Élmény, in perfectum

1997. november 3.

Én mindig egyedül éltem.
És egyedül éltem át a Mást,
akiket kikerültem.
Én Mástól, egyedül, sosem féltem.

Történt a világ végzete előtt; -
ahogy az öntudat
számolja az Időt, -
törpe galaxis született és megszűnt
nyomban, miután születéséről
a végtelen űrnek hírt küldött.

Ilyen csalás a létezés.
Pártos jövőre bujtogat,
öl, ölel s egyáltalán az erőszaknak
értelmet ad, és értelmet ad
az áldozatnak is, - a poéma maga
a színvonal és az öntudat.

Kellene gyerek, pénz, hatalom
s jövő! Mert semmire sem használható,
akinek túlélni nem érdemes, -
és embernek sem jó,
aki alkalomadtán nem elkeseredett
és barikádra nem szólítható.

Jövő kellene! Gyerek, pénz s hatalom!
Minden kísérlet megbukik,
az idegen letagadott szerelem.
Hát fájhat a létezés! Én
nem akartam lenni, és nem akarva is,
egyedül, mind, ami van, átélem.

Én mindig egyedül éltem,
de biztonságban és szeretetlenül,
senkinek sem tartozom, csak épp hogy
itt járt Koncz István, feljegyzem emlékezetül.