EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996378. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

RIEFENSTAHL

Bozsik Péter

Weissbrunni levelek

2005. szeptember 1.

1.

2000. október 20-a, péntek van, nagy izgalomban vagyok, édes néném, sótlan lesz a pulykasültem, a csirkepaprikást (amit kimondottan utálok, mert az egész gyerekkorom a csirkepaprikás jegyében telt, ó, te gazdag jugoszláv!, mondaná transzilván barátnőm) meg sem merem kóstolni. A családom itthon (Weissbrunnban) maradó tagjainak főzök, kisebb fiamat viszem magammal Bácskába, szórakozzanak vele egy kicsit a nagymamák, míg én "dolgozom". Indulás előtti láz gyötör, édes néném, ahogy szokott, nem tudok enni, tízpercenként vécére megyek, állandóan az órát nézem. Kettőkor nem bírom tovább: fölhívom Ferit, hol a p...-ban vannak, már elnézést, édes néném, kiderül, most indultak el, de vissza kell még menniük, mert Feri otthon hagyott valamit. Szentségelek egy kicsit, de meglepő módon gyorsan megnyugszom, mindegy, ma már akkor csak anyósomhoz és anyámékhoz megyünk, esetleg egy kis kocsmázás Csantavéren, "oszt annyi", édes néném.

Fél öt körül megérkezik Feri és Emi, éhesek, Feri morog, elfelejtette elzárni a gázt, kit is hívjon föl segítségért, de olyat, aki tudja, hol kell, nehogy a szomszédét zárja el. Ezenkívül be kéne vásárolni, mondja, nem Szibériába megyünk, gondolom magamban, merthogy főleg az éhhaláltól rettegnek. A csirkepaprikás ehető, úgy látom, utána török kávé (lakásunk, édes néném, már Minivajdaság, a feleségem nem hajlandó másmilyen kávét inni), aztán Tesco. A bejáratnál kiderül, Feri a lakásunkban hagyta a zakóját, az útlevelét és a táskáját. Már csöppet sem vagyok ideges, szinte biztos vagyok abban is, hogy ezek után tömeg lesz a határon. Utálom a Tescót, de most nincs nagy sor, ez kifejezetten fölvidít, sok sört veszünk, meg édességet.

