EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2026. november 21. | Olivér napjaAKTUÁLIS SZÁM:1682346. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

 

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

15. évfolyam 169–170. szám

Könczöl Csaba

A pontosság romantikusa*

Mészöly Miklósról

„a legtöbb, amire vállalkozhatunk: vilá¬gosan megírni a homályt."

1979. május 1.

A hatvanas-hetvenes években többször csaptak fel a magyar kritikában szenvedélyes viták Mészöly Miklós körül. Tárgyuk (esetenként pedig inkább csak ürügyük) hol az író egyik-másik fris­siben megjelent műve, hol – mint 1976-ban – négy évtizedes egész munkássága volt. Mindebben még nem volna semmi külö­nös, elvégre egy valamennyire is egészséges irodalmi köztudat „emésztőrendszere” mindig és mindenhol a polémia, vagyis a már beidegződött, megszokott befogadási sémák és normáik megütközése azzal a legjobb értelemben vett provokációval, amit az olajozottá vált olvasási és értelmezési mechanizmusokhoz va­ló viszonyában valamennyi igazán jelentős művészi alkotás kép­visel. Az említett Mészöly-vitáknak azonban volt két visszatérő sajátossága. Az első lényege: az ellentmondás a művek mint a vi­ták ürügyei, és a viták tényleges tárgyai között. A tárgyak mintha rendre le akartak volna csúszni (sőt, le is csúsztak volna) az a’proposokról. Nem állítjuk, hogy egyedülálló jelenség ez a kriti­kai polémiák történetében: művészeti alkotások, főleg Közép- és Kelet-Európában, az elmúlt másfél évszázadban sokszor váltak társadalmi történelmi, etikai problémák tisztázásának kiinduló­pontjaivá. A Mészöly munkássága körül felcsapó pro és contra indulatokban viszont mégis van egy különös mozzanat. Úgy tű­nik, mintha a Mészöly-művek jobban provokálnának azzal, ami a határaikon kívül reked, mint azzal, ami bennük közvetlenül felidéződik. A műveket és a róluk szóló vitákat egymás mellé illeszt­ve, időnként mintha süketek párbeszédét olvasnánk: az előbbiek szuggesztív parabolák azoknak az egyértleműségeknek a lehe­tetlenségéről, amiket az utóbbiak mindenáron megpróbálnak „rá­juk fogni”. A vitáknak ez a jellegzetessége, a pár sorban sum­mázható tanulságokra utazó, egyértelműsítő „ráfogások” előli kitérés nem volna több irodalmilag lényegtelen recepció-történeti jelenségnél, ha benne nem Mészöly szellemi fiziognómiájának egyik fontos vonása fejeződne ki. Nevezetesen, az a művészi meggyőződés, hogy az igazi irodalom az elmondhatóság hatá­rain túl kezdődik, tartománya nem a dolgok elbeszélése, megne­vezése, hanem felidézése. Funkciója nem az, hogy elítéljen és igazoljon, vádoljon és felmentsen, életreceptekkel és vigaszokkal szolgáljon, hanem az, hogy kontrasztosan éles képeket vetítsen elénk azokról a homályos létélményekről, amelyeket a diszkurzív gondolkodás és a dolgok megnevezésének korábbi gyakorlata még nem parcellázott fel jól áttekinthető, pontosan körülhatárolt, egymáshoz való viszonyukban egyértelműen meghatározott terü­letekké. Amint maga Mészöly írja: „Az irodalom nem arra való, hogy aszerint éljünk. A művészet semmiféle megváltást nem biz­tosíthat. Túl van a hatáskörén. Csak csábíthat, megvilágíthat. Utána tisztább a levegő. Nem tiszta, csak tisztább." Ezek után talán már érthetőbb, honnan ered az a benyomás, mintha a Mészöly-művek és a legtöbb róluk írott kritika süketek párbeszé­de volna. Az író következetesen olyan lelki tájak és közérzetek fölidézésére törekszik, amelyek „jón, rosszon túl” – azaz a téte­lesen megfogalmazható igazságokon, világnézeti rendszereken, értékítéleteken túl – fekszenek, a kritika viszont, abbéli törekvésében, hogy ezek felől értelmezhesse és ítélhesse meg őket, minduntalan a velük való közvetlen (és művészileg csupán eset­leges) összecsengéseken és eltéréseken igyekszik az írót tettenérni. S ezzel függ össze a Mészöly-viták egy másik sajatos vonása. „Az irodalom minden lehet, csak tételes nem. Az író mindig a tételesség mögé szeretne belátni" – írta Mészöly egy tanulmányában. E mondata fényében az írósors iróniája, hogy a mai magyar irodalom jelentős alkotói közül talán senki mást nem jellemeztek oly gyakran egy-egy tételes filozófiai rendszer „ráfogásával", mint éppen Mészölyt. Művei a kritikusoknak egyszer az egzisztencializmust, Heideggert, Camust, máskor a neopozitivizmust és Wittgensteint, egyszer a „nouveau roman”, máskor az „objet trouvé” technikáját juttatták eszébe; volt, aki pályáját – mintha csak filozófusról volna szó – az egzisztencializmustól a neopozitivizmusig való következetes haladásként írta le. A beso­rolások bizonytalankodását még könyveinek kiadása is tükrözi: utolsó regénye, a Film ugyanakkor jelent meg az elmúlt harminc év szocialista magyar irodalmának legjavát közreadó sorozatban második kiadásban, amikor az egyik vezető magyar irodalmi lap (mellesleg, nemegyszer elvont humanizmusa miatt kárhoztatott) Mészöly e művét a „részvéttelen” „embert megvető”, sőt, „meg­rágalmazó” szemlélete miatt részesítette szokatlanul éles bírálat­ban. A polémiák e sokszor már bizarr ellentmondásai, amelyek miatt joggal támadhat olyan érzésünk, mintha nem is ugyanan­nak az írónak ugyanazokról a műveiről folynának, szintén nem csak véletlenszerűen és külsőleg függnek össze Mészöly írói alkatával. A sietős, egyértelmű elhelyezésre és besorolásra tö­rekvő gondolkodási mechanizmusok üzemzavarait fejezik ki egy olyan művészi mentalitással szemben, amelynek aktivitása szün­telenül arra irányul, hogy átvilágítsa e mechanizmusok rejtett re­pedéseit, érvényességük korlátait. A napfényes utcáról egy leen­gedett redőny keskeny résein át nem lehet belátni az elsötétített szobába, a belül lévő viszont a legapróbb pontatlan illeszkedést is élesen érzékeli. A különféle izmusok, filozófiai és esztétikai teorémák Mészöly számára ilyen elsötétített szobák. Feltétele­sen, kísérleti célból, „mintha”-jelleggel elfogadja ugyan a falaik körülhatárolta teret, ám igazából sosem hagyja magát az állítá­sok kívülről tökéletesnek tűnő zártságától megtévesztett. Az alat­tomos hézagok s a rajtuk betörő metsző fénynyalábok a szobá­ban ülő megfigyelő előtt (és csak őelőtte) leleplezik az elsötétítés hanyagságait, egy másik, más felépítésű térrendszer kérdéseivel hasítanak bele a látszatevidenciák homályába. Egzisztencialista volna hát Mészöly? Vagy inkább neopozitivista? A kérdések – ezek is, a hasonlók is – óhatatlanul rossz irányba vezetnek. Azt sugallják, hogy Mészöly ideológusként állítja azt, aminek valójá­ban „csak” emberi esélyeit kutatja. Tételes bölcseleti rendszert sejtetnek, egyértelműségeket, igazságok bizonyosságát, holott Mészölyt ezek pusztán annyiban érdeklik, amennyiben csupán rajtuk áttörve lehet mögéjük jutni, a még csak fölidézhető, a néven még semmilyen tételes rendszer kategóriakészletével nem nevezhető jelenségek ingoványos tartományába. „Addig kell men­nünk, amíg falba nem ütközünk. Aztán az ütött résen tovább” – mondta egy 1970-es interjúban. A könnyű kézzel odavetett cím­kék és hatásleltárok mindössze a „fal”-ról vesznek tudomást. Pedig Mészöly, az író, valójában az „ütközés”, az „ütött rés” és a „tovább”.

