A „LEGDEMOKRATIKUSABB” ÚTON

1965. január 15.

Új tagokat vettek fel a Szerb Írószövetségbe. Vajdaságból ez alkalommal négyet, köztük két magyart: dr. Szeli Istvánt és Csépe Imrét. Nem vitás, hogy mindkettőnek már régóta a tagok között lett volna a helye, annál is inkább, mert dr. Szeli István már annyit tett ezért, a mai „vajdasági” kultúránkért, hogy még szatiszfikáció sem lehet számára egy ilyen megtisztelés; Csépe Imre pedig, ha másért nem, hát a könyveinek számáért, no meg a „népnek” tett szolgálataiért.!

Azonban fölvetődik egy kérdés: vajon milyen kritériumok figyelembevételével választották meg dr. Szeli Istvánt és milyenekkel Csépe Imrét? Vajon dr. Szeli István mellett tényleg Csépe volt-e az, aki az értékkritériumoknak igazán a legjobban megfelelt? Vajon abban merült ki csupán a vajdasági szekció szerepe, hogy névsort nyújtson át? Vajon a névsor összeállításánál nem az érték játszott-e döntő szerepet? Ha igen, akkor hogy lehetett az, hogy egy Pap József vagy Domonkos István helyett Csépét választották?

Itt természetesen a vajdasági szekció semmibevételéről, vagy kijátszásáról van szó. Fölvetődik a kérdés: hol is határozzák meg egyáltalán, hogy kit vesznek, és kit nem vesznek fel az írószövetségbe? S a mi vajdasági szekciónknak milyen szerepe van ebben? Csupán formális? Vagy az az út, az a „demokratikus mód” nem volna más, mint „sógor-koma-jóbarát” (preko veze i prijateljstva) és személyi szimpátia?

Ideje volna minderről nem a kulisszák mögött beszélni. Ideje volna, hogy kiálljunk a megbecsült értékeinkért, annál inkább, mert még az informáltság sem hatalmaz fel senkit sem arra, hogy kénye-kedve szerint avatkozzon bele abba az irodalmi életbe, amit azok ismernek legjobban, akik szerves részei, művelői és nem kevésbé legjobb ismerői.