
Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Könczöl Csaba
A pontosság romantikusa*
Mészöly Miklósról
„a legtöbb, amire vállalkozhatunk: vilá¬gosan megírni a homályt."
1979. május 1.
A hatvanas-hetvenes években többször csaptak fel a magyar kritikában szenvedélyes viták Mészöly Miklós körül. Tárgyuk (esetenként pedig inkább csak ürügyük) hol az író egyik-másik frissiben megjelent műve, hol – mint 1976-ban – négy évtizedes egész munkássága volt. Mindebben még nem volna semmi különös, elvégre egy valamennyire is egészséges irodalmi köztudat „emésztőrendszere” mindig és mindenhol a polémia, vagyis a már beidegződött, megszokott befogadási sémák és normáik megütközése azzal a legjobb értelemben vett provokációval, amit az olajozottá vált olvasási és értelmezési mechanizmusokhoz való viszonyában valamennyi igazán jelentős művészi alkotás képvisel. Az említett Mészöly-vitáknak azonban volt két visszatérő sajátossága. Az első lényege: az ellentmondás a művek mint a viták ürügyei, és a viták tényleges tárgyai között. A tárgyak mintha rendre le akartak volna csúszni (sőt, le is csúsztak volna) az a’proposokról. Nem állítjuk, hogy egyedülálló jelenség ez a kritikai polémiák történetében: művészeti alkotások, főleg Közép- és Kelet-Európában, az elmúlt másfél évszázadban sokszor váltak társadalmi történelmi, etikai problémák tisztázásának kiindulópontjaivá. A Mészöly munkássága körül felcsapó pro és contra indulatokban viszont mégis van egy különös mozzanat. Úgy tűnik, mintha a Mészöly-művek jobban provokálnának azzal, ami a határaikon kívül reked, mint azzal, ami bennük közvetlenül felidéződik. A műveket és a róluk szóló vitákat egymás mellé illesztve, időnként mintha süketek párbeszédét olvasnánk: az előbbiek szuggesztív parabolák azoknak az egyértleműségeknek a lehetetlenségéről, amiket az utóbbiak mindenáron megpróbálnak „rájuk fogni”. A vitáknak ez a jellegzetessége, a pár sorban summázható tanulságokra utazó, egyértelműsítő „ráfogások” előli kitérés nem volna több irodalmilag lényegtelen recepció-történeti jelenségnél, ha benne nem Mészöly szellemi fiziognómiájának egyik fontos vonása fejeződne ki. Nevezetesen, az a művészi meggyőződés, hogy az igazi irodalom az elmondhatóság határain túl kezdődik, tartománya nem a dolgok elbeszélése, megnevezése, hanem felidézése. Funkciója nem az, hogy elítéljen és igazoljon, vádoljon és felmentsen, életreceptekkel és vigaszokkal szolgáljon, hanem az, hogy kontrasztosan éles képeket vetítsen elénk azokról a homályos létélményekről, amelyeket a diszkurzív gondolkodás és a dolgok megnevezésének korábbi gyakorlata még nem parcellázott fel jól áttekinthető, pontosan körülhatárolt, egymáshoz való viszonyukban egyértelműen meghatározott területekké. Amint maga Mészöly írja: „Az irodalom nem arra való, hogy aszerint éljünk. A művészet semmiféle megváltást nem biztosíthat. Túl van a hatáskörén. Csak csábíthat, megvilágíthat. Utána tisztább a levegő. Nem tiszta, csak tisztább." Ezek után talán már érthetőbb, honnan ered az a benyomás, mintha a Mészöly-művek és a legtöbb róluk írott kritika süketek párbeszéde volna. Az író következetesen olyan lelki tájak és közérzetek fölidézésére törekszik, amelyek „jón, rosszon túl” – azaz a tételesen megfogalmazható igazságokon, világnézeti rendszereken, értékítéleteken túl – fekszenek, a kritika viszont, abbéli törekvésében, hogy ezek felől értelmezhesse és ítélhesse meg