A SZOCIALIZMUS ÉS AZ ÉRTELMISÉG

Milyen az értelmiség helyzete napjainkban?

1965. január 15.

Sok félreértést kell eloszlatnunk. Ha az értelmiség némely eszméi nagyjából valóra váltak, vajon ezzel az anticipáció minden feladata örök időkre befejeződött? Úgy értve ezt, ahogy a világ a priori sem pozitív, sem negatív bírálatát értjük, a mindent, a reális mércéjével mérő bírálatot. Mérni kell pedig – miként Marx véli – a valóságot az eszmével, és nem csupán az eszmét a valósággal, mert a filozófiának éppúgy világivá kell lennie, mint ahogy a világnak filozofikussá. Ez az aforizma tartalmazza az értelmiség valamennyi mai feladatát. Az elmélet kérdése ugyanis, a honnan, a hova, a miért továbbra is megmarad, megmarad pedig az ember emberi kérdésének mindaddig, amíg a történelem fennáll. Ezért nem oldódhat fel az elmélet az ideológiában: ennek pedig legvégső oka abban rejlik, hogy nem oldódhat fel semmiféle gyakorlattá. Az elmélet megmarad a gyakorlat feltételének egy bizonyos dialektikus viszonylatban, dialektikus terpesznek a valóság felé: az eszme és a világ nem szűnnek meg szemben állni egymással a közvetítés nyílt folyamatában, a megszüntetés nélküli folyamatban, gondoljunk akár absztrakt, akár dialektikus megszüntetésre. Ezért nincs a gyakorlat és az elmélet között semmifele absztrakt azonosság, sem pedig az értelmiség és a politika kozott, s nem is lehet. A szellem viszonylagos függetlenségének mindig meg kell maradnia, és ezért minden szellemi, minden értelmi munka tartalmaz ugyan meghatározott politikai velejárókat, sőt még színvallást is igényel, s ennek az értelmiségiek tudatában is vannak, de a szellemi alkotást nem lehet kiegyenlíteni a politikával. Az ellenkezőjét, azaz azt, hogy a politikát sem lehet szellemi munkává feloldani, talán senkinek sem kell bizonygatni.

A szellem világa másban is különbözik a politikától: éppúgy, ahogy az értelmiség képtelen kielégíteni a politikát, a politika sem elégítheti ki az értelmiséget. A törtenelem nem csupán a jelen, a lehetőség nem csupán a valóság, az igazság nem csupán a pontosság. Mindezek különböző dolgok maradnak nem holmi rossz végtelenség ertelmében, hogy végül is valamiképpen közvetlenül találkozzanak és szűnjenek meg mégis, hanem úgy, hogy a történelem nyílt folvamatának dialektikus mozzanataként egymással szemben is álljanak. Ezért lehetetlen, hogy a politika és az értelmiség ne maradjon meg baráti összetűzésben: a Raison d’État és a Raison de l’Historie!

Vannak bizonyos feltételei az értelmiség és mások – ide értve a politikusokat is – közötti nyílt eszmecserének, de nem feltétlen megegyezésének és unalmas egyetértésének. Csak e feltételek kialakulásával nyílik meg az értelmiség távlata általában, külön pedig a szocializmusban, mint az újba hatoló mozgásban, a szellemi és minden más munkának, ezzel együtt az értelmiségnek, mint szellemi bérmunkásságnak tudatos túlhaladási törekvése közben.

Ezek közé tartozik mindenekfelett az elmélet és a gyakorlat, az anticipáció és az etablírozás, az eszmék fellelése és véghezvitele szféráinak okvetlen megkülönböztetése.

Továbbá meg kell békélni az értelmiség eszméinek élenjáró szerepével, ez a szerep mindig megvolt, nem a világ sorsává izmosodó szocializmus általános tendenciái mellett vagy ellenére, hanem azok keretében. Az értelmiség, sohasem lévén osztály, olyan helyzetben leledzik, hogy folyton, újólag kénytelen az eszméknek ezt az élenjáró szerepét kiemelni és a világi princípiumhoz kötni. Az értelmiségnek nem kell politikai élcsapatnak lennie, nem szabad erre igényt tartama: az értelmiség nem is lehet sohasem politikai élcsapattá világi létének természete szerint, noha bizonyos (nem éppen átütő erejű) értelmiségiek nem mindig állnak ellen a hatalom kísértésének, úgyhogy az értelmiségiek körében is rábukkanhatni politikai ambíciókra, miként a tapasztalat világszerte, végtére persze nálunk is mutatja. Ez azonban, ha nem is a legveszélyesebb, de a legrosszabb út, amelyet az értelmiség választhat: ez az út árthat a szellem szférájának, nem is szólva arról, hogy a világnak ugyan sohasem használt. Viszont megmarad az értelmiség számára a szellemi élcsapat szerepe. Ha napjainkban a munkának az automatikus funkcióban való elenyészése révén fennáll a tendencia: az osztályok olyképpen pangjanak el, hogy nem humánus közösséggel vagy emberséges társadalommal haladjuk túl őket, hanem a „tömegtársadalom” szürkeségével, akkor az értelmiségnek nemcsak hogy nem kell megbékélnie ezzel, hanem talán a történelemnek ebben a pillanatában kap első ízben új szerepet: a világ elméleti-szellemi bírálata ismét úgyszólván elsődleges módja lesz annak, hogy azt, ami van, felülmúljuk.

