Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

DOMONKOS

Domonkos István

A REGÉNY

1994. április 1.

Befejeztem a futamot, lecsuktam a zongora födelét, és hallgatóim felé fordultam. "Nemsokára állásba léphetsz ismét" - mondta szinte ujjongva a feleségem húga, aki egy inget varrt számomra, feleségem nem szólt semmit, felállt. Likőröspoharakat szedett elő a faliszekrényből, és az asztalra rakta őket. Tudtam, hogy van még egy kis maradék pálinka valahol a házban, kutattam is utána, sikertelenül, s most kiderült, hogy a zongora alatt állt egész idő alatt egy régi ládában, amely kottákkal volt tele. "Hát igen - mondtam a feleségemnek -, nem is tudom, hogyan született meg a fejemben annak a regénynek a gondolata." A regény szót kissé halkabban mondtam, mert a feleségem anyja a szomszédos szobában ült, és könnyen meghallhatta volna. Feleségem az ajkára tette ujját, jelezve, hogy csöndesebben beszéljek. "Jó, jó - mondtam neki halkabban -, tudom, hogy mit ígértem." Két hónappal előbb ugyanis, mikor a házban végre mindenki megértette, hogy a regényemből, melyet másfél éven át írtam, még egyetlen sor nem sok, de annyi se kész, szent ígéretet tettem, hogy ebben a házban, mely anyósomé volt, egyszer sem ejtem ki többé azt a szót, hogy regény, meg azt a másikat, hogy irodalom. És tényleg nem is mondtam én később, hogy regény, egyszer sem, meg azt se, hogy regényíró vagy regényírás, de a házban mégis közkeletűbbek lettek ezek a szavak, mint bármikor. "Hol az a regényíró már megint?" - kérdezte napjában többször is a feleségemtől az anyósom, és a feleségem könnyeit törülgetve lépett be a szobánkba, ahol az ágyon hevertem papírral a hasamon és töltőtollal ujjaim között. Mi több, az anyósom akkor sem kímélt, amikor vendégek voltak a házban, s barátnői, akiknek másfél éven át kórusban beszéltünk készülő regényemről, és akik most sehogyan sem érthették, mit is jelent az, ha anyósom éjfél körül, látva, hogy mennyire ásítozom, hogy szemeim már-már leragadnak, váratlanul azt mondja felém fordulva, szemüvegét feltolva az orrán: "No, jól van, jól, látom, hogy írhatnékod van, menjél csak, menjél!" De ez még mind kevés amellett, amit négy nappal ezelőtt vitt végbe ez az asszony, akivel a házába kerülésünk után fél éjszakákat átbeszélgettünk a Michelangelo-szonettek nyelvezetéről, anélkül, hogy egyikünk is olvasott volna ettől a nagy festőtől valamit. Annak ellenére, hogy a házban már senki sem számított rám mint komoly regényíróra, és ezért nem kényszerültem titkolózásra, mégsem tudtam lemondani arról az élvezetemről, hogy a vécébe zárkózva képes divatlapokat, detektívtörténeteket, ifjúsági regényeket és gyermekmeséket olvassak. Aznap Az ezeregyéjszaka legszebb meséit vittem magammal, és olvasásába merültem, egyszer csak zörögnek az ajtón. Majdnem halálra váltam. Anyósom házában, mint minden régi házban, íratlan törvények uralkodtak, ezek közé tartozott az is, hogy a vécén senkit sem szabad háborgatni, de ezzel nemigen lehetett visszaélni, mert a falon, pontosan az ember orrával egy vonalban, egy szövetdarabkára hímzett figyelmeztetés állt:

Ülj hosszan

Érezd jól magad

De ne feledd: a házban

Nem vagy egymagad.

"Ki az?" - szóltam ki az ajtón zavaromban, nem tudva hirtelen, mitévő legyek a könyvvel. Valaki elkáromkodta magát, és a hangjáról felismertem az anyósomat. "Ki lenne - kiáltotta oly hangosan, hogy a feleségem is meghallhassa, aki a szobánkban olvasott -, ki lenne más, ha nem a kiadó, aki azt üzeni, hogy tegyél pontot a fejezet végére."

