Zethos karja

Lírai formanyelv – háborús költészet

1965. november 1.

Ősszel szeretem legjobban a lányokat. Ruhájuk rejtélyes, hajukat leengedték, a nyak ívelését csak sejteni lehet, lábukra is harisnyát húztak, arcuk nyáron szerzett mézszíne még friss... Titkosak. Titokzatosak. Elsurrannak mellettem, elfutnak, de utánuk indulok, elérem őket, szavukra várok, arcuk vonásaiban keresem a feleletet, de bármit mondanak, bármerre is mutatnak, titkot sejtek; nem merem képzeletemben lefejteni a ruhájukat, mit tennék a kezemmel? és egyáltalán megtalálhatom-e a titkot, hogy eltűnjön a titokzatosság, ne kételkedjek továbbra is abban, amit eltakartak, higyjem el, semmit sem takartak el, mert semmit nem takarhatnak el.

Ősszel szerettem legjobban a lányokat. Ősszel nyomukat követem.

Mennyi mindent mondhatnék nekik. Képzeletem, várj be!

Ha leírom: „A homokparton ült és üres csigaházat tartott a kezében: spiráljaiban a dübörgés kőszilánkokká vált.” – talán elhihetném, hogy egy induló novella első mondatát írtam le, de nem akarom folytatni. Csak akarni kellene, és akkor megérthetném, miért vált a dübörgés a csiga spiráljaiban kőszilánkokká. Egy egyszerű pszichológiai bukfenc is elég volna hozzá. Egy ötlet. De félni kezdek, rettegek attól, hogy az üres csigaház sohasem telhet meg, bármilyen sokaságban is árasztom a kőszilánkokat, még akkor sem, ha Őt, akiről beszélek, a homokpartra helyeztem, amihez egészen közel lehet, térben, egy sziklás vidék. Még ha meg is határozom: mögötte sziklaszirt emelkedett a sasok felé. Ötlettel nem lehet megtölteni a csigaházat, még szerencsés vidékleírással sem. De, végeredményben, szükséges-e valamivel is betölteni, kitölteni a csigaházat? Nem elég a zúgás, a dübörgés? Igaz, maga a dübörgés is túl erős kifejezés, képzete kőomlásra emlékeztet, de így sem valami megnyugtató a választás. Átalakítom a mondatot, személytelenítem: „A homokparton a csiga spiráljaiban a dübörgés kőszilánkokká vált.” A személytelenítés egyszerűbbé teszi a mondatot, érthetőbbé. Minden nagyon világos benne, de elvesztette a súlyát, felengedtem azt a köteléket, mely odafűzte valamihez, leláncolta a gondolatot. Így puszta közléssé vált, de annyira érthetővé, hogy már szinte képtelenség. A személy hiánya elvonatkoztatottá tette a mondatot, mert csak közöl valamit, de még csak messziről sem fejez ki annyit, mint az első változatban, eltűnik az ott feltételezhető lelki állapot. Persze, nem biztos, hogy ott is minden rendjén van. Újra leírom a mondatot: „A homokparton meglátott egy üres csigaházat, kezébe vette: spiráljaiban a dübörgés kőszilánkokká vált.” Mozgást adtam a mondatnak, mintha felkészültem volna az esemény közlésére. A dinamikusság, amit a halmozódó igealakok fejeznek ki, valóban nyújt a mondatnak valami belső kohéziót, és a kohézió által mintha a jelentés is közvetlenebbé válna. Ugyanekkor azonban a kohézió csökkenti a jelentés döbbenetét, elhomályosítja, ködösíti a képzettársítás szabad fellobbanását. Semmi esetre sem akarom elveszteni a mondatból az asszociáció látszólagos szabadságát. Talán elhagyhatom az egyik igealakot: „A homokparton egy üres csigaházat vett a kezébe: spiráljaiban a dübörgés kőszilánkokká vált.” Így már súlyosabbnak érzem a képet, a mondat második részét. Mintha megragadtam volna azt a médiumot, melyben megvalósulhat a mondat. Mintha elhinném már, hogy bennem kialakult mindaz, az esemény folyamata, belső felépítése, az állapotok egész sora, mely igazolni tudja a mondat jelentését. Elismerem azonban, hogy ebben a pillanatban nem tudnám folytatni, csak további változatokat írni, a mondat újabb árnyalatait ellenőrizni. Megrekedtem. Valami megakadályoz abban, hogy testet öltsön a gondolat, kialakuljon az esemény, amelyben elhelyezhetem majd a mondatot. Tudom az állapotot, de nem tudom elindítani az eseményt. Talán túlságosan erősnek érzem a tudatos fegyelmet, mintha az ellenőrzés, a kritika láza súlyosabb volna a teremtés kényszerénél, majdnem ironikus mosolyra görbül arcom, amikor a következő mondatra gondolok. Spontaneitás... Képzelet... Tudatosság ... Engedek a csábításnak, eloltom a villanyt, aludni megyek, bár tudom, és újra csak az önirónia megnyugtatásával írom le, idézem: „...az alvó ember nem teremthet művészetet: kezei szundikálnak.” (Henri Focillon).