őket, minduntalan a velük való közvetlen (és művészileg csupán esetleges) összecsengéseken és eltéréseken igyekszik az írót tettenérni. S ezzel függ össze a Mészöly-viták egy másik sajatos vonása. „Az irodalom minden lehet, csak tételes nem. Az író mindig a tételesség mögé szeretne belátni" – írta Mészöly egy tanulmányában. E mondata fényében az írósors iróniája, hogy a mai magyar irodalom jelentős alkotói közül talán senki mást nem jellemeztek oly gyakran egy-egy tételes filozófiai rendszer „ráfogásával", mint éppen Mészölyt. Művei a kritikusoknak egyszer az egzisztencializmust, Heideggert, Camust, máskor a neopozitivizmust és Wittgensteint, egyszer a „nouveau roman”, máskor az „objet trouvé” technikáját juttatták eszébe; volt, aki pályáját – mintha csak filozófusról volna szó – az egzisztencializmustól a neopozitivizmusig való következetes haladásként írta le. A besorolások bizonytalankodását még könyveinek kiadása is tükrözi: utolsó regénye, a Film ugyanakkor jelent meg az elmúlt harminc év szocialista magyar irodalmának legjavát közreadó sorozatban második kiadásban, amikor az egyik vezető magyar irodalmi lap (mellesleg, nemegyszer elvont humanizmusa miatt kárhoztatott) Mészöly e művét a „részvéttelen” „embert megvető”, sőt, „megrágalmazó” szemlélete miatt részesítette szokatlanul éles bírálatban. A polémiák e sokszor már bizarr ellentmondásai, amelyek miatt joggal támadhat olyan érzésünk, mintha nem is ugyanannak az írónak ugyanazokról a műveiről folynának, szintén nem csak véletlenszerűen és külsőleg függnek össze Mészöly írói alkatával. A sietős, egyértelmű elhelyezésre és besorolásra törekvő gondolkodási mechanizmusok üzemzavarait fejezik ki egy olyan művészi mentalitással szemben, amelynek aktivitása szüntelenül arra irányul, hogy átvilágítsa e mechanizmusok rejtett repedéseit, érvényességük korlátait. A napfényes utcáról egy leengedett redőny keskeny résein át nem lehet belátni az elsötétített szobába, a belül lévő viszont a legapróbb pontatlan illeszkedést is élesen érzékeli. A különféle izmusok, filozófiai és esztétikai teorémák Mészöly számára ilyen elsötétített szobák. Feltételesen, kísérleti célból, „mintha”-jelleggel elfogadja ugyan a falaik körülhatárolta teret, ám igazából sosem hagyja magát az állítások kívülről tökéletesnek tűnő zártságától megtévesztett. Az alattomos hézagok s a rajtuk betörő metsző fénynyalábok a szobában ülő megfigyelő előtt (és csak őelőtte) leleplezik az elsötétítés hanyagságait, egy másik, más felépítésű térrendszer kérdéseivel hasítanak bele a látszatevidenciák homályába. Egzisztencialista volna hát Mészöly? Vagy inkább neopozitivista? A kérdések – ezek is, a hasonlók is – óhatatlanul rossz irányba vezetnek. Azt sugallják, hogy Mészöly ideológusként állítja azt, aminek valójában „csak” emberi esélyeit kutatja. Tételes bölcseleti rendszert sejtetnek, egyértelműségeket, igazságok bizonyosságát, holott Mészölyt ezek pusztán annyiban érdeklik, amennyiben csupán rajtuk áttörve lehet mögéjük jutni, a még csak fölidézhető, a néven még semmilyen tételes rendszer kategóriakészletével nem nevezhető jelenségek ingoványos tartományába. „Addig kell mennünk, amíg falba nem ütközünk. Aztán az ütött résen tovább” – mondta egy 1970-es interjúban. A könnyű kézzel odavetett címkék és hatásleltárok mindössze a „fal”-ról vesznek tudomást. Pedig Mészöly, az író, valójában az „ütközés”, az „ütött rés” és a „tovább”.