"Ó - mondtam a pálinkát lehajtva, s megfogtam feleségem kezét -, sohasem tudom ezt a szégyent lemosni magamról, még ha sikerül is állást találnom, mint zongoristának, ebben a házban engem már mindenki csak regényírónak fog nevezni a síromig, és nem lesz nyugtom, nem lesz nyugodalmam, tíz évet odaadnék az életemből, hogyha azt az asszonyt feledni tudnám örökre." "Melyik aszszonyt?" - kapta fel fejét a feleségem. Mióta egybekeltünk, ez volt az első alkalom, hogy jelenlétében más asszonyról szóltam. Láttam, eljött a kedvező pillanat, hogy mesélésbe fogjak. Az emberek figyelmét ki kell provokálni, ennyit már tudtam. "Hogy melyik asszonyt? Hát azt, aki miatt a regény ötlete megszületett a fejemben." Kiittam a pálinkát a pohár fenekéről, és egy vállmozdulattal jeleztem a feleségem húgának, hogy öntse ismét tele. A két nő türelmetlenségét látva teleszívtam a tüdőm levegővel, és a legnagyobb hazugságokra is készen voltam. Éltem az alkalommal, és hamarjában leöntöttem még két pálinkát. A két nő ezúttal nem tiltakozott. Az üveg fenekén maradt még egy ujjnyira való, ezért halogattam a kezdést, kinyúltam az üvegért, de a feleségem észbe kapott, elkapta előlem. "Mondjad csak, Rudi, előbb, nem szeretem, ha beszéd közben akadozik a nyelved." Ezen aztán megsértődtem. "Renáta, kérlek, hogy ne... - elakadtam, a düh majd szétvetett -, te nagyon is jól tudod, hogy mire voltam képes annak idején, hogy csak azt az esetet említsem, amikor, hát az nagy hecc volt, mondom én Reménynek úgy reggel felé..." Majdnem sírhatnékom támad olyankor, amikor a régi napok eszembe jutottak, napokon át heverésztem a szobámban zenészek neveit ismételgetve, akikkel egyszer együtt jártam az országot, bárokat és kávéházakat, egyszer, nem is olyan régen, a barátokét, akikről semmit vagy jóformán semmit sem tudtam már, elég volt egy nevet félhangosan kiejtenem, és máris hatalmas tömbökben szakadt le múltamból az a néhány hónap, melyet vele töltöttem, egyszerre mindenre emlékeztem, de anyósom házában a legszigorúbban meg volt tiltva számomra, hogy azokról az évekről meséljek, amikor "szégyenben és gyalázatban" éltem, abban a házban nekem egy másik múltam volt, mely könyvek között, közkönyvtárakban és az egyetemen zajlott le, s melyet időről időre újabb részletekkel gazdagítottam híres írók életrajzát olvasva a lexikonból. "Ha a cigányaidról akarsz mesélni, akkor inkább hagyd abba az egészet, mielőtt elkezdenéd" - mondta erélyesen a feleségem; szavai hallatára összeszorult a szívem, felnyitottam a zongora fedelét, és öklömmel nagyot vágtam a billentyűkre. A zajra kilépett anyósom a szobájából. "Mi történik itt?" - kérdezte. Közel jött hozzám, végigmért, és aztán hozzátette: "Majd ha a maga házában lesz, akkor ütheti a saját zongoráját" - mondta élesen, és visszaindult a szobájába. Melegem lett, úgy éreztem, hogy valami borzasztót kell tennem, különben elfakadok. Felnyitottam a zongora fedelét, és öklömmel még egyszer rávágtam a billentyűkre. Mire anyósom lassan felénk fordult, addigra már mind a négyen megértettük, hogy valaminek vége szakadt, és hogy valami új kezdődik ezután. "Helyes, jöjjön csak közelebb - mondtam az anyósomnak -, éppen mesélni készültem, foglaljon csak helyet." Felálltam, hogy átadjam neki a helyet, de meginogtam, és gyorsan visszaültem. "Sohasem szerettem azt az asszonyt" - mondtam a