
Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
„a kollektív katasztrófa érdekel"
(részletek Hans Magnus Enzensbergerrel készített interjúkból)
1979. május 1.
Fejlődött-e a társadalom, pontosabban a cteljesítmény szerinti társadalom" (Leistungsgeselschaft) iránti költői magatartása 1968 óta?
Hatvannyolcban nem volt nehéz állást foglalni. A kérdések világosak voltak, meg is lehetett őket válaszolni. Az íróknak nemcsak választási lehetőségeik voltak, hanem az alternatívákat is maguk határozhatták meg. Számomra ez döntő fontosságú. Manapság sok szó esik az illúziókról és az akkor elkövetett hibákról. Az illúziókat, a hibákat nem tagadom le. Egy pillanatig sem sajnálom, hogy elkövettem őket. Szükségesek voltak. Ma kibogozhatatlan eszmei összevisszaság uralkodik. A Német Szövetségi Köztársaságban különösen erős a jobboldal ellentámadása, az ún. roll back. Mi politikailag deffenzívában vagyunk, nem csak azért, mert a rendőrség vagy a kormány akadályokat gördít elénk – ezek az akadályok a más országokban uralkodó nehézségekhez mérten minden további nélkül elviselhetőek. Ennél sokkal rosszabb, hogy mi magunk sem vagyunk már képesek állást foglalni. Amikor azt mondom: mi, a talán kisebbségben levő értelmiségiekre gondolok. Azokra az emberekre, akiket Németországban baloldaliaknak tartanak, s én jómagam ide sorolom.
Milyen mértékben fegyvere költészetének az irónia?
Többféle irónia van. A másokat kigúnyoló irónia nekem nem tetszik. Az az irónia vonz, mikor a szóban forgó kérdéskörbe a magam problémáit is átültethetem. Nem tudom elviselni azt-azt hiszem, áltudatnak is nevezhetem –, amikor az értelmiségiek a dolgokról föléjük, vagy rajtuk kívül helyezkedve beszélnek. Ez így mindig hazugságokat eredményez. Amikor például az osztálytársadalomról beszélek, nem szabad elfelejtenem, hogy magam is az olsztálytársadalom, a kapitalizmus része vagyok. Valamennyi bírálandó dologgal ez a helyzet. Vannak dolgok, amelyek, ha rajtuk kívül helyezzük és sérthetetlennek képzeljük magunkat, soha igazán meg nem érthetők. A védtelenség felismerése – ez az első lépés.
Manapság az az uralkodó nézet, hogy korunk nyugatnémet költészetét egyrészt a hermetikus és a konkrét költészet végletei, másrészt pedig az ún. politikai vers jellemzi. E két globális irányvétel között milyen megoszlást hangsúlyozna?
Véleményem szerint az irodalmi helyzet elemzése mindig elmarad az irodalmi termés mögött. Ez a dolgok természetéből következik. A bibliográfiák kész könyvek nyomán születnek, a felosztásokkal is így van ez. Számos jelentős költőt nehezemre esne a végletek valamelyikébe begyömöszölni. Az ilyen látás inkább a zsurnalisztika területére való. Szívesebben értek egyet azokkal a kritikusokkal, akik azt állítják, hogy költészetünkben egyfajta szerencsés anarchia uralkodik. Ez tetszik. Különben is rokonszenvezek egyes anarchista eszmékkel. Szerintem nálunk nincs központi líra. Ezt a kifejezést korábban például Rilkére, Hofmannsthalra, Georgera alkalmazták. Ilyen ma már nincs és így van jól.
Melyek az Európa-központúság leganakronisztikusabb megnyilvánulásai és milyen mértékben akadályozzák ezek Európában és az Óvilágon kívül a sokoldalú kulturális kommunikációt?
A jelenség nagymértékben érezteti hatását. Nagyobb mértékben, mint általában bevalljuk. Egyeseknek lelkiismeret-furdalásuk van, mégsem ismerik be, hogy lappangva ugyan, de jelen van. Az európai kultúra, a nyugati kultúra – nevezhetném ipari kultúrának is – egyáltalán nem mondott le az elsőbbségre törekvésről. Még mindig nagyon erős ez a törekvés, nehéz leküzdeni. Külső nehézségekbe is ütközik, hisz nem ismerjük a különböző nyelveket, idegen a mentalitás – más kultúrákkal behatóan foglalkozni túlságosan is sok munkát igényelne. Ugyanakkor vannak belső nehézségek is. Idegen kultúrák tényeivel szembesülni néha igen kellemetlen. A jelenlegi helyzetben izgalmat jelent az, hogy több európai országban komoly figyelmet kezdenek szentelni ennek a problémának. Dániában, például az eszkimók tanulmányozásával foglalkoznak. A nyugat-amerikai kultúra egy részére hatással van az indián kultúra. Elég bonyolult dolog ez. Sok a misztifikáció. Nyugat-Németországban a buddhizmus meg a hasonszőrű vallások divatosak, holott ez nem oszlatja szét a ködöt, ellenkezőleg: ködösít.
Elkötelezett-e minden költészet?
