Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

KÁROMKODÁS

Bodor Béla

Ördögi kisírletek

- értsd: essay

"…az istenkáromlás a népi vallásosság része, ezért ne bízzatok az olyan népben, amely nem képes az istenkáromlásra, az ilyen nép hajlamos a hitetlenségre."
Antonio Machado

2006. április 3.

Nagyon izgalmas feladatot találtak ki az Ex Symposion szerkesztői, amikor arra kérik szerzőiket, hogy a káromkodásról - és, teszem hozzá, annak aleseteiről: a káromlásról, átokról és szitokról - mondják el gondolataikat. A kérdés természetesen elválaszthatatlan a trágárságtól, és ez maga is kiesik a nyelvtudomány látószögéből: a trágár kifejezések nem szerepelnek az értelmező szótárakban, szerkezeteiket nem elemzik, jelentéstanukat nem próbálják feltérképezni a nyelvészek és az antropológia, illetve annak irodalomelméleti résztudományai is csak az imádságot vizsgálják olykor, ha a kényszerítés nyelvi eszközeit ebben a tágabb értelemben veszik szemügyre. Két dolog következik ebből: egyrészt az, hogy a káromkodás alakzatai a modernitás elemző figyelmének akaratlan torzító hatásaitól mentesek maradtak, másrészt hogy érdemes elsődleges feltáró-kísérletező eljárásokkal próbálkoznunk, mert olyan (nyelvi) viselkedésformákat figyelhetünk meg önmagunkon is, melyek erős tiltások ellenére maradtak elevenek, és valamilyen értelemben működőképesek.

Amikor tehát kiindulópontot keresek, ahonnan felfűzhetem benyomásaimat, magam is a saját emlékezetemre hagyatkozom. Tavaly nyáron történt, hogy Kőrössi P. Noran kiadójából jöttem a Nagy Lajos király útján a Bosnyák tér felé, amikor megláttam egy vaskos alkatú, ám meglehetősen koordinálatlanul mozgó öregasszonyt. Előttem billegett fásliba csavart, görbe lábain, és úgy tíz lépésre lehettem tőle, amikor orra esett. Szabályosan lefejelte a járdát. Ketten próbáltuk felsegíteni, valami intézmény portása ugrott mellénk, két oldalról nyúltunk a hóna alá, és felültettük. Nem tűnt hálásnak, vérzett az orra és a homloka. - Hívjak mentőt? - kérdezte a portás. - Lófasz - mondta az öregasszony gondolkodás nélkül. Erre elengedtük, összenéztünk, és otthagytuk. Pár lépés után visszanéztem, ott üldögélt egy valamikori virágágy földjén, egy rongydarabbal törölte a vért az arcáról. Nem hagyott nyugodni a gondolat: miért hagytuk magára? Az ismeretlen fiatalember számára ugyanolyan magától értetődő volt ez a reakció, mint nekem. Igazuk lenne a szépelgő nyelvvédőknek, akik a trágár kifejezéseket agresszív beszédaktusokként azonosítják, melyek feladata beszélgetőtár-saink verbális megsebzése? Tehát hogy egyszerű önvédelem volt a részünkről, hogy faképnél hagytuk? Szerintem ez marhaság. Arról lenne szó, hogy trágár nyelvhasználata folytán az idős nő alávaló, primitív, kulturálatlan személyként viszolygást váltott ki belőlünk, undorodtunk tőle, ezért hagytuk magára a bajban? Ezt sem hiszem. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy valami ősi tudás elevenedett fel kettőnkben, és amikor felismertük, hogy az asszony legnagyobb hatalmú totemállatunk nemzőszervének előszólításával annak oltalmába helyezte magát, beláttuk, hogy a mi csekély emberi erőnkre itt már nincs szükség. Persze tudom, hogy eszméletünkben javarészt ellenőrizhetetlen folyamatok zajlanak, és cselekedeteinket többé-kevésbé olyan motívumok szabályozzák, melyek rejtett módon kerülnek gondolkodásunkba, továbbá hogy bizonyos tudások vagy előítéletek évszázados lappangás után aktivizálódnak, ezt a magyarázatot erre az esetre mégsem találtam alkalmazhatónak. Sokkal inkább arra gondolok, hogy a lófasz szó ebben a kontextusban szótári jelentésétől eltérő, de nem értelmezhetetlen közleményt hordozott. Ez a közlés nagyjából úgy hangzott, hogy a baj nem akkora, mint amekkorának látszik, magam is meg tudom oldani. Vagy ha hasonlóan lakonikus szinonimát keresünk, akár azt is mondhatta volna: katonadolog.

