EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2026. november 21. | Olivér napjaAKTUÁLIS SZÁM:1682346. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

 

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

15. évfolyam 169–170. szám

„a kollektív katasztrófa érdekel"

(részletek Hans Magnus Enzensbergerrel készített interjúkból)

1979. május 1.

Fejlődött-e a társadalom, pontosabban a cteljesít­mény szerinti társadalom" (Leistungsgeselschaft) iránti költői magatartása 1968 óta?

Hatvannyolcban nem volt nehéz állást foglalni. A kérdések világosak voltak, meg is lehetett őket válaszolni. Az íróknak nemcsak választási lehetőségeik voltak, hanem az alternatívákat is maguk határoz­hatták meg. Számomra ez döntő fontosságú. Ma­napság sok szó esik az illúziókról és az akkor elkö­vetett hibákról. Az illúziókat, a hibákat nem tagadom le. Egy pillanatig sem sajnálom, hogy elkövettem őket. Szükségesek voltak. Ma kibogozhatatlan esz­mei összevisszaság uralkodik. A Német Szövetségi Köztársaságban különösen erős a jobboldal ellentá­madása, az ún. roll back. Mi politikailag deffenzívában vagyunk, nem csak azért, mert a rendőrség vagy a kormány akadályokat gördít elénk – ezek az akadályok a más országokban uralkodó nehézsé­gekhez mérten minden további nélkül elviselhetőek. Ennél sokkal rosszabb, hogy mi magunk sem va­gyunk már képesek állást foglalni. Amikor azt mon­dom: mi, a talán kisebbségben levő értelmiségiekre gondolok. Azokra az emberekre, akiket Németor­szágban baloldaliaknak tartanak, s én jómagam ide sorolom.

Milyen mértékben fegyvere költészetének az irónia?

Többféle irónia van. A másokat kigúnyoló irónia ne­kem nem tetszik. Az az irónia vonz, mikor a szóban forgó kérdéskörbe a magam problémáit is átültethe­tem. Nem tudom elviselni azt-azt hiszem, áltudat­nak is nevezhetem –, amikor az értelmiségiek a dol­gokról föléjük, vagy rajtuk kívül helyezkedve beszélnek. Ez így mindig hazugságokat eredményez. Ami­kor például az osztálytársadalomról beszélek, nem szabad elfelejtenem, hogy magam is az olsztálytársadalom, a kapitalizmus része vagyok. Valamennyi bírálandó dologgal ez a helyzet. Vannak dolgok, amelyek, ha rajtuk kívül helyezzük és sérthetetlen­nek képzeljük magunkat, soha igazán meg nem ért­hetők. A védtelenség felismerése – ez az első lépés.

Manapság az az uralkodó nézet, hogy korunk nyu­gatnémet költészetét egyrészt a hermetikus és a konkrét költészet végletei, másrészt pedig az ún. politikai vers jellemzi. E két globális irányvétel között milyen megoszlást hangsúlyozna?

Véleményem szerint az irodalmi helyzet elemzése mindig elmarad az irodalmi termés mögött. Ez a dolgok természetéből következik. A bibliográfiák kész könyvek nyomán születnek, a felosztásokkal is így van ez. Számos jelentős költőt nehezemre esne a végletek valamelyikébe begyömöszölni. Az ilyen látás inkább a zsurnalisztika területére való. Szíve­sebben értek egyet azokkal a kritikusokkal, akik azt állítják, hogy költészetünkben egyfajta szerencsés anarchia uralkodik. Ez tetszik. Különben is rokon­szenvezek egyes anarchista eszmékkel. Szerintem nálunk nincs központi líra. Ezt a kifejezést korábban például Rilkére, Hofmannsthalra, Georgera alkalmaz­ták. Ilyen ma már nincs és így van jól.

Melyek az Európa-központúság leganakronisztikusabb megnyilvánulásai és milyen mértékben akadályozzák ezek Európában és az Óvilágon kívül a sokoldalú kulturális kommunikációt?

