A háború szaga

2013. december 20.

Ezerkilencszázötvenháromban születtem, a háború közvetlen szagát nem szagolhattam. Elvileg nem. Gyakorlatilag egyre biztosabb vagyok benne, hogy azért éreztem valamit, mert volt a falunkban egy régi ház, ahova gyerekként én nem akartam belépni, annyira gyanús volt ott a szag: elhasznált, dohos, szigorú és keserű. Falun persze mindenütt érződik istállószag, de ez itt sokkal keményebb volt annál, emberibb, bűnösebb. Ma azt mondanám, itt éreztem a háborút. Minél idősebb leszek, annál biztosabban vagyok benne.

Nagyon kellemetlen volt ez az érzékenységem, mert ebben a házban élt a keresztanyám. Ő erősen meg volt sértve, hogy nem voltam kedvesebb vele. Pedig nem őt kerültem, hanem a házát. A különben kedves néni már hetvenéves volt, amikor én születtem. Sajnáltam, hogy nem kerülhettem közelebb hozzá, nem tudtam vele megosztani a gondjaimat meg az örömeimet, egyszerűen túl idős volt. Jellemző, hogy elsőáldozásra tőle kaptam még kisfiúként egy borotvakészüléket amolyan fura kis műbőrtáskában, hasonlót biztos már az ő nagyapja is használt, pedig nekem csak öt évvel később kezdett nőni a szakállam. Az egész kapcsolat ilyen volt, mint ez az ajándék – egy óriási félreértés; de amit szagoltam a házban, abban volt valami igazság.

Csak sokkal később tudtam meg az anyámtól, hogy ebben a házban élt a legindulatosabb és legveszélyesebb nsdap-tag, akitől félt az egész falu és az egész környék, mivel mindenkit fenyegetett és veszélybe sodort, aki nem fért bele a saját maga és persze Hitler terrorrendszerébe.

Mindig, amikor visszamegyek a falumba, keresem a már nem látható múlt nyomait. Most lapoztam át egy széteső könyvet, amiben fel van rajzolva az anyám családfája, benne a szégyenletes lapokkal, amelyeken a testvérei bizonyítják, hogy árják, a katolikus falusi pap állította ki a bizonyítványt, tehát neki is kellett dolgoznia a barna diktatúrának. A két testvér meghalt, amikor a háború utolsó hetében a falut bombázták, a parasztház teljesen megsemmisült. Anyám hála istennek nem volt otthon éppen.

A családi könyv maga idősebb a náci diktatúránál. A nagyapámnak volt egy bátyja, itt olvastam róla először, és csupán annyit, hogy 1917-ben húszévesen meghalt Grodekben, azt írták hozzá, hogy Oroszországban. A Kelet az kelet. Megijedtem az egybeeséstől. Grodek. Ez a szó már addig is nagyon erősen belém vésődött, egy vers címeként, amelyben a szerencsétlen, nagyon tehetséges és nagyon tehetetlen osztrák költő, Georg Trakl megírja a háború szörnyűségeit, amelyeket ő nem tudott, de nem is akart túlélni. Ő is ott volt akkor Galíciában, a véres csatákban. Öngyilkos lett, túladagolt droggal végzett magával. Most hirtelen rokoni vér folyt a költeményébe. Eddig is ez a vers volt nekem az első világháború nyelvi megtestesítése, most falusi pecsét is került rá. A világ nem sokkal nagyobb, mint egy vesztfáliai falu.

1917 azért is fontos év volt számomra, mert akkor született az apám. Mindig elcsodálkoztam, hogy ő már élt, amikor kitört az orosz forradalom, és még átélte a háborús időket. Ez a háború persze közvetlenül még nem érintette a falut, de a zűrzavar az igen. Az apám bátyja lett a keresztapám, öt évvel idősebb volt nála, ő mesélt a múltról, az apám nem, arról például, hogy 1919-ben a falu környékén pár napra kitört a Tanácsköztársaság. A háború után, úgy látszik, minden lehetséges volt, a minden és a semmi egyaránt.