Ismétlem: nem azért látom valószínűtlennek, hogy ebben az esetben archaikus, mágikus szertartás töredékét, nyomát, maradványát tapasztaltam, mert képtelenségnek tartom, hogy beszédünknek vannak ilyesfajta, eleven mozzanatai. Amikor a szerkesztőség felkérésében esetleg a pogány hitvilág maradványának látja a káromkodást, és azt kérdezi: „Lehet-e azt állítani, hogy az átkozódás maradt az utolsó pogány kori fegyvere a tűzzel-vassal krisztianizált eleinknek?", egyáltalán nem a levegőbe beszél. Csupán arra gondolok, hogy a „káromkodás" szóval jelölt valamiben nagyon sok nyelvi alakzat keveredik, van köztük közlés, beszédaktus és közönséges redundancia, van trágárság, köznyelvi kifejezés és eufemizmus, közvetlenül értelmezhető szöveg és a helyettesítés alakzatai, szókép, elsősorban metafora, és mindennek csak egy része nevezhető egyáltalán interperszonális kommunikációnak, a többinek nincsen azonosítható megszólítottja, (beszédaktusként tekintve) eredményességének nem feltétele, hogy mások tudomást szerezzenek róla. Valamint azt is le kell szögezni, hogy a legutóbbi időkig volt a nyelvnek egy még szégyenletesebbnek ítélt, a pogány korból transzformálódott rétege: a nép imádságok. Azokban is megjelenik persze a keresztény hitvilág (ahogy a káromkodásban is jelen van ördög és pokol, Isten és fűzfán fütyülő rézangyal), de nyelvi struktúrájuk, ismétlésrendjük, mágikus-kényszerítő zárlatuk („Aki ezt elmondja este lefektébe, reggel felkeltébe, Mennyeknek ajtaja megnyílik előtte, s pokolnak kapuja bézáródik, ammen"), és ezernyi mozzanatuk őriz pogány, animisztikus, samanisztikus emlékeket. Felfedezőjük, Erdélyi Zsuzsanna adatközlői korábban még mélyebben titkolták ezek ismeretét, mint a káromkodásokét. Talán az is oka ennek, hogy a káromkodás jobbára a férfibeszéd része, az ima, ráolvasó inkább a nőké, márpedig az ősi női titkok sokkal jobban megőrződtek, mint a férfiak egymás közti ügyei. Ez volt az ára annak, hogy a férfiak uralták a nyilvánosság médiumait.
Először is leválasztanám tehát a káromkodások csoportjáról azokat a beszédalakzatokat, amelyeket pózoló trágárságoknak nevezek. A pózolás kifejezését itt az etológiából, az állati viselkedés tudományából kölcsönzöm. Különösen jól megfigyelhető ez a viselkedésforma a túzoknál, siketfajdnál és más nagy testű madaraknál. A kakasok ilyenkor felborzolják tollukat, felfújják magukat, és fenyegető pózban állnak vagy „táncolnak" egymással szemben. Ördög tudja, honnan, de tény: a jelenet végén tudják, hogy melyikük győzött. Ehhez hasonló játszmák az emberi világban is vannak. A metakommuniká-cióban a leggyakoribbak, de a beszédben is előfordulnak. Tudjuk, hogy maga a beszéd is csak kommunikációs potenciáljának töredékében közöl gondolatokat. A közlemény nagyjából akkor is érthető, ha ismeretlen nyelven hangzik el, hiszen a hanglejtés, nyak- és szájtartás, a magánhangzók és az ajakhangok képzése és ezer más apróság sokkal ékesebben szól a beszélő szándékairól és a megszólított iránti érzelmeiről-indulatairól, mint a leggondosabban megfogalmazott szöveg. Lényegében véve a jelentéssel bíró szavakból álló beszéd jelentős hányada is metakommunikatív redundancia. A „no és akkor nem fogod elhinni, kérlek szépen, mi történt", illetve a „baszd szájba a kurva anyád" frázis funkcióját tekintve egyaránt ebbe a kategóriába tartozik, csak míg az előbbi talán a kurkászásnak, addig az utóbbi egy futólagos, tényleges fenyegetést nem tartalmazó vicsorgásnak felel meg. Mindkettőnek akkor van értelme, ha a beszélgetők többen vannak, mert az ilyen beszédelemek egy csoport összetartozását fejezik ki. A trágár hangoskodó nem azt üzeni, hogy én ilyen tökös csávó vagyok, hanem azt, hogy mi így együtt ilyen tökös csávók vagyunk. Ennek az összetartozást kifejező nonverbális kommunikációnak szép példáját figyelte meg Bratka László. Nyáron, kánikulában a fullasztóan meleg vonaton utazott egy társaság. Egy szót sem szóltak, csak időnként összenéztek, és ittak egy-egy kortyot az (egyforma) üdítőjükből úgy, hogy ivás közben is tartották a szemkontaktust. Aztán újra kinéztek az ablakon. Ez a kis szertartás a külső szemlélő számára nem volt nyilvánvaló, és éppen ez a lényeg. A harsány trágárság sem a külső szemlélőknek szól - bár nincs a beszélők szándéka ellenére, ha némi félelmet keltenek -, hanem a csoport közös önbizalmát hivatott erősíteni.

