A hamisítás poétikája

(részlet)

1992. november 2.

A félrevezetések utáni kutatás közben

Sub rosa dictum

Varázsló-e Friedrich Nietzsche?

Életének és gondolatainak dölyfösségében sok próbatétellel szembesült. De hogy boszorkány akart volna lenni vagy akár varázslótanonc sőt egyenesen minden idők eme népszerűtlen hivatásának mestere?

Rosszat gondoltunk egymásról?... Túl távol álltunk egymástól. De most e kunyhóban ugyanabban a sorsban szorongva maradjunk meg egymás ellenségének?

Kihez intézi e kérdést kérést? A boszorkányhoz aki a fent idézett 1888 őszén lejegyzett poétikai töredék címében szerepel. A boszorkánnyal osztja meg a feje fölötti tetőt és sorsát. Gyűlölték egymást gonoszságot szítva maguk körül most meg egymásra utalva talán csak összebarátkoznak!? Nietzsche fölkínálja magát a boszorkánnyal való barátságnak az együttlétnek a sors sújtotta varázsló varázsló a boszorkánnyal.

Varázslónak lenni egyike azon szerepeknek amelyeket Nietzsche szívesen öltött magára.

Friedrich Nietzsche műve az addigi Platónnal kezdődő gondolkodástörténet leleplezése. A legkülönfélébb maszkokat leplezi le amelyekhez a történelem de a bölcselet is folyamodott. Ugyanakkor művében is hemzsegnek a maszkok. Maga Nietzsche is alakváltozásokon esik át fölismerve és kihasználva a színlelés örömét die Lust an der Verstellung amelyről dicsérően szól a Vidám tudományban. A színészetről a hisztriói művészetről a "művész veszélyes fogalmáról" értekezik. Az átváltozás specialistái közé a művészen kívül a nőt is besorolja kifejezett "hisztriói ösztönt" ruházva rá. A nőkről: "ha a nők teljes történelmére gondolunk vajon nem kellene-e elsősorban és mindenképpen - színésznőnek lenniük?"

A készülő Vidám tudomány kéziratát Nietzsche egy válogatott társaságnak olvassa föl Rómában Malwida von Meysenbug szalonjában 1882. áprilisának végén.

Mondjuk hogy az amit el szeretnék Önöknek mondani - egyelőre csak fülüknek és szemüknek szál. Titkos történelem. Éppen azért mert az ami után kutattam - tétovázva nem érezve mindezt sorsszerűnek noha mindenképpen része van benne a sorsnak - maga is titok. És a titok leple alatt marad továbbra is. Ezért belső kötelességemnek érzem hogy ne igazoljam a szóbeszédet hogy hallgassak arról amiről nem lehet beszélni és amit e percben máris megszegek mint "az erkölcsön kívüli értelemben vett igazságokról és hazugságokról szóló" belátás zálogát. Mégis a már elmondott és az ezután szóbakerülő dolgoknak "az ajakír alatt" kell maradniuk hogy a titkos és bizalmas suttogásra mondott ideillő latin szólást használjam. A stílusról és a hatalomról szóló kérdésekre valójában a Nietzschének és Lou von Sorloménak találkozása során megtörtént pillantás történetére irányuló látásmódról van szó. Maguk a találkozó felek se akartak szólni arról ami a találkozás sötétjében történt. A történet eredeti változatával nem rendelkezem. Létezik-e egyáltalán eredeti változat? Valami olyanra transzferáljuk amiben nem lehetünk biztosak. És éppen a bizonytalanság követeli meg hogy annak a valaminek a lehetőségei után kutassunk aminek nem is kell föltétlenül léteznie. Másolatom sincs. Ha lenne másolatom akkor a történet intimitása felől lennének- értik ugye - kétségeim. Milyen történelem az amiről másolatok készülnek és azokat megőrzi az utókor? Az intim(a) annyit jelent hogy modell és másolat nélküli megismételhetetlen. Ez az eredeti mítoszának kiváltságos helye amivel szemben az extima - amivé a legintimebb az írás révén menthetetlenül válik - csalóka talaj amelyen a másolatok szakadatlanul nemlétező eredetijükre utalnak. Minden nélkülözhetetlen elemnek csak emlékeimben tudok támaszt keresni az pedig bizonytalan. És szégyenlős is és ilyen is akar maradni a nyilvánosság előtt. Nietzsche emlékezetére mások emlékezetére való emlékezésről van szó. Ezek is bizonytalanok de ellentéteikben diszkréten ott piheg valami.