Mészöly egy több, mint két évtizeddel ezelőtti írásában így jellemezte Comeille-t: „Redukáltabb, művibb, a mintája nem a természet, s még csak nem is a lélek alapkonfliktusait térképezi, mint a görögök. Páratlanul egy szempontú alkat. A Szent Rögeszme költője...” És pár oldallal később: „A legjegesebb katarzis az övé." 1978-ban, egyetemisták kérdéseire válaszolva, szinte szó szerint ismételte meg – de most már saját munkáiról és az irodalommal szembeni igényeiről szólva –, amit egykor Comeille-ről írt. Vezérszavakban: „sűríteni, a végletekig", „a cél: egyre redukáltabb eszközökkel megjeleníteni a valóság többértelmű gazdagságát", mind közelebb kerülni „a próza redukciójához", s ezzel kijátszani az olcsó valóságábrázolás kelepcéit, mert „olcsón hírt adni lehet a valóság tágításáról, de nem érdemes” stb. A gondolati motívumok ilyen – hosszú évek után sem halványuló – összecsengései korántsem véletlenek. Amint nem véletlen az sem, hogy mit érzett Mészöly a legfontosabbnak Comeille-ben: a „redukció”, a természethez való „művibb viszony”, az „egyszempontúság”, a „jeges katarzis” némi megszorítással éppúgy jellemző rá, mint a francia klasszikusra. Prózája hűvös, szenvtelen; csak regisztrál, az értelmezésnek, a „mindentudó író" kiegészítő és magyarázó buzgalmának még a látszatát is kerüli. Szinte kínosan őrizkedik minden olyan effektustól, ami közvetlen jelenlétére, érzelmi vagy gondolati állásfoglalására engedne következtetni. Mondatai emiatt tömör falanxként állják el az utat az olvasó azonosulási és beleélési vágyai előtt, tervszerűen ellenszegülnek minden olyan várakozásnak, amely egy résztvevő vagy elítélő kommentár, egy nyomatékosabb hangsúly, egy alanyian személyes közbeszólás segítségével szeretne könnyíteni a saját feladatán. Vajon mi az oka ennek az aszkézisnek? Miért mond le Mészöly a próza számos jól bevált, klasszikus hatáslehetőségéről? A kérdések egy olyan általános művészetfilozófiái problémához vezetnek vissza bennünket, amelynek fölmerülése döntően megváltoztatta a XX. században a művészet és a valóság viszonyáról alkotott képet, új formaeszmék és technikák légióját hívta létre – ezen belül, az egyik lehetséges és hiteles megoldásként, a Mészölyét. Minden művészi ábrázolás feltételez bizonyos szubjektív nézőpontot, amely elrendezi, szelektálja, értékhangsulyokkal látja el, határokkal zárja körül – egyszóval megformálja a látvényt. A szubjektumnak ez a beleavatkozó aktivitása bizonyos elemeket eleve kitüntet, másokat homályba borít vagy a perifériára tol ki, vagyis megszilárdult, beidegződött szempontok szerint „rendez”, ahelyett hogy ezeket kiküszöbölve, közvetlenül ábrázolna. A nézőpont ilyen egyértelműsége – amit még tovább fokoz, ha az író, mint kommentátor, igazságosztó, személyesen is a színre lép – egyértelművé teszi a felidézett valóságot is. De vajon nem hamisítás-e minden ilyen egyértelművé tétel? Mészöly szemében okvetlenül az. Egyetlen vetületre redukálja a valóság plasztikus többértelműségét, eleve értelmezve adja elő, azt, amit teljes sokarcúságával, ambivalensségével kellene megidéznie. A valóság Mészöly szerint nem elemeinek eleve hierarchizált rendszere, csak a mi egyszerűsítő egyszempontúságunk mutatja annak; az események nem önmaguktól rendeződnek történetté, csupán a mi önkényünk kényszeríti őket bele a kronológia Prokrusztész-ágyába. „Egyenrangú egyidejűségek egymásmellettiségéről kellene inkább beszélnünk" – írja. És másutt: „Nem a világ s az élet epikus; a mi értelmező egyszerűsítésünk helyez mindent kommunikációs kronológiába, hogy 'rendet' vigyen az egyenrangúságba, a létezés-közérzet álomszerű egyidejűségébe. Tudósításunk – bármilyen szinten – nyomban előadás is. Az új igény megidézni szeretne.” „Lehet, hogy egy kődarabnál jelentősebb vagyok, de attól még egyenrangúak is lehetünk." Mint látjuk, Mészöly felfogása több ponton érintkezik a francia nouveau roman teoretikusaiéval. Hasonló bennük a bizalmatlanság a múlt századi realizmus magabiztos valóságképével szemben, hasonló az objektivitás-igény, a szubjektív kiegészítésekkel, egyértelműsítésekkel, „rendezésekkel” szembeni gyanakvás is. Ám az elméleti premisszák érintkezéseinél jóval lényegesebb, hogy Mészöly belőlük egészen eltérő írói konzekvenciákat von le. Még csak meg sem kísérti az a gyermekded illúzió, hogy a művészi alkotásból kiküszöbölhető az elbeszélő szubjektum, hogy lehet nézőpont nélkül látványt felidézni. Nem a szubjektivitást általában, hanem a klasszikus realizmus egyszempontú szubjektivitását kérdőjelezi meg. Véleménye szerint egy közvetlenebb, egyszerűsítésektől mentes ábrázoláshoz a kiindulópontot kell megváltoztatni: „Bizonyos, hogy ha az elemek egyenrangúságából indulnánk ki – s nem eleve kitüntetett elemek rendszeréből –, az eddigieknél sokkal közvetlenebb nyitottságot biztosíthatnánk magunknak." Az „eleve kitüntetett elemek rendszerének”, mint kiindulópontnak az elutasítása még csak azt sem követeli meg, hogy valamilyen üres, elvont, denaturált alanyt helyezzünk a mű középpontjába. Mindössze a beleszólási jogát kell korlátozni, sőt, megszüntetni, hogy tolakodó jelenléte helyett egyedül a megidézett képek hordozzák az esztétikai hatást: „...nem művi úton
hangsúlyos elemek közvetlen szuggesztiójára bízni rá a sugalmazást, hanem a külön-külön egyenrangúnak vett elemek szórendjével, kombinatorikájával fogalmazni meg a személyest, a véleményt, a víziót. Sugalmazni, de rangsor nélkül azonosulva az elemekkel."