Mészöly egy több, mint két évtizeddel ezelőtti írásában így jelle­mezte Comeille-t: „Redukáltabb, művibb, a mintája nem a ter­mészet, s még csak nem is a lélek alapkonfliktusait térképezi, mint a görögök. Páratlanul egy szempontú alkat. A Szent Rög­eszme költője...” És pár oldallal később: „A legjegesebb katar­zis az övé." 1978-ban, egyetemisták kérdéseire válaszolva, szin­te szó szerint ismételte meg – de most már saját munkáiról és az irodalommal szembeni igényeiről szólva –, amit egykor Comeille-ről írt. Vezérszavakban: „sűríteni, a végletekig", „a cél: egyre redukáltabb eszközökkel megjeleníteni a valóság többértelmű gazdagságát", mind közelebb kerülni „a próza redukciójához", s ezzel kijátszani az olcsó valóságábrázolás kelepcéit, mert „ol­csón hírt adni lehet a valóság tágításáról, de nem érdemes” stb. A gondolati motívumok ilyen – hosszú évek után sem halványuló – összecsengései korántsem véletlenek. Amint nem véletlen az sem, hogy mit érzett Mészöly a legfontosabbnak Comeille-ben: a „redukció”, a természethez való „művibb viszony”, az „egyszempontúság”, a „jeges katarzis” némi megszorítással éppúgy jellemző rá, mint a francia klasszikusra. Prózája hűvös, szenvte­len; csak regisztrál, az értelmezésnek, a „mindentudó író" ki­egészítő és magyarázó buzgalmának még a látszatát is kerüli. Szinte kínosan őrizkedik minden olyan effektustól, ami közvetlen jelenlétére, érzelmi vagy gondolati állásfoglalására engedne kö­vetkeztetni. Mondatai emiatt tömör falanxként állják el az utat az olvasó azonosulási és beleélési vágyai előtt, tervszerűen ellen­szegülnek minden olyan várakozásnak, amely egy résztvevő vagy elítélő kommentár, egy nyomatékosabb hangsúly, egy alanyian személyes közbeszólás segítségével szeretne könnyíteni a saját feladatán. Vajon mi az oka ennek az aszkézisnek? Miért mond le Mészöly a próza számos jól bevált, klasszikus hatáslehetőségéről? A kérdések egy olyan általános művészetfilozófiái problémá­hoz vezetnek vissza bennünket, amelynek fölmerülése döntően megváltoztatta a XX. században a művészet és a valóság viszo­nyáról alkotott képet, új formaeszmék és technikák légióját hívta létre – ezen belül, az egyik lehetséges és hiteles megoldásként, a Mészölyét. Minden művészi ábrázolás feltételez bizonyos szub­jektív nézőpontot, amely elrendezi, szelektálja, értékhangsulyokkal látja el, határokkal zárja körül – egyszóval megformálja a látvényt. A szubjektumnak ez a beleavatkozó aktivitása bizonyos elemeket eleve kitüntet, másokat homályba borít vagy a perifé­riára tol ki, vagyis megszilárdult, beidegződött szempontok sze­rint „rendez”, ahelyett hogy ezeket kiküszöbölve, közvetlenül ábrázolna. A nézőpont ilyen egyértelműsége – amit még tovább fokoz, ha az író, mint kommentátor, igazságosztó, személyesen is a színre lép – egyértelművé teszi a felidézett valóságot is. De vajon nem hamisítás-e minden ilyen egyértelművé tétel? Mészöly szemében okvetlenül az. Egyetlen vetületre redukálja a valóság plasztikus többértelműségét, eleve értelmezve adja elő, azt, amit teljes sokarcúságával, ambivalensségével kellene megidéznie. A valóság Mészöly szerint nem elemeinek eleve hierarchizált rend­szere, csak a mi egyszerűsítő egyszempontúságunk mutatja an­nak; az események nem önmaguktól rendeződnek történetté, csupán a mi önkényünk kényszeríti őket bele a kronológia Prokrusztész-ágyába. „Egyenrangú egyidejűségek egymásmellettiségéről kellene inkább beszélnünk" – írja. És másutt: „Nem a vi­lág s az élet epikus; a mi értelmező egyszerűsítésünk helyez mindent kommunikációs kronológiába, hogy 'rendet' vigyen az egyenrangúságba, a létezés-közérzet álomszerű egyidejűségé­be. Tudósításunk – bármilyen szinten – nyomban előadás is. Az új igény megidézni szeretne.” „Lehet, hogy egy kődarabnál je­lentősebb vagyok, de attól még egyenrangúak is lehetünk." Mint látjuk, Mészöly felfogása több ponton érintkezik a francia nouveau roman teoretikusaiéval. Hasonló bennük a bizalmatlan­ság a múlt századi realizmus magabiztos valóságképével szem­ben, hasonló az objektivitás-igény, a szubjektív kiegészítésekkel, egyértelműsítésekkel, „rendezésekkel” szembeni gyanakvás is. Ám az elméleti premisszák érintkezéseinél jóval lényegesebb, hogy Mészöly belőlük egészen eltérő írói konzekvenciákat von le. Még csak meg sem kísérti az a gyermekded illúzió, hogy a művészi alkotásból kiküszöbölhető az elbeszélő szubjektum, hogy lehet nézőpont nélkül látványt felidézni. Nem a szubjektivitást általában, hanem a klasszikus realizmus egyszempontú szubjek­tivitását kérdőjelezi meg. Véleménye szerint egy közvetlenebb, egyszerűsítésektől mentes ábrázoláshoz a kiindulópontot kell meg­változtatni: „Bizonyos, hogy ha az elemek egyenrangúságából indulnánk ki – s nem eleve kitüntetett elemek rendszeréből –, az eddigieknél sokkal közvetlenebb nyitottságot biztosíthatnánk ma­gunknak." Az „eleve kitüntetett elemek rendszerének”, mint ki­indulópontnak az elutasítása még csak azt sem követeli meg, hogy valamilyen üres, elvont, denaturált alanyt helyezzünk a mű középpontjába. Mindössze a beleszólási jogát kell korlátozni, sőt, megszüntetni, hogy tolakodó jelenléte helyett egyedül a megidé­zett képek hordozzák az esztétikai hatást: „...nem művi úton