A gyerek roppant eleven, alig tudom elmesélni Ferinek és Eminek áttelepülésem kálváriáját, de aztán az eposzból csak sikeredik egy rövidített változat. A határon lényegesen nagyobb a tömeg, mint volt utolsó utamkor, szeptember elején. Feri és Emi kérdik, melyik sorba álljanak be, mondom, hogy a jobba vagy a balba, csak rám ne hallgassanak, mert én mindig elcseszem. Közben munkál bennem a régi jó közép-kelet-európai határreflex, gyomrom összeszorul, gombóc a torkomban. Mondom útitársaimnak, a komenizmus alatt is idegesített, hogy mindig megkérdezték, hova megyek, minek, kihez és mennyi időre, de hogy mostanában miért kérdik meg, azt végképp nem értem. Kérdésükre egyszer azt fogom a határőröknek válaszolni, hogy mi közük hozzá. Majd, ha sok időm lesz, és lesz időm kivárni, hogy szét- és összeszereljék az autómat. Az útlevélkezelésnél derül ki, hogy a kocsi céges, nincsenek itt a cégpapírok, ám mivel Emi az ügyvezető, és Feri a betéti társaság beltagja, gyorsan írni kezdenek egy meghatalmazást. A határőr a pecsét után érdeklődik, hiába mondjuk valamennyien, hogy a pecsét bt.-nél nem kötelező, végül azt kérdi, hol szerzünk két tanút, és félreállít minket. Na, mondom, itt a vég, az egy óra várakozási idő háromra növekszik, a gyerek nyűgös, én meg sört bontok, mert a sörben komló van, a komló meg (ez köztudott) nyugtató hatású. Emi megírja saját magának a meghatalmazást, Feri meg én aláírjuk, Emi elviszi az útlevélkezelőnek, aki azt mondja, ő tehetetlen, nem tudja, hogy ez szabályos-e, várjuk meg a főnökét, itt van valahol, de roppant sok a dolga. Újabb sört bontok, biztos, ami biztos. Azon gondolkodom, hogyan kössek bele a fiamba, hogy bömbölni kezdjen úgy istenigazából. De nem érek a gondolatmenetem végére, jön a főnök, mondja, legközelebb előbb csináljuk meg a fölhatalmazást, tegyünk rá pecsétet, aztán nem lesz semmi gond. Nem kell pecsét, üvölteném, de visszafogom magam, végre mehetünk. Morfondírozunk, hogy Feri videokameráját bejelentsük-e a szerb vámon, végül úgy döntünk, minek, ez olyan, mint egy kis fényképezőgép, azért meg tán csak nem szólnak, majd kifelé jövet megjátsszuk a hülyét, ha mégis. Megegyezünk még, hogy kerüljük az újságíró szót, ha a foglalkozásunkra kérdeznek rá, rendszerbomlás ide vagy oda. Simán jutunk át a határon, senki nem szól egy szót sem. Viszont sok időt vesztünk, úgy döntök, nem megyünk Szabadkára az anyósomhoz, hanem egyenest Csantavérre. Áramszünetre érkezünk, már aludtak, nem tudják megmelegíteni a sült csirkét meg a levest. Kicsit megfagyott a húson a zsír, de nagyon finom. Előtte pálinkát iszunk, után a hozott borból meg becsei sört. Emi hősiesen issza a pivósört, látom, nem ízlik neki, és igaza van. Nem hívom föl Árpi barátomat. Árpi, édes néném, népzenész, legutóbb a Tékával fölvételezett Budapesten. Mint később kiderült, ez hiba volt, felöltözve szunyókált: ránk várt. A Fészek nevű kocsmába megyünk, a tulajdonosa nemrégiben költözött Magyarországra. A lakások ablakaiból gyér fény szivárog, az utcán sötétség, csak a kocsmákban van fény, mintha egy ócska rémfilm díszletei között járkálnánk. Akkumulátorról megy az áram és a zene. Kezdek berúgni, édes néném, egyre több ismerőst nem ismerek meg, de úgy teszek, mintha. Végül a Panorámában (hogy a helyiek hogyan nevezik, édes néném, azt most nem írom le kédnek) kötünk ki, ez az a hely, amelyet legkevésbé szeretek. Feri már el-elbóbiskol, látom, ideje hazamenni, visszafelé is lesétáljuk a két kilométert, Feri észhez tér, lemegyünk a konyhába, iszunk még egy kevés pálinkát, sört, bort, fölébred anyám, pletykálunk egy kicsit, anyámon látszik meg legjobban a forradalom, vidám, reménykedő. Én is vidám vagyok, édes néném, de egészen mástól, olyannyira, hogy le se fekszem, illetve amikor lefeküdnék, hajnali ötkör, ébred apám, megy dolgozni, nyugdíjas ugyan, de ha nem melózna, fölkopna az álluk. Fiuk (én) szellemi lumpenproli, nemigen tudja támogatni őket. Meg különben is azt mondta az apám, minden munkatársa azért patkolt el közvetlenül a nyugdíjba vonulása után, mert "leállt a munkával". Okos ember más kárából tanul. Vele is váltok pár szót, anyámmal megpletykáljuk, amit csak négyszemközt lehet, szapuljuk és dicsérjük a rokonokat, szomszédokat, megtudom, hogy Nagyatádra költözött unokaöcsém újra elvette első feleségét meg ehhez hasonlók. Már fél kilenc, ébresztenem kell a többieket. De előtte még átfutom az újságot: Szombaton új kormányválasztás - elfelejtett forradalom - dagadj Topolyán - lemondott a választási bizottság - Montenegró saját maga dönt - konvertibilis lesz a dinár - túlélni a telet - egy temetői kereszt útja - mi lesz veled, Petőfi - október ötödike normális munkanap volt a jugoszláv hadsereg számára - cinikus propaganda - könyv a bűnözésről - egy asszony sírt - istállóban rejtegette a puskát - katonákat gyanúsítanak a bűnténnyel - képeket lopott a pártirodából - a megfojtott szerb.