Nem elsősorban a leírt mondat jelentése érdekelt, nem is a nyelv hatása az állapot közlésére (ki lehet-e mondani maradéktalanul azt, amit érzek?), nem is az író eljárása, az a mód, ahogyan a mondatot a novella vagy a regény felépítésére felhasználja (minderre nagyrészt feleletet adott Maurice Blanchot Az elbeszélő hangja című tanulmányában), hanem egy egészen más vonatkozás, bár az előbbiektől nem független: hogyan tehetném a szabad képzelettársítást annyira fontossá, a valóságtól elütő képet annyira lényegessé, hogy azt a látszatot keltsem, azt a hatást érjem el, mintha valóban semmi mást, éppen csak ezt lehetett mondani és csakis így, minden más szófűzés üres lenne, értelmetlen, nevetséges. Ez az egyetlen mód arra, hogy bár megközelítőleg hiánytalanul mondjam ki azt, amit akartam. Valami megrázó történt azzal, aki a kezébe vette a csigaházat, az üres csigaházat, vagy valami életet alakító, újraformáló döntésre készült fel, cselekvésre, és a cselekvésben világosan látja a tévedés termékeny veszélyét, olyan képet fedezett fel magában, mely annyira szabaddá tette, annyira felmentette a megszokás és a megszokottság láncai alól, már nem is érzi a láncok súlyát, teste is súlytalanná vált, hogy teljes valóságában jelent számára valami sorsdöntőt a csigaházban létrejött metamorfózis. Egyetlen pillanatra sem akarom elhitetni azt, hogy valóban kőszilánkokká válhatott a csigaház dübörgése, hiszen már az első változatban is nyíltan választottam a dübörgést, nem a zúgást, bár tudtam, hogy az üres csigaház nem dübörög. Tehát nem azt a célt akartam elérni, hogy valóban elhiggye nekem az olvasó: egy ilyen átváltozás végbemehet a csigaházban, hanem azt, hogy bizonyos esetekben, egy bizonyos állapotban lehetséges az ilyen képzettársítás is, és nem is tűniik üresnek vagy bizarrnak. S hogy a kérdésfeltevés még világosabb legyen, ide írom Illyés Gyulának egyik ide vágó gondolatát:

„A szabad gondolattársítás nem kis költői elem; akkor, ha valóban mégsem szabad; csak megnevezhetetlen: olyan erőt dolgoztat, amiről a lélek másképp nem tud számot adni.”

