A nagylábujj

1992. november 2.

A nagylábujj az ember testének legemberibb része abban az értelemben hogy épp ez az a testrész amelyik az emberszabású majmok (csimpánzok gorillák orángutánok és gibbonok) analóg testrészétől leginkább különbözik. Azért van ez mert a majom a fákon él az ember pedig a földön jár és nem függeszkedik ágakra mondhatni ő maga vált fává merőlegesen emelkedik fel a levegőbe akár a fa és minél hibátlanabb ez az egyenes tartása annál szebb. Az emberi lábnak tehát az a szerepe hogy ennek az egyenes tartásnak melyre fajunk oly büszke erőteljes alapot adjon (a nagylábujj elvesztve azt a funkcióját hogy alkalmasint a fára való kapaszkodást segítse a többi ujjal azonos síkban terül a földre).

Bármilyen is a láb szerepe az emelt testtartásban az ember akinek a koponyája könnyed lévén hogy az ég és az égi dolgok irányába magasodik fel rútnak tekinti ezt a testrészét azzal az ürüggyel

hogy az a sárban jár.

Az igazság az hogy testünkben a vér egyenlő mértékben áramlik fentről lefelé és lentről felfelé a közfelfogás szerint mégis inkább felfelé buzog és úgy ítéljük meg hogy az emberi élet holmi emelkedettség. Egy változatlan alapelv jegyében a világegyetemet föld alatti pokolra és tökéletesen tiszta égre osztjuk fel és ebben a képben a sár és a sötétség a rossz őseleme a fény és az égi tér viszont a jó őseleme: a láb a sárban áll a fej azonban némileg a fénybe magasodik. Az emberek ösztönösen azt képzelik hogy létezik valamilyen áramlás amely őket egyirányúan a tiszta térbe emeli fel. Életünkkel együttjár valamilyen dühödt érzés amit a szennyestől az ideálisba és az ideálistól aszennyesbe vivő oda-vissza mozgás képe támaszt - könnyű ezt a dühöt a lábra erre az alacsony testrészre átvinni.

Groteszk gyanakvás célpontja a láb és ettől torzzá és kínos formájúvá is válik. Ostoba módon van kiszolgáltatva a tyúkszemeknek a bőrkeményedéseknek és a bütyköknek; érdemes idézni a legvisszataszítóbb szemétségre utaló - ma már eltűnőfélben lévő - népi szólást: "a keze olyan mocskos mint másoknak a Iába" ami - ellentétben a 17. századdal - ma már aligha érvényes az egész emberiségre.

Az a szörnyű titok amit a lábfeje jelent az embernek magyarázza egyebek között azt a törekvést hogy a hosszát és az alakját lehetőleg elkendőzzék. Nemek szerinti különbséggel a többé kevésbé magas sarkak a lábfejet kiemelik alapvetően alacsony síkra támaszkodó jellegéből.

Ez a nyugtalanító jelleg továbbá gyakran kapcsolódik szexuális nyugtalansághoz. Ez kiváltképpen a kínaiaknál tűnik fel akik miután atrophizálják (zsugorítják) a nők lábát igyekeznek azt tökéletesen elrejteni. Még a férj sem láthatja felesége meztelen lábát és általában is udvariatlanság és erkölcstelenség a nők lábát nézegetni. A katolikus hittérítők is alkalmazkodtak ehhez az aberrációhoz és gyónás során azt kérdezik a férfi hívőtől hogy vajon nézegetett-e női lábat.

Hasonló aberráció fedezhető fel a (Volga-menti közép-ázsiai) türköknél: szerintük erkölcstelen dolog a lábat meztelenül mutatni ezért aztán zokniban alszanak. Az antik klasszicitásban nem volt semmi ehhez hasonlatos (a tragédiák előadásánál sajátos módon használt magas talpakat kivéve). Még a legszemérmesebb római matrónáknál is mindig látható a meztelen nagylábujj. Épp ellenkezőleg: a lábbal kapcsolatos szemérem a következő korokban fejlődött ki folyamatosan és csak a 19. században szűnt meg. M. Salomon Reinach Pieds pudique (A szemérmes lábak) című tanulmányában behatóan tanulmányozta ezt a fejlődést kiemelve a spanyol változatot ahol az asszonyi láb a legszorongatóbb nyugtalanságok tárgya és ebből következően bűnesetek okozója volt. Már az is illetlenségnek számított ha a szoknya alól kivillantva a cipős lábat nézni engedték. Egy nő lábát soha egyetlen esetben sem lehetett megérinteni és kivételt nem ismerő módon a legnagyobb szemtelenség volt ez. D'Aulnoy asszony szerint Villamediana lovag aki Erzsébet kiránynébavolt szerelmes azt fundálta ki hogy tűzvészt támaszt csakhogy szerét ejtse annak a gyönyörnek: karjaiban tartani a szeretett nőt: "Csaknem az egész százezer ecut érő ház lángokban állt ám ő elnyerte vigaszát: egy kiváltképpen szerencsés alkalom közbejöttével a fejedelmi asszonyt karjaiba vette és egy kicsiny lépcsőn felvitte őt. Ott aztán levetkeztette és lévén hogy ebben az országban ennek oly nagy jelentőségel tulajdonítanak még a lábát is megérintette. Az egyik kis apród ezt meglátta jelentette a dolgot a királynak aki úgy állt bosszút hogy egy pisztolylövéssel agyonlőtte a lovagot."