1917-ben német kisfiúként születni nem a legjobb ötlet. Tizenhat évesen bekebelezi őt a német borzalom, huszonkét éves, amikor a háború szólítja el. A kibontakozás és a fiatalság a horogkereszt jegyében telik el. Igaz, még csak huszonnyolc, amikor vége van a szörnyűségnek, de a történelemnek nincsen vége, tovább hat, kegyetlenül és traumatikusan. Az emlék virul, nem nyugszik.

A szüleim bizonyos értelemben csak a saját emlékeik ellenében éltek, azok ellen harcolták végig az egész életüket. Az anyám huszonkét éves volt a háború végén, az utolsó napokban odaveszett a fél családja a lengyel kényszermunkással együtt a bombázásban, ő lengette a fehér zászlót, amikor az amerikai tankok megérkeztek. Hangosan nem akart emlékezni. Amikor később háborús képeket látott a tévében, jajgatni és menekülni kezdett: „Nem bírom, nem tudok aludni.” Az apám hallgatással nem akart emlékezni. Úgyis nagyon keveset beszélt egész életében, a háborúról végképp semmit nem akart mondani. Nehezen tudtam csak kideríteni, hogy légvédelmisként lentről, a földről vadászott repülőgépekre. Gyerek voltam, kíváncsiságból tudni akartam, hogy hány gépet talált el. Válasz helyett életem egyetlen pofonját kaptam tőle. Egyre hálásabb vagyok a pofonért.

A korai nszk-ban a gazdasági csoda lett a felejtés hatásos módszere, de a papámnak ez is halálos csapdává vált. 1948-ban jött haza a hadifogságból, alig volt több, mint csontváz. Minden szempontból ki volt éhezve, nem tudott ellenállni se a sörnek, se a cigarettának, se a kajának. Belebetegedett a felejtést szolgáló fogyasztásba. A külső háborúja belső háborúban folytatódott. Ebben az értelemben utolsó napjaiig a háború fogságában töltötte az életét.

Hányszor gondoltam az életem során, hogy milyen boldogok és hálások lehetünk mi (a családom, a testvéreim, a barátaim, a diákjaim…), hiszen nem éltünk háborúban. Most érzem, hogy ez nem a teljes igazság. Én is viszem tovább az emlékeket, a felejtésért vívott harcot, a szagokat, a szüleim gyengeségeit.

Talán 1962-ben történt Paderbornban, egy püspöki városban, ahol a már említett keresztapám katolikus papként dolgozott. Alig voltunk tízévesek, amikor két barátommal meglátogattuk. A dóm közelében még nagyon látható volt pusztítás, a romok között mászkálva egy összetört ablakon keresztül benéztünk egy konyhába, ami úgy nézett ki, mint ha éppen most menekült volna el innen a család, a mosópor még ott állt az asztalon. Bemenni már nem mertünk. Hónapokon át kísértett ez a kép az álmaimban, nem tiszta rémségként, némi remény is volt benne. Féltem, hogy az emberek, akik valaha itt laktak, már nem élnek, meghaltak a bombázásban vagy a lövöldözésben, de kedvem is volt azt az életet folytatni, ami itt hirtelen véget ért ebben a konyhában. Amikor felfedeztem otthon a grodeki halált, hasonlóan gondolkodtam: a nem élt életeket tovább kell élnünk, úgyis egyre jobban érzem, hogy a szüleim gondjait, de az életéhségüket is cipelem. Jobb órákban csak viszem, még jobbakban élvezem is.

A béke, ha létezik, egy élő lény.

Appendix Georg Trakl Grodek című verse, eredetiben itt, Keresztury Dezső fordításában:

Ma este az őszi erdők hangosak

Öldöklő fegyverektől, arany síkságok

S kék tavak felett a Nap komoran

Legördül: éj befed tájat,

Haldokló harcosokat, kik panaszt

Üvölt’nek reszkető szájjal.

Csend sűrűsödik füzek alján,

Vöröslő felhőben haragvó isten lakik,

Kiömlött vér, holdbéli hűvösség;

A tájat elönti a fekete oszlás.

Az ég s csillagok arany rácsa alatt

Nővérek árnya dülöngél néma ligetben,

Üdvözölni a hősök szellemét, a vérző főket;

S halkan sírnak a nád közt az ősz komor fuvolái.

Oh, büszke gyász! emlék’tek érc oltár őrzi,

Szellemek lángja égre felrója

hatalmas bánatát, a

Meg nem szült unokáknak.