Polatéti, édes néném, és az egészségre igen kell vigyázni. Mi nemsoká megindulunk, minden történésről legelső alkalmatossággal tudósítani fogom kédet.

2.

Fél kilenc van, édes néném, szombat, október 21-e, ébresztem a többieket. A többiek nem nagyon akarnak ébredezni. Telefonálni kezdek. Felhívom Fakit, Lajkó Félix dobosát, aki gyerekkori jó barátom, megerősíti a csókai koncert tényét, amiről Feri már Vovától, Lajkó menedzserétől, Pesten tudott. Jó is lesz, ha megyünk, mert akkor elvisszük őt is, ha van hely. Hely van, megbeszéljük, hol találkozunk, a találkozó helyét, mint később kiderül, mindketten rosszul értelmeztük. Végül határozott hangon, mint egy szerb törzsőrmester, azt mondom a hétalvóknak, hogy leeresztett a bal első kerék. Ez hat. Emi bugyiban ugrik ki az ágyból, és rohan ki a hideg udvarra. Észhez térnek végre, jöhet a reggeli, kávé, átnézem a mai Magyar Szót, csak a címeket olvasom el, ahogy szoktam, ha sietek: Beadta a lemondását - kiírja az elnökválasztásokat - gyászjelentés - a nemzetállam alkonya - akasztják a hóhért - történelmi pillanatokban - a szépről - a kanizsai vöröskereszt véradási akciója - Csanak az új gazda - megkezdődött a holttestek kiemelése - a forradalom (s)rácai - a főszerkesztők még hat hónapig fölvehetik fizetésüket - féltékenység miatt gyilkolt - drogot tartott, de fölmentették - Lajkó Félix ihlette alkotások - volt munkahelyére tört be a zeneiskola igazgatója - langyos szürkeségben. Hívom Petrát, a Sympo főszerkesztőjét, de vasárnap Újvidékre utazik, este pedig a zsinagógába megy, valami műsor lesz, ő sem tudja pontosan, mi. Csókára tehát nem jön velünk, újvidéki utunk lefújva, mert Emiék nem hoztak nemzetközi biztosítást sem, így bizony kockázatos utazni, legutóbb, édes néném, kétszáz márkáról alkudtam le a forgalmistánál húszra, úgy, hogy még számlát is adott. Büszke voltam magamra nagyon. Megegyezünk, hogy Szabadka, Csóka, utána megint Szabadka, és máshova nem megyünk. Csantavér lesz a bázis. A Beer nevű kocsmában beszéltem meg randit az Üzenet főszerkesztőjével, Lovas Ildikóval. Lecseszem a regényét szóban is (Emi és Feri szerint, mint később elmondják, túlságosan is), de nem mondok többet, mint amit írtam is neki emilben, csak most nyomatékosítom. A regény egyébként jó, csak lehetett volna jobb is. Nem baj, majd a második kiadáskor. Meztelenül a történetben. Ez a címe. Nem akartam leírni, de leírom: az a baja, szerintem, hogy a két hősnője (egyik "száraz" és gyermektelen, a másik "nedves" és szült) ahhoz képest, hogy tkp. tűz és víz, mégis azonos a nyelven beszélnek. A száraz, harmincas éveit taposó orvosnő és az öreg szenilis bábaasszony nem beszélhetnek teljesen azonos nyelvet.