Aztán meg felbukkan előttünk a közvélemény: ez nálunk még csupán csírájában van meg. Csak a nyilvánosság médiumában lehetséges a gondolat fennmaradása, saját elképzelésünk védelme és a máséval való megütközés. Nem színfalak mögött, nem telefonbeszélgetések révén. A szabad elhatározás – anélkül, hogy pontosan kiszámítottuk volna álláspontunk nyilvánításának gyakorlati következményeit – nem mellékes, hanem épp lényeges a szellem fennmaradása érdekében. Viszont az egyik félnek ez a szabad elhatározása egyúttal múlhatatlanul megköveteli a másik fél, a különböző állásponton levők szabadságát – anélkül, hogy bárki más közvetítené álláspontjukat – annak érdekében, hogy a gondolat csataterén mindenről érvvel foglalhassunk állást.

Különösen pedig a (társadalmi és szellemi) közintézmények helyes működésének mozzanatát kell a szabad szellemi alkotó tevékenység előfeltételeként kiemelni, mint az egyéni és az általános közvetítésének mozzanatát a szocialista demokrácia rendszerében. Nem elegendő ezeknek az intézményeknek valamely absztrakt lehetősége, hanem mindenkori valóságosságuk. Például a kritika joga és szabadsága úgy-ahogy fennáll a szellemi szféráiban, noha mégis vannak művészi nagyságok, akiket még – ahogyan a kritikusok mondanák – senki sem „rántott le”. Vajon van-e ilyen szabadság más szférában is, és meddig ér a hatósugara? Ha egyféle álláspontot foglalunk el, nálunk úgy szokás, hogy rövid tanakodás után végül is igent mondunk, de van-e rá lehetőség, hogy nemet is mondjunk? Van, de azért mégse mondunk! De ha a dialektikát a minden létező elvének proklamáljuk, akkor nyomban önmagunkon kezdhetjük a vizsgálódást, a következő kérdéssel: miért vagyunk oly dialektika-mentesen pozitívek? A szellemi szférában éppúgy érvényes ez, mint a többiben. Talán még jobban is, noha csak részben valósult meg. A szellemi szabadság azonban elcsenevészedik a negatívum nélkül. A polgárok minden jogát mint a közösség politikai akaratának realizálását be kell illeszteni az intézmények rendszerébe. A pozitív intézményekről nálunk jobbára túlságosan egyoldalúan vélekednek, felróják nekik, hogy elveszejtik a szabadságot. Szerintünk ellenkezőleg, elvben a jó intézmények lehetővé teszik a szabadságot, bár önmaguknál fogva, részvételünk nélkül, semmit sem váltanak valóra. Ez az oka annak, amiért úgy véljük: a szellemi szabadság valóra váltásának egyetlen útja minden intézményünk demokratikus működése. Különben ugyanis a politika merő óhajjá válik, s minden szellemi tevékenység moralizálásba fullad.

