben, amikor a „Gruppo 63"* tagjai a fanói kongresszuson kimerültnek nyilvánítják a csoport korábbi céljait, az új írógeneráció létrehozását, illetve új elméleti diskurzusok kidolgozását, azonban új kommunikációs formákat szeretnének találni. A Corriere della Sera irodalmi rovatában rövid ideig megjelenhet ugyan a csoport bizonyos tagjainak néhány írása, a konzervatív értékeket képviselő írók (pl. Eugenio Montale, Alberto Moravia) nyomásának hatására azonban megszűnik ez a közlési lehetőség. A csoport tagjai szélesebb közönséghez kívánnak fordulni, mint a kor más avantgárd lapjai (pl. az Il Verri), így indul a Quindici. A lap a nevét Maurice Nadeau „La Quinzaine"-jától kölcsönzi. A szerkesztőség Rómában székel, a főszerkesztő Alfredo Giuliani, később Nanni Balestrini. Az irodalom csak a kiindulási pont, a folyóirat munkatársai között nem csak írók, hanem képzőművészek, színészek, orvosok és más tudósok is szerepelnek.

1967 és 1969 között tizenkilenc szám jelenik meg, több-kevesebb rendszerességgel, a lap nevétől eltérően, havonta. Megszűnésének oka az alapítók korábbi közös nézeteinek eltérésére vezethető vissza.
A bevezető szám első mondatai jól tükrözik azt a profilt, amit a szerkesztők képviselni szándékoznak: „Semmi sem felszínesebb azoknál a nyilatkozatoknál, amelyeket egy új lap indulásakor szoktak tenni. A „Quindicinek" nincs semmi nyilatkoznivalója, mivel az a célja, hogy részrehajló és ellentmondásos legyen. A „Quindici" reméli, hogy kétségeket fog előidézni és lerombolja a bizonyosságokat: azaz egyik egészséges eleme lesz a rendetlenségnek. Nem foglal el pozíciókat, nem tölt be hézagokat."

* 1963-ban, Palermóban alakult neoavantgárd művészi csoportosulás, amelyben részt vett többek között Nanni Balestrini, Alfredo Giuliani, Gianni Celati, Umberto Eco, Giorgio Manganelli, Giulia Niccolai, Edoardo Sanguineti, Adriano Spatola.