S itt érkezünk vissza Mészöly stílusának korábbi említett hűvösségéhez, szenvtelenségéhez. Mint látjuk, ez nem merőben az író személyes alkati tulajdonságából fakad, hanem bizonyos elméleti előfeltevések logikus formatechnikai következménye. Mészöly „elbeszélője” mindig egy mozgási szabadságában korlátozott, redukált szubjektum. Még ott is, ahol valóságos személy (Pontos történetek, útközben), vagy a regény egyes szám első személyű főhőse (Saulus). Szerepe ugyanis arra korlátozódik, hogy bizonyosságokat és kizárólag azokat regisztráljon. Mintegy meg van fosztva attól a jogtól, hogy e bizonyosságok összefüggésein tűnődjön, róluk feltevésekbe bocsátkozzék, véleményt mondjon, mert ilymódon veszélyeztetné kétségbevonhatatlan evidenciájukat és kitüntetné valamely egyetlen lehetséges vetületűket. Marad – Mészöly szép kifejezésével – „az önmagukra csupaszított képek élessége", a szubjektumból pedig a tekintet, amely befogja őket. Elbeszélőinek is pontos jellemzése, amit Warholt értelmezve ír: „Nincs szempontunk. Nem ismerjük a hangsúlyt. Nem vagyunk megvesztegethetőek. Egyetlen elfogultságunk, hogy a kiválasztott valóságdarabból mit veszünk középpontnak, mint utasítunk a kép szélére." Mészöly redukált alanya tehát tökéletes ellentéte a mindet tudó elbeszélőnek: számára mindaz, ami nem evidensen adott (elsősorban mint közvetlen látvány), érinthetetlen. Az éppen adott pillanat elemi tényeit értelmező, magasabb összefüggésekbe helyező emlékei nincsenek, múltja, jövője, történelme nincsen, szempontja a minden szempont-előttiség, ahonnan nézve a világ csupán rangkülönbség nélküli mellérendelések végtelen sorozata. (Közbevetőleg, nagyon jellemző ebből a szempontból, hogy Mészöly a Saulus című regényében még a par excellence ideológus és értelmiségi főhőst, Pál aposolt is a megtérést közvetlenül megelőző időszakban ábrázolja. Akkor tehát, amikor korábbi „elfogultságai”, értelmezési beidegződései már fölbomlottak, az újak viszont még nem öltöttek szilárd alakot, és Saulus, mégha csak átmenetileg is, mintegy visszakényszerült a legelemibb bizonyosságokhoz.) Az elbeszélő redukciójának technikai következménye: a stílus redukciója. Mészöly stílusának feltűnő jellegzetessége a vizuális képek, a szikrázóan élesre exponált látvány rögzítések dominanciája. Leírásai azonban sosem széles ecsetkezelésű, egyetlen közzéppont köré fölépített tablók, hanem apró, egyenrangú látványtöredékekből összeállított mozaikok. Az egyes „mikrofelvételek” látszatra logikátlanul, egységes terv nélkül követik egymást – valójában egy nyugtalan tekintet mozgását rajzolják ki, amely éberen cikázik rajtuk, anélkül, hogy fontossági hierarchiájukról döntene, középpontiakra és periférikusakra tagolná őket. Ugyanilyen „érzékszervi" plaszticitás – és a közvetlen érzéki benyomások ugyanilyen egyenrangúsító mellérendelése – jellemzi Mészöly nem vizuális képeit is. Alakjai, mégha az elemek „kombinatorikája” tudósít is bennünket róla, hogy – mint pl. Saulus – létük legfontosabb kérdéseivel vívódnak, „egyenes adásban” ezekről soha nem beszélnek, legfeljebb egy-egy talányos, többértelmű célzással utalnak rájuk. (Mellesleg Mészölyre, aki napjaink talán legfilozofikusabb, leg-,,entellektüelebb” magyar írója, általában is igaz, hogy elbeszélői és hősei éppen olyan keveset és ritkán bocsátkoznak mélyebb eszmefuttatásokba, mint az antiintellektuális Hemingwayéi.) Mondatai, epizódjai szaggatottan, ideges „snittekkel” követik egymást, azt az érzést keltve, hogy nem folyamatos átmenetek kapcsolják őket össze, hanem ugrások valamilyen sejtetett, de meghatározatlanul hagyott pauza, némaság, kimondatlanság fölött. Egyik legjobb elemzője (Fogarassy Miklós) így ír a Mészöly-próza keltette olvasói élményről: „Helyenként vakítóan éles a fény, másut csend és sötét van. Sejtjük ugyan, hogy ez is evidens, mintha azzal a sejtéssel olvasnánk a