Ugyancsak meg kell szabadulnunk az úgynevezett „idegen hatások” illúziójától: mintha senkinek sem volna saját álláspontja, és mintha mindenki a priori tévedne, ha másképpen gondolkodik, mint mi. Az ettől az illúziótól való megszabadulás is alapfeltétele saját véleményünk kialakításának. Ha nálunk bizonyos álláspontokat diszkvalifikáltnak nyilvánítanak, mert állítólag „idegen hatás” nyilatkozik meg bennük, akkor ez a gyengébb ellenállás vonalának, a gondolkodásra való restségnek a megnyilatkozása, amely a legközönségesebb ürüggyel is megelégszik, hogy önmagát igazolja. Freud szerint épp az ilyen megrovás fedi fel azoknak a meghitten átérzett kellemetlenségét, akik állítólag felháborodnak mások álláspontjának nem saját jellege miatt, mert ezzel nem egyebet, hanem azt leplezik el, hogy épp nekik nincs saját álláspontjuk, és valóban „idegen hatás” alatt állnak: folyton erről beszélve tagadják a sajátszerűséget, habár ez sehogy sem sikerül nekik. Emellett pedig az egyik embernek sokkal inkább tetszik például Picasso vagy T. S. Eliot, a másiknak viszont inkább a gyakorlati dolgok tetszenek. Mindegyikükről elmondhatjuk, hogy ízlésük szerint választanak. De ha valakinek jobban tetszik Picasso vagy T. S. Eliot, másnak meg inkább egy Jaguár vagy egy Mercedes, megkérdezhetnénk, hogy kinek az ízlése jobb és ki van nagyobb „idegen hatás” alatt, noha az efféle eszmecsere persze sehova se vezetne.

Van itt aztán még valami: az, amit sokan az értelmiség felvilágosítási, illetve közművelődési szerepének mondanak, ha ez ugyan lehetséges. Hiszen minden tabu defetisizálása nemcsak felvilágosítót feltételez, hanem azt is, akit fel kell világosítani. Így volt ez már Szókratész korában, de a felvilágosult abszolutizmus korában is, s nincs rá semmi indítékunk, hogy azt higgyük, bármikor is másképpen lesz majd. Az értelmiség igyekszik úgy hatni az emberekre, hogy mindannyian a magasabb rendű megismerés és érzések felé törekedjenek, ily módon pedig önmagának túlhaladását szorgalmazza. De az értelmiséget mint csoportot, réteget, „a szellem elitjét” nem lehet olyképpen túlhaladni, hogy közben feloldódjon a tömeg átlagában, szétmálljon a személytelenségben vagy a végtelenségig várjon arra, hogy mindenki okos legyen.

Végezetül ezt kell mondanunk: az igazi értelmiségiek nem romlott népség, s nem is rejtett oppozíció, mint ahogy azt gyakran képmutatóan rájuk fogják, mert hiszen akkor másfelől nem lármáznának annyit ellenük, amiért nyilvánosan bírálnak olyasmit, ami „kellemetlen”. Az értelmiségiek nyilván nem óhajtják, hogy némely, önmagukat mindentudónak nyilvánító emberek döntsenek mindenki helyett a dolgok felől, akár arról van szó, hogy a költők fejét tömik, miről kell verselniük, akár arról, hogy a filozófusokat oktatják, miről kell bölcselkedniük, mert az ilyesmi nem lehet értelmes emberek dolga, s így nem méltó személyiségükhöz.

Két mód van arra, hogy a történelmet abszolutizálással megszüntessék. Az egyikre, a régire Platón, s a másikra, a még emlékezetünkben élőre Sztálin szolgáltatott példát. Az első az a kísérlet, hogy a filozófusok uralkodókká váljanak, a másik az, hogy az uralkodók filozófusokká. A kettő közül egyik sem jó. Sőt lényegében egyik sem lehetséges, s ezért mindkettőnek kudarcot kell vallania. Úgy véljük hát, hogy Platón eszménye sohasem valósulhat meg, sohasem válhat valóra, s nem is kell, hogy valóra váljon, akár azért sem, mert a politikusok természetüknél fogva nem lehetnek, s nem is fognak filozófusokká válni, hiszen különben nem lehetne belőlük jó politikus. És fordítva, az értelmiségiek nem fognak – és képtelenek is rá – politikusokként tevékenykedni, mert nem tudnak azzá lenni, nemkülönben pedig abban az esetben, ha ez sikerülne nekik, be is fejeződne szellemi küldetésük e világon. Az a dolguk, hogy koruk kritikus lelkiismerete és tudata legyenek, nem pedig az, hogy az eszméket végrehajtsák. De az értelmiségieknek és a politikusoknak barátian beszélgetniük és perlekedniük kell egymással, sőt közös érdekükben szót is kell érteniük. Mégpedig azért, mert a legnagyobb szocialista szavai szerint az ember felszabadításának szíve – a proletariátus – nem doboghat fej nélkül, a gondolkodó fej – a filozófia – nélkül. Annál is inkább mondhatjuk ezt, mert az általános konformizmus korában valóban fel kell tennünk a kérdést: vajon talán nem a mai értelmiségben maradt-e meg legtöbb testet öltve a szó régi értelmébe vett proletariátusból, s mi történjék, ha így állna a dolog?

(Danilo Pejović: A szocializmus és az értelmiség. Praxis, 2. sz. Ford. Major Nándor)