Az ilyen közlések tehát nem rendelkeznek jelentéssel, de kifejezik az összetartozást. Hagyományosan és nagyon hatékonyan jelzik ezt a fajta identitást a sajátos trágárságok. A középkor alkonyában Huizinga, a Rabelais-ről szóló monográfiájában Bahtyin is értekezik arról, hogy egyes népcsoportok vagy egyes korszakok emberei a középkorban milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak sajátos káromkodáskultúrájuknak. Huizinga Gersont és Deschamps-t idézi, akik szerint a középkor vége felé a káromkodás még merész szórakozás, a nemesek előjoga volt, de később az alacsonyabb néposztályok körében is elterjedt. Őszintén szólva egy büdös szót sem hiszek abból a néhány szórványos és minden argumentációt nélkülöző közlésből, ami a káromkodás kultúrtörténetéről szól. Csak azért idéztem, mert minden ilyen közlemény alátámasztja azt az állításomat, hogy a trágárság egyike a közösségformálás nyelvi eszközeinek. (Bővebben szól ezekről a kérdésekről Szleng és kultúra című munkájában V. Sz. Jelisztratov.) Horváth Kata antropológus, aki hosszabb időt töltött egy oláh cigány közösségben, egy szövegében (mely töredékesen, névtelenül és zilált állapotban a http://www.mtaki.hu/rendezvenyek/megtartott/ciganyosan_beszelunk.rtf internet címen található), egy kórházi jelenetet ír le. A kifejezett rasszjegyeket viselő interjúalany egy másik, kevésbé tipikus kinézetű cigánylányt igyekszik rávenni, hogy „ismerje be" hovatartozását: „...jött oda cigit kérni. Mondom, menjél kérj a magyaroktúl. Ne tőllünk. Ja nem akarta ő, aszondja, ő aszondja, utána már átfordította a szót tudod cigánra. Ugye mondom, hogy cigán vagy, szopd le az uram faszát! Nem magya vagy, nem kel teni. Há szégyeled magad? Há ne szégyeld, hogy anag születté!" Az átfordította a szót cigányra nem azt jelenti, hogy valamelyik cigány nyelven folytatta a beszélgetést, hanem hogy megváltoztatta a hanglejtést, másképp ejti a szavakat, és más szerkezeteket használ, jóllehet a nyelv továbbra is a magyar. Ezt próbálja a lejegyző a fonetikus betűhasználattal jelölni. De maga a szopd le az uram faszát frázis is árnyalt és összetett közleményt hordoz, azon túl, hogy kifejezi a - cigányok vagyunk, nem finomkodunk - összetartozást. Egyrészt, hogy nem tartozik a „faszféltő" asszonyok közé, akik a szükségesnél nagyobb jelentőséget tulajdonítanak férjük szexuális szabadosságainak. Másrészt az idősebb nő, annak kinyilvánításával, hogy a rangsorban a finom lány fölé helyezi magát (aki pedig úgy viselkedett vele, mint egy retkessel), értésére adja, hogy a teljes rangsor legvégén van a helye, ha nem viselkedik származásának megfelelően, ha teszi magát magyarnak. Ugyanis annak dacára, hogy sokat emlegetik, hagyományosan megvetik a cigány nők az orális szexet. Akiről kiderül, hogy hajlandó rá, azt picsaszájúnak bélyegzik, és (noha nem nézik ki, nem taszítják ki maguk közül), leintik, lekezelik, éreztetik vele, hogy a sor végén a helye.