hangsúlyos elemek közvetlen szuggesztiójára bízni rá a sugalmazást, hanem a külön-külön egyenrangúnak vett elemek szó­rendjével, kombinatorikájával fogalmazni meg a személyest, a véleményt, a víziót. Sugalmazni, de rangsor nélkül azonosulva az elemekkel."

S itt érkezünk vissza Mészöly stílusának korábbi említett hűvös­ségéhez, szenvtelenségéhez. Mint látjuk, ez nem merőben az író személyes alkati tulajdonságából fakad, hanem bizonyos elméleti előfeltevések logikus formatechnikai következménye. Mészöly „el­beszélője” mindig egy mozgási szabadságában korlátozott, re­dukált szubjektum. Még ott is, ahol valóságos személy (Pontos történetek, útközben), vagy a regény egyes szám első személyű főhőse (Saulus). Szerepe ugyanis arra korlátozódik, hogy bizonyosságokat és kizárólag azokat regisztráljon. Mintegy meg van fosztva attól a jogtól, hogy e bizonyosságok összefüggésein tű­nődjön, róluk feltevésekbe bocsátkozzék, véleményt mondjon, mert ilymódon veszélyeztetné kétségbevonhatatlan evidenciáju­kat és kitüntetné valamely egyetlen lehetséges vetületűket. Ma­rad – Mészöly szép kifejezésével – „az önmagukra csupaszított képek élessége", a szubjektumból pedig a tekintet, amely befog­ja őket. Elbeszélőinek is pontos jellemzése, amit Warholt értel­mezve ír: „Nincs szempontunk. Nem ismerjük a hangsúlyt. Nem vagyunk megvesztegethetőek. Egyetlen elfogultságunk, hogy a kiválasztott valóságdarabból mit veszünk középpontnak, mint utasítunk a kép szélére." Mészöly redukált alanya tehát tökéletes ellentéte a mindet tudó elbeszélőnek: számára mindaz, ami nem evidensen adott (elsősorban mint közvetlen látvány), érinthetet­len. Az éppen adott pillanat elemi tényeit értelmező, magasabb összefüggésekbe helyező emlékei nincsenek, múltja, jövője, tör­ténelme nincsen, szempontja a minden szempont-előttiség, ahon­nan nézve a világ csupán rangkülönbség nélküli mellérendelések végtelen sorozata. (Közbevetőleg, nagyon jellemző ebből a szempontból, hogy Mészöly a Saulus című regényében még a par excellence ideológus és értelmiségi főhőst, Pál aposolt is a meg­térést közvetlenül megelőző időszakban ábrázolja. Akkor tehát, amikor korábbi „elfogultságai”, értelmezési beidegződései már fölbomlottak, az újak viszont még nem öltöttek szilárd alakot, és Saulus, mégha csak átmenetileg is, mintegy visszakényszerült a legelemibb bizonyosságokhoz.) Az elbeszélő redukciójának technikai következménye: a stílus redukciója. Mészöly stílusának feltűnő jellegzetessége a vizuális képek, a szikrázóan élesre ex­ponált látvány rögzítések dominanciája. Leírásai azonban sosem széles ecsetkezelésű, egyetlen közzéppont köré fölépített tablók, hanem apró, egyenrangú látványtöredékekből összeállított mozai­kok. Az egyes „mikrofelvételek” látszatra logikátlanul, egységes terv nélkül követik egymást – valójában egy nyugtalan tekintet mozgását rajzolják ki, amely éberen cikázik rajtuk, anélkül, hogy fontossági hierarchiájukról döntene, középpontiakra és perifériku­sakra tagolná őket. Ugyanilyen „érzékszervi" plaszticitás – és a közvetlen érzéki benyomások