Wili-kém jelenti

Makulátlan üvegkalitkák

1994. március 10.

Eindhoven. Philips.

Feszes, jó illatú, illedelmesen duruzsoló, vastag pénztárcájú emberek ülnek szinte teljesen némán a fantasztikusan fölszerelt, csillogó, vadiújnak tűnő színházteremben.

De nemcsak a színház épülete volt hibátlanul fölépítve (valószínűleg a közelmúltban), hanem maga a város is. Tükör, üveg, fém, beton. A XX. század legridegebb építőanyagai. Mintha az emberek is ezekből az anyagokból lettek volna.

A színpadon Csáth Géza csodálatos, ellentmondásos világa jelenik meg Nagy József groteszk-abszurd stílusában. Minden olyan emberi. Mégis, mintha kísérleti egereket néznének bölcs, nagytekintélyű tudósok, üvegkalitkán keresztül, egy kutatóintézet mondjuk 5-ös számú laboratóriumában. Az öröm is éppen csak akkora, amennyit az egérke érdemel, ha megoldja rászabott feladatát. Később a "tudósok" hada vacsora közben csendes elégedettséggel nyugtázza a kutatóintézet szükségességét. Eindhoven, Eindhoven...

Amsterdam, Singel straat 164.

Ez igen. Négy hálószoba, óriási nappali hatalmas üvegablakkal, jó konyha és - végre - medencének is beillő fürdőkáddal fölszerelt lakás az egyik csatorna partján. Ötödik kerékként a nappaliban alszom. Már-már tériszonyom támad, akkora ez a szoba. Lógok. De lelepleznek, és könyörtelenül be akarják rajtam hajtani a napi 65 guldent. Kristine, a titkárnőnk tiltakozik. Az eredmény: a jövőben kerülnöm kell a tulajokat. Szerencsére, mielőtt jönnek, bejelentkeznek telefonon. Olyankor fogom a Canont és irány a város. Jó hely ez az Amsterdam, mindenki vidám és turista. Enyhén vagy nagyon beszívott emberek szédelegnek egyik kocsmából a másikba. A színház épülete régi, a terem gyönyörű. Alig várjuk az előadást. A színházi alkalmazottak kedvesek. Az öltöztetőnő is. Megfogja a kezemet, és én nagyon bánom, hogy nem játszom az előadásban. Lámpaláz. Mindenki enyhén ideges és jópofáskodással leplezi. Próba. Rókás Laci dobálja a színészeket, emelgeti a díszlet legnehezebb darabjait. Próbálom utánozni. Nehéz. Hiányzik a magasságomból 20 cm, és a súlyomból az a 30 kg izom. Bármennyire is szakad rólam a veríték, tudom, hogy meg kell csinálnom a jeleneteket.

Turistaként jöttem a csoporttal, de Szkipe szerint nem árt, ha egy kicsit megfingatnak az előadások előtt. Arról van szó, hogy ősztől át kell vennem Rókás szerepét a Commedia Tempióban. Ő ugyanis teljesen a SZÓFA nevű színházával akar foglalkozni. Igaza van, bár mindannyian tudjuk, nagyon fog hiányozni az előadásból. Az óriás bohóc-baby. Kerkrade-ban játszották az első németalföldi előadást. Minden kínosan tiszta, bár szép. Az emberek hallgatagok, mogorvák.

Elindultam várost nézni és fazekat vásárolni. Amsterdamban azzal a föltétellel lakhatok a Singel Straat 164-ben, ha főzök a lakótársakra. Fazekakkal, serpenyővel megrakodva indultam vissza a Kolostorba (ott laktunk). Valamilyen iskolák között vezetett az út. Arra lettem figyelmes, hogy az ablakokban fürtökben lógnak a diákok és rettenetesen élveznek valamit. (Hiába, a fiatal generációkban még van némi remény!) Aztán észrevettem. Jó kétszáz méterrel előttem egy kalapos alak: mindkét kezében egy-egy zacskóba csomagolt kenyérrel bohóckodik. Lóbázza a zacskókat és mulatságos tánclépéseket lejt. Forog, megmered, figyel valamit, majd még nevetségesebb mozdulatokkal elindul. Rókás. A mezőn utolérem. Szia, te mit bohóckodsz itt?

Öregem, ilyen komoly, rideg emberekkel még nem találkoztam, mondja. Mi lesz itt az előadáson? Egyszerűen nem tudtam ellenállni. A várost is végigbohóckodtam, de csak a döbbenet.