Ebben az esetben a vaskos trágárság ugyanolyan metaforikus szerepet játszik, mint a bevezetőként említett esetben a lófasz. Egyébként azt, hogy az ilyen kifejezések jelentése is kötött és állandósult, bizonyítja egy 18. századi anekdota András Sámueltől. Így hangzik: „Posonyban egy Baranyai paraszt meg-áll a nagy Templomnál, és szemét száját el-tátván, mondá a másiknak: Sógor! Bezzeg nem ollyan ló-fasz Templom ám ez, mint a mienk." A lófasz tehát itt is csekély, apró, jelentéktelen értelemben szerepel. Bizonyára valamifajta immutatív retorikai alakzatok ezek, lehetnének komplex zeugmák („ráértéses" hiányos szószerkezetek, pl.: -A befektető kardját és tőkéjét kivonja) vagy metaforák, de nem azok, mert a helyettesített nyelvi egység terjedelmesebb a commánál (szónál vagy szószerkezetnél), vagyis nem nevezhetjük őket trópusoknak. Helyettesítő funkciójú figurák, olyasfélék, mint a az allegória, de leginkább talán az aenigmához állnak közel, és akár azt is mondhatjuk rájuk, hogy eufemizmusok, ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy itt többé-kevésbé szalonképes közléseket helyettesítünk trágár frázissal, vagyis éppen a fordítottját tesszük az eufemizmusnak. És arra is figyelnünk kell, hogy ez a deklaráció részint nagyon nyomatékos, részint legalább részben beszédaktus jellegű. A lófasz esetében a beszédtett az elhatárolódás gesztusa, a szopd le az uram faszát formula kimondása pedig bizonyos értelemben korlátozza a szabadságát a megszólítottnak, mert arra presszionálja, hogy viselkedését, beszédét és önértékelését változtassa meg. Ennyiben feltétlenül más, mint (a pózoló trágársághoz hasonlóan) inkább az összetartozást erősítő eufemisztikus formulák. („Táplálom a százszorszépeket": ürítkezem.)

Vannak azután a trágárságnak egyszerű helytöltő megjelenései. Még filmgyári díszletszobrász koromban ismertem egy kőművest, néhányszor ittunk együtt, amikor a műhely műszak után testületileg tiszteletét tette valamelyik közeli hatlépcsősben. Ez az ember az alatt a (megengedem: rövid, néhány hónapnyi) idő alatt, amíg ismertem, egyetlen mondatot mondott, tetszés szerinti kontextusban, abszolút flexibilis jelentéssel. A mondat így hangzott: „Basztassák ezek a misungot." Mondanám, hogy egy élet tapasztalata összegződött ebben a bölcsességben, vagy hogy teljesen hülye volt az illető, de nem erről volt szó. Egyszerűen utálta a beszédet, viszont szeretett mások társaságában pálinkát vagy bort inni. (Amit elé tettek. Mert arra nézve sem nyilatkozott soha, hogy mit inna. Egyszer fröccsöt kapott, mert a csapos humoros rendelésnek vélte a mischung említését. Azt is megitta.) Számára tehát ez a mondat maga volt a totális zeugma, melyben a nyelv a maga teljes komplexitásában hallgatott el, és pótoltatott egyetlen frázissal. Igaz, hogy ennyire radikális nyelvi magatartást többé nem tapasztaltam, mégis tanulságos mint a verbális-metakommunikatív redundancia példája.

Ezekben az esetekben tehát a trágár frázis valamit - egy másik közlést vagy egy cselekedetet - helyettesít, helyet tölt ki vagy gesztust jelöl a kommunikációban. Ez az a pont, ahol élesen el kell választanunk a valódi káromkodástól.

Minden bizonnyal mindenki egyetért abban, hogy az ima, a dicséret és az áldás nem helyettesít semmit, hanem magában vett, önazonos nyelvi formula. Miért kellene akkor az ellenkezőjéről, a káromkodás aleseteiről: az istenkáromlásról, az átokról, a szitokról, szidalomról mást feltételeznünk? Ezek is önazonos beszédaktusok. Részint „önműködők", éppen úgy, ahogy az ima elmondása vagy a szentségek felvétele is magában befejezett esemény, részint tanúk előtt, de az ő aktivitásukat nem igényelve zajlanak, mint a mágikus szertartások általában. A káromkodás ugyanolyan hatású nyelvi aktus, ha magunkban űzzük, mint ha társaságban tesszük; a hallgatóság legfeljebb tovább ingerli a káromkodót azzal, hogy kineveti, vagy megbotránkozik rajta. A káromkodás erős nyelvi gesztus, mágikus aktus; nem kommunikáció, illetve csak annyiban az, amennyiben egy transzcendens entitás felé irányul.

