A KISKORÚAK ÖNGYILKOSSÁGA

1965. január 15.

Egy tizenöt éves, városi lány, hároméves koráig internáló táborban volt (a szüleit internálták). Ötéves korában vörhenyen esett át. Ezután az anyja észrevette, hogy megváltozott, hogy félénkebb és nem szereti a többi gyerek társaságát. Jó tanuló volt, de a könyvei és a füzetei rendetlenek voltak; idegesen és hanyagul írt. Tizenhárom éves korában vette észre az anyja, hogy minden idegen ember, sőt még az ő érintése után is, a sarokba megy és az érintett helyet erősen dörzsöli, amíg az meg nem kékül. A pszichiátrián kezelték hat hónapig, ahol nyolc kisebb elektro-sokkot kapott, és elbocsátása után is még largaktilt szedett. Vallásos lett, böjtölt és imákat olvasott, melyeket saját maga állított össze. Az anyjának ilyen kérdést tett fel: „Miért örülnek az emberek, amikor gyerekük születik – ahelyett, hogy sírnának?” A kritikus napon anyjával szemben szokatlanul gyöngéd volt és szófogadó. Amikor anyja hazajött a munkából, megtalálta a búcsúlevelet. Bocsánatot kért anyjától, és azt mondta, hogy ennek így kellett történnie – a betegsége miatt. A fészerben találták felakasztva. Hogy kintről ne láthassák, belülről ágyhuzatokkal tömte be a falon levő réseket. Anyai nagyapja is öngyilkos volt – pisztollyal lőtte magát agyon.

A tizenhárom éves fiú 1944-ben – bombázáskor vesztette el édesanyját. Apja cipész, másodszor is megnősült. Rossz diák volt, tanárait kövekkel dobálta, társaitól lopott, későn járt haza. Emiatt sokszor kikapott. Végül is a kiskorúak javítóintézetébe küldték. Nemsokára az intézetből a nagyapjához szökött, panaszkodván, hogy ott verték. Nagyapja visszavezette az intézetbe, azonban ismét megszökött, és tehervonattal – az ajtó külső oldalán lógva – visszajött. Két éjjel maradt itt. Érte jöttek, keresték, hogy az intézetbe vigyék vissza. Szökni akart, de nem sikerült. Az öregapja kísérte ki az állomásra. Útközben ismét szökni próbált, de a járókelők megfogták és átadták a rendőrnek, aki a rendőrállomásra vezette. Ott bicskával szívtájon szúrta magát, és nemsokára meghalt.

Az apa nélküli, tizenkét éves diák egy kisvárosban élt az anyjával és két leánytestvérével, akik már felhagytak a tanulással. Két bátyja külföldön dolgozik, és csak időnként küldenek pénzt vagy csomagot, melyből a család él. A családból senki sincs állásban, meg más módon sem keresnek. Az anya egy új hitű szektához tartozik, melynek odaadó tagja. Lánytestvéreit is hasonló szellemben nevelték. Mindannyian egy szobában élnek. Élelmezésük elégtelen, különben is rendetlen életet élnek. Pénzt az iskolai felszerelés vásárlására nagyon nehezen kapott, és gyakran a legfontosabb, a legalapvetőbb dolgai is hiányoztak. Nagyon visszahúzódott volt, érzékeny, de közepes tanuló. A tanítónő gyengéd dorgálásaira is sírva rohant ki a tanteremből. Otthon bezárkózott és sokáig sírt. Barátjának azt mesélte, hogy a vonat elé veti, felakasztja magát, világgá szökik. Egyszer, az iskolából hazajövet, valamit rajzolt a füzetébe. Kissé később, amikor egyedül maradt a házban, a padlásra ment, és felakasztotta magát. Az akasztás tipikus volt, a füzetében levő rajzokhoz hasonló. Levelet nem hagyott. Füzetében akasztott figurák rajzait találták, a rajztömb fedőlapján pedig egy verses mottót. E verssorok eredete ismeretlen:

„Út sok van a világon

De te ne menj mindegyiken

Csak egyet válassz ki

Mely el fog vezetni

Sorsodhoz”.

A tizenhárom éves diák két évvel öngyilkossága előtt, a főváros peremén lakott. Heten alszanak egy szobában, ő egy ágyban a nagybátyjával. Azelőtt közepes tanuló volt. A házban lánytestvéreinek sikeres tanévbefejezését ünnepelték. Lehangolt volt. Néhány nappal később az iskolában közölték vele, hogy megbukott matematikából. Még aznap, amikor délután három óra körül hazajött, megírt egy levelet: „Kedves szüleim és rokonaim, ezt meg kellett tennem, egyest kaptam matematikából. Nem várhatlak meg benneteket. A levelet pontosan 3 órákor írom, és most megölöm magam.” Elővette apja pisztolyát, megtöltötte, és az ágyon fekve két golyóval saját mellébe lőtt. Szerette a cowboyfilmeket, egyet sem mulasztott el. Az „X-100”-as bűnügyi regényeket is szerette olvasni. A családban nem volt senki lelki beteg; öngyilkos sem volt.

Tizenkét éves diáklány a városból. Egészséges volt. Az első menstruációját 11 és fél éves korában kapta meg. Szülei elváltak. Apja külföldön él, és csak időnként látogatja meg őket. Anyjával él, ez hadirokkant – teljesen vak. Az anyjával szemben szeszélyesen viselkedett – hol gyöngéd és aggódó volt, sétálni vezette, hol pedig goromba és dacos. Azt hányta fel anyjának, hogy nem ereszti zsúrokra, a barátnőihez. Kitűnő diák volt, de az utóbbi időben egy kissé alábbhagyott, még háromasokat is kapott. Ő is, akár barátnői, ellenállt annak az iskolai szabálynak, amely elrendelte az egyenruha viselését, szerette sminkelni és csinosítani magát. Sokat olvasott, különösen bűnügyi regényeket. Foglalkoztatta a halál problémája. A film vagy a regényhősök halálához rendszeres, egészen aprólékos kommentárt fűzött. Barátnőinek mesélte – egy képeslapban azt olvasta –, hogy egy színésznő öngyilkos akart lenni, főbe akarta lőni magát, de a pisztoly csütörtököt mondott. A színésznő élve maradt, az eset pedig nagy népszerűséget és hírnevet szerzett neki. Hat hónappal korábban unokahúga öngyilkosságot követett el (gyenge osztályzatai miatt), leugorván a tanterem ablakából. Közvetlenül öngyilkossága előtt legjobb barátnőjének anyja méreggel próbált véget vetni életének. Az eset után megbeszélte a barátnőivel, hogy megölik magukat. A kritikus napon, míg az anyja a lakás másik felében volt, az apja pisztolyával fejbe lőtte magát. Ez idő alatt kedvenc lemeze – a „Milord” forgott, melyet még ő tett fel. Előzőleg elégette a naplóját, legjobb barátnőjének pedig levelet küldött, melyben azt írja, hogy szerencsétlen szerelem miatt öli meg magát, és mert „nincs értelme élni”. Több mint ötven könyvére ezt írta: „örülök, hogy nem vagyok az élők között”.

(S. Mičić, J. Rajs, S. Pandurović: Samoubitstvo kod maloletnih, Sociološki pregled 1964/1. Ford. Kovács Viktor).