Mindenesetre nem volt könnyű végigjátszaniuk a 120 percet.

Szóval Amsterdam. Hál' istennek, még mindig Rókással. Telt ház. (A meghívott leánykák is ott ülnek a nézőtéren. Kedvesen integetnek.) Én a harmadik sorban fölfedezek egy üres helyet. Inkább azt választom. Titkolt szándékom, hogy a meghajlásról készítek néhány fölvételt. A kollégák szerint az a jó közönség, amely az első zenei effektust lereagálja. Bejött. Hahotáznak, közbetapsolnak. A színészek felszabadultan és nagyon pontosan játsszák el az előadást. Üdvrivalgás, talpon a közönség. Igazán van mit fotózni. Ez Amsterdam. Üvegkalitka helyett jó, klasszikus plüssszékes (pfuj! mondaná Risti) színház, és a közönség tombol. Ugyanez Rotterdamban és Groningenben. Nem semmi egy ilyen előadásban játszani! Melózni, melózni és (erősödni, nőni?) melózni. Wili-kém. Ez vár rád az elkövetkező hónapokban.

Antwerpen (Anvers, a franciák kedvéért) 1993. január 19-24.

Még Amsterdamban, a szokásos Tarot-parti után, jó későn kerültünk ágyba. Kedden, 19-én indultunk Antwerpenbe. Elbúcsúztunk a hazautazó Comediásoktól. Problémák a telefonszámlával. Szkipe autóját föltörték, ellopták a rádiómagnóját. Egy francia srác aludt a kocsijában. Nem ő volt a tettes. Szkipe megsajnálta és elengedte. Minimális veszekedéssel (ugyanis én navigáltam), de késéssel (szintén az előbbi ok miatt) és törött ablaküveggel érkeztünk a Holliday Inn szállóba. Micsoda szálló! Légfrissítő (he-he) berendezéssel ellátott, óriási ablakú kétágyas szoba várt ránk a kilencediken. Mármint Danira (Döbrei) és rám. Ezenkívül: minibár (jaj! sok bonyodalom okozója!), rengeteg törülköző, piperecikkek, szauna, úszómedence, kondicionáló terem. Szép recepciós lányok! Reggelinél svédasztal. A napidíj sem semmi. Lehet nyomulni!

Szkipével és Danival (Bozsikom, rossz ez az átkozott írógép, nem elég, hogy még magyarul sem tud, ráadásul félig vörös is. Bocs!) bejártuk az általunk már ismert helyeket jó kávé és jó szerkentyűk (puncik) után kutatva. A városközpont föltúrva. Fúj a szél. Az óváros viszont nagyon szép. Ennek ellenére túl drága. Kaját vásároltunk egy Super Marchéban. Szégyelljük bevinni a zacskókat a szállóba. Ticki lehoz két táskát, így van titkos zabakészletünk.

Másnap fogadás a De Singel kultúrközpontban. Ismerkedés, sör, juice stb. Utána tévézés a szobában. Este Tarot. Három órakor alvás. Másnap reggeli. Jó sok. Én csak gyümölcsöt. Body controll. Délután találka a De Singelben. Próba.

Már reggel átvedlettem Wili-vé. Szakálltalanítás, nullásra nyírott kobak.

Welcome my crazy Wili-boy in Antwerpen!

A színpad óriási, az öltözők kényelmesek. A büfé ingyenes. A szép, jó élet!

Két óra izzadás. Száríthatom a műpúpomat. Mindenre emlékszünk.

Háromnegyed ház. Nem tombol a közönség, de tetszik nekik az előadás.

OK, ez volt az első.

Egy szál törülközőben, tollpihefelhőket hagyva magam után rohangálok a folyosókon szabad fürdőszoba után. Végre, forró víz, Wili-kém! Ez az! Szinte kopasztom magam, kopasztok. Csakhogy nekem nincs elvágva a nyakam, mint a leforrázott kakasoknak. Szép sima nyakam van, a fáradtságtól és a forró víztől vadul lüktető nyakérrel. Dusikám, elfelejtettem kölcsönkérni a beretvádat. Vagy a Bas borbélyét. Ő mégiscsak tisztábban tartotta. Ezek a nyugati beretvák mind fertőzöttek. A fertőben. Vigyázni kell ám! Vigyázni ezzel a Tolnaival. Vigyázni!

Jó puha törülközővel Bütyökké dörzsölöm magam. Jöhet a sör és a Tarot.