Természetesen nem szükségszerű, hogy a trágár beszéd és a káromkodás alakzatai elváljanak egymástól. Vannak ugyan olyan istenkáromlások, átkok vagy szitkok, melyekben nem szerepelnek trágár kifejezések - például ha valakit szidalmazás közben hülyének, aljasnak vagy szerencsétlennek nevezünk, ha „a rák egye szét a májadat" formulával átkozunk, vagy a Huizingánál szereplő „megtagadom Istent és az ő anyját" kifejezéssel káromoljuk Istent -, mégis érezzük, hogy ezekben az esetekben hiányzik a nyelvi gesztus díszítettsége, „esztétikuma". A káromkodásban ugyanis éppen az a lényeg, hogy a magunkban kiforrt indulatot eltávolítsuk, hogy ne a sérelmünkről beszéljünk, hanem valami olyasmiről, ami azzal csak érintőleges kapcsolatban van, és a nyelvi formula kibontása során magára a nyelvi cselekvésre tevődjön át szellemi aktivitásunk. Tagadhatatlan, hogy alkotó képzelet működik ezekben az esetekben. Említett, Rabelais-ről szóló tanulmányában írja Bahtyin: „...oktalan képmutatás volna tagadni, hogy bizonyos (minden erotikától mentes) báj ma is van a káromkodásokban. Mélyükön ma is parázslik valami a régi karneválok féktelenségéből és szókimondásából. Eddig senki nem vizsgálta azt a komoly kérdést, hogy minek köszönhetik kimeríthetetlen nyelvi erejüket." Nem tudom, hogy csakugyan köze van-e a káromkodásnak a késő középkor komplex karneváli testszemléletéhez (Bahtyin ezt az időszakot egyfajta aranykornak látja, melynek mi degenerált utódai vagyunk, nem látjuk testünket egyszerre elhalásban és születésben, s így „a mai trágár káromkodások és átkozódások csak e testfelfogás holt és tisztán negatív jelentésű csökevényei", és én mindig gyanakszom, amikor efféle aranykorokra kell, méltatlan utódnak, visszatekintenem), de hogy minden tiltás ellenére és a legelemibb gondozás elmulasztása dacára virulensen jelen van ma is mindennapi beszédünkben, az arra utal, hogy elemi szükségleteink közé tartozik, beszédkultúránk elidegeníthetetlen része, és (Pinker elméletével összhangban) talán magában a nyelvi ösztönben gyökerezik. Ezen akkor gondolkodhatunk, ha szituáltságát vizsgáljuk meg.
Könnyen beláthatjuk, hogy míg a trágár beszédben a formula durvasága létkérdés, addig a káromkodásban a kifejezés képi gazdagsága, mondatszerkezetének összetettsége és a kifejezés humora teheti a beszédaktust eredményessé, vagyis így eredményez a frázis kimondása megkönnyebbülést. „Az isten fáját aprítsa hetvenhét ördög szakállas szekercével!" - ebben lényegében véve nincs is kimondott durvaság. Más kérdés, hogy az „isten fája" és a „szakállas szekerce" is fallikus szimbólum, Isten és ördög nemi szervének megnevezésére készült eufemizmus. Feltűnő az is, hogy az idézett formula tetszés szerinti szituációra alkalmazható. Az ilyen káromkodás a maga „műfajának" talán leginkább autentikus darabja. Hasonlóan formált darabok tetszés szerint állíthatók elő káromlás, átok és szitok formájában is. Csak az a fontos, hogy a történés, melyre a káromkodás válaszol, ott és akkor következzen be (vagy, ritka esetben, ott és akkor beszélje el az a valaki, akivel megesett, ahol és amikor a káromkodás aktusa késedelem nélkül követheti).

Egy 18. századi anekdota szerint egy alkalommal, amikor az osztrák császár díszszemlét tartott, melyre meghívott két másik uralkodót is, maga elé parancsolt egy strázsamestert a magyar huszárok közül, aki híres volt arról, hogy páratlanul cifrán tudott káromkodni. Az öreg katona szégyenkezve vallotta be, hogy művészetét parancsszóra nem mutathatja be mégoly magas hallgatóság előtt sem. Nem jön a szájára egy szó sem. Parancsnoka alaposan leszidta, amiért csalódást okozott királyának, és durván visszaküldte a helyére. Fordulás közben azonban megbotlott a huszár lova, és ő erre olyan kacskaringós káromkodásba kezdett, hogy fertály óra hosszat nem hagyta abba, és eközben egyszer sem ismételte magát.
Mit tudunk meg ebből a történetből? Hogy az igazán ízes káromkodásnak spontánnak kell lennie, konkrét, a káromkodóra nézve kellemetlen eseményhez kell kapcsolódnia, és olyan változatos figurákból és trópusokból kell szövődnie, melyek akár a külső szemlélő-hallgató számára is élvezetesek lehetnek. Persze csak a limerickek osztályozásának szempontjait figyelembe véve: ahogy a limerick első fajtája az, amit mindenki meghallgathat, a másodikat papi személyek még meghallgathatják, nők azonban már nem, a harmadik pedig az igazi limerick, úgy ugyanezt a káromkodásról is elmondhatjuk.