könyvet, minden világos foltja talán takarása, lefedése valami másnak, mintha ott lebegne valami hang a némaság fölött is. Talán maga a mondanivaló..." A végtelen sűrítés, az enigmatikus homályú, mintegy a szabatos közölhetőségnek ellenálló mondandók felett elhúzó és hozzájuk csak talányos áttételeken keresztül kapcsolódó párbeszédek, a képek metszően éles kontúrjai és kontrasztjai, a fölfokozott stiláris feszültséget legalább időlegesen lazító „passzázsok” teljes hiánya, a rövid, távirat-szerűen lakonikus mondatok puritán dísztelensége együttesen teremtik meg Mészöly prózájának különös, hideg fényű izzását, s azt a hatást, hogy az általa megidézett jelenségek tömör többértelműségről erőtlenül pattan vissza minden egyszempontú toldás, kiegészítés, és lekerekítés. „Az volna a gyönyörű – olvashatjuk az egyik tanulmányban ha írás közben szótól szóig, mondattól mondatig – mint a zseblámpafény – világíthatnánk magunknak, s így érhetnénk tetten, ami éppen a mi tettenérésünktől lesz azzá, ami. Okosságunk, elfogultságaink, rögeszméink, hiteink, túlbuzgó képzeletünk azonban reflektorral világítják előre az utat. Jóistenné kell lennünk, menthetetlenül. Nem szégyenlem, vakációra vágyom. Tiszta tudattal lenni, emléktelenül; s kicsit tartósabban a pillanatnál... Zseblámpával szubjektivizálni, nem reflektorral." Ennél pontosabban aligha lehetne megfogalmazni, mi az, amit Mészöly a redukcióval eltávolítandónak ítél a prózából: mindazt, ami „okosságunk, elfogultságaink, rögeszméink, hiteink, túlbuzgó képzeletünk” sallangjaival fonja körül és homályosítja el a művészi felidézés tárgyait. Stílusa kísérlet annak az eszménynek a technikai megvalósítására, amely „szótól szóig, mondattól mondatig”, vagy – egy másik oldalról nézve – elemi tényezőktől elemi tényekig, vitathatatlan bizonyosságoktól vitathatatlan bizonyosságokig haladva „éri tetten”, aminek tiszta, elfogultságoktól és belemagyarázásoktól mentes felmutatására a gyakorlatias tudat képtelen.
„Páratlanul egy szempontú alkat" – idéztük Mészöly szavait Comeilleről. Ugyanezt bízvást elmondhatjuk róla is. Egy cikkében Camus-t a „világosság romantikusának" nevezte. Őrá, per analogiam, a „pontosság romantikusa" illenék. Bármilyen eltérő, sőt akár ellentétes eszmei hatások érték, „szent rögeszméjétől”, a pontosság, a pontos megjelenítés általa kidolgozott kritériumaitól még időlegesen sem tudták eltávolítani. Jellemző, hogy egyik legszebb könyvének még a címe is Pontos történetek, útközben. Egy nyilatkozatában, az ars poetica-jára vonatkozó kérdésre válaszolva, éppen a pontossághoz való viszonyát érezte a legfontosabbnak: „Egyszer Goethénél találkoztam azzal a gondolattal, hogy rosszat teszünk az embernek, ha pontosan olyannak írjuk le, amilyen. Nagyon nem hiszem. Talán éppen fordítva igaz, függetlenül attól, hogy reménytelen az ilyen pontosság...” És egy aforizma, ugyanerről a tárgyról: „Hatni – pontosságban magára hagyni”. A két idézetből kitűnik, hogy Mészöly gondolkodásában a fogalom két értelemben is szerepet játszik. Egyrészt, etikai követelményt, az ember pontos leírásának fontosságát fejezi ki, másrészt esztétikai krédót, a művészi hatás és a pontoság összetartozását. Ez a pontosságra törekvés határozza meg Mészöly prózájának „redukált” stílusát is. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy igazi világszemléletéhez nem egyik vagy másik őt foglalkoztató filozófiai rendszeren, hanem a pontosság fogalmán keresztül juthatunk közelebb. Mészöly, láttuk, nem bízik semmilyen tételes világkép hitelességében, egyetlen nézőpontot sem tart önmagában alkalmasnak a lét adekvát megragadására. Másfelől azzal is tisztában van – ellentétben a nouveau roman teoretikusaival hogy a dolgok „csak a mi tettenérésünktől válnak azzá, amik", "vagyis szubjektivitásunk nem küszöbölhető ki belőlük. Viszont kiküszöbölhető a szubjektivitásunkból mindaz – mégha