EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015418. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

A Gonosz banalitása

X-LEVELE

1999. május 3.

Kedves Odorics!

Semmi kedvem ideülni a gép elé, elindítani a Netscape-et, nyomogatni a billentyűket, hallgatni közben az égzúgást, nézni, hogyan billeg a monitorom.

Semmi kedvem megírni Neked ezt a levelet.

Nincs kedvem, mert mindez azt jelenti, hogy nem leszek ott a messzi Szögedében, hanem itthon vagyok kénytelen magam dekonferálni.

Ha viszont a levél mégis odaér, az azt jelenti, hogy mégiscsak ott vagyok valahogy, ha másként nem, hát a sarokvasak csikorgásában.

Vagy ülök a hátsó sorban észrevétlenül: volt időm megtanulni, hogyan kell láthatatlanná válni.

Az útlevelem a szlovén vízumintézés miatt elveszett valahol Belgrádban, ezt, azt hiszem, már tudod, de különben sem látnám hasznát: a 14 és 60 év közötti férfiakat semmiképpen nem engedik ki az országból.

Én már nem tudom, mennyi érthető abból, amit mondok; nem tudom, szomorúan, ironikusan, cinikusan vagy hogyan olvasódnak ott a szavaim.

Nincs bennem szomorúság, nincs bennem irónia, nincs bennem cinizmus, és egyébként is: kitisztultam rendesen.

Tudod, hogy ez mit jelent.

Nem félek a szótól, nem bízom a mondatban.

Nem akarok panaszkodni.

Azt azért sajnálom - többek között -, hogy nem leszek ott a záróbulin, és nem önthetek egy korsó sört a fejedre.

Mint a régi szép időkben.

Tegnap egy Szőreg melletti tanyán voltam - nem tudom, hogy emlékszel-e még a szőregi kocsmára (Főnix) -, apám nem akart elengedni, mert a tanya mellett egy mezőgazdasági birtok van, és ez a szóösszetétel nálunk most mást jelent, mint nálatok.

Nem tudom ezt elmagyarázni Neked.

Szenttamásra emlékszel?

Már ott sem áll minden épület.

De ezt csak Neked írom, a magyar média számára már nem hír, ha Kishegyestől tizenöt kilométerre leesik valami; nem hír, ha Kulát vagy Pobedát megszórják.

Nem tudom, hogy másnak e tájék mit jelent.

Nem tudom azt sem, ki írta azt a határon túli magyar írókról, hogy "a nemzeti identitástudat nélküli író olyasféle, mint az illat nélküli virág: szép és jó, de nem az igazi".

Mit mondjak erre: szavak nélkül maradtam.

Virág vagyok én is: ezek szerint illat nélküli.

A fiú, aki nem tudja meggyújtani a saját fingját.

Na, szóval Szőreg.

Legyen annyi elég, hogy az előző háborúban több tucat szerbet ölt meg ott a magyar hadsereg, most pedig expressis verbis ellenségek vagytok.

Féltem is rendesen.

De már nincs sok vesztenivalóm.

Láttam, hogyan lett semmivé mindaz, amit az utóbbi években csináltam.

Majd elkezdjük elölről.

No most (no most: nincs híd) - ez lesz a Sympó új neve.

Citromsárga esőkabátban voltam, Reporter feliratú ingben, olasz bakancsban és világosbarna amerikai nadrágban.

Mintha az X-aktákból lennék valami furcsa fickó.

Az igazolványomban magyar a név, magyar a falu, és mint valami átok: Magyar utca 12.

Magyarszka dvánájszt.

Megkérdeztem egy fiútól, hogy lehet legegyszerűbben eljutni a tanyára, megmutatta az utat, megnyugtatta a falusiakat: nem kell félni, ő a miénk, nem amerikai.

Keresztülvágtam a nádason, bokáig süllyedtem a sárban, de a kutyák nem bántottak, bekísértek a gazdájukig.

Hevér-tanya. Tüskevár.

Ott ül az öreg Matula, ott ülök nála késő délutánig: hallgatom, mit mesél.

Hogy hogyan volt, és miként. Hogyan járta be a fél világot, hogyan ismerte meg Közép-Európa összes kocsmáját.

A nők.

Akik megfogják az ember homlokát, amikor éppen zuhan önmagába.

Bólogattam csak, pedig nekem is lett volna mit mesélnem.

De tudtam: el vagyok tévedve önmagamban, ezért nem beszéltem.

Csak az a szép zöld fű, az ne hiányzott volna.

Tudod: hiába szúrom a kezembe a tűt, hiába tartom a gyertya fölött, már nem érzek fájdalmat.

Nincs is a kezemben a tű, nem is ég a gyertya.

Néha azt hittem, az öreg Matula engem akar leszúrni a késsel, amellyel pedig csak a tűzifát aprította. Azt hittem, hogy bombák potyognak, pedig csak az ég zörgött.

Mint amikor itt voltak a Csongiék:

Csak a szél fúj, mondtam a Xeniának, csak a macska dorombol, mondtam a Csonginak, csak én horkolok, mondtam az Elzának.

Amíg az öreg Matula mesélt, arra gondoltam, mi van akkor, ha közben lebombázzák a szenttamási hidat, meghúzzák az új határokat, és én örökre ott maradok elvágva a világtól.

Hogy nem tudom, hol van a határ, hol az a pont, ameddig még elmehetek.

Ettől féltem.

Visszafelé aztán még nagyobb volt a sár, nem láttam, hol az út, későn vettem észre, hogy a kutyák ösvényén járok.

Átbújni a kerítések alatt. Keresztülmenni egy idegen udvaron.

A Gyula tudna Neked erről mesélni.

Arról meg én, hogy milyen átmenni egy hídon, és nézni közben a felhőket.

Feküdni a fűben, nézni az eget, félve attól, hogy leszakad.

Közben a csigákat néztem. Hatalmas, kövérre hízott darabok.

Azt mondtam magamban: Gábor, ma még úgysem ettél semmit (nem azért, mert nincs mit, hanem azért, mert kedvem nincs hozzá), mi lenne, ha?

Ha?

Ha megennél még egyet.

Nem volt rossz, bár főve biztos finomabb.

***

Ma a nővérem lányát tanítottam biciklizni. Amíg ötször nem esel le, mondtam neki, addig nem tanultál meg semmit. Nem sírt. A gyerekek bírják legjobban a strapát.

***

Ennyit akartam írni. Érezzétek jól magatokat, bulizzatok nagyot. Aztán majd Tatán szeretetből mindenkit fellökök a focipályán, mint engem a Garaczi 97-ben, csak úgy: véletlenül.

Kishegyes, 1999. április 14., 03:34


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.