A jelenség nagymértékben érezteti hatását. Na­gyobb mértékben, mint általában bevalljuk. Egyeseknek lelkiismeret-furdalásuk van, mégsem ismerik be, hogy lappangva ugyan, de jelen van. Az európai kultúra, a nyugati kultúra – nevezhetném ipari kultú­rának is – egyáltalán nem mondott le az elsőbbségre törekvésről. Még mindig nagyon erős ez a törekvés, nehéz leküzdeni. Külső nehézségekbe is ütközik, hisz nem ismerjük a különböző nyelveket, idegen a mentalitás – más kultúrákkal behatóan foglalkozni túlságosan is sok munkát igényelne. Ugyanakkor vannak belső nehézségek is. Idegen kultúrák tényeivel szembesülni néha igen kellemetlen. A jelenlegi helyzetben izgalmat jelent az, hogy több európai országban komoly figyelmet kezdenek szentelni en­nek a problémának. Dániában, például az eszkimók tanulmányozásával foglalkoznak. A nyugat-amerikai kultúra egy részére hatással van az indián kultúra. Elég bonyolult dolog ez. Sok a misztifikáció. Nyugat-Németországban a buddhizmus meg a hasonszőrű vallások divatosak, holott ez nem oszlatja szét a kö­döt, ellenkezőleg: ködösít.

Elkötelezett-e minden költészet?

Az én költészetem sajátosan viszonyul a társada­lomhoz. Bármelyik szöveget elemezhetjük. Például a Titanic elsüllyedéséről szólót. Engem itt nem annyira az egyén belső világa, a hajótörés individuális mozzanata érdekel, mint a kollektív katasztrófa, az emberek között keletkező feszültség egy fajtája. Természetesen az ilyen témák elengedhetetlenül szimbólummá lesznek, a katasztrófával nemcsak a ha­jón levők foglalkoznak, hanem azok is, akik túlélték, azaz a többség. Megszületik a mítosz. A Titanic tör­ténete mítosszá lett, útszéli filmek készültek róla, milliókat foglalkoztatott és ez önmagában társadalmi jelenség, engem pedig elsősorban a társadalmi vetület izgat.

(Književna reč, 1978. november)

Írásaiban a terrorizmus problematikájával is foglal­kozik. Úgy tűnik, a terror egyre aggasztóbb mérete­ket ölt az NSZK-ban. Herbert Marcuse, az „új bal­oldal” atyja egy nyugatnémet lapnak adott interjú­jában a közelmúltban kijelentette, hogy a hatvanas évek lázadó egyetemista nemzedéke félreértette őt. Az ellenállásra való természetes jogosultságról szólva ugyanis Marcuse hangsúlyozza, hogy a ter­ror egyének ellen irányul, a forradalmi erőszak pe­dig állapotok ellen, így ő az elsővel szemben a második mellett foglal állást. Mi a véleménye erről?