Én nem igazán kérdeztem az embereket a változások hatásáról (egyrészt, mert tapasztaltam, négy-öt, később már hat órákat nem volt áram), másrészt tudtam minden fontosat e-mailen keresztül. Meg ezt rábíztam az újságírókra. Az én véleményem az volt, hogy az egyik eb, a másik kutya, egyfelől; másfelől "majd ha küld valaki a Milosevics testéből egy szárított kukacot, akkor hiszem el, hogy ott történik valami más", mondtam volt. Ez annyiban változott, hogy szerintem sem lesz teljes visszarendeződés már. Nagy nehezen megtaláljuk Fakit, szerencsére, Nelli, a felesége, tudta, hogy hova indult a velünk való randira, utazunk, édes néném, Csókára. Az úton ugratom Emit és Ferit, hoztak-e útlevelet, merthogy mi most Ázsiába megyünk, a Tiszán túl Ázsia van, ezt minden valamirevaló bácskai tudja. Akkor még nem tudom, festem az ördögöt a falra. Amikor megtaláljuk a koncert helyét, valami tornaterem, összefutunk Félixékkel, hamarosan előkerül egy bánáti dzsundzsibundzsi, aztán még egy, majd megint egy. Innéttől kezdve káosz az egész Durindó, a népzenei fesztivál neve ez, mint kiderült, nem csak Félix-koncert lesz, hanem néptánc, kórusok és más zenekarok föllépése. Félixéket alig lehet lezavarni a tribünről, Feri berúgott közben, megsértődik és eltűnik, ismeri kéd, édes néném, tudja, milyen, Emi megpróbálja kiengesztelni, aztán hagyja, hogy a kocsiban aludjon, de amikor ellenőrzi, ott van-e kiderül, nincs, eltűnt. A keresésére indulok, közben megismerkedek egy dilettáns írónővel, ajánlatot teszek neki, de aztán elfelejtem. Hogy dilettáns, az később derül ki, már Weissbrunnban, amikor ostromol a novelláival. Egyet Parti Nagy Lajosnak ajándékoztam, hátha tud vele valamit kezdeni. A zene dübörög, szakad a dobhártyám, Fakival elszívunk még egy dzsundzsibundzsit, sétálni megyek, megtalálom Ferit az autóban, valószínűleg elbolyongott, nem találta meg elsőre, visszamegyek a terembe, a bejáratnál egy csomó rendőrbe botlok, ettől megijedek, vissza akarok fordulni, ám valaki szól, valahonnét ismerem, de nem jut eszembe kicsoda, végül besodródom vele a tornaterembe, megtalálom Emit, könnyes a szeme, látszik, hogy sírt, mondom, menjünk haza. Senkitől sem búcsúzunk el, édes néném.

A kocsiban elalszom, szerb szóra ébredek, Jeste pili?, kérdi egy egyenruhás férfi, hm, magázódnak, tényleg rendszerváltás lehet, gondolom, Emi fölzokog, erre rendesen fölébredek, lefordítom neki a kérdést (Ivott?), Emi könnyes szemmel rázza a fejét, Van valami probléma?, kérdi a rendőr, Emi lelkesen bólogat, Feri a hátsó ülésen durmol, ekkor konstatálom, a zentai hídnál vagyunk, a bánáti oldalon, mintha tényleg itt lenne a határ. Hazaérve elájulunk, édes néném, mintha örökre.

De édes néném, a restséget el kell űzni, kocsiba kell ülni, és hozzám a télen el kell jönni. Tudja, kéd, meddig szeretem kédet? Valamég dohányozhatom. És szeretem kédet, ha az egészségire vigyáz. Nem úgy, mint én.

3.

Vasárnap délután van, édes néném, a kezemből mindjárt kiesik az újság: A szövetségi kormány premierje - Montenegró és Szerbia laza közösségben - péntekig realizálni kell az egyetértést - kedvező áron - ellenzek bármiféle központosítást - családunk szlogenje: gorenje! - előadás a magas vérnyomásról - ne legyen több balkáni föderáció - csattogott a csizma szára - minek nevezzelek - AIDS-ellenes oltóanyag - kínai televíziók színesítik a kubaiak életét - olyanokkal tárgyalunk, akiknek börtönben a helyük - olcsó tűzifa - a világ tudatból van.

Jaj a másnaposoknak, édes néném, százszor, ezerszer is jaj. Ebédkor ébredünk, töltött paprika van, anyai módra, ez az a híres töltött paprika, amely weissbrunni szomszédom, Csabi szerint, kifelé is jó. Én azért nem szeretném tesztelni. Mert ittunk is tegnap, persze hogy ittunk, a fene enné meg! Délután szundítunk még egy csöppet, estefelé elmegyünk Árpihoz, bakóriummal gyógyítjuk magunkat, ez Árpi barátom házi készítésű, almapálinka alapú diólikőrje, titkos fűszerszámokkal keverve. Gyógyszer ez, a másnapos pokol igazi írja. Korán lefekszünk, hétfőn indulunk haza, időben szeretnénk indulni, Emi és Feri még vásárolni is szeretnének Szabadkán ezt-azt. Ajvárt, montenegrói vörösbort, pelinkovácot, házipálinkát, ratlukot és más ínyencséget.