Tehát támaszkodjunk az emlékezetre. És a megszelídített kábítószerként szintén jelenlévő diszkrét rózsaillat gondatlanságára abban a római szalonban a szicíliai borral egyetemben amelyet Nietzsche mint az olasz konyha kiváló ismerője tudott fölbecsülni és megbecsülni.

Annak az évnek februárjában amikor a Vidám tudomány meg fog jelenni Paul Rée meglátogatja Nietzschét Genovában. Egy rossz írógépet hozott magával. A barátja megjelenése előidézte örömtől Nietzsche elájul pontosabban: gyengeségi roham fogja el. De lehet hogy ez a gép miatt van. Leellenőrizhetnénk de úgy sejtem hogy Nietzsche az első nyugati gondolkodó akinek tulajdonában írógép volt és használta is. Az írás történetében beálló sajátságos fordulatnak vagyunk tanúi. A kezet és a mestermunkát fölváltja a mechanika és a technikai magánszkriptórium. A gépet egy héten belül megjavíttatta és máris azon kopogtatta leveleit. Ma kortársai vagyunk az írástörténet második fordulatának az informatikainak. És legalább valamennyire meg kell értenünk az írógép Nietzschére gyakorolt elbűvölő hatását hogy elképzelhessük mi vár ránk a továbbiakban a szöveggel való kapcsolatunkban amikor szembekerülünk a számítógéppel. Bármennyire is indirekt módon az írógépnek nem kis szerep jutott abban a vállalkozásban amely máig páratlan a metafizika történetében. Az írás története egyre szorosabb kapcsolatba kerülve a technika történetével nem nyomtalan aminek múltjából elképzelhető hogy elolvasható lesz a jövő amikor ahogyan az ma már történik is az értelmezés a jóslás előre beprogramozott formáját ölti majd magára.

A következő hónapban Rée Rómába utazik Meysenbug asszony hívására aki hamarosan egy figyelemremélt lányról ír Nietzschének aki éppen ekkor két napra a szicíliai Messinára hajózik kitéve magát a tengeribetegségnek. Úgy tűnik hogy ő - írja Meysenbug asszony a Iányról - a bölcseleti gondolkodásban ugyanazokra az eredményekre jutott mint Ön." Se több se kevesebb mint hogy egy húszéves orosz lány Lou von Salomé hisz róla van szó ugyanúgy gondolkodik mint Nietzsche. "... Rée és én megegyezünk abban hogy egyszer együtt akarjuk látni Önt ezzel a rendkívüli lénnyel." Vajon ezek a szavak intellektuális kerítést fednek vagy talán baráti "összeboronálást"?

Az "egyetértők" hívására Nietzsche Rómába utazik de nem siet: huszonvalahány napig Messinában marad elbűvöli a környezet és az éghajlat. Rómában pedig ahogyan azt már elmondtam Malwida von Meysenbug házában többek között a háziasszony Paul Rée barátja és az a "rendkívüli lény" előtt részleteket olvas föl a vidám tudományról szóló kéziratából. Ekkor találkozik először Lou von Salomé Nietzsche munkáival először Nietzsche vidám tudását ismeri meg az átváltozásban élvezetet találó nőkről a sorsszerű elhivatottságukról a színjátékra és az ámításra; a hisztriói ösztönükről hogy önmagukat teljesen soha föl ne fedjék. Sajátságos kis leckéje volt ez a hódításnak. Bármennyire biztosnak tűnnek a dolgok egyelőre hagyjuk meg nyitott kérdésnek ki adta és ki kapta ezt a leckét.