feleségem felé fordulva. "Melyik aszszonyt?" - kapta fel fejét az anyósom is. Egyszeriben ő is benne volt a kelepcében. Kinéztem az ablakon, uraltam a helyzetet. "Húsz évvel volt idősebb nálam" - mondtam, és vártam a hatást. A feleségemre néztem diadalittasan, majd a húgára, és legvégül az anyósomra. Mindhárman hallgattak, a kertet nézve, az ablakon át, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy hullani kezdtek a levelek, vagy azt, hogy a varjak hordják a diót. No, várjatok csak - mondtam magamban -, ez még csak a kezdet. "Olyan hű voltam hozzá egész nyáron, mint amilyen a feleségemhez vagyok." "Hm..." - mondta a feleségem a nyugtalanság legkisebb jele nélkül. "Esténként ott ült az asztalunknál, a zenészek asztalánál, dupla pálinkával maga előtt, ugyanannál az asztalnál, melynél a lányát eljegyeztem" - fordultam az anyósom felé. "Mi lenne, ha engem kihagynál a meséből?" - kérdezte ásítva a feleségem. Az anyósom cigarettára gyújtott, de nem kínált meg se engem, se a feleségem húgát. "Nem hagyhatlak ki, mert a feleségem vagy, mint ahogyan az anyósomat se, mert ő viszont az anyósom, és a húgodat se, mert a húgod... Szóval, a szünetekben mindig odaültem melléje, és megkérdeztem, hogy: drágám, megiszol még egy pálinkát? Igen, drágám, mondta ő rendszerint, megsimogatva a fejem. Ott ültem mellette, és a körmeimmel játszadoztam, meg a gyufásdobozzal. Negyvenhét éves volt azon a nyáron. Annyira természetesnek tartottam a viszonyunkat, hogy nem igyekeztem titkolni senki előtt, hagytam, hogy ő fizessen mindenütt, a bárban, az üzletben, még az újságosnál is, nem törődve a megjegyzésekkel. Sohasem vettem el tőle előre a pénzt még a szobájában, ahogy azt a pincérek tették, mielőtt a városba indultak idős barátnőjükkel a szigetről. Azt sem titkoltam, hogy feljárok a szobájába (nem hittem a fülemnek, az anyósom cigarettáját elnyomva, halkan azt mondta, >disznó<, az arca azonban továbbra is közömbös maradt), nem másztam az erkélyeket, mint barátaim, a zenészek, karon fogva vezettem a szobájába a főbejáraton keresztül, a kulcsát magam kértem el a portástól. Sejtettem, hogy az az idős német asszony visszaél a helyzetével olyankor, amikor ittasan megyek fel szobájába, másnap azonban semmire sem emlékeztem, a reggel radírgumija mindent kitörölt a homlokom mögül." "Persze, persze, mindent és örökre" - mondta az anyósom újabb cigarettára gyújtva. Nem válaszoltam neki, a feleségemre néztem, aki már néhány perce azzal volt elfoglalva, hogy félbeszakítson, de engem már semmivel sem lehetett volna elnémítani. "A sirályok jajgatására emlékszem az ablakok alatt, és szeles napokon a tenger hullámainak vad morajára, melyek visszadobták a partra mindazt a szennyet, amit az emberek beledobáltak, ugyanúgy, mint az író, amikor az ihlet vihara végigsöpör szellemén." Legszívesebben megismételtem volna a mondatot, annyira tetszett. Lassú mozdulattal végigsimítottam homlokomon, és kigomboltam mellemen az inget. Szünetet tartottam, hogy időt adjak hallgatóimnak arra, hogy megjegyezzék a mondatot. Az anyósomra néztem, azt kérdezve magamban, megértette-e, hogy mire vonatkozik a tengerbe dobált szenny, és hogy kikre az "emberek", és hogy ki is az író. "Barátnőm gyűrött arcára emlékszem reggelenként, amikor kilépett a fürdőszobából, az arcára, mely anyám arcánál is megviseltebb volt, meg