ugyanilyen egyenrangúsító mel­lérendelése – jellemzi Mészöly nem vizuális képeit is. Alakjai, mégha az elemek „kombinatorikája” tudósít is bennünket róla, hogy – mint pl. Saulus – létük legfontosabb kérdéseivel vívód­nak, „egyenes adásban” ezekről soha nem beszélnek, legfeljebb egy-egy talányos, többértelmű célzással utalnak rájuk. (Mellesleg Mészölyre, aki napjaink talán legfilozofikusabb, leg-,,entellektüelebb” magyar írója, általában is igaz, hogy elbeszélői és hősei éppen olyan keveset és ritkán bocsátkoznak mélyebb eszmefut­tatásokba, mint az antiintellektuális Hemingwayéi.) Mondatai, epizódjai szaggatottan, ideges „snittekkel” követik egymást, azt az érzést keltve, hogy nem folyamatos átmenetek kapcsolják őket össze, hanem ugrások valamilyen sejtetett, de meghatározatlanul hagyott pauza, némaság, kimondatlanság fölött. Egyik legjobb elemzője (Fogarassy Miklós) így ír a Mészöly-próza keltette ol­vasói élményről: „Helyenként vakítóan éles a fény, másut csend és sötét van. Sejtjük ugyan, hogy ez is evidens, mintha azzal a sejtéssel olvasnánk a könyvet, minden világos foltja talán ta­karása, lefedése valami másnak, mintha ott lebegne valami hang a némaság fölött is. Talán maga a mondanivaló..." A végtelen sűrítés, az enigmatikus homályú, mintegy a szabatos közölhető­ségnek ellenálló mondandók felett elhúzó és hozzájuk csak ta­lányos áttételeken keresztül kapcsolódó párbeszédek, a képek metszően éles kontúrjai és kontrasztjai, a fölfokozott stiláris fe­szültséget legalább időlegesen lazító „passzázsok” teljes hiánya, a rövid, távirat-szerűen lakonikus mondatok puritán dísztelensége együttesen teremtik meg Mészöly prózájának különös, hideg fé­nyű izzását, s azt a hatást, hogy az általa megidézett jelenségek tömör többértelműségről erőtlenül pattan vissza minden egy­szempontú toldás, kiegészítés, és lekerekítés. „Az volna a gyö­nyörű – olvashatjuk az egyik tanulmányban ha írás közben szótól szóig, mondattól mondatig – mint a zseblámpafény – világíthatnánk magunknak, s így érhetnénk tetten, ami éppen a mi tettenérésünktől lesz azzá, ami. Okosságunk, elfogultságaink, rögeszméink, hiteink, túlbuzgó képzeletünk azonban reflektorral világítják előre az utat. Jóistenné kell lennünk, menthetetlenül. Nem szégyenlem, vakációra vágyom. Tiszta tudattal lenni, emléktelenül; s kicsit tartósabban a pillanatnál... Zseblámpával szubjektivizálni, nem reflektorral." Ennél pontosabban aligha lehetne megfogalmazni, mi az, amit Mészöly a redukcióval eltávolítandó­nak ítél a prózából: mindazt, ami „okosságunk, elfogultságaink, rögeszméink, hiteink, túlbuzgó képzeletünk” sallangjaival fonja körül és homályosítja el a művészi felidézés tárgyait. Stílusa kí­sérlet annak az eszménynek a technikai megvalósítására, amely „szótól szóig, mondattól mondatig”, vagy – egy másik oldalról nézve – elemi tényezőktől elemi tényekig, vitathatatlan bizonyos­ságoktól vitathatatlan bizonyosságokig haladva „éri tetten”, ami­nek tiszta, elfogultságoktól és belemagyarázásoktól mentes fel­mutatására a gyakorlatias tudat képtelen.