Valakinek sikerült a csel és Lou von Salomé Paul Rée és Friedrich Nietzsche intellektuális baráti egyezséget kötöttek állítólag a rokoni kapcsolatokon nyugvó választásokon alapulót hogy abban fognak élni amit leveleikben később pitagoreuszi közösségnek fognak nevezni. Ezen egyezség során a hármas egység (Dreieinigkeit) mindkét férfi tagja lelkesen házasságot ajánlott föl a női tagnak amikor is Nietzsche barátját kérte föl a közvetítésre. A kis hódítási lecke után ez a tévedések kicsi és szomorú vihara volt. Röviden Nietzsche barátjában riválisára lelt a tanítvány és követő helyett pedig ahogyan azt eleinte szerette volna azt a feladatot adta magának hogy a túlzottan kívánatos lányt imádottjává szégyenlős szeretőjévé változtassa. A szép és törékeny Lou mégse voltegyszerűen szelíd. Később Luzernben egy profi fényképészeti műteremben ők hárman úgy fényképezkednek le hogy Lou egy kocsiban állva korbácsot tart a kezében a kocsiba pedig Rée és Nietzsche vannak befogva. A ma már hírhedt fotó beállítását ahogyan erre később Lou Andreas-Salomé emlékezett maga Nietzsche találta ki és aranzsálta. Ezt a forgatókönyvet egyesek szerint ki lehetne hámozni Nietzsche írásaiból is de attól tartok csak nem elegendő megértéssel lehetne ilyet tenni. A jelenetbe belefonódik Nietzsche saját kívánsága életszerűsége egyelőre csak utal életrajzi szerencsétlenségére. Nem szeretem túlzottan összekeverni az életrajzot és a művet. Hogy lehet akkor megmagyarázni hogy Nietzschét a Louval való találkozás mélyen megrázta aminek nyomaitaz ő egyértelmű utalásai alapján is föl kell fedeznünk későbbi szövegeiben? A vágy amit Nietzsche a Louval való találkozásba bevitt még csak életszerű de maga a vágy módot talál arra hogy bekerüljön Nietzsche szövegeibe.

Nem bocsátkozom bele abba miért hallgatta el az összes ismert stíluskommentátor - ami a konkrét esetben Nietzschénél azt is jelenti hogy nőkommentátor - azt a négy ismert és hozzáférhető Lou Saloménak szánt szöveget. Bármennyire is nyitottnak tűnik ez a kérdés minden színlelés nélkül biztosra vehetjük természetesen az ilyenkor szükséges óvatossággal hogy az említett följegyzésekben legalább nyomaiban fölfedezhető valami titok ami mélyen érinti az értelmezőket és amiért ők félnek belekóstolni. Számukra ez valamimásvolt. Akármennyit beszélhetnek Nietzsche stílusáról még véletlenül se tesznek említést e följegyzésekről. Amelyek mindennek ellenére megvannak mindenki számára léteznek akik valamit is olvastak Nietzschétől. A másként vannak jelen amelyek kapcsán csak úgy teszünk mintha nem léteznének. Tulajdonképpen kitöröljük cenzuráljuk úgymond álcázzuk őket. Akaratlanul is azt tesszük amit Nietzsche mond hogy tenni fogunk: alakoskodunk. Ezért aztán nem akarunk tudni a másikról nem akarunk beszélni róla. Csak amikor egymásra nézünk amikor végre ránézünk arra ami a látóhatárunk szélén van akkor vagyunk a dolgok középpontjában... A négy említett rövid följegyzésből kettőnek van címe. Az elsőnek: Tanítás a stílusról. A másodiknak: A nőről.

Attól a naptól szebb nem virradt Tautenburgra. Rée Helgolandról arról ír "legkedvesebb Schnecklijének" - amely megszólításra engedélyt kapott Salomé kisasszonytól - hogy veszélyt sejt Tautenburgból vele és Nietzschével Trautenb. "ölelkezőhely" válhat! A barát az állítólagos bakival a helységnév lapsus calami-jával árulja el félelmét. Azon a napon a levegő tiszta simogató lágy. Épp olyan amilyennek Nietzsche szeretné tudni és mondani önmagát. És ezen a napon írta és csúsztatta Lou szobájának ajtórésébe egyik följegyzését amely ezzel zárul:

"A szerelem a férfiak számára valami más mint a nők számára. A többségnek a szerelem a mohóság egy fajtája a többi férfi számára pedig egy fájdalmas és titkos istenhez intézett ima.