üde, kislányos combjaira, melyeken kövér vízcseppek rezegtek, meg arra a mondására, hogy a szerelemben minden lehetséges, mint a háborúban, meg arra, hogy sohasem használtunk fogamzásgátló szert." Amikor befejeztem a mondatot, hirtelen megéreztem, hogy túl sokat mondtam egyszerre, egy mondatban. Megbántam, hogy a részleteket nem tartogattam későbbre. A feleségem sírva fakadt. Anyósom hallgatott, hallgatása fenyegető volt. Bármennyire igyekeztem titkolni magam előtt, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy hallgatása befolyásolja a meséléssel kapcsolatos terveimet. Míg egy újabb pálinkát töltöttem magamnak, gondolatban már megkezdtem átrendezni a mese anyagát, tisztában voltam, hogy nyesnem kell, hogy meg kell fékeznem a nyelvem, hogy az elkövetkező részletekkel valahogyan ellensúlyoznom kell az előbbieket, a már elmondottakat. De miért - kérdeztem aztán magamtól -, mire befejezem, addigra úgyis minden mindegy lesz?! S folytattam. "A forró hasú sziklákra emlékszem, melyeken hevertünk, miközben a távolban vitorlás manőverezett, s míg barátnőm aludt (szája nyitva volt, és fogaiban meg-megcsillant a tömés), a fiatal lányokat néztem körülöttem, az arcukat, melyen fényes és feszes volt a bőr, napbarnított combjukat, és arra gondoltam, milyen kár, hogy mire nyújtani tudnának valamit a férfinak, addigra megöregszenek, közben jól tudtam, hogy ez nem így van; barátnőm aszott testét simogatva egyre gyakrabban gondoltam rájuk, akik elérhetetlennek tűntek számomra, egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy hogyan szabadulhatnék meg barátnőmtől, aki mintha csak megérezte vona, miben sántikálok, állandóan a nyomomban volt. Délelőttönként ott ült a dohányzóban, szobám ajtaját szemlélve, lefizette a pincéreket, hogy kémkedjenek utánam, csónakot fogadott, és utánam jött a városba is, amikor fél órára beugrottam újságot venni. Egy alkalommal az ablakon keresztül hagytam el a szobám, attól kezdve minden fél órában felküldött egy pincért, hogy leellenőriztesse, a szobámban vagyok-e még. Reménytelennek láttam a helyzetem, feljártam még ugyan a szobájába éjjelente, de már csak a legnagyobb erőfeszítések árán, szinte az ájulat határán tudtam megközelíteni a testét, mely a lámpafényben nem tűnt olyan megviseltnek, mint a napon. Délelőttönként a fáradtságtól nem tudtam aludni, szörnyű álmok gyötörtek, s az egyik újra és újra visszatért. Sohasem tudom elfelejteni azt az álmot. Rendszerint azzal kezdődött, hogy elindultam egy széles utcán, mely mind keskenyebb lett, az ég meg mind alacsonyabb, úgyhogy a végén már hason fekve kellett másznom a házak között egy alagútban, mint a vakondnak, és az utca végén egy meztelen nő hevert, akin, hogy továbbjuthassak, át kellett másznom, de amikor hozzáértem, nyálkás anyaggá változott, és egyszeriben tele lett vele a szám, az orrom és a fülem, nem láttam, nem hallottam, és fuldokoltam. Felébredve egy ilyen álom után, elhatároztam, nem fogok válogatni az eszközökben, hogy barátnőmtől megszabaduljak. Bevallom, a meggyilkolása is eszembe jutott. Mennyiből állna lenyomni a víz alá, morfondíroztam, de szerencsére egy reggel váratlan ötletem támadt. Borzasztó fejfájásra ébredtem, és remegő kézzel húztam ki az éjjeliszekrény fiókját, azt remélve, hogy találok benne aszpirint, de a fiókban csak egy könyvre bukkantam, melyet