Meg nem kell, édes néném, az ígéretet másolni. A nemesvér amit fogad, megtartja, ha magyarországi volna kéd, tartanék valamitől, de erdélyi lévén, ott a nemesasszonyoknak a szavok olyan állandó, mint a brassai havas. Tartsa meg hát ígéretit, és három vagy négy napját a télnek a következő esztendőben töltse el kéd itt a vajdasági asszonyokkal. Boldogasszony havában én is itt leszek, és vendégeskedhetünk együtt.

Én pedig ha igen szeretem is kédet, de többet nem írhatok, mert úgy teszik, mintha a ház keringene velem, mintha hajóban volnék.

4.

Édes néném, még kédnek sem mondhatok mást, mint jaj, jaj, jaj, és megint csak jaj. Milyen nehéz mindent elkezdeni, pl. levelet írni, kevés pénzért. De mit lehet tenni, ilyen a szellem lumpenprolijainak élete. Már előre kigondoltam, mit és mennyit fogok írni, de aztán most, hogy nekifogtam, kiderült, egyáltalán nem érdekes, amit kigondoltam. Például elképzeltem, hogy szidni fogom a Magyar Állami Vasutakat, de kiderült, mindenki szidja a MÁV-ot, így nem látom semmi értelmét, hogy a nagy szidáshalomra rátegyek még egy "piciny kis kakát".

Fáj a torkom, köhögök, folyik taknyom-nyálam (most ittam meg egy kis pálinkát, apám főzte, gyógyszer ez), talán lázam is van, és ma töltöttem be a 42. életévemet. Ennyi bajra ébredtem ma reggel, Pesten. A delessel akartam hazaMÁVolni Weissbrunnba, de elhagyott minden erőm, meg M. is fölhívott, hogy meghívna ebédre. Vaslapon sült jércemellet ettem amerikai zöldséggel, jól nézett ki, ezt azért írom, mert az ízét csak néha éreztem, két orrfújás között. A vásárcsarnokból eljövet Lityomirral, a dokfilmrendezővel találkoztunk, akit sebtiben meghívtunk egy hosszúlépésre. Édes néném, tapasztalta már kéd, hogy mainapság a fiatal felszolgáló lánykák milyen arcot vágnak, ha valaki hosszúlépést kér? Legalább három percbe telik, míg memóriájuk legmélyéről (agybarázdáik helyén többnyire tükörsima felület, mondaná M.) előbányásszák a szó értelmét. Aztán hoznak valamit, legjobb esetben nagyfröccsöt. Lityomir most egy deci bort kapott, és 3,33 liter ásványvizet. Aztán szidtuk egy kicsit a pályáztatási rendszert, hogy ebben az országban a kultúra a legutolsó, és milyen dolog az, hogy nyertes pályázatok szerződéseit nem írják alá, arra hivatkozva: nincs pénz (nincs píz, nincs píz, mindig csak ezt hallom, írta egykoron Tolnai Ottó), nem igaz, hogy ezt nem tudták akkor, amikor meghirdették, miért nem lehetett azt mondani, hölgyeim, uraim, nincs pénz, nincs pályázat. És még bocsánatot sem kér senki. Pedig ők elkezdték már a forgatást, mert forgatni nem lehet akármikor, ahhoz bizony fény kell, és november végére be kellene fejezni, mert nemsokára itt van a dokumentumfilmek fesztiválja. Megegyeztünk abban, hogy írunk egy levelet a kormányfőnek, a kultuszminiszternek, a Vatikánnak, Tőkés Lászlónak, Ciccolinának, Kasza Józsefnek és Uhrin Benedeknek, legyenek szívesek, együttes erővel tiltsák be a kultúrát, ezzel nagy szolgálatot tennének a nemzetnek, mert megszüntethetnék lassú agonizálását. Cirkuszt és tűzijátékot a népnek! (És kevés kenyeret, mert ha sokat kap, a végén lázadozni kezd!) Majd érzékeny búcsút vettem, és kilovagoltam a kettes metróval a Délibe. Weissbrunnban áhított magány várt, sok-sok emil, láz-, takony- és köhögésroham. A gyógyszerek nevét, amelyekkel kúrálom magam, csak akkor írom le, ha életjáradékot kapok, mint Solymosi Bálint. De ittam hársfateát, meg mint írtam volt, az apám főzte kisüstit. Kezdek jobban lenni, ezért írhatom kédnek, édes néném, e levélnaplót.