Ha Rée barátom ezt elolvasná bolondnak tartana." Ahogyan hat évmúlva a névtelen boszorkányt fogja kérlelni Nietzsche ekkor még az istenséghez fordul imáival aki után - lévén titkos - kutat és aki fájdalmat okoz neki. De ő az örömről fog beszélni. Azt magyarázza hogy a Louval folytatott beszélgetéseket amelyek tizenvalahány órákat tartanak nagyon élvezi fáradhatatlannak érzi magát és csak legyint azokra a megjegyzésekre amelyeket Lou "istensége" tesz hogy ezzel elhanyagolja munkáját. Úgy érzi hogy "eszük és ízlésük mély egyetértésben van". Röviden Nietzsche szeretné "elkapni" Salomé kisaszszonyt meztelenre vetkőztetni ugyanakkor egész idő alatt tudatában van e tett lehetetlenségének és az általa képviselt elvekkel való összeegyeztethetetlenségének (de nem ellentmondásosságának is) amely elveket "a nők igazolt barátjaként" vallott ha a nőről lemeztelenítéséről szégyenérzetéről volt szó. Ez a kísérlet volt "a leghasznosabb valami amit ezen a nyáron tett". Öntudatlan életöröm keríti hatalmába Nietzschét ez kiütközik gesztusaiból is. A tudatos fájdalom keresztre feszíti és óhatatlanul elveszi tőle azt ami hatalmába keríti.

A hármas tagjai Róma után először szertefutottak. Aztán Lou Rée-vel a férfi anyjához utazik. Majd Nietzschével találkoztak nővére Elizabeth sokszor megátkozott ám szükségszerű jelenlétében aki szintén hamisító volt de abból a csodálnivaló "igazságszerető" fajtából. Lou és Nietzsche a Jéna körzetbeli Dornburg melletti Tautenburgban töltik húsz augusztusi napját ugyanennek az évnek amelyben néhány hónappal korábban először találkoztak a római Szent Péter székesegyházban. Naphosszat terjedelmes beszélgetésekbe bonyolódtak. Csavarogtak a környékbeli dombokon. Hegyet másztak. Nietzsche mint ismeretes a távolság és a magasság szerelmese volt. Kéziratban javítgatta Lou szentenciáit. Élességet követelt tőle. Kiemelte a lehetetlen kifejezéseket. Még hozzá is írt a szövegekhez. Többek között: "A barátság tudáson a szerelem hiten nyugszik." Mint a vidám tudás áldozata Nietzsche hitt Lou von Saloménak. A derűs Lou ugyanekkor naponta olvasta Paul Rée helgolandi leveleit. Személyes naplóoldalakat cserélt vele. Nietzsche megnyugvásképpen magányos sétákat írt elő önmagának. Egy egészpapos hegymászás illetve a közeli hegyoldalon való közös ezúttal Elizabeth nélküli séta utáni reggelen Nietzsche csöndben belopódzott Lou szobájába és éjszakai följegyzéseit az alvó nő párnája alá csúsztatta. Ez volt a Tanítás a stílusról. Nincs más nyom e följegyzésen A nőről címűn vagy a másik kettőn kívül amelyből biztosan megtudhatnánk hogy Nietzsche az "éleseszű... és szíves... mégis gyermekded kislánnyal" ott a hegyen 1882 augusztusában vajon csak beszélgetett-e? Kért-e még valamit és vajon megkapta-e? Azt kérte-e aminek kimondhatatlannak kellett maradnia az igazsághoz hasonlóan amely a mindennemű szégyenérzetről való lemondással válik semmivé amely szégyenérzetet mindig valamilyen fátyol takar vagy amely maga a fátyol? Mit kért a beszélten kívül és a beszéltből ha egyáltalán kért valamit? A levelezésük természetesen hallgat erről vagy pedig az egyébként is olvashatatlan nyomok - a stílussal és a nővel kapcsolatos kérdésekkel összhangban a hazugság művészi erejével összhangban - több mint diszkrétek és jól álcázottak.

Az általános következtetés az hogy Nietzsche szerelme gyakorlatilag sikertelen volt. Én bizonyos tekintetben mégis kétségbevonhatatlannak tartom. De ő nem kínál választ a kérdésre.

"1. Az első amit meg kell tenni az élet: a stílust élni kell." Már ez az első mondata a Tanítás a stílusról művének se kétséges se Nietzsche életében se írásaiban. Technikai megjegyzések következnek amelyek a stílus testiségét a gesztusokat idézik. Ellenzi az affektálást. A kettős kapcsolat törvényéről beszél. A stílusodnak alkalmazkodnia kell ahhoz a konkrét személyhez akihez te fordulsz. Az írás a beszélt utánzása (Nachahmung). A beszédben van rövid és hosszú lélegzet. A hegyre fölfelé tartva lélegzetük egyre rövidebb lett. Vajon valamelyikük rászánta-e magát a nagy körmondatokra a hosszú mondatszerkezetekre? Léteznek olyan pillanatok az életben amikor a lélegzet a lehető legrövidebb pedig nem vágja félbe semmilyen külső tényező. Ezek amásikkal töltött pillanatok.