Marcuseről most nem beszélnék. Szerintem az NSZK-ban az a téves felfogás harapózott el, amely a kis hatóerejű, lényegében elszigetelt erőszakot a terrorizmussal azonosítja. Egy viszonylag békés tár­sadalomban az erőszak univerzális: molekulárisan jelen van mindenütt. Nyugat-Németországban kizá­rólag a terroristákról, arról a harminc, esetleg ötven emberről esik szó. Jóval kevesebbet beszélnek pél­dául a gyermekek testi fenyítéséről a vendégmun­kások ellen elkövetett erőszakról; nem beszélnek a közúti balesetek áldozatairól (évente mintegy 50 000 halott), az ökológiai erőszakról pedig egyenesen hall­gatnak. Az erőszak összes fajtáját lehetetlen felso­rolni. A legobszcénabb az, hogy egyidőben ítélkez­nek a terroristák és a háborús bűnösök fölött, azaz olyan emberek fölött akik talán 150 000 embert is elpusztítottak. Az SS-eket szabadlábra helyezik, mert öregek, mert betegek – emberségesen bánnak velük. Nem értem ezt az erkölcsi szkizofréniát. Az emberek lázadnak, nyugtalankodnak néhány terro­rista miatt, ugyanakkor egyáltalán nem zsenírozza őket hazánk közelmúltja. Pszichológiai szempontból világos, hogy miért van ez így. Mindezek ellenére azonban a terrorizmus nálunk szerintem is komoly probléma, de a jószándékú bűncselekmények közé tartozik. A számomra ismeretes esetekben ugyanis a szándékok mindig jók voltak. Nem vagyok pacifista, elvetem a mindennemű erőszak általános tagadá­sát, ami túlságosan szimpla álláspont lenne. A tör­ténelem folyamán mindig volt erőszak. Erőszak nél­kül nincs forradalom. A terroristák a társadalomtól elszigeteltek, nincs tömegbázisuk. Mint Marcuse mondja, izoláltságuk miatt nincs semmilyen politikai legitimitásuk. A legitimitás csak akkor szerezhető meg, ha az erőszak mögött egy nép zöme ott áll. Amikor Prágában, 1942-ben megölték Heydrichet, az törvényes erőszak volt, mert a cseh nép helye­selte. Ilyesmit csak a vallásos ember ellenezhet, de politikus lény nem. Semmiképpen sem. Végtére is nyilvánvaló, hogy társadalmunk legálisan termeli a terroristákat; a frusztrációkból, társadalmunk egész pszichopatológiájából szüntelenül keletkezni is fog­nak. Ez a dolgok törvényszerűsége. Végezetül: ér­dekesnek találom, hogy a terroristák és a rendőrség között bizonyos párhuzam létezik: a módszerben, az emberek megvetésében csúcsosodik ki. Nagyon hasonló lelki rugókról lehet itt szó.

Ön ismert is néhány terroristát az első nemzedék­ből...

Ismertem az első nemzedék embereit. Az 1968-as mozgalom tagjai voltak és egyszerűen nem tudták elviselni, hogy akkori terveink füstbe mentek. A frusztráció mérhetetlen elszigeteltségbe vetette őket. Nap mint nap fogyatkoztak, miközben egyre militánsabbak lettek – ez az értelmetlen militarizmus egyik válfaja.

Az idei dortmundi Külföldi Kultúrák Napjainak a megnyitóján a Német Kommunista Párt kiállítóhelyére bukkantam. Röplapokat osztogattak. Valami­lyen marxista irodalmat árultak, s mindezt igen nagy csendben intézték. Az egész bódé pirossal volt kidíszítve, egyik oldalán Lenin-kép, a másikon Brezsnyev. Véleménye szerint mi a helyzet ma Nyugat-Németország baloldali frontján?