Az én költészetem sajátosan viszonyul a társadalomhoz. Bármelyik szöveget elemezhetjük. Például a Titanic elsüllyedéséről szólót. Engem itt nem annyira az egyén belső világa, a hajótörés individuális mozzanata érdekel, mint a kollektív katasztrófa, az emberek között keletkező feszültség egy fajtája. Természetesen az ilyen témák elengedhetetlenül szimbólummá lesznek, a katasztrófával nemcsak a hajón levők foglalkoznak, hanem azok is, akik túlélték, azaz a többség. Megszületik a mítosz. A Titanic története mítosszá lett, útszéli filmek készültek róla, milliókat foglalkoztatott és ez önmagában társadalmi jelenség, engem pedig elsősorban a társadalmi vetület izgat.
(Književna reč, 1978. november)
Írásaiban a terrorizmus problematikájával is foglalkozik. Úgy tűnik, a terror egyre aggasztóbb méreteket ölt az NSZK-ban. Herbert Marcuse, az „új baloldal” atyja egy nyugatnémet lapnak adott interjújában a közelmúltban kijelentette, hogy a hatvanas évek lázadó egyetemista nemzedéke félreértette őt. Az ellenállásra való természetes jogosultságról szólva ugyanis Marcuse hangsúlyozza, hogy a terror egyének ellen irányul, a forradalmi erőszak pedig állapotok ellen, így ő az elsővel szemben a második mellett foglal állást. Mi a véleménye erről?
Marcuseről most nem beszélnék. Szerintem az NSZK-ban az a téves felfogás harapózott el, amely a kis hatóerejű, lényegében elszigetelt erőszakot a terrorizmussal azonosítja. Egy viszonylag békés társadalomban az erőszak univerzális: molekulárisan jelen van mindenütt. Nyugat-Németországban kizárólag a terroristákról, arról a harminc, esetleg ötven emberről esik szó. Jóval kevesebbet beszélnek például a gyermekek testi fenyítéséről a vendégmunkások ellen elkövetett erőszakról; nem beszélnek a közúti balesetek áldozatairól (évente mintegy 50 000 halott), az ökológiai erőszakról pedig egyenesen hallgatnak. Az erőszak összes fajtáját lehetetlen felsorolni. A legobszcénabb az, hogy egyidőben ítélkeznek a terroristák és a háborús bűnösök fölött, azaz olyan emberek fölött akik talán 150 000 embert is elpusztítottak. Az SS-eket szabadlábra helyezik, mert öregek, mert betegek – emberségesen bánnak velük. Nem értem ezt az erkölcsi szkizofréniát. Az emberek lázadnak, nyugtalankodnak néhány terrorista miatt, ugyanakkor egyáltalán nem zsenírozza őket hazánk közelmúltja. Pszichológiai szempontból világos, hogy miért van ez így. Mindezek ellenére azonban a terrorizmus nálunk szerintem is komoly probléma, de a jószándékú bűncselekmények közé tartozik. A számomra ismeretes esetekben ugyanis a szándékok mindig jók voltak. Nem vagyok pacifista, elvetem a mindennemű erőszak általános tagadását, ami túlságosan szimpla álláspont lenne. A történelem folyamán mindig volt erőszak. Erőszak nélkül nincs forradalom. A terroristák a társadalomtól elszigeteltek, nincs tömegbázisuk. Mint Marcuse mondja, izoláltságuk miatt nincs semmilyen politikai legitimitásuk. A legitimitás csak akkor szerezhető meg, ha az erőszak mögött egy nép zöme ott áll. Amikor Prágában, 1942-ben megölték Heydrichet, az törvényes erőszak volt, mert a cseh nép helyeselte. Ilyesmit csak a vallásos ember ellenezhet, de politikus lény nem. Semmiképpen sem. Végtére is nyilvánvaló, hogy társadalmunk legálisan termeli a terroristákat; a frusztrációkból, társadalmunk egész pszichopatológiájából szüntelenül keletkezni is fognak. Ez a dolgok törvényszerűsége. Végezetül: érdekesnek találom, hogy a terroristák és a rendőrség között bizonyos párhuzam létezik: a módszerben, az emberek megvetésében csúcsosodik ki. Nagyon hasonló lelki rugókról lehet itt szó.
Ön ismert is néhány terroristát az első nemzedékből...
Ismertem az első nemzedék embereit. Az 1968-as mozgalom tagjai voltak és egyszerűen nem tudták elviselni, hogy akkori terveink füstbe mentek. A frusztráció mérhetetlen elszigeteltségbe vetette őket. Nap mint nap fogyatkoztak, miközben egyre militánsabbak lettek – ez az értelmetlen militarizmus egyik válfaja.
Az idei dortmundi Külföldi Kultúrák Napjainak a megnyitóján a Német Kommunista Párt kiállítóhelyére bukkantam. Röplapokat osztogattak. Valamilyen marxista irodalmat árultak, s mindezt igen nagy csendben intézték. Az egész bódé pirossal volt kidíszítve, egyik oldalán Lenin-kép, a másikon Brezsnyev. Véleménye szerint mi a helyzet ma Nyugat-Németország baloldali frontján?
