Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Brassai Zoltán
A PART ELLENSÉGEM
1997. november 3.
Jómagam is sok évet leéltem a Tisza mellett. Amellett a Tisza mellett, melyet gyöngykagylók rejtenek és aranyhalak őriznek, s melynek álma tényleg szép. És néha én is éreztem, hogy "Medrének mélyén, / ott a lusta örvény alatt, / a Tisza lelke bújik." És mivel nagyon fiatal voltam, én is úgy gondoltam, hogy "A part ellenségem"!
Nem, nem ott éltem, ahol K. I., aki mindent tudott erről a folyamról, ennek az évről évre kivirágzó folyamnak a titkairól, a hömpölygő Attila-sírról, mely halott medrek között vérzik, ahol tücskök és szitakötők terelik a témát és a figyelmet, ahol a felborzolt víz zavaros árján rímelve csobban a lombok közt rejtőző, idegen napsugár, ahol a parton kuksoló gondolat rádöbben, hogy a létezés már csupán csak kép, egy makacs látvány, mely a múltból visszajár. Én ennél valamivel északabbra éltem, ott, ahol Juhász és a méla Tömörkény darvadozott, s ahol évenként hárman-négyen fölkeresik a múzeumigazgatót azzal, hogy megtalálták Attila sírját, s ahol Móra Ferenc oly sokat utazgatott a föld alatti Magyarországon. Majd még északabbra kerültem, picivel távolabb a folyótól, olyan helyre, ahonnan hétvégeken vagy akár délutánokon lehetett kiruccanni az ártér valamikori fűzfái közé, melyeknek írmagja azért ott maradt, s arra jó volt, hogy egy-egy alkalommal életre keltse a halott medreket, és októberben valósággá varázsolja az őszi vérfoltokat, melyek akkor még csak a képzelet vérfoltjait pingálták a világot változatlannak, örökre mozdulatlannak látó szemeink elé. A part lehetett a barátom, a holt part a halott meder szélén; ugyanakkor a valódi part az ellenségem is, hiszen úgy tűnt, örökre fogva tartja, tarthatja azt a medert, mely talán valaha az élet lehetett. Legalábbis azt hittem, azt hittük fiatalon, jellegzetes alföldi paprikást kanalazva, amiben marhahús, disznóhús és máj is volt, viszont nem volt benne tejföl, pedig az én eredeti fogalmaim szerint egy paprikásban az elengedhetetlen, ugyanis attól lesz paprikás, egyébként pörkölt, ahhoz viszont ez túl hosszú lére volt eresztve, akár itt ez a mondat.
Koncz István olyan lírikus volt, akit az általam tisztelt és szeretett költők közül sokan vallottak mesterüknek. Olyanok, akik első pillantásra nem különösebben hasonlítottak, hasonlítanak rá; hozzájuk viszonyítva ő szinte klasszicistának mondható. És furcsa dolog: ahogy múlik az idő, úgy klasszicizálódik ezen alkotók lírája. Vagy talán helyesebb úgy mondani: egyre láthatóbb a klasszikus vonások egész sora a műveikben. Ami addig csak belül volt, a szerkezetben, a versépítkezésben, a mondatok és képek finomszerkezetében, az lassan megjelenik a költemény érzékelhető, mindenki által érzékelhető szövetének rajzolatában, motívumrendszerében is. Modernnek kell lenni mindenestül. Kassák jelmondatát mondja a század költője, és tudja, hogy a modern piramis is a tegnap talajába süllyeszti alapját. Azaz a nagy művész mindig szintetizáló. Bár lehet, hogy ez utóbbi mondat csak jómagam fixa ideája. De ide nagyon illőnek gondolom.
A Tisza partján is csak véletlenül botlottam bele K. I. lírikusba. Szinte teljesen véletlenül. Igaz, e véletlen bekövetkeztében nagy szerepe volt I. M.-nek, aki nélkül efféle esetek egyáltalán meg sem történtek volna a folyam partján, de máshol sem, hiszen akiket ő megfertőzött a határon túli magyar irodalom iránti érdeklődéssel, azok mind a Tisza partjáról seregeltek szét vígan s néha tán vitézül is, hogy továbbadják mindazt, amit kaptak, s ami mégsem fogy el, feltéve ha a napi politika (ellen)vírusa nem öli meg bennünk az értékek keresésének kíváncsiságát. Mert azt is hallottuk, hogy nincs visszaút a rohasztó politikából. Természetesen a napi érdekek politikájából. A part kell, nem a párt. Semelyik se. "Kockázatos játék a rendszer, / A remény kurva..." De még mennyire. Az utóbbi időkben lassan már azon kapjuk magunkat, hogy ez utóbbi illető ott ácsorog a forgalmasabb utak mentén, egyre olcsóbb, és egyre ordenárébb módon módon riszálja magát. Itt elvész az irány...
Átértékelem a kort. De jó volt ezt hallani, Nietzschét véltük mögötte látni, a nagy bajuszát, szúrós szemét, mely mögött a gondolat kíméletlen igazságkeresését és az ember esendő szelídségét egyaránt sejthettük. És ezt a tartást, mely legalább annyit kijelentett, hogy irháját becsben a vers tartsa fenn, legalább, - az utókornak.