A büfében nyüzsgés. Egy gyönyörű szempárt fedezek föl, hozzá rendesen mindent, ami egy jó szerkentyűhöz tartozik. Figyelnek. Ó, lelkecském, de meg.... hú, de nagyon meg.... Csakhogy elkövettem azt a hibát, hogy elfelejtettem angolul meg franciául megtanulni. Magyarul meg valószínűleg te felejtettél el megtanulni. Úgyhogy egy darabig még elnézegetlek, képzeletben még egyszer jól meg... Azután, mint aki jól végezte dolgát, visszamegyek a szállodába.

Másnap péntek. Az előadás jobb, a közönség is. A meghajlásnál Wili-kém nem fér a bőrébe. Emelgeti a lányok szoknyáját. Jó félóra, míg megszabadulok Wili-kémtől.

Az előcsarnok büféjében beszélgetés a közönséggel. Hely nincs az asztaloknál. Kathlynnel, Gianfrancóval és néhány pohár sörrel a puha szőnyegre telepszünk. Szkipe mesél magáról, a színházról, Orpheusz létráiról.

Az egyik hölgy az aznap esti közönségből azt kérdezi, hogy miért van annyi csúnya ember, durvaság és kegyetlenség az előadásban. Szkipe nem ért egyet a hölgy véleményével, és így válaszolni sem akar.

Drága Hölgyem! Egyszerűen azért, mert a valóságban is így van. Tudom, hogy önnek makulátlan gyermekkora volt, plüssmacival, és úgy váltogathatta naponta a cumijait, mint más csecsemő a pelenkáit. A legcsúfabb mozdulata egész életében talán az volt, amikor megtanulta a seggecskéjét s. k. kitörölni. De ezt a "csúfságot", gondolom, a mai napig is tetszik művelni. A Papa vagy a Mama naponta kocsival szállította az iskolába, mígnem annyira föl tetszett cseperedni, hogy egyedül is el tetszett tudni vezetni az autót a mandulatortás teadélutánokra. Kedvesem, a világháború úgy viharzott el Ön mellett, hogy észre sem vette.

Az igaz, hogy a kanizsai kubikosok, a téglagyári melósok minden elsején rendesen elverték a fizetésüket, a felebarátaikat és a feleségeiket, mondjuk, a Hat csöcsben. De az is igaz, hogy azok a tűzoltók, úgy, ahogy voltak, világbajnokságot nyertek létramászásban. Tetszik tudni, mit jelent ez? Úgy tudtak tűzoltólétrát mászni, mint rajtuk kívül senki a világon. És az a Polisz, ahonnan jöttek, nem Mega volt, csak egy mikro, egy egészen kicsi. Mégis, egy ilyen icipici Poliszban találjuk a legfurcsább őrülteket, zseniális tudósokat, művészeket. Miért kellene ezt takargatni?

Még porbafingó gyerek voltam, amikor megismertem Batyus Vittust, a lábatlan Baráthot, a Dusi borbélyt, a Hoppák Jóskát, a Král Terit, akinek a lánya angol kém volt a világháborúban. Tükörcserepeket loptam a tükörgyár udvaráról. Később táncoltam a Vigadó teraszán, és szívesen szájon vágtam magam is egy-egy kötekedő bánátit a Stendhal diszkó melletti kisutcában. De milyen jólesett megszorítani vasárnap délutánonként az eldurvult kezeket fröccsözés közben, és ugyanolyan nagyszerű érzés megeleveníteni ezeket a figurákat a színpadon. Akik, ha nem is tudják, mi fán terem Platón vagy Diderot, azért azt meg tudják mondani, hogy érdemes-e kimenni a rétre kapálni, vagy halászni a Tiszára, miután egy röpke pillantást vetnek az égre. Nekik ennyi elég a boldogsághoz, elég, hogy szép csendesen elcsurgassák a húgyos életüket ezen a szargolyón.

Ennyit erről. Különben is fáradt vagyok.

Az utolsó napról nem is írok, olyan volt, mint a többi. Talán még többet tombolt a közönség.

A szállodában át akartak verni bennünket 800 belga frankkal (tudtam, hogy a végén baj lesz a minibárral). De hát balgák ezek a belgák.

Közben rám virradt. Párizs ébredezik. (Vagy le sem feküdt?) Újra kezdődik az őrület.

Tisztelettel

a Wili-kém.

Párizs, 1993. január 27-én