csak feltételesen, a tiszta felidézés kedvéért is ami a „tettenérés” szempontjából nélkülözhető. Az Én eközben mintegy felfüggeszti „ideológusi” tudatát, levetkőzi előítéleteit, kiold maga és a világ közül minden olyan elemet, ami nem kétségbevonhatatlan, ami nem evidens. Az abszolút pontos tettenérés természetesen elérhetetlen, viszont közelíteni lehet hozzá, egészen addig a pontig, ahol a „tettenérő” szubjektum felbomlik, s ezzel az objektivitás is értelmetlenné válik. Mészöly műveinek egész sora – a Film című regénnyel bezárólag – a pontosság különböző közelítő stratégiáinak egymásutánja. Első regényében, Az atléta halálában egy atléta élettörténetét írja le; az elbeszélő, a hosszútávfutó élettársa, már ebben a műben így töpreng; „Nincs kerek magyarázat. Csak tények vannak, úgy látszik. Meg erős, átható tájak. Rogozsel falu van és Égettkő völgye van. Azután a saját tétovaságunk a kihalt faluban, a holdsütötte tájon." Egy jelképes életút pontos, hiteles magyarázatát kutatja, ezért nem éri be személyes emlékeivel, hanem tüzetes nyomozásba fog – ám egyre több szkepszissel kénytelen látni, hogy vállalkozása tele van buktatókkal: „Az egyik nap végigolvastam, amit leírtam eddig az éltünkről, s nem voltam megelégedve vele... Úgy találtam, hogy még mindig túl sok a rögtönző föltevés, a hasonlítás, az önkényes vonatkozás benne. Bár a kísértés is sok, hogy ezt-azt belemagyarázzak a történtekbe." Az elbeszélés menetét megakasztó önkommentárok itt még közvetlenül, lírai formában fejezik ki kételyeiket a vállalkozással, egy életút pontos és érthető előadásával szemben. A Pontos történetek, útközben elbeszélője számára már az a kiindulópont, ahová Az atléta halála fiatal tanárnője végül eljut. A „történetek” voltaképp nem is történetek, nincsen bennük semmilyen összeffüggően elmesélhető cselekmény. Egy erdélyi utazás emlékképeinek füzére, rokonlátogatások, véletlen találkozások, tájak és naplementék, gyakorlatias, triviálisan köznapi párbeszédek, minden nyomatékosabb hangsúly és egységes rendezési elv nélkül. Az elbeszélő egykedvű tárgyilagossággal, bármiféle magyarázó vagy dramatizáló ambíció nélkül idézi fel emlékeiből az „egyenrangú egyidejűségek egymásmellettiségét”. Mégis, ezek az éles, „önmagukra csupaszitott képek – Mészöly szavával – túlmutatnak önmagukon": minden külsődleges hangulatteremtő fogás nélkül idéznek föl valami sűrű, minden pontban egyforma intenzitással lüktető atmoszférát, s egy olyan közérzetet, amely a rutinszerű ismerkedések, viszontlátások, elválások, társalgások monoton álmozgalmasságába belemerülve, az egyszerű, kommentár és vélemény nélküli tudomásulvétel fedezéke mögé visszahúzódva adja föl azt az igényt, hogy a közvetlenül megfogható elemi tények mélyebb értelme után kutasson. Az atléta halála még egy „történet”, egy emberélet hiteles rekonstrukciójának volt a kísérlete; az elbeszélőben ugyan már ott is aggályokat ébresztett a kezdetek és a végek viszonylagosságának, a hangsúlyok és a magyarázatok önkényességének a felismerése, de aggályai ott csupán kikezdték a „történet" elmondhatóságába vetett hitet. A Pontos történetek-ben a pontos felidézés igénye minden hagyományos értelemben vett, folyamatos „mesét” egyenrangú epizódokra tördelt szét. Ezek minden mélyebb szükségszerűség nélkül követik egymást, időrendjüknek, sorrendjüknek nincs különösebb esztétikai jelentősége, kezdetük és végük legfeljebb technikai értelemben van. A pontosság szűrőjén itt már valóban „csak a tények” akadnak fenn, „meg az erős, áthatoló tájak”. Egészen más alakot ölt ez az igény a Saulusban, Mészöly talán legzártabb, legtökéletesebb művében. A képeknek itt nem egy atmoszférát, egy tárgytalan közérzetet kell fölidézniük, hanem egy mélyreható intellektuális és erkölcsi válságot. Ráadásul úgy, hogy ez éppen Saulus szimbolikus, mitológiai érvényű válsága legyen. Mindkét követelmény