A hivatalos német kommunista párt Moszkvával és a Német Demokratikus Köztársasággal szimpatizál, sőt azt is mondhatnánk, hogy Kelet-Berlin kirendeltsége, hisz Kelet-Berlin pénzeli. Legális párt, nincs betiltva, nem befolyásos, a választásokon részt vesz és a szavazatoknak mindig 2-2,5%-át kapja, a parlamentbe sohase kerül be (ahhoz a szavazatok 5%-a szükséges). Ez a megoszlás is bizonyítja, hogy igen kevesen (mi az a két százalék egy egész nemzethez viszonyítva?) kívánnak a Német Demokratikus Köztársaságéhoz hasonló társadalmi berendezést. A baloldalt azonban nemcsak ez a párt teszi. Jelenleg igen széles spektrumú és ezen a kommunista párton kívül még néhány másik is létezik: például a kínai vagy az albán vonal – de ezek még jelentéktelenebbek, egészen elenyésző kisebbségű pártok, igen militánsak és agilisak. A baloldaliak többsége a parlamenten kívül van és „spontaneisták”-nak nevezik őket. Az eszmei variánsok igen széles skálájúak: az anarchistáktól, militáns feministáktól az ökológiai párt radikális szárnyáig, ezeket általában nem-dogmatikus csoportoknak nevezik. Nagy részük a szocializmust és a demokráciát (a nyugati típusú demokráciát) kalapálná egybe. A legkülönfélébb elképzelések léteznek, nagy a kavarodás, ideológiai zűrzavar, fogalma sincs senkinek, hogy itt mik születhetnek. Végezetül pedig: a baloldal egy része a szociáldemokraták és ifjúsági szervezetük bal szárnyát képezi. Tevékeny kapitalistaellenes ellenzék, bár pártjukon belül erre nem sok mód van. A szociáldemokrata vezetőség ugyanis – ahogyan azt a huszas években mondták – orvos a kapitalizmus betegágyánál. Nagy a szóródás és a zűrzavar, de ez nem is rossz, előnye az új gondolatok teremtésében rejlik. Ez ugyan nem egy egységes politikai erő és a hatalom kérdését sem vetheti fel, de egy „másik kultúra” (Németországban annak nevezik), a meglévő társadalmon belüli másik társadalom létezése fontos dolog. Számos fiatal értelmiségi tartozik ehhez a baloldalhoz. Vannak itt munkanélküliek, polgári körökből valók, meg az ökológiai egyensúly fenntartásának támogatói is. Számunkra az a létfontosságú, hogy az ellenzék egzisztáljon, hiszen bizonyos értelemben kreatív is, minden szintű problémák foglalkoztatják, mint például az atomerőművek elleni harc is. Gondolom, hogy a bizonytalanságnak, hogy merre tart mindez és hol fog kikötni, nem kell feltétlenül negatívnak lennie. Voltak viták a jugoszláv tapasztalatokról is, főleg Dutschke inszisztált ezen. A prakticisták hatása is érezhető volt, akiket, mint például Petrovićot, fordították is, de a baloldaliak jó része Jugoszláviának felrótta kompromisszum-jellegét. A baloldaliak nálunk mintha vetélkednének, ki a vörösebb és egyszersmind militánsabb. Jugoszlávia számukra nem volt elég baloldali. Ez persze igen fényűző képzet, sőt bizonyos értelemben a meghamisított tudat egy fajtája is.
Hosszú utat járt be a költészettől és elkötelezett művészettől az esszékig, a leszámolásokig, dokumentumanyag-átdolgozásokig és egy ismert folyóirat, a Kursbuch alapításáig. Állítólag a költészet társadalmi hatásába való indokolt kételye miatt a versírással teljesen felhagyott...
Ezt rögtön meg kell cáfolnom: a versírással sohasem hagytam fel! Irodalommal mindig is foglalkoztam, annak ellenére, hogy 1969-ben semmit sem közöltem. A költészet számomra akkortájt másodlagos jelentőségű volt. A művészet számomra nem szentély, hanem minden máshoz, a szerelemhez vagy az úszáshoz hasonlatos tevékenység. Én lélegzek is, nem csak írok. Abban a pillanatban, amikor egy másik dolog fontosabbnak tűnik, a költészetet háttérbe szorítom. Politikai értelemben számos olyan történelmi pillanat van, amely a művészt elkötelezheti. Az 1968-as év is egy ilyen pillanat volt, amely érdekelt és érdekeltségemben talán megtéveszteni is hagytam magam, s a költészet akkor mellékessé vált. Ez nem tarthatott örökké, ma már a múlté. Sohasem lehetnék politikus, mert állandóan ismételnem kellene magam. Gondoskodok a politikai folyóiratról, időnként politizálok is, de állandó munkám mégiscsak az írás.
Jelenlegi preokupációi?
Legújabb munkám a katasztrófa kérdéskörével foglalkozik: A Titanic elsüllyedése epikus vers, formailag bonyolult poéma. A pusztulás társadalmunkban igen nagy szerepet játszik. Az ember feje tele van apokaliptikus nézetekkel, melyek a tudat válságát okozzák.
(OKO, 1978. november)