valószínűleg egy korábbi vendég felejtett ott. A könyv fedele sárga volt, és e sárga alapon zöld betűs cím állt, melyet elfelejtettem. Felütöttem a fedőlapot, a következő lapon a cím megismétlődött, alatta meg jóval kisebb betűkkel azt írta: regény. A könyv roppant súlyos volt, vastag, a mellemre engedtem, és éreztem, hogy bizonyára megfulladnék alatta, ha elnyomna az álom, mert még így ébren is gátolt abban, hogy teleszívjam a tüdőm levegővel. Annak, aki ezt a könyvet írta - mondtam magamban -, nyomós oka lehetett rá, hogy megírja, és találgatni kezdtem, mi is lehetett az a nyomós ok. Talán nyomorék volt az illető? - kérdeztem, és tényleg úgy éreztem, hogy még sokkal vastagabb könyv megírására is képes lennék, ha mondjuk, hiányozna az egyik szemem vagy lábam, de aztán eszembe jutott, hogy egyszer láttam egy írót, aki teljesen olyan volt, mint a többi ember a teremben, akiknek magyarázott, még szakálla sem volt. Mi az ördög viszi rá az ilyent, gondoltam magamban, az talán, hogy mérhetetlenül boldog, de akkor a boldogság nem jelent többet számára egy hiányzó lábnál, vagy boldogtalan, akkor meg nyugodtan boldognak mondhatja magát, ha a célt nézzük, vagyis a könyvet. Eszembe jutott, mily sokáig kínlódtam néha egy-egy levéllel. Átkoztam mindent és mindenkit, míg írtam, és a végén mégsem úgy sikerült, ahogy akartam. Mármost hány ilyen levél terjedelme foglaltatik ebben a regényben? - kérdeztem az ágyamon heverészve, és levél marad-e a levél, ha ily abnormálisan fölfújják, mint ebben a könyvben, mert ahhoz nem fér kétség, hogy minden könyv levél, az embert a terjedelem téveszti meg. Lapozgattam a könyvben fejezetről fejezetre, és csodálkozásom nőttön nőtt. Betű betűt, szó szót követett a végtelenségig. Ahhoz, hogy az ember ilyesmit véghezvihessen, le kell mondania legalább a fél életéről, gondoltam, be kell zárkóznia valahová, ahol senki sem találhat rá, és ki az, aki ezt megtenné, ok nélkül, az ilyen ember iszonyodik az emberektől, vagy egy embertől, vagy pedig túlságosan szereti őket. Gyűlöletével kell körülsáncolnia magát, vagy szerelme börtönébe kell húzódnia; különben a dolog örökre leáll. El kell érnie, hogy megvessék, vagy mindenkivel meg kell értetnie, hogy az istenek szabták rá a feladatot, ha azt akarja, hogy senki se háborgassa munkájában. A tervem tehát készen volt. Másnap, amikor a pincér nesztelenül bejött a szobámba, hirtelen felültem az ágyban, alaposan ráijesztve. - Ki küldött, hogy kémkedj utánam? - ordítottam rá. - Nekem ne hazudj, mindent tudok! Most szépen lemégy az ebédlőbe, és a következőt mondod annak, aki ide küldött: Ébren van, ezt kétszer megismételed, és ha ezután azt kérdezi, hogy mit csinálok, azt fogod mondani, hogy a regényemen dolgozom. - Még előző este szereztem egy jegyzetfüzetet, mely méreteivel ijesztően hatott rám, most elővettem, és úgy tettem, mintha írnék, persze nem írtam sem azután egy sort sem, de a célom elértem, a szobámban senki sem háborgatott többé. Barátnőm felküldözgette az ebédeket, és az egyetlen dolog, ami után érdeklődött esténként, az volt, hogy hogyan haladok a regényemmel. Ha láttam, hogy a pálinka feloldotta a nyelvét, elég volt azt mondanom neki, hogy ha azt akarja, hogy a következő fejezetet sohase írjam meg, akkor csak beszéljen, vagyis beszéltessen. - Minden szavam drága - mondtam neki -, éppenséggel