E rögeszmékben a szemérem fokozatos kifinomodását is meg lehet látni - M. Salomon Reich felfogása is ez -ami idővel a lábínra a bokára és a lábra kezdett vonatkozni. Ez a magyarázat többé kevésbé megalapozott de azonnal megérezzük a hiányosságát mihelyst a nagylábujjról van szó - ez a testrész jelenjen meg akár a képzelet szintjén röhejt fakaszt. Az ember szeszélyei és riadalmai szükségletei és tévedései azt eredményezték hogy a kéz ujjai az ügyességet és az erős jellemvonásokat a lábujjak pedig a butaságot és a sivár idiotizmust képviselik. A szervek bonyolultságai a gyomor a garat az agyvelő révén képződő szervi mozgalmai az állatfajokat és a megszámlálhatatlan emberi egyedet átjárják: képzeletvilágunk kénytelen kelletlen követi csak az áramlások és ellenáramlásoknak ezt a világát sőt a test véres vonaglásait erős indulattal veszi tudomásul. Az ember szívesen hasonlítja magát Neptunusz istenhez ehheza nagyhatalmúhoz aki az áramlásokat lecsendesíti: ugyanakkor majd szüntelenül és zajosan fúvódnak és mozognak a belső szervek áramlásai gyorsan véget vetve eme méltóságnak. Vakon és mégis nyugalommal a maga homályosan átélt alacsonyrendűségének rabjaként mindenki kész arra hogy az emberi történelem nagy dolgaira hivatkozzék. Ám amikor példának okáért egy hazája nagyságát hirdető emlékműre emeli tekintetét rögvest megtorpan a szárnyalása ha valami vad fájdalom nyilall a lábujjába lévén hogy neki az állatvilág e legnemesebb példányának tyúkszeme van a lábaujján vagyis Iába van ami tőle független alantas életet él.

A lábon lévő tyúkszemek a maguk alacsonyrendűségében egészen mások mint a fejfájás vagy a fogfájás. Nevetséges voltuk abból a félreértésből származik amire az a sár a magyarázat amelyben a lábak állnak. Fizikai mivoltában az ember amennyire csak lehet kiemelkedik a sárból de öröme göcsös nevetésben csúcsosodik ki mihelyst patyolatos lendületét sárba rántja önnön beképzeltsége vagyis azt lehet mondani hogy egy lábujj ez a többé kevésbé minduntalan torz és megalázott szerv pszichológiailag az ember brutális bukásával vagyis halálával analóg. A nagylábujj riasztó hullaszerűsége továbbá feltűnő és gőgös megjelenése ugyanakkor ennek a csúfondárosságnak felel meg már-már túlontúl éles kifejezést adva a testi szervek vad ellentmondásaiból eredő rendellenességének.

Valójában a nagylábujj nem is egészen szörnyszerű: ebben a tekintetben különbözik más testrészektől például egy nagyra tátott emberi szájüregtől. Csupán az (igen általános) másodlagos deformációk magyarázzák tüntetően burleszk szerű színezetét és gyalázatos beállítását. Márpedig burleszk értékeket valamilyen szélsőséges csábítással a legtöbbször igen alkalmasan ragadunk meg. Mi azonban itt két gyökeresen ellentétes csábítás közötti különbségtételre vállalkozunk (ezek szokásos összemosása igen abszurd nyelvi félreértésekre vezet).

Mivel van valami csábító a nagylábujjban nyilvánvaló hogy ez a csábítás nem passzol semmiféle emelkedett törekvéshez a kifinomult ízléshez például amely az esetek többségében az elegáns és szép formákat kedveli. Épp ellenkezőleg: Villemediana lovag esetét véve azt állíthatjuk hogy az a gyönyörűség amely a királyné lábának megérintéséből származott közvetlen értelmében a lábalacsonyrendűségéből az általa képviselt csúnyaságból és bűzből eredt vagyis gyakorlatilag a lábak rútságának illetéséből. Amiből az következik hogy - feltételezve: a királynői lábak tökéletesek és tetszetősek voltak - rút és szennyes lábaktól kellett hogy a fejedelemasszony a maga lábának bájos szépségét kölcsönözze. Egy királynő a priori az ideális netovábbja; ki éteribb lény mint bárki más így hát igencsak emberi volt - a végsőkig menve - megérinteni belőle azt ami nem sokban különbözött egy ganajos lábú durva katonáétól. Egy olyan kísértésnek való engedés ez ami radikálisan ellentétes azzal ami fény és az ideális szépség felé vonz: a kísértéseknek ezt a két válfaját gyakorta összekeverik hiszen az emberek folyamatosan ide-oda mozognak a kettő között és mert adott ez az oda-vissza járás továbbá mert a kísértések határpontja vagy az egyik vagy a másik irányban van így minél erősebb a kísértés annál brutálisabb ez a mozgás.

A nagylábujj esetében a klasszikus lábfetisizmus az ujjak szopogatásáig jut el és ez pontosan jelzi hogy ebben az esetben alacsonyrendű kísértésről van szó ami a burleszk színezettel is számol. Ez a gyönyörűség többé-kevésbé mindig magával hozza azokat az élvezeteket amelyeket a tiszta és felszínen tartott lelkületű emberek megvetnek.

Ennek a cikknek az az értelme hogy közvetlen és rámutató módon azt tegye kérdésessé ami megkísért félretéve a költői ínyencségeket. Ez a poétikai szakácskodás lényegében eltévelyedés (a legtöbb emberi létező természetesen értelmi fogyatékos és csupán a költői félhomályban képes megszabadulni az ösztöneitől). A valósághoz való visszatérés nem jelenti annak újszerű elfogadását azt kívánja azonban mondani hogy az ember mélységesen megkísértett lény kísértése áttétel nélküli és szinte ordít belé tágra meresztve szemét: mereszti hát azt egy nagylábujj láttán.