„Páratlanul egy szempontú alkat" – idéztük Mészöly szavait Comeilleről. Ugyanezt bízvást elmondhatjuk róla is. Egy cikkében Camus-t a „világosság romantikusának" nevezte. Őrá, per analogiam, a „pontosság romantikusa" illenék. Bármilyen eltérő, sőt akár ellentétes eszmei hatások érték, „szent rögeszméjétől”, a pontosság, a pontos megjelenítés általa kidolgozott kritériumai­tól még időlegesen sem tudták eltávolítani. Jellemző, hogy egyik legszebb könyvének még a címe is Pontos történetek, útközben. Egy nyilatkozatában, az ars poetica-jára vonatkozó kérdésre vá­laszolva, éppen a pontossághoz való viszonyát érezte a legfonto­sabbnak: „Egyszer Goethénél találkoztam azzal a gondolattal, hogy rosszat teszünk az embernek, ha pontosan olyannak írjuk le, amilyen. Nagyon nem hiszem. Talán éppen fordítva igaz, függetlenül attól, hogy reménytelen az ilyen pontosság...” És egy aforizma, ugyanerről a tárgyról: „Hatni – pontosságban magára hagyni”. A két idézetből kitűnik, hogy Mészöly gondolkodásában a fogalom két értelemben is szerepet játszik. Egyrészt, etikai kö­vetelményt, az ember pontos leírásának fontosságát fejezi ki, más­részt esztétikai krédót, a művészi hatás és a pontoság összetar­tozását. Ez a pontosságra törekvés határozza meg Mészöly pró­zájának „redukált” stílusát is. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy igazi világszemléletéhez nem egyik vagy másik őt foglalkoztató filozó­fiai rendszeren, hanem a pontosság fogalmán keresztül juthatunk közelebb. Mészöly, láttuk, nem bízik semmilyen tételes világkép hitelességében, egyetlen nézőpontot sem tart önmagában alkal­masnak a lét adekvát megragadására. Másfelől azzal is tisztában van – ellentétben a nouveau roman teoretikusaival hogy a dol­gok „csak a mi tettenérésünktől válnak azzá, amik", "vagyis szub­jektivitásunk nem küszöbölhető ki belőlük. Viszont kiküszöbölhető a szubjektivitásunkból mindaz – mégha csak feltételesen, a tiszta felidézés kedvéért is ami a „tettenérés” szempontjából nélkü­lözhető. Az Én eközben mintegy felfüggeszti „ideológusi” tudatát, levetkőzi előítéleteit, kiold maga és a világ közül minden olyan ele­met, ami nem kétségbevonhatatlan, ami nem evidens. Az abszo­lút pontos tettenérés természetesen elérhetetlen, viszont közelí­teni lehet hozzá, egészen addig a pontig, ahol a „tettenérő” szub­jektum felbomlik, s ezzel az objektivitás is értelmetlenné válik. Mé­szöly műveinek egész sora – a Film című regénnyel bezárólag – a pontosság különböző közelítő stratégiáinak egymásutánja. Első regényében, Az atléta halálában egy atléta élettörténetét írja le; az elbeszélő, a hosszútávfutó élettársa, már ebben a műben így töpreng; „Nincs kerek magyarázat. Csak tények vannak, úgy lát­szik. Meg erős, átható tájak. Rogozsel falu van és Égettkő völgye van. Azután a saját tétovaságunk a kihalt faluban, a holdsütötte tájon." Egy jelképes életút pontos, hiteles magyarázatát kutatja, ezért nem éri be személyes emlékeivel, hanem tüzetes nyomo­zásba fog – ám egyre több szkepszissel kénytelen látni, hogy vállalkozása tele van buktatókkal: „Az egyik nap végigolvastam, amit leírtam eddig az éltünkről, s nem voltam megelégedve vele... Úgy találtam, hogy még mindig túl sok a rögtönző föltevés, a ha­sonlítás, az önkényes vonatkozás benne. Bár a kísértés is sok, hogy ezt-azt belemagyarázzak a történtekbe." Az elbeszélés me­netét megakasztó önkommentárok itt még közvetlenül, lírai for­mában fejezik ki kételyeiket a vállalkozással, egy életút pontos és érthető előadásával szemben. A Pontos történetek, útközben el­beszélője számára már az a kiindulópont, ahová Az atléta halála fiatal tanárnője végül eljut. A „történetek” voltaképp nem is törté­netek, nincsen bennük semmilyen összeffüggően elmesélhető cselekmény. Egy erdélyi utazás emlékképeinek füzére, rokonlá­togatások, véletlen találkozások, tájak és naplementék, gyakorla­tias, triviálisan köznapi párbeszédek, minden nyomatékosabb hang­súly és egységes rendezési elv nélkül. Az