Fontos arra is odafigyelnünk, hogy a strázsamester a káromkodást nem hagyta félbe, folytonosságát nem szakította meg. Elgondolható ez egyfelől úgy, hogy a szöveg egyetlen mondatot alkotott, vagy úgy, hogy alkotó mondatai valamiféle gondolati láncra fűződtek. Ez a káromkodás fontos jellemzője. Kevés fellelhető példánk van, éppen ezért érdemes szemügyre vennünk egy igazán kidolgozott darabot, a Spiró György Főnyeremény című hangjátékát záró komplex káromkodást. Arról van szó, hogy a főszereplő telitalálatot ér el a lottón, és ez annyira megrontaná az életét, hogy kénytelen megsemmisíteni a szelvényt, mielőtt a pénzt felvenné. Ezt az aktust előzi meg és kíséri a hosszas káromkodás. A jelenet így hangzik: „Kapjanak aidset, rákot, madárinfluenzát, másszanak rájuk a végrehajtók, kapcsolják ki az áramukat, egyenek zsírszalonnát reggel, délben, este, ne lássanak jó meccset soha, mérgezzék meg a vizüket, rohadjon le a tökük, vakuljanak meg, ne kapjanak beutalót, temessék el őket elevenen, robbantsák fel nekik egyenként a hasukat, a heréjüket, a lábfejüket, kaszálják le őket a terroristák, ássák őket verembe nyakig, kapjanak hígfosást és székrekedést egyszerre, vegyék el a jogosítványukat, pusztuljon ki az anyanyelvük, ne bírjanak aludni, ha lenne pénzem, géppuskát vennék és lőnék, lőnék, lőnék... Meggyújtom." (Szó szerint arról van szó, hogy így hangzik a jelenet: a rádióban elhangzott szöveget írtam le. Bajban is vagyok például az AIDS írásmódjával, Spiró, éreztetvén a beszéd vulgaritását, talán „écc"-nek írhatta.) Figyeljük meg: miközben a szöveg folytonos, megszakítatlan, jellegzetesen mellérendelő tagmondatok sorozata, mégis töredékes: nem derül ki, hogy kiket sújt az átok, és a végén sem zárul le, csupán kimerül, megszakad, abbamarad. A tehetetlen indulat vélhetőleg az egész emberi faj, az élet, a világ ellen irányul, és érezzük, hogy egyre forróbb, kínzóbb, cseppet sem csillapodik a mondás során. Vagyis a káromkodó ember tehetetlen, éppen azért káromkodik. A káromkodásnak nem kell, sőt talán nem is szabad befejezettnek lennie. Ha visszagondolok a magam gyakorlatára és azokra az esetekre, amelyeknek tanúja voltam, kijelenthetem, hogy a káromkodás nyelvi anyaga szinte mindig töredékes. Vajon miért?