szinte csábit az „esszéizálásra”, a Saulus vívódásaiban megütköző vagy-vagyok fogalmi kifejezésre és a közvetlen szerzői meditációra. Mészöly azonban ezt az utat eleve kizárta. A még csak tervezett regényről jegyezte fel naplójában; „Mindenesetre, messze a ’mann-i úttól' szeretném végigjárni a magamét." Saulus-Paulus válságában „az új sors rejtett előkészületei", az új tárgyat kereső „szenvedélyes érdekeltség drámája" foglalkoztatja. „A szenvedélyes érdekeltség – írja – lelki-biológiai potencia, irracionális vitalitás, aminek nem az a sorsa, hogy megváltozik, átalakul, csak úgy egyszerűen-logikusan, hanem hogy új tárgyra fonódik rá, a ez az új tárgy megváltja. S attól kezdve abban oltja minden addig-volt vitalitását. Pál példaszerűen ilyen alkat." Mészölyt sem Saulus válság előtti léte, sem a megváltás utáni élete nem érdekli. Regénye annak a „lelki-biológiai potenciának”, „irracionális vitalitásnak” a felidézése, ami egy időre mintha tárgy nélkül maradt volna, és most tétován botorkál bizonytalan értelmű benyomásai között. Saulus számára minden magyarázat kétségessé lett, hirtelen föltárul előtte az életét körülvevő díszletek ambivalenciája: „az első rész motívumai – amelyek ott egy bizonyos magatartás és sorsvállalás igazságát igazolták – a második részben megmutatják másik arcukat, a leleplezőt és cáfolót". Ezért kell eljutnia neki Is az „önmagukra csupaszított képekig", a csak „ponttól pontig meghúzható vonalak" evidenciájáig. Az egyenesvonalú, logikai összefüggéseket kereső értelem joggal jön zavarba Saulus belső válságának megjelenítése miatt: a pontosan rögzített evidenciák és a belső lelki történések között hiányzanak a könnyen áttekinthető megfelelések, az előbbiek csak tettenérhetetlen áttételeken keresztül hatnak az utóbbiakra, az összefüggések szálai homályba és némaságba vesznek. Mészöly mintegy magukra hagyva, egymástól elszakítva villant fel vélhető okokat és vélhető okozatokat, és legfeljebb „az atmoszféra sugallatával". bizonyos motívumok összecsendítésével” segíti az olvasót azoknak az irracionális ugrásoknak a megtételében, amelyek Saulusában játszódnak le.
A pontosság ebben a regényben a korábbiaknál is mélyebbre ás: immár nem az a döntő célja, hogy vitathatatlan bizonyosságokat rögzítsen – a Saulusban ez mindössze eszköz az irracionális, a megnevezhetetlen dolgok körének behatárolásához. A felidézés csak arra szolgál, hogy „atmoszférájának sugallatával” megsejtessen valamit a felidézhetetlenből.
Mészölyt a hetvenes évek eleje óta mind gyakrabban foglalkoztatta a filmnek, még pontosabban az „önműködő kamerának” a kérdése. 1969-ben veti föl először: „Vajon erről a zéruspontról, a kamera automatizmusából, nem lehet-e egy merőben új típusú esztétikum és objektivitás lehetőségére; sőt, egy új típusú fikció feltételeire következtetni – nem csak a film, de a próza, s általában a valóság művészi megközelítése szempontjából?” (Az én kiemelésem. – K. Cs.) A játékosnak tűnő ötlettel valamivel később már mint programmal találkozunk: „A kamera személytelen, szemponttalan, egyenrangúsító erejét kellene párosítanunk sze mélyes elfogultságunk és kiegészítéseink többletével. S ez valóban újfajta szimbiózist ígér ember és világ, művészet és valóság között." Végül, az 1976-os naplóbejegyzés már a terv megvalósításáról számol be: „Az egyik augusztus este egy öreg házaspárt láttam hazafelé csoszogni... Annyira megragadott a kép, hogy mikor írni próbáltam róluk, akaratlanul is egy szűrő iktatódott közbe – a kamera... A nyíltan vagy kevésbé nyíltan jelentkező közvetlen személyességem korlátozott, és nem a kedvem szerint szabadított fel. S minthogy elsősorban a kép ragadott meg, hitelesebb csalásnak éreztem, ha engedem, hogy a kamera és rendezés reális fikcióvá legyen." Ilyen előzmények után született meg Mészöly eddig utolsó, és minden korábbinál nagyobb megütközést