VALLOMÁSOK A MA ZENÉJÉRŐL

1965. január 15.

Ernst Thomas: A SZÉRIÁLIS ZENE TÉRHÓDÍTÁSA

Az emberi szellem veszélyes kalandokba bocsátkozik, valahányszor a szellemi élet kibontakozó jelenségeinek történelmi folytonosságát vizsgálja. Az ugyanis, ami a kortárs megítélése szerint korszakalkotó, egy fejlődési folyamat kezdete, csúcspontja vagy befejezése, az eljövendő nemzedék számára összefüggő folyamat, körvonalai egybemosódnak. Abban a kedvező helyzetben van ugyanis, hogy e folyamatokat madártávlatból vizsgálhatja, s észreveheti, hogy a régebben nagynak kikiáltott szellemi folyamatok nyomai hogyan tűnnek el a mellékutak útvesztőjében. Annak azonban, aki tisztában akar lenni kora szellemi áramlataival, művészi törekvéseivel, vállalnia kell a kalanddal járó kockázatot. A próbálkozások, törekvések, bármilyen gyorsan jelentkeznek is, nem maguktól nőnek, mint a gyom, hanem az adott történelmi viszonyok, körülmények eredői. Ezért, amikor megvonjuk az utóbbi évek zenéjének mérlegét, és rámutatunk a szériális zene újításaira, ezen nem azt értjük, hogy váratlanul, mintegy magától új felfogások jöttek létre, hanem inkább arra utalunk, hogy a zeneművészetben ellenállhatatlan erővel, szinte elkerülhetetlenül tért hódított a tizenkéthangúság technikája, a dodekafón komponálási eljárás, amelyet szériális zenének is nevezhetünk, mert e kifejezés eredete a francia série (sor) szóra vezethető vissza. Tagadhatatlan, hogy a fiatal zeneszerzők a világ minden táján elsajátították ezt a technikát, a szériális zene hívei lettek, akár a zenei központokban élnek, akár valamilyen eldugott helyen; ez a jelenség feljogosít bennünket, hogy megállapítsuk: a zeneművészet fejlődésében új törekvések érvényesültek.

Más lapra tartozik, hogy az új irányzat korszakalkotó-e. Érdekes megemlíteni, mostanában sokan hangoztatják, hogy 1950 fordulópont az új zene fejlődésében. Sőt mi több, azt állítják, hogy onnan veszi kezdetét az új zene fejlődésének második szakasza. A kortársnak semmiképpen sem tiltható meg, hogy kiegyenlítse az alkotót az alkotással, más szóval, hogy a szóbanforgó zene keletkezését, sorsát közvetlenül egybekapcsolja létrehozójának sorsával. Így hát ez az időpont fordulóponttá, korszakalkotó pillanattá vált, mert akkortájt hunyta le örökre szemét az az ember, akinek neve fémjelzi az új zene első fázisát. Ez az ember: Arnold Schönberg.[1] Még Schönberg életében heves esztétikai viták folytak arról, vajon Schönberg-zeneszerző nagyobb-e avagy Schönberg-elmélettudós, vajon kortásaira, főleg az új nemzedékekre, elveivel hatott-e jobban, netán zeneszerzői munkásságával adott példát. Halála után a vita még nagyobb hévvel lángolt fel, arról folyik az eszmecsere, hogy Schönberg lezárt-e egy korszakot vagy pedig újat nyitott. A történelmi összehasonlítás nem a legmegfelelőbb módja a bizonyításnak, mégis megállapíthatjuk, hogy ez a vita Bach korát idézi, a 200 évvel ezelőtti fonák helyzetet! Mindenesetre tény, hogy Bachhoz hasonlóan Schönberg is lezárt egy korszakot és egy újat nyitott. Az ő leleményét dicsérő dodekafón technika[2] tette lehetővé az új komponálási eljárás kibontakozását, a korszakalkotó szériális zene teljes érvényesülését.

Hans Werner Henze: HOL TARTUNK?

Csak a balgák állíthatják, hogy a zenének olyannak kell lennie, mint azt időről időre kinyilvánítják, azaz, hogy már felvette végső formáját. Senkinek sincs joga, sem pedig hathatós bizonyítéka kötelező irányvonalakat szabni, mert ezzel a tétovázóknak megnehezíti, hogy megleljék sajátos kifejezőeszközeiket.

A korszerű művészet alapjait most fektetjük le. A dodekafónia egykori szabadsága vesztett frissességéből, modorossá vált meg unalmassá. A kalandnak folytatódnia kell, nincs megállás. Nem szükséges, hogy a műszaki kísérletezés jegyében hatoljunk ismeretlen területekre, az sem szükséges, hogy törekvésünk lépés legyen „előre”. (Ki tudná pontosan megmondani, hogy mi az az „előre”?). Meglehet, hogy a kísérlet, mely előremutat, a rövidlátó, ködökbe burkolt kor számára túléltnek, haszontalannak tűnik. A muzsikusnak, a zene kutatójának önmagából kell merítenie, belső hallását kell fejlesztenie, nem pedig holmi irányok szelének süvöltésére figyelnie. A humor hiányával magyarázható, hogy egyesek a hagyományoktól, a konvencióktól való eltérést gyanús, erkölcstelen tettnek minősítik, mintha a zene holmi katonai szervezet ügye lenne, melynek titkait senki sem árulhatja el. A zenét azonban nem csoportok „írják elő”, hanem sajátos egyéniségek hozzák létre, és ezek hatása annál nagyobb, minél kevesebb konformizmus terheli alkotásaikat. Ők szabják meg a zene útját. Arra a kérdésre, hogy „Hol tartunk?”, csak egy válasz van: „Valahányan ezen a földön vagyunk, de mindenki más helyen, és minden művész függetlenül létezik, a neki legmegfelelőbb módon.”