Érdekes módon a beszédaktust megjelenítő nyelvi formulák használatuk során, ha csak lehet, kopnak és mutálódnak. Kivétel ez alól a kanonizált, írásban rögzített formula, mint amilyen az Úr Imája, a Hitvallás, illetve éppen ellenkezőleg, a fekete mágia varázsigéi, legalábbis azok közülük, amelyeket a boszorkánymesterek írásba foglaltak. Nem ritka, hogy ezek érthetetlenek. A kötött varázsige - igen, ebben az értelemben az ima is ebbe a kategóriába tartozik - éppen azért, mert emberi értelemmel felfoghatatlan erőket szólít és mozgósít, valójában nem is nyelvi, hanem fonikus objektumként rögzül. Ha az ember a szüleitől örököl egy imát, amit valamelyik felmenője fogalmazott meg, ez a szabály kevésbé érvényes rá, és az ellesett káromkodásokra még kevésbé. Vagyis a varázsigét, rontást megint csak le kell választanunk a káromkodások összletéről. De a leghétköznapibb beszédaktusok is folytonos változáson esnek át, és ez nyelvi szerkezetekként olykor megfosztja őket a jelentésüktől, miközben illokúciós potenciáljuk változatlan marad.
Vegyünk egy egyszerű példát: a köszönést. „Eredeti" (persze ilyen nincs) állapotában a köszöntés így hangzik: Jó napot adjon Isten! A használat során a formula szétesett, Jónapot és Adjonisten változatban használjuk. (A Jónapot kívánok alak, amennyire követni tudom, tudatos toldás, mely nem a spontán nyelvhasználatban formálódott.) A Jónapot és az Adjonisten kifejezés nem jelent semmit, nemcsak csonka, de értelmetlenné csonkult mondatok. Arra mégis megfelelnek, amire használni akarjuk őket: beszédpartnerünk tudomására hozzuk általuk, hogy üdvözöltük. Ugyanez a logika érvényesül a káromkodásban is, olyannyira, hogy a régről átvett káromkodásformulák legtöbbjét egyáltalán nem tudjuk értelmezni. Az alapvető szitokformák, A kurva anyád! Az apád faszát! stb. mondatcsonkokban nemcsak nincs állítmány, de nem is lehet sejteni, hogy mi lenne ez az állítmány, vagy mi lehetett, amikor még megvolt. A jelentés talán összehasonlítással megközelíthető, ha a Lófasz! Kutya fasza! Apád fasza! Isten fasza! formulákat, illetve ugyanezek tárgyesetét egybevetjük. Az egykori totemállatok nemzőszervének megnevezése - mint fentebb láttuk - egyrészt a szóban forgó dolog kicsinyítésére hivatott. Ugyanakkor az atyafigurák nemzőszerve nyomatékos tagadó mondatot helyettesít. Például ebben a párbeszédben: - Mi ez, daragombóc? - Apád fasza daragombóc! Grízgaluska. -, egyszerű cáfolat hangzik el. Azt hiszem, egyszerű pózoló trágárságnak lehet minősíteni a formulát. Hasonló pozícióban tetszés szerinti, káromkodásban használt szalonképtelen főnév használható összevont cáfolat jelentéssel, elég a tárgyeset t-jét hozzá illesztenünk: - Ez egy macska? - Faszt! Picsát! Szart! Rossebet! Nyavalyatörést! bővebben: Apád faszát! sőt: Isten picsáját! Ez egy palotapincsi. De figyeljünk oda: A kurvák faszát! formula nem állhat ebben a pozícióban, mert ez már káromkodás. Utóbbit mondhatjuk, ha az ujjunkra ütünk a kalapáccsal. De a káromkodásban más toldalékok is kerülhetnek valamely megvetendő személy trágárságnak minősülő attribútumához (ha nem is korlátlanul). Ugyanígy megvetendő személyekkel rémisztő dolog is történhet a káromkodásban óhaj formájában. Utóbbi azonban már hárító varázslat. Tehát az adott esetben (kalapáccsal az ujjunkra ütünk) mondhatjuk, hogy Az Istenit!, vagy hogy Az Isten bassza meg!, akárcsak azt, hogy A kurvák vére folyjon patakban!, de A kurvákat! A ló faszát! vagy A ló bassza meg! alakot nem használhatjuk. Vagyis A kurvák vére folyjon patakban! formula az olyan ráolvasások rokona, mint a nyelven keletkező hólyag hárítására szóló „Ekele, mekele, falat lett a nyelvemre, ragadjon a papné seggire˝ szöveg. (A varázsige látszólag értelmetlen szavai az előkelt, illetve a megkelt ige archaikus-tájnyelvi alakjai. A szöveg bukovinai gyűjtésből való.) De mert a káromkodásnak mindig logikai eltérítést kell tartalmaznia, magára a szerszámra, a balesetre vagy a sebesülésre történő utalás a leghosszabb és legcifrább káromkodásban sem fordulhat elő. Hogy miért? Mert ezzel merőben más műfajba lépnénk át. Az ima, fohász az a beszédaktus, mely arra hivatott, hogy a fájdalomra, sérülésre könnyebbséget hozzon. Ilyenkor pontosan meghatározzuk, hogy miért könyörgünk. Ugyanez vonatkozik a ráolvasásra és egyéb varázslatokra, melyeket a nyelvtudomány a kényszerítés nyelvi eszközeihez sorol. Ezekben az esetekben figyelmünket a beteg testrészre összpontosítjuk, és „levesszük róla" azt a valamit, amit nagyon tágan értve rontásnak nevezünk.

Az ébredő indulattal arányosan a káromkodás mellérendelő tagmondatokkal tetszés szerint bővíthető, és a benne foglalt káromlások, átkok és szitkok megfogalmazásában szereplő trágárságok lehetnek durvák. De mindez nem fokozható korlátlanul. Isten, Szűz Mária és a szentek ábrázolása megalázó helyzetekben, és ezeknek a részletezése olykor javít is a beszédaktus eredményességén. De a káromkodás alapvetően távolító beszédtett. Vagyis az intenzív vizualizáció egyfelől persze alkalmas arra, hogy elterelje figyelmünket magáról a (maradjunk ennél) balesetről, ugyanakkor meg is terheli eszméletünket, és a semmibe irányzott agresszió verbális autoagresszióvá torzul. Tehát például Az Isten verje a gereznás faszát a hígfosásos tehén picsájába nagyjából a legbővebb frázis, aminek még távolító hatása van, és már ez is határeset, mert a hígfosás vizualizációja akaratlanul is visszavetítődik az emberre. A pszichoszomatikus orvoslás leír olyan tüneteket, melyek ilyesféleképpen keletkeztek, a (tudományszaknak kevésbé nevezhető) agykontroll pedig egyenesen programozásnak tételezi, és ellenvizualizációkkal igyekszik törölni az ilyen hatásokat a tudatból. A halmozott trágárságok, a káromolt személyek csoportos aktivizálása vagy az akciók túlzott részletezése tehát már megtöri a káromkodás hatását. Egyszerűbben szólva és összefoglalva: a káromkodásban kerülnünk kell a körbe záródó egységeket, és addig vezethetjük a mellérendelő tagmondatok sorát - melyek között semmiféle logikus összefüggésnek nem kell lennie, sőt logikátlansága kifejezetten kívánatos -, amíg csak meg nem unjuk.