kiváltó regénye, a Film. A cselekménye – az író tömör rezüméjét idézve – „a két öreg sétája a Moszkva tértől a Csaba utca végéig, a lakásukig. Meg ami rajtuk keresztül a világból, a történelemből társulni akar hozzájuk. Időtlenül sokég csoszognak hazáig (majdnem alig egy óra hosszat) – hogy hamarosan meghaljanak...” Az igazi főhősök azonban nem ők, nem is az útvonaluk fölidézte – és sorsukkal csak bizonytalan kapcsolatban álló – történelmi események szereplői, hanem az önműködő kamera, illetve a szenvtelen mozgásával, gépies pontosságával azonosuló „stáb”. A „forgatás” egyedüli célja, hogy kiegészítésekre, elképzelésekre jogosító „szemcsésedések” nélkül, a lehető legegyszerűbben rögzítse celluloidszalagra a semmit. A kamera fikciójával Mészöly a pontos felidézés elvileg lehetséges határesetéig jut el. A két öreg csoszogásának megmutatásába már semmilyen zavaró szubjektív mellékkörülmény nem avatkozik bele; a „stáb” csak arra koncentrál rögeszmésen, hogy egyetlen részletet se mulasszon el, semmit ne tekintsen ab ovo periférikusnak vagy elhagyhatónak, semmitől ne forduljon el merő tapintatból, és még az se zökkentse ki szívós tolakodásából, ha az erkölcsi érzék azt diktálja, hogy adja föl megfigyelő és regisztráló pozícióját, tevőleg avatkozzék bele a látványba. A „kamera” gépies tárgyilagossága – amit Mészöly „szürkére szürkével” felrakott, hidegen zakatoló mondatai, a „stáb” pattogós rendezői utasításai kitűnően érzékeltetnek – élettelen, közömbös objektumok szintjére nivellálja a látvány valamennyi elemét, így a két öreget is. S itt érkezünk el a regény körüli félreértések fő okához. Sokan a „kamera” nézőpontját azonosították Mészölyével, a gép „emberképét” az íróéval. Holott a Film nem a gép önkényében való öncélú, szadista gyönyörködés terméke, a „stáb” eszmekísérlete nem egy morális perverzió igazolását, hanem abszurditásának felmutatását szolgálja. Mészöly kétségkívül elmegy az út legvégéig, de csak azért, hogy meggyőződhessen róla, meddig járható. Egy ponton a „stáb”, az elbeszélő aki addig maradéktalanul azonosulni látszott a kamerával, váratlan fordulattal önmagát is a gép objektumává teszi: „Tanácstalanságunkat úgy érzékeltetjük, hogy párhuzamosan egymást is figyelni kezdjük. Vagyis a kiszolgáltatottságnak arra a körforgására próbálunk utalni, hogy bennünket is ugyanúgy figyelhetnek, rögzíthetnek, irányíthatnak, ahogy mi őket. S ez legalábbis kérdésessé teszi, hogy amiről szó van, milyen mértékben minősülhet játéknak; és kérdésessé, hogy a minimális »rendezés« amit engedélyeztünk magunknak, rendezés-e, vagy inkább végrehajtás." És később: „A következő fogással élünk: mi is odaállunk a fal mellé, s csak a kamerát helyezzük el a szemközti járdán, és gondoskodunk róla, hogy magától működjön. Színpadiassá tett helyzetünk tehát ez: mi, valamennyien, egy csupasz fal és egy gép önműködő tárgyilagossága közé szorulva – mintegy két »zárójel« között... De erről nem mondhatunk le. Inkább vállaljuk a családias kitaszítottságot, együtt bámulva át a túlsó oldalra.”
A kör ezzel bezárult, a pontosság mitológiája önmaga ellen fordult. A Film, s ezzel Mészöly van a legjobban tisztában, „egy pályaszakasz lezárása, mert folytathatatlan, vagy csak hallgatással folytatódhat”. De mint egy korábban idézett beszélgetésben mondotta egyetemistáknak, „az elhallgatás elviselhetetlen" – a folytathatatlanság elfogadása pedig, tehetjük hozzá, igazi író számára megengedhetetlen kapituláció. A Film utáni pályaszakaszról, annak középponti művészeti problémáiról azonban korai volna bármit mondani: sem az azóta megjelent publikációk mennyisége, sem a viszonylag rövid idő nem teszi lehetővé, hogy kétes értékű találgatásoknál többre vállalkozhassunk.
* A cikk Idegen anyanyelvű olvasóknak, egy tervezett, az utóbbi három évtized legjelentősebb magyar íróit bemutató német tanulmánykötet számára készült.