Még egy irányba kell kiszélesítenem a kérdést: a képzettársítás elé az előbbiekben kétszer is odaírtam a szabad megjelölést, nem véletlenül. Szabadnak neveztem azért, mert nem tarthattam másnak abban a pillanatban, amikor létrejött. Minden érzésnek, minden teljes intenzitással élt érzésnek közvetlen szimbóluma a legelső képzet, az a majdnem a tudatosságot nélkülöző képesség, hogy a közönséges és hétköznapi képek egyszerre, mert az intenzitás fűti a szót, az érzés intenzitása, szimbólumokká, metaforákká váljanak, művészit teremtsenek. Olyan szabad képzettársítás ez, mely a legnagyobb felfedezés erejével hat, azzal a megdöbbentő varázzsal, mely egyszerre el tudja irányítani a dolog megszokott rendjét, egyszerre mást tesz, mint amit minden józan ész tehetne; az érzés hatalma kerítette varázsa alá, rabbá vált, önmaga rabjává, és ezt a szabadul vállalt függőséget, a belső integritás megteremtésének érdekében, nem váltja fel semmiféle ésszerűségre, hanem követi, követni meri képzeletének útját, mert más utat nem is járhat be. S az út szűkül, oly módon, mint a csigaház spirálja: eljut a magig, bár nem láthatja be, nem ismerheti fel magát a magot, azt közölte csupán, azt tette meg intenzitásának megfelelőjévé. Függőségről beszélek és ebből kiindulónak vélem a legfontosabb sajátságot, az integritást és mégis a szabadság nevében, a szabad képzettársítás jegyében? Valóban üres szófűzés lenne, ha a csigaház dübörgését, a csigaházban történő átváltozást minden felelősségtől mentesen, csak úgy közölném, mintha elefánthoz hasonlítanám a szúnyogot (bár ez sem kötelezően értelmetlen!), ha nem látnám meg azt, hogy az átváltozás, az üres csigaházban történő átváltozás nem a tárgytól függ, nem a dolog lehetőségétől, hanem attól, aki a kezében tartja, aki figyeli, annak látásmódjától, érzékenységétől, állapotától. Ha így figyelem a szabad képzettársítás jelentését, akkor valóban beszélnem kell a függőségi viszonyról is. Mert csak így jelent értéket, nem „nem kis költői elemet”, ahogy azt Illyés mondja, hanem lényeges, ha éppen nem a legfontosabb költői elemet jelenti a képzettársítás, s valóban, Illyés szavaival élve, csak „akkor, ha valóban mégsem szabad”. Veszélyes lenne azonban azt hinni, hogy mindenkor, minden helyen ilyen szempontból kell vizsgálni a képzettársítást: ebben az esetben az, aki kezében tartja az üres csigaházat, mintha nem is csigaházat tartana a kezében, csak valami visszhangzást teremtő ürességet, falat és vákuumot a falig, melyben tárgyiasul az, amit érez, mert semmit sem mondtam volna és sehova sem juthatnák el, ha azt hinném és másokkal is el akarnám hitetni, hogy magában a csigaházban történik meg az átváltozás, ott van a dübörgés és a sziklaszilánk. Az, aki a kezében tartja a csigaházat, elég intenzíven érez valamit, hogy azt dübörgésnek vegye, és ezért alakul át a zúgás is dübörgéssé, meg elég fájdalmas számára ugyanez, hogy a sziklaszilánk élének metszését érezze...

Amennyire szabadnak tűnik első pillanatra és majdnem pusztán ötletnek a mondat, olyan mélynek, olyan jelentősnek fedezzük fel azt egy, a relevanciát szem előtt tartó analízis fényében, mert rátaláltunk a személy állapotától való függőségére. Attól a függőségi viszonytól származik a mondat értéke, mely értelmessé teszi, sőt kényszerűvé a gondolatot, s mely felé az utat a szabadság, a szabad képzettársítás mutatja. Egyetértünk Illyéssel, de csak egy pontig, addig, amíg a függőségi viszonyban éppen a szabad képzettársítás megvalósulásának tényét látjuk.

„...az élet több és előkelőbb valami, mint a test...” – mondta Szent Ágoston vallomásaiban. Mégsem értem úgy ezt a mondatot, mintha az élet legyőzhetné a testet, mintha a test alábbvaló volna az életnél, mert mire való az élet, ha nem szolgálja a testet és mi lenne a test, ha tapintásával, a szerelmi görcsben érzékenységével, érzékiségével nem az élet feltételeit teremtené meg? Mintha azt akarná mondani Szent Ágoston, hogy az élet valami egészen különálló, transzcendentális, a test pedig csak arra való, hogy önmagát meghaladva, legyőzve eljusson a tiszta életig. Ha azonban az életet a testen át tisztelem, akkor nem mondok ellent Szent Ágostonnak, mert az életet csak úgy fogadom el, ha a testben érvényesíthetem, és így ugyanarra a függőségi viszonyra is utalok, melyről az imént beszéltem. Az élet törvényei nem azonosak a testével. Az életet elvont morális és etikai kategóriák határolják, azok keretében kell elfogadnunk, a testet azonban nem foghatják le ugyanazok. A test szabadabb, a test a pusztulásig szabad. Kétszeresen semmisülhet meg: önmagában is, az élettel szemben is. Mégis, az élet minden természetellenes törvényével csak úgy lehet elviselhető, ha a test szabadságára épül, és a test megnyilvánulásában válik valóságossá. Ez a függőségi viszony teremti meg azt az integritást, mely nélkül az élet is, a test is üres volna. S mégis, a testet szabadnak kell tekintenünk, legalábbis az élet annyira fékező kategóriáktól szabadnak.

Hol történhetne meg a csigaházbeli átváltozás, hol visszhangozhatna a dübörgés sziklaszilánkokkal, hol fájhatna annyira a kép, mint a testben?