"7. A stílusnak bizonyítania kell hogy hiszünk gondolatainkban azok pedig nem csak gondolkodnak hanem éreznek is."

A följegyzés a párna alá került. Nietzschének szeretnie kellett a párnákat már csak azért is mert gyakran azt képzelte magáról hogy egy nagy fül. A párna ilyenkor jobban mint bárki másnak számára a teljes megnyugvást jelentette mindattól ami fájón beléhatolt. Ugyanakkor egy kissé gyűlölnie is kellett mint gátját annak amit szeretett volna befogadni meghallani hogy az per aurem megfoganjon. A fül Nietzsche számára dionüszoszi szerv. Ariadnénak Dionüszosz jegyesének Nietzsche víziójában apró feledhetetlen füle éles füle van. A párna alá csúsztatta följegyzéseit annak a füle alá akit jegyesének szeretett volna tudni. Minden gesztusával bizonyította hogy hisz önnön gondolataiban amelyek éreznek.

"8. Amennyivel az oktatni akart bölcsesség absztraktabb annyival jobban kell ráirányítanunk érzékeinket."

A stílus kérdése Nietzschénél végül az érzékszervek meghódított hódítójának kérdésévé vált. Nietzsche férfirésze a hódítás során elfogadta ezt a sorsot amelyet ugyanazon elem értelmezésekor már szántszándékkal képtelen elviselni.

Akkor már ő sem tudja megkülönböztetni a férfit a nőtől. Igen a nő "a gyöngébb nem" kommentálja a meghódított hódító az egyik cím nélküli följegyzésben így mondják a férfiak. Így beszélnek a nők is önmagukról. De nem így gondolják. Nietzsche úgy beszél mintha női álláspontra helyezkedne. Elveszett. Szembekerült önkasztrációjával. És a nő vajon meg tudja-e magyarázni mit történt a tautenburgi pillantás során? Meg lehet-e bármivel és eléggé megbízhatóan magyarázni Nietzsche életrajzi vágyainak hatását írásaira? Ami később a nőről szóló álláspontját mint az igazság hozzáférhetetlenségének úgymond jelen nem levésének közvetlen bizonyítékát alátámasztó érvé válik mindez ugyanakkor a Lounak szánt tautenburgi följegyzésekben a legjobb lehetőséget nyújtotta hogy a nő amikor a leginkább nő és éppen azért a legmegadóbb áldozattá váljon mindazon igazságszerető instanciák szemében amelyek tagadják az életet.

Igazság-No? A nőről c. följegyzésében: "Az amit a nő a valóságból magának szimulál." Éppen ez az amiben a nő barbárabb a férfinál. "Megtagadni szétrombolni egyedül lenni harcolni megvetni bosszút állni." Sorolja föl Nietzsche a Lounak átnyújtott följegyzés tizenharmadik befejező részében. A szimulálásban örömet lelő nőről szóló római lecke így folytatódik. A tanár különórát tart. A fruska mindent magábaszív. Azt tanulja amit már tud.

Azonban Lou volt-e Nietzsche életében az egyetlen igazság amelyet szívből szerelemből és hitből illett kioktatni az élet érvényesüléseként értelmezett félrevezetés szükségességét illető tudásról? Nem létezik egyazon igazság Nietzschében és az élethez hasonlító heterogén művében. Mag a is azt vallja a Jón rosszon túl c. művében: "ezek az én igazságaim". Többesszámban beszél: meine Wahrheiten sind. Másrészt ha nincs igazság nincs nő se. A valóságot behálózza a hazugság hatalma csupa üres fogalom. Akkor a nő nem létezik vagy legalább a metaforikus regiszterben nem. Ezt a félelmetes fölismerést Nietzschének közölnie kell anőkkel. Neki Lounak is el kell mondania. Saját kárára de a félrevezetés történelmének javára. Az igazság volt a metafizikai világ intelligíbilis eleme. A nő létezik de csak érzékileg mint a csalódás! (...)