Végezetül talán mondanom kellene valamit arról, hogy miben is áll a káromkodásnak mint beszédaktusnak a közvetlen hatása. Erről azonban semmit sem tudunk, és nem is fogunk megtudni soha, legalábbis közvetlenül nem. A káromkodás ugyanis azoknak a szerencsétlen történéseknek a feloldására, a lelki megrázkódtatás enyhítésére hivatott, melyekre nem vagyunk felkészülve. Azok a pszichológiai vizsgálatok, melyek effélékkel próbálnak foglalkozni, figyelmen kívül hagyják, hogy éppen ezekben az esetekben maga a vizsgálat ténye akadályozza a verbális cselekvést. A káromkodások világában a lélektan tudósa csak műkedvelő lehet. Fogadjuk el inkább az igazi mesterek álláspontját: gondoljunk a fentebb emlegetett strázsamesterre.

NÉHÁNY SZÓ MAGUKRÓL A FOGALMAKRÓL

A káromkodást általában véve felindultságot, bosszúságot, dühöt kifejező durva, átkozódó, trágár vagy a vallásos érzületet sértő szitokként, szitkozódásként vagy átokként írják le az értelmező szótárak. A szemtől szembe történő szidalmazás, illetve a konkrét személyre irányított átok vagy rontó ige azonban nem sorolható ebbe a kategóriába: ezek a szavakkal űzött mágia perlokutív elemei. Tehát beszédtettként nem magukban végeznek cselekvést, csupán ki akarnak váltani valamilyen reakciót, például hogy tanítványunk alatt süllyedjék el a föld, vagy vitapartnerünket egye meg a ragya. Az átok azokban az esetekben tartozik a káromkodás kategóriájába, ha nem akarjuk, hogy megfoganjon. A süly nyomja meg a világ összes patkószögét! óhajtás beteljesedése nem célja annak, aki ezzel a formulával káromkodik, ha például kerékpárjának kilyukadt a kereke. Ez tehát nem átok, hanem káromkodás. A szitok, szidalom is csak akkor alkotórésze a káromkodásnak, ha nem jellemzi azt, akiről vagy amiről mondjuk. Mint ahogy a trágár szidalom sem feltétlenül minősül szitkozódásnak. Kurvanyátok fiai, hát senki sem tudja közületek, hogy a Sínai hegy hány öl magas? - ripakodik tanítványaira hittanórán a tisztelendő úr egy 18. századi anekdotában, és ugyanígy minősítik egymást a hitvitázók akár a szószékről is, anélkül hogy úgy éreznék: bűnt követnek el. (Hogy pontosan értsük: az anekdotának nem az a poénja, hogy a pap ebben a stílusban beszél, hanem hogy egy kislány megadja a helyes választ: Embernek nem lehet tudnia, hogy a Sínai hegy hány öl magas. A kognitív paradoxonra mutat rá a szerző: az tudja jól, aki tudja, hogy nem tudja, ellentétben azzal, aki egyszerűen csak nem tudja.) Ugyanakkor halálos bűnnek és káromlásnak számít már a fohász is, ha nem felel meg az ima formai követelményeinek. Például ha valaki elcsodálkozik valamin, és ennek Szűz Mária, Isten anyja! felkiáltással ad hangot, súlyos bűnt követ el, hiszen vét az Isten nevét hiába ne vegyed! parancsolata ellen. És minthogy ez a formula céltalan, nem jelent ki semmit, tehát kimondásával meg is valósítja a beszédtettet, és káromlást foglal magában: annak ellenére minősül káromkodásnak, hogy sem durva, sem trágár elem nincs benne. A Fecskét látok, szeplőt hányok, selymet gombolyítok mondóka recitálása pedig a legsúlyosabb halálos bűnök egyike, ez ugyanis mágikus varázsige, elmondása tehát boszorkányság, ördögi praktika. Ezzel azonban már túl is lépnénk a káromkodások körén.