Mi ragadhatja meg Koncz István verseiben az olvasót? Talán a téma; de hiszen csupa olyan dologról ír, melyek a költészet örök tárgyai: táj, nyelv, szerelem stb. Nem is indulatos, nem odamondogató, nem "közéleti költő". Aligha érjük meg, hogy iskolai ünnepélyeken, tanévzárókon szavalják. Nem így idézhető.
Nekem különösen tetszenek a nem költői megoldásai. Ahogy merészel szentenciával indítani: "Jel a vers"; "Én mindig egyedül éltem."; "Nem lehet, / vagy nem szabad, túlélni / a verset, / ha már megírtad!" Lehetne sorolni. De ki ne hagyjuk a legutolsót, az 1985-ben írottat: "Háború lesz." Így, ponttal a mondat végén, és az egész egyetlen versszak? bekezdés? Inkább egység. Első és utolsó: ezzel kezdődik és ezzel zárul a vers. Ezt mondja, ígéri, üzeni nekünk 12 évvel ezelőtt. Nem kiáltja, nem ordítja, nem rázza meg a vállunkat, nem ébreszti az aluvót: mondja, mert tudja: legfeljebb a korszerűtlen, az évszázad végén is gondolkodó embert lehet még 1985-ben megszólítani, figyelmeztetni. Kiáltani minek? "Miután minden elveszett, / csak orvosi eset / a szellem, -"
Jó pár éve már annak, hogy elköltöztem a folyó mellől, s ez már a második nagy folyam volt, melyhez hűtlenné váltam, ámbátor igazából bizony mindkettőnek csak mellék- vagy holt ágához kötődtem, s most is víz közelében lakom, de ez most állóvíz, tó, némi eufemizmussal tenger. Magyar tenger, és legalább annyira tenger, amennyire magyar narancs a Pelikán elvtárs üvegházi citroma. Így már csak nagy ritkán üldögélek a Tisza partján, ráadásul bizony kétségeim is vannak, hogy vajon ülhetünk-e még ugyanazon folyó partján, azaz lehetséges: nem is ez a part volt az ellenségem, amely távoli jó baráttá csöndesült. K. I. halála után már nem is érvényes, hogy "Társaim és a folyó / itt ülnek partomon... / - nélkülük - / - velük - / - ellenük..."... Vajon kinek a partján üldögélhetünk, kivel, ki nélkül és főképp ki ellen...
"Jópofa a világ, / kelleti magát, / olyan, mint a túl korán / elért szerető, / mit tartogathat hát még / a világ számomra". Hát nem sok mindent. E jópofa világ kimutatta a foga fehérjét, no nemcsak a költőnek, hanem mindazoknak, akik hittek benne, hogy érdemes akár csak egy pillantást is vetni a magakellető riszálásra.
K. I. keveset írt. Mint egy utódja-kritikusa megjegyezte, ő a válogatott verseit fogalmazta meg. Nem igazán akart többet írni, mert miért is írta volna meg azokat a verseket, amelyek nem válogatottak. Egy nagy magyar irodalomtörténész jegyezte föl egy igen nagy íróról, azt nem mondom meg, kiről, hátha tápot adnék olyan gyanúsító összevetésnek, mely vagy az én dilettantizmusomat állítaná, vagy K. I. mellé tenne oda nem illő nevet, szóval a fent említett, de meg nem nevezett illető mondta a másik meg nem nevezettről, hogy számára nem alkotás volt az írás, hanem életfunkció, ráadásul nem is a legfontosabb. Akkor írt, amikor ennek a funkciónak a szükségét érezte. Tetszik a kép, tetszik a gondolat, mert kamaszkorom óta nem kedvelem a fontoskodó irodalmárokat, igaz, a fontoskodó más személyeket sem. Nem lehet ugyanis véleményem szerint súlyemelő módjára, nagy szuflát mímelve, tüdőt dagasztva, vállízületet ropogtatva s közben torkot hangosan köszörülve írni, szavalni, politizálni, prédikálni, tévéműsort csinálni, igazságot osztani. Így legföljebb "a készülő háború választott túlélői / toborozzák választóikat..." Ez elég bután hangzik, már amit én csináltam szegény idézettel, úgyhogy inkább csak azt jegyzem meg, hogy véleményem szerint ilyen életfunkció, mint az előbb idéztem, szóval ilyen volt a versírás K. I. számára is, azaz úgy írt, ahogy egy értelmes, magát nem túlzottan sokra tartó, de emberségét mindenképpen őrző, vigyázó ember az életfunkcióit fenntartja, például lélegzik, és hát ugye miért vegyen az ember több levegőt, mint amennyi ahhoz kell, hogy életben maradjon, ne fuldokoljon, és viszonylag jó testi és szellemi állapotban érezze magát. És hogy meg tudjon szólalni, ha annak szükségét érzi. Akkor "a táj öröme tovább rezgi / a visszhang emlékét".
Ennyiért ücsöröghetünk a parton, egymás mellett, egymás nélkül és egymás ellen. Mi, orvosi esetek.