A hivatalos német kommunista párt Moszkvával és a Német Demokratikus Köztársasággal szimpatizál, sőt azt is mondhatnánk, hogy Kelet-Berlin kirendelt­sége, hisz Kelet-Berlin pénzeli. Legális párt, nincs betiltva, nem befolyásos, a választásokon részt vesz és a szavazatoknak mindig 2-2,5%-át kapja, a par­lamentbe sohase kerül be (ahhoz a szavazatok 5%-a szükséges). Ez a megoszlás is bizonyítja, hogy igen kevesen (mi az a két százalék egy egész nemzet­hez viszonyítva?) kívánnak a Német Demokratikus Köztársaságéhoz hasonló társadalmi berendezést. A baloldalt azonban nemcsak ez a párt teszi. Jelen­leg igen széles spektrumú és ezen a kommunista párton kívül még néhány másik is létezik: például a kínai vagy az albán vonal – de ezek még jelentékte­lenebbek, egészen elenyésző kisebbségű pártok, igen militánsak és agilisak. A baloldaliak többsége a parlamenten kívül van és „spontaneisták”-nak ne­vezik őket. Az eszmei variánsok igen széles skálájúak: az anarchistáktól, militáns feministáktól az öko­lógiai párt radikális szárnyáig, ezeket általában nem-dogmatikus csoportoknak nevezik. Nagy részük a szocializmust és a demokráciát (a nyugati típusú demokráciát) kalapálná egybe. A legkülönfélébb el­képzelések léteznek, nagy a kavarodás, ideológiai zűrzavar, fogalma sincs senkinek, hogy itt mik szü­lethetnek. Végezetül pedig: a baloldal egy része a szociáldemokraták és ifjúsági szervezetük bal szár­nyát képezi. Tevékeny kapitalistaellenes ellenzék, bár pártjukon belül erre nem sok mód van. A szo­ciáldemokrata vezetőség ugyanis – ahogyan azt a huszas években mondták – orvos a kapitalizmus betegágyánál. Nagy a szóródás és a zűrzavar, de ez nem is rossz, előnye az új gondolatok teremtésé­ben rejlik. Ez ugyan nem egy egységes politikai erő és a hatalom kérdését sem vetheti fel, de egy „má­sik kultúra” (Németországban annak nevezik), a meglévő társadalmon belüli másik társadalom léte­zése fontos dolog. Számos fiatal értelmiségi tartozik ehhez a baloldalhoz. Vannak itt munkanélküliek, polgári körökből valók, meg az ökológiai egyensúly fenntartásának támogatói is. Számunkra az a létfon­tosságú, hogy az ellenzék egzisztáljon, hiszen bizo­nyos értelemben kreatív is, minden szintű problé­mák foglalkoztatják, mint például az atomerőművek elleni harc is. Gondolom, hogy a bizonytalanságnak, hogy merre tart mindez és hol fog kikötni, nem kell feltétlenül negatívnak lennie. Voltak viták a jugo­szláv tapasztalatokról is, főleg Dutschke inszisztált ezen. A prakticisták hatása is érezhető volt, akiket, mint például Petrovićot, fordították is, de a baloldaliak jó része Jugoszláviának felrótta kompromisszum-jel­legét. A baloldaliak nálunk mintha vetélkednének, ki a vörösebb és egyszersmind militánsabb. Jugoszlávia számukra nem volt elég baloldali. Ez persze igen fényűző képzet, sőt bizonyos értelemben a megha­misított tudat egy fajtája is.

Hosszú utat járt be a költészettől és elkötelezett művészettől az esszékig, a leszámolásokig, dokumentumanyag-átdolgozásokig és egy ismert folyóirat, a Kursbuch alapításáig. Állítólag a költészet tár­sadalmi hatásába való indokolt kételye miatt a vers­írással teljesen felhagyott...

Ezt rögtön meg kell cáfolnom: a versírással soha­sem hagytam fel! Irodalommal mindig is foglalkoz­tam, annak ellenére, hogy 1969-ben semmit sem közöltem. A költészet számomra akkortájt másodla­gos jelentőségű volt. A művészet számomra nem szentély, hanem minden máshoz, a szerelemhez vagy az úszáshoz hasonlatos tevékenység. Én lélegzek is, nem csak írok. Abban a pillanatban, ami­kor egy másik dolog fontosabbnak tűnik, a költésze­tet háttérbe szorítom. Politikai értelemben számos olyan történelmi pillanat van, amely a művészt elkö­telezheti. Az 1968-as év is egy ilyen pillanat volt, amely érdekelt és érdekeltségemben talán megté­veszteni is hagytam magam, s a költészet akkor mellékessé vált. Ez nem tarthatott örökké, ma már a múlté. Sohasem lehetnék politikus, mert állandóan ismételnem kellene magam. Gondoskodok a politi­kai folyóiratról, időnként politizálok is, de állandó munkám mégiscsak az írás.

Jelenlegi preokupációi?

Legújabb munkám a katasztrófa kérdéskörével fog­lalkozik: A Titanic elsüllyedése epikus vers, formai­lag bonyolult poéma. A pusztulás társadalmunkban igen nagy szerepet játszik. Az ember feje tele van apokaliptikus nézetekkel, melyek a tudat válságát okozzák.

(OKO, 1978. november)


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.