Pierre Boulez: A HAGYOMÁNY

A zeneszerző kétféleképpen viszonyul elődjeihez: egyrészt nélkülük nem létezhet, másrészt velük együtt sem létezhet.

Mit értsünk a hagyományon? Megengedhető-e, hogy csupán a nyugat-európai zenére szorítkozzunk? Évszázadok sajátos adottságai bővítették látókörünket. Legyűrtük az időt, a teret, sokkal inkább, mint bármikor eddig. Nem állíthatjuk, hogy az egyik hagyomány gazdagabb a másiknál. Az értékmérő csak az lehet, hogv egy-egy rendszer milyen mélyrehatóan aknázza ki adottságait.

A történelem az előkészítés (hódítás) és szervezés korszakait ismeri. Ezeket a fejlődési szakaszokat nem lehet egy nevezőre hozni. Az egyik előkészítő (hódító) korszak elpusztítja azt, amely megelőzte, és amely romos, a szervezés korszaka azonban minden erőszak nélkül építi az új világot. Végül pedig létezik valami, amit egy korszak harmonikus egységének nevezhetek, éspedig az az érdeklődés, amelyet egy korszak egy másik korszak iránt tanúsít, ez pedig onnan ered, hogy mindkét korszak problémái hasonló szempontok alapján oldódtak meg.

Megszoktuk a tonális rendszerről, a hangnemi hovatartozásról alkotott elméletet. Ha azonban Rameau könyveit olvasgatjuk, vagy pedig a XVIII. századi elméleteket tanulmányozzuk, rájövünk, nem ment minden olyan simán, mint ahogy gondoltuk. Hajlamosak vagyunk azt állítani, hogy a mi rendszerünk jobb, természetesebb, mint a többi rendszer a világon. Ez téves nézet. Meggyőződésem, hogy a hindu zene sokkal kifinomultabb, mint a miénk. Számomra nem létezik hagyomány. A hagyományt a zene elmélettudósainak hatáskörébe utalom. A zeneszerző nem ismerhet hagyományt, hanem csak visszhangokat. Ha Beethoven vagy Machaut partitúráját olvassa, visszhangok támadnak benne. Egy festőt idézek, aki, amikor megkérdezték, hogyan hat rá a múlt, így válaszolt: „Én hatok a múltra, nem pedig ő énrám.” Ez a helyes válasz. Hogyan hat egy alkotás? Mert az alkotás a fontos. Elhangzik a mű, és a múlt is újszerűen mutatkozik meg. Én teremtem meg a hagyományt, a hagyomány nem mögöttem van, hanem bennem.

Karl H. Wörner: MERRE VEZET AZ ÚT?

A háborút követő esztendőkben, főleg pedig 1950 óta a zenében új lendületet vett az alkotó tevékenység. Mindazt, ami most történik, csak akkor tudjuk helyesen felmérni, ha a művészeti alkotást olyanformán értelmezzük, mint magát az életet, ha állandó fejlődésnek tekintjük. A fejlődési folyamat sajátossága, hogy nem veti fel a kérdést: „miért” és „hova”. A visszapillantás, a távolságok lemérése a művész számára csak másodrendű dolog, mivel a művészi alkotás nem holmi ésszerű művelet, nem olyan folyamat, hogy előre lehet tervezni a következő lépést.

A művészet fejlődése tehát nem mindig logikus, következetes és előrelátható, ugyanakkor azonban szükségszerű és elkerülhetetlen. Szükségszerű, mert minduntalan egy további lépcsőfok a szakadatlan fejlődésben, és elkerülhetetlen, mert a folyamatosság törvénye alapján minduntalan új és új formákat bont ki, amelyek fokozatosan, néha huzamosabb idő múltával válnak teljesen érthetővé és indokolttá.

[1] Arnold Schönberg (1874–1951), a modern zene egyik legmarkánsabb alakja és úttörője, a dodekafónia szellemi atyja.

[2] Dodekafóniának, azaz tizenkéthangúságnak, a tizenkét hangnak bizonyos szabályok szerint történő állandó szerepeltetését szokás nevezni. A tizenkét hang állandóan ismétlődő szerepeltetése csak úgy biztosítható, ha a zeneszerző még műve megírása, megkomponálása előtt a kromatikus hangsor tizenkét hangjából bizonyos sort alakít, amely a megírandó műnek alapjául fog szolgálni. A sor neve franciául série, ezért a dodekafónián épülő zenét szériális zenének nevezik. Schönberg ehhez a következő megjegyzést fűzi: „A tizenkét hang egyike sem szerepelhet az alapsor vagy változatai által meghatározott renden kívül. De az a hit, hogy ennek a szabálynak a betartása igazi zeneművet hoz létre, ugyanolyan gyermekes és laikus, mint annak a feltételezése, hogy egyéb tilalmak betartása, pl. a párhuzamos kvintek vagy oktávok elkerülése elegendő ahhoz, hogy zenét alkossunk. Ezek a tilalmak (szabályok) csupán korlátozóak, de nem alkotó jellegűek. Képesnek kell lenned arra, hogy e szigorú megkötések ellenére zenét alkoss”.