elbeszélő egykedvű tár­gyilagossággal, bármiféle magyarázó vagy dramatizáló ambíció nélkül idézi fel emlékeiből az „egyenrangú egyidejűségek egymásmellettiségét”. Mégis, ezek az éles, „önmagukra csupaszitott ké­pek – Mészöly szavával – túlmutatnak önmagukon": minden külsődleges hangulatteremtő fogás nélkül idéznek föl valami sűrű, minden pontban egyforma intenzitással lüktető atmoszférát, s egy olyan közérzetet, amely a rutinszerű ismerkedések, viszontlátá­sok, elválások, társalgások monoton álmozgalmasságába bele­merülve, az egyszerű, kommentár és vélemény nélküli tudomá­sulvétel fedezéke mögé visszahúzódva adja föl azt az igényt, hogy a közvetlenül megfogható elemi tények mélyebb értelme után kutasson. Az atléta halála még egy „történet”, egy emberélet hiteles rekonstrukciójának volt a kísérlete; az elbeszélőben ugyan már ott is aggályokat ébresztett a kezdetek és a végek vi­szonylagosságának, a hangsúlyok és a magyarázatok önkényes­ségének a felismerése, de aggályai ott csupán kikezdték a „tör­ténet" elmondhatóságába vetett hitet. A Pontos történetek-ben a pontos felidézés igénye minden hagyományos értelemben vett, folyamatos „mesét” egyenrangú epizódokra tördelt szét. Ezek minden mélyebb szükségszerűség nélkül követik egymást, idő­rendjüknek, sorrendjüknek nincs különösebb esztétikai jelentősé­ge, kezdetük és végük legfeljebb technikai értelemben van. A pon­tosság szűrőjén itt már valóban „csak a tények” akadnak fenn, „meg az erős, áthatoló tájak”. Egészen más alakot ölt ez az igény a Saulusban, Mészöly talán legzártabb, legtökéletesebb művében. A képeknek itt nem egy atmoszférát, egy tárgytalan közérzetet kell fölidézniük, hanem egy mélyreható intellektuális és erkölcsi válságot. Ráadásul úgy, hogy ez éppen Saulus szim­bolikus, mitológiai érvényű válsága legyen. Mindkét követelmény szinte csábit az „esszéizálásra”, a Saulus vívódásaiban megüt­köző vagy-vagyok fogalmi kifejezésre és a közvetlen szerzői me­ditációra. Mészöly azonban ezt az utat eleve kizárta. A még csak tervezett regényről jegyezte fel naplójában; „Mindenesetre, messze a ’mann-i úttól' szeretném végigjárni a magamét." Saulus-Paulus válságában „az új sors rejtett előkészületei", az új tárgyat kereső „szenvedélyes érdekeltség drámája" foglalkoz­tatja. „A szenvedélyes érdekeltség – írja – lelki-biológiai poten­cia, irracionális vitalitás, aminek nem az a sorsa, hogy megválto­zik, átalakul, csak úgy egyszerűen-logikusan, hanem hogy új tárgyra fonódik rá, a ez az új tárgy megváltja. S attól kezdve abban oltja minden addig-volt vitalitását. Pál példaszerűen ilyen alkat." Mészölyt sem Saulus válság előtti léte, sem a megváltás utáni élete nem érdekli. Regénye annak a „lelki-biológiai poten­ciának”, „irracionális vitalitásnak” a felidézése, ami egy időre mintha tárgy nélkül maradt volna, és most tétován botorkál bi­zonytalan értelmű benyomásai között. Saulus számára minden magyarázat kétségessé lett, hirtelen föltárul előtte az életét körül­vevő díszletek ambivalenciája: „az első rész motívumai – amelyek ott egy bizonyos magatartás és sorsvállalás igazságát igazol­ták – a második részben megmutatják másik arcukat, a leleplezőt és cáfolót". Ezért kell eljutnia neki Is az „önmagukra csupaszított képekig", a csak „ponttól pontig meghúzható vona­lak" evidenciájáig. Az egyenesvonalú, logikai összefüggéseket kereső értelem joggal jön zavarba Saulus belső válságának meg­jelenítése miatt: a pontosan rögzített evidenciák és a belső lelki történések között hiányzanak a könnyen áttekinthető megfele­lések, az előbbiek csak tettenérhetetlen áttételeken keresztül hat­nak az utóbbiakra, az összefüggések szálai homályba és néma­ságba vesznek. Mészöly mintegy magukra hagyva, egymástól elszakítva villant fel vélhető okokat és vélhető okozatokat, és legfeljebb „az atmoszféra sugallatával". bizonyos motívumok összecsendítésével” segíti az olvasót azoknak az irracionális ug­rásoknak a megtételében, amelyek Saulusában játszódnak le.