mindegyik. Azok, akik a beszélgetésben örömüket lelik, sohasem írnak könyvet. - Ha meg célzásokat tett, hogy játszás után felmenjek a szobájába, még hozzátettem: - Aki az életben keresi az örömöket, az előbb-utóbb meg is találja őket, jóllehet nem azon a fokon, melyen óhajtotta volt, de megtalálja őket, és akkor nem lesz miért írnia. - Ha meg lenyúlt és a combom kezdte markolászni az asztal alatt, felálltam, és azt mondtam neki, hogy az igazi regényírónak csak akkor van jó véleménye bizonyos dolgokról, ha elérhetetlennek látszanak számára. Néha megkérdezte, hogy miről írok a könyvemben. - Nézd - mondtam neki ásítva -, gondold csak meg, mi másról is írhatna egy magamkorú fiatalember, ha nem a szerelemről, hacsak nem valami fantasztikus regény megírására szánta el magát, egyikére azoknak a könyveknek, melyekben a föld lakosai olyan planétára érkeznek, melyet emberi szem még nem látott; olyankor aztán azt írhat az ember, amit csak akar, az én feladatom viszont jóval összetettebb, mert arra kényszerülök, hogy milliók és milliárdok tapasztalatát vegyem figyelembe, élőkét és holtakét, de még akkor is kilencvenkilenc százaléka annak, amit az ember leír, nem az övé, ha rajta van is a vérnyoma. Jó éjszakát! - Arra számítottam, hogy barátnőm nem bírja sokáig a megváltozott körülmények között, de az a tény, hogy a harmadik hónap végén még mindig a szigeten volt, végül is meggyőzött, hogy szerelmes belém. Elhatároztam, hogy még szigorúbb leszek, és sikerült elhitetnem, hogy nem hozzá, hanem önmagamhoz vagyok szigorú. Áldozatom láttán barátnőm sírt azért a könyvért, melyet titokban megvetett. Már éppen azon gondolkodtam, mégiscsak visszatérek eredeti tervemhez, mármint hogy vízbe fullasztom valamiképp, vagy legalábbis ráijesztek, amikor egy napon részegen láttam meg a parkban, és ez megnyugtatott. Tudtam, hogy győztem. Barátnőm még egy hétig maradt utána a szigeten, ez idő alatt jóformán ki sem józanodott. Egy este nem ült ott az asztalunknál, másnap este sem, akkor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy elutazott. Ismét szabad voltam tehát, terveket szövögettem. Igen, szögeztem le magamban, eljött az ideje, hogy felkeressem a lányokat, megfogadtam, hogy sohasem engedem odáig fejlődni a dolgokat, hogy a regényírásra hivatkozva kelljen megszabadulnom tőlük. Nem szívesen emlékeztem a szobában töltött napjaimra, jegyzetfüzettel a hasamon és ceruzával az ujjaim között. Egy kicsit sajnáltam magam."

Elhallgattam. - Ez a vége? - kérdezte meglepetten a feleségem. Bólintottam. - Én nem értettem - mondta közelebb húzva a széket hozzám. Ránéztem. -Én sem értem, hidd el, Renáta, én sem értem az egészet - mondtam.

Az anyósom nem szólt semmit, felállt, és szobájába lépve becsukta maga mögött az ajtót.

Másnap, amikor a taxi megállt a ház előtt, felvettem a földről kis kofferomat, melybe azokat a ruhadarabjaimat csomagoltam, melyeket anyósom és feleségem aznap reggel kidobált a gardróbból a padlóra, a szobánk elé. Csak a feleségem húgától búcsúztam el, aztán lesétáltam a széles lépcsőn, kinyitottam a bejárati ajtót, és kiléptem a kertbe, még egyszer visszanézve a házra, melyben másfél évet töltöttem, azt remélve, hogy majdcsak megszeretem a feleségem idővel.

- Hova? - kérdezte a taxisofőr, és kérdése ezúttal nem lepett meg, most, hogy végre ismét nem volt hova mennem.

1967