A Tanítás a stílusról utolsó előtti bekezdésében azt ajánlja hogy "a jó elbeszélő módszeressége eszközének megválasztásában abból áll hogy minél szorosabban simuljon a költészethez de soha ne csússzon át abba". Ez a látszólag technikai tanács izgalmasan odavarázsol bizonyos hódító gesztust is mint egyikét a hatalom - mint művészet iránti vágy - értelmeinek. Vagy olyan magyarázatról lenne szó amely egy meg nem történt esemény fedezését szolgálja? Már a rákövetkező napon a Lounak szánt új följegyzésekben világosabban és távolbamutatón: "~1 túl nagy elvárás a nemi szerelemben elferdíti a nők látását a további perspektívákban." Ismerve a történet mindkét szereplőjének további életét de többnyire még szövegeiket olvasva - Lou Andreas-Saloméét amelyben a hüvely és a végbél közelségének problémája vetődik föl; és Nitzscheét Zarathustráról ahol nagy elméletet gyárt a hamisításról és a hamisítókról - sejthetjük hogy ott ahol veszítettek az életben kaptak valamit az élet művészetében mégpedig - mondom én most - a káron és a hasznon túl.

A fölidézett följegyzésekkel a Nietzsche-szövegek értelmezése új erődítmény bevételéhez érkezett. A kérdés hogy Nietzsche győzött vagy veszített-e a Louval való találkozás során részesült-e a nő kegyeiből talán éppen ott a hegyen csupán elbeszélői fogás a sokrétűravaszságok között amelyekkel minden egyes alkalommal találkozunk amikor kanonizálni akarjuk a szatírszellemet a guignolit amely ezideig ismeretlen volt a gondolkodás történetében. A kérdés nem drámai. De Nietzsche intim gondolkodó kedve azt mondanámegkerülhetetlen. Amikor a luzerni fotózási jelenetről alkotunk véleményt észre kell vennünk az illúziórendező gúnyolódását. Parodizálva szerelt le másokat. Miért ne tehette volna ezt meg önmagával is? Ott a komikum a fényképen ott van Tautenburgban ahol Nietzsche szerelmi tüzében komolyan szónokol a stílusról a nőről a hazugság hatalma utáni vágyról. A nagy értelmezések nem kedvelik a komikus élethelyzeteket azokban a művekben amelyeknek a végére szeretnének járni mintegy lezárandó azokat.

Az Ecce homo előszavában Nietzsche kifejezi félelmét hogy egyszer kanonizálni fogják és sietteti önmagát hogy ezt az örültséget megakadályozza. Azt mondja szívesebben venné ha szatírként és nem szentként emlékeznének rá. Szatír? A menipposzi hagyomány szatírdrámáinak élő bábuja. A menipposzi szatíráról van szó amelyből a modern regény született Rabelais-val Cervantesszel és Laurence Sterne-nel.

Ez az a bábu amely állandóan átalakul egészen a vad különcködési a szörnyű gúnyig azok számlájára akik hinni szeretnének benne és szentjükké avatnák. Nem tudjuk ki Nietzsche. Mindig valami fátyol takarja. ő maga talán a hazugság legnagyobb hatalmasa szeretne lenni. Egyik

híres töredéke szerint amely értelmezésnek nehéz ellenállni: a művészi hamisító figurája ő aki - akár élete árán is - mindent amit mi formának tartunk tartalomnak vesz magára az adott dologra amire pedig tartalomként esküszünk formaként tekint. Ilyen szerepben a világ fonákjához tartozik ahol minden tartalom formálisan jelenik meg saját életünket is beleértve.

Ha megtörtént az amit Paul Rée sejtett Louval és a tautenbergi veszéllyel kapcsolatban mit változtatott meg a stílus és az alakoskodás kérdésében? És mi változott meg ha nem? Ha mégsem! A lehetséges eredetik tömkelegében bolyongunk én pedig még csak a másolatokkal se rendelkezem. Nietzschénél a másolatok időbeli jelenségek amelyek az igazság krízisét jelzik előre. Rájuk nem érvényesek a hitelesség plátói kritériumai. A hatalom akarásához igazodnak. A mindig hiányzó eredeti mellett emlékezetből gyúrják őket. Látszólag és látomásokból.