A pontosság ebben a regényben a korábbiaknál is mélyebbre ás: immár nem az a döntő célja, hogy vitathatatlan bizonyosságokat rögzítsen – a Saulusban ez mindössze eszköz az irracionális, a megnevezhetetlen dolgok körének behatárolásához. A felidézés csak arra szolgál, hogy „atmoszférájának sugallatával” megsej­tessen valamit a felidézhetetlenből.

Mészölyt a hetvenes évek eleje óta mind gyakrabban foglalkoz­tatta a filmnek, még pontosabban az „önműködő kamerának” a kérdése. 1969-ben veti föl először: „Vajon erről a zéruspontról, a kamera automatizmusából, nem lehet-e egy merőben új típusú esztétikum és objektivitás lehetőségére; sőt, egy új típusú fikció feltételeire következtetni – nem csak a film, de a próza, s általá­ban a valóság művészi megközelítése szempontjából?” (Az én kiemelésem. – K. Cs.) A játékosnak tűnő ötlettel valamivel ké­sőbb már mint programmal találkozunk: „A kamera személytelen, szemponttalan, egyenrangúsító erejét kellene párosítanunk sze mélyes elfogultságunk és kiegészítéseink többletével. S ez való­ban újfajta szimbiózist ígér ember és világ, művészet és valóság között." Végül, az 1976-os naplóbejegyzés már a terv megvaló­sításáról számol be: „Az egyik augusztus este egy öreg házas­párt láttam hazafelé csoszogni... Annyira megragadott a kép, hogy mikor írni próbáltam róluk, akaratlanul is egy szűrő iktatódott közbe – a kamera... A nyíltan vagy kevésbé nyíltan jelent­kező közvetlen személyességem korlátozott, és nem a kedvem szerint szabadított fel. S minthogy elsősorban a kép ragadott meg, hitelesebb csalásnak éreztem, ha engedem, hogy a kame­ra és rendezés reális fikcióvá legyen." Ilyen előzmények után született meg Mészöly eddig utolsó, és minden korábbinál na­gyobb megütközést kiváltó regénye, a Film. A cselekménye – az író tömör rezüméjét idézve – „a két öreg sétája a Moszkva tértől a Csaba utca végéig, a lakásukig. Meg ami rajtuk keresztül a világból, a történelemből társulni akar hozzájuk. Időtlenül sokég csoszognak hazáig (majdnem alig egy óra hosszat) – hogy ha­marosan meghaljanak...” Az igazi főhősök azonban nem ők, nem is az útvonaluk fölidézte – és sorsukkal csak bizonytalan kapcsolatban álló – történelmi események szereplői, hanem az önműködő kamera, illetve a szenvtelen mozgásával, gépies pon­tosságával azonosuló „stáb”. A „forgatás” egyedüli célja, hogy kiegészítésekre, elképzelésekre jogosító „szemcsésedések” nélkül, a lehető legegyszerűbben rögzítse celluloidszalagra a semmit. A kamera fikciójával Mészöly a pontos felidézés elvileg lehetséges határesetéig jut el. A két öreg csoszogásának meg­mutatásába már semmilyen zavaró szubjektív mellékkörülmény nem avatkozik bele; a „stáb” csak arra koncentrál rögeszmésen, hogy egyetlen részletet se mulasszon el, semmit ne tekintsen ab ovo periférikusnak vagy elhagyhatónak, semmitől ne forduljon el merő tapintatból, és még az se zökkentse ki szívós tolakodásá­ból, ha az erkölcsi érzék azt diktálja, hogy adja föl megfigyelő és regisztráló pozícióját, tevőleg avatkozzék bele a látványba. A „kamera” gépies tárgyilagossága – amit Mészöly „szürkére szürkével” felrakott, hidegen zakatoló mondatai, a „stáb” pattogós rendezői utasításai kitűnően érzékeltetnek – élettelen, kö­zömbös objektumok szintjére nivellálja a látvány valamennyi ele­mét, így a két öreget is. S itt érkezünk el a regény körüli félreér­tések fő okához. Sokan a „kamera” nézőpontját azonosították Mészölyével, a gép „emberképét” az íróéval. Holott a Film nem a gép önkényében való öncélú, szadista gyönyörködés terméke, a „stáb” eszmekísérlete nem egy morális perverzió igazolását, hanem abszurditásának felmutatását szolgálja. Mészöly kétség­kívül elmegy az út legvégéig, de csak azért, hogy meggyőződ­hessen róla, meddig járható. Egy ponton a „stáb”, az elbeszélő aki addig maradéktalanul azonosulni látszott a kamerával, várat­lan fordulattal önmagát is a gép objektumává teszi: „Tanácsta­lanságunkat úgy érzékeltetjük, hogy párhuzamosan egymást is figyelni kezdjük. Vagyis a kiszolgáltatottságnak arra a körforgá­sára próbálunk utalni, hogy bennünket is ugyanúgy figyelhetnek, rögzíthetnek, irányíthatnak, ahogy mi őket. S ez legalábbis kér­désessé teszi, hogy amiről szó van, milyen mértékben minősül­het játéknak; és kérdésessé, hogy a minimális »rendezés« amit engedélyeztünk magunknak, rendezés-e, vagy inkább végrehaj­tás." És később: „A következő fogással élünk: mi is odaállunk a fal mellé, s csak a kamerát helyezzük el a szemközti járdán, és gondoskodunk róla, hogy magától működjön. Színpadiassá tett helyzetünk tehát ez: mi, valamennyien, egy csupasz fal és egy gép önműködő tárgyilagossága közé szorulva – mintegy két »zárójel« között... De erről nem mondhatunk le. Inkább vállaljuk a családias kitaszítottságot, együtt bámulva át a túlsó oldalra.”

A kör ezzel bezárult, a pontosság mitológiája önmaga ellen fordult. A Film, s ezzel Mészöly van a legjobban tisztában, „egy pályaszakasz lezárása, mert folytathatatlan, vagy csak hallgatással folytatódhat”. De mint egy korábban idézett beszélgetésben mondotta egyetemistáknak, „az elhallgatás elviselhetetlen" – a folytathatatlanság elfogadása pedig, tehetjük hozzá, igazi író szá­mára megengedhetetlen kapituláció. A Film utáni pályaszakasz­ról, annak középponti művészeti problémáiról azonban korai vol­na bármit mondani: sem az azóta megjelent publikációk mennyi­sége, sem a viszonylag rövid idő nem teszi lehetővé, hogy kétes értékű találgatásoknál többre vállalkozhassunk.

* A cikk Idegen anyanyelvű olvasóknak, egy tervezett, az utóbbi három évtized legjelentősebb magyar íróit bemutató német tanulmánykötet számára készült.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.