A szürrealizmus elméletét aligha lehet ma már megvédeni. Elméletben valóban nagyon kevés nyomot hagyott maga után. Breton is ott érdekes, ahol nem közvetlenül a szürrealizmus programját közli, hanem egy fontos abb, minden program és manifesztum fölötti, sőt azokkal ellentétes állásfoglalást, személyes szempontot. Hogy a szabad képzettársítás mégis a szürrealizmusban nyert először fogalmi meghatározást, és hogy hatása is ott a legérvényesebb, nem véletlen. De ez nem azt jelenti, hogy a szabad képzettársításról ma csak a szürrealista hagyaték szempontjából kell beszélni. Amikor már egy jól ismert mód, az alkotás egyik központi meghatározója gyakorlatban való sokszoros megvalósulásával esztétikai, fogalmi meghatározást is nyert, mint a szabad asszociáció, akkor azt kimutathatjuk már az előbbi korok műveiben is, azokban is megfigyelhetjük hatását. Mert nem azzal szerezte meg értékét, azt, hogy fontos költői elemnek tekinthessük, hogy fogalmi meghatározást kapott, az esztétikai rendszerben polgárjogot, sőt a divat határáig növekedett, hanem mindenekelőtt azzal, hogy jóval előbb, már a fogalommá válás előtt is termékenyen hatott, termékenyíteni tudott. Sokszor, éppen azzal, hogy bizonyos költői elemek fogalmilag egy esztétikai rendszer oszlopává válnak, előzetes hatásuk leredukálódik, elhomályosodik, sőt meg is szűnhet. A képzettársítással ez nem lehet így, mert hatása a költői gondolkodásmódnak egyik fontos alappillére. Mindig is az volt. A költészet sohasem lehet annyira tudatos, hogy elveszíthesse ezt a sajátos, fontos elemét.

Persze a képzettársítás nemcsak a költészetnek eleme, hanem minden más gondolkodásnak is, de ez a vonatkozása, bármennyire is termékeny, fontos és jelentős, ebben a pillanatban nem érdekel bennünket különösebben, bár vizsgálatával érdekes, új szempontokat fedezhetnénk fel.

A kérdés, az, ami számunkra döntő fontosságú: kifejezhető-e a képzettársítás, mint a költészet lényeges eleme, másként is, a költészeten kívül is?

„...valóban mégsem szabad; csak megnevezhetetlen...” – mondja Illyés Gyula, és kifejti, miért megnevezhetetlen: „olyan erőt dolgoztat, amiről a lélek másként nem tud számot adni”. Vannak az életnek olyan tartalmai, melyekről nem lehet másként „számot adni”, mint a képzettársítás szabadságával, illetve azzal a függőséggel, mely a belső történések, a lélek és a test állapotainak másként meg nem nevezhető, csak valamihez társítva, valamihez odaláncolva kimondható tartalmát közli. Amennyiben szabad volna, olyan értelemben szabad, hogy nem függne az emberi érzékenységtől, az ember képzeletvilágától, akkor talán nem is beszélhetnénk képzettársításról, pusztán csak ötletről, valamiféle modorról, felelőtlenségről; amennyiben nem függne valamitől – merjük talán a függőség objektumát valóságnak nevezni, de megszorításokkal, mert pontosabb kifejezést nem találunk –, akkor lenne az asszociáció tulajdonképpen rabságban fogva tartva, akkor lenne értelmetlen és így semmiképpen sem szabad. Ezzel azt állítom, hogy a képzettársítás sohasem függhet bizonyos szabályoktól, akár prozódiáktól, akár stilisztikaiaktól, mert ezek csak fékezni tudnák kifejlődését, de mindenesetre függnie kell attól a belső tartalomtól, az embernek, lényének és létének attól az erőt dolgoztató varázsától, mely másként ki nem fejezhető. A képzettársítás tehát csak így, ilyen értelemben szabad.

A szerelmet sem lehet azzal kifejezni, hogy szeretlek, ha a szó mögött nincs ott a hangsúly, a mozdulat, az arc játéka, ha nincs ott az a belső tartalom, melyet a partner, az, akinek mondom, akire bízom a szót, képzeletével, az asszociációk egész sorával kap el, ragad meg magának, és folytatja bennem, folytatja a képek és jelentések halmozásával, tisztulásával, szabadon, csodás színeket, fantasztikus árnyalatokat fedezve fel, a szabadságot valósítva meg, de csak úgy, ha egymástól függünk, ha egyéniségünk integritása a másik jelenvalóságával válik bizonyossá, érvényessé. A képzelettársítás dinamikus, változékony. A szerelmet is mozgásban, a mozgás irányában mutatja. Érezni kell tudni, hogy a természet szimbólumait önmagunk, szerelmünk szimbólumaivá tudjuk tenni, úgy érvényesíteni, mint önmagunkat, egyéniségünket. S ha belehalnék az érezni tudásba, akkor is testemet érvényesíteném, az életet.

A művészet autentikus megértéséhez vajon halaszthatatlan-e a képzelettársítások teljes értelmezése, a látszat, hogy megismertük, elfogadtuk a költő asszociációját, vagy csak elég, ahhoz, hogy élvezzük a művészetet, bizonyos érzelmi viszonyt teremteni a képpel, és ezzel tovább folytatni, önmagunkban kiépíteni? A kérdés csak bonyolult választ kaphat: nem tartom lehetségesnek a művészet teljes megértését, de lehetségesnek tartom az autentikus megértést, ami mást jelent, talán az érzések részrehajlását is, talán néha termékenyítő tévhitet is, de sohasem azt a mindent meghazudtoló, alattomos dilettantizmust, hogy teljesen ismeretlen a műalkotás. Az, ami perzsel:

...halál és lelkes testi lét
(John Keats)

amibe bele lehet pusztulni és a fokozott belepusztulás nélkül nem lehetséges az autentikus megértés. Keats verssorában az és kötőszó felsorolást mutathatna, ha pusztán csak úgy szemlélném a verset, ahogy azt a hidegszemű kritikus tenné (jobb volna hidegszeműnek lenni!), de számomra az és csak látszólagos cezúrát jelent, a halál és a lelkes testi lét azonosulásának fokozását. Éles elválasztás látszatát, azért, hogy a halál is önmagában álljon, a lelkes testi lét is, de ugyanakkor fedjék is egymást, azonosuljanak. Intervallum nélkül az azonosulás sem lehetséges. Mi mást jelenthetne a lelkes testi lét, mint az élet perzselő parazsát, azt a mindent megmozgató, mindent felégető belső tüzet, mely olyannyira intenzív, hogy el sem választható a haláltól, annyira életet jelent, hogy a halált teszi nyilvánvalóvá. S az az erő, az érzésnek asszociatív médiuma, mely testet öltve, megfogalmazva „kopár álomba veszni” nem hagy. S a „pusztító tűz lángja elragad” s a pusztító tűz perzselésében a képzeletnek csak egyetlen útja van, a teljesség, a totalitás, a csodásan megrontó halál és a lelkes testi lét. Keats Shakespeare szellemében bízva éli át a perzselést, de nem Shakespeare a lényeges, hanem annak is egyik alkotása, a mű, a képzelet: Lear. S ha nem említettem volna egyikőjük nevét sem, akkor is ugyanazt éreztem volna: a verset és a verset tápláló Leart.

Nem félek attól, hogy megértettem-e a képzelettársításokat Keats versében, nem félek, mert valami egészen rendkívülit éreztem meg, telítődtem, s ha mindezt másként nem is akartam elmondani, csak újabb képzelettársításokkal, az csak azt bizonyítja, hogy az olyan elvonatkoztatások, mint a „szép”, „rossz”, „csúnya” – éppenséggel semmit sem jelentenek, ha az autentikus megértést követelem.

Sokirányú a képzelettársítás jelentősége: belső intenzitást szül, ebből fakad, teremtő hatása van, költői elem, mely szabad szárnyalását a függőségben éri el, olyan hatású, mint Zethos, a legendás hírű thébai király, aki kezével, karjával, munkájával tette lehetővé a költészetet: ő mozdította meg a kőtömböket, melyeket a hangszer dallama tett meg Théba bástyáivá. Nem a dalt, Zethost kell dicsérni, mégis a dal a fontosabb. Zethos a zenész bátyja.

Kidolgozásra:

A költő tudatos beavatkozása a képzettársítások rendjének meghatározásába.

–

„Csúnya dolog, mikor az egésszel a beletartozó rész nem akar egy csapásban járni.”
Szent Ágoston

–

Zethos és a kéz dicsérete. Megvetni a szundikáló kezet.

–

Mívesség

–

Versből, költeményből kell összeállítani a földi eledel étrendjét.

–

Manum de tabula.