Édes néném, van azért jó hírem is. Igaz, az augusztusra datálódik. Mint tudomásod van róla, nyertem egyszer egy osztott harmadik díjat a Konkrét Könyvek regénypályázatán. Mivel e díjat, elnézést, édes néném, e durva szóért, de nem tudom magam pontosabban kifejezni másként, szóval a díj összegét baszták se kifizetni, ezért ügyvédet ragadtam, és mit ád isten: nyertem! Többszöri felszólítás, fizetési meghagyás stb. után végül inkasszálták a pénzem. Képzeld, egyszer csak ott volt a folyószámlámon! Szememnek sem hittem! Azt csiripelik a verebek, hogy a fenn említett kiadó másnak sem fizetett. Ha ez igaz, és a sértettek hajlandók velem megfelezni két sört, szívesen megadom az ügyvédem telefonszámát :-).

De édes néném, a restséget el kell űzni, a tűt le kell tenni, azokba a kis kezecskékbe a pernnát kell venni, és énnekem gyakran kell írni, legalább minden héten hét levelet. De az egészségre igen kell vigyázni, és engemet szeretni kell, mert ki szerethetné az édes nénémet jobban, mint én.

"Szavakkal már semmit sem lehet meg nem történtté tenni. (…) A halálban valóságossá válik a metafizika." Ezt az idézetet, édes néném, kédnek küldöm. Írója ezen a napon lenne száz esztendős.

Többet nem írok, mert nagy fogyatkozás van a napomban, csillagokat is látok.

5.

Édes néném, csúnyát álmodtam ma reggeltájt, nagyon csúnyát. Azt álmodtam, meghalt a feleségem, aki már valójában nem is a feleségem, mert visszament abba az országba, ahonnét jöttünk. (Gyüttmentek vagyunk mi ittend [is], édes néném, gyüttmentek.) Bár ő azt mondja, én üldöztem vissza. De mondja, édes néném, ki vagyok én, hogy akárkinek is megmondhatnám, hol s miként éljen? Nagy úr a honvágy, édes néném, ez rágta volt asszonyom bensőjét, azt gyanítom. Mindenesetre hónapok óta nem élünk együtt, ha még nem tudná kéd, édes néném. És álmodtam mást is, sok zűrzavart, orvosok kergettek, aztán elkaptak, meg is műtöttek, ébren voltam operáció közben, csodálatosképp fájdalom nélkül, és mondták, hogy hasnyálmirigyrákom van, nagy részét kimetszették ugyan, de kemoterápiás kezelésre szorulok, jaj, gondoltam magamban, akkor még lesz időm beszerezni a heroint az aranylövethez, mert tudja jól, édes néném, a fájdalmat nem tűrhetem, és azonnal bolyongtam is, ahogyan álomban bolyongani szokás, székesfővárosunk üres utcáin, magányosan, és erre a magányosságra ébredtem. Hipochondriáért nem kell a szomszédba mennem, édes néném. Biztos neurotikus vagyok, "képzelt beteg", végül is miért ne, "az iparilag fejlett, magas civilizációjú államokban az orvoshoz forduló betegek mintegy 40-50 százaléka neurotikus", olvasom, és ez, édes néném, majd húszéves adat.

Dolgoztam egy csöppet, édes néném. Bementem a cégbe, telefonáltam néhány cikk ügyében, írtam volna néhány e-mailt, de nem tudtam, mert a Civil Ház nevű intézményben nyolcadik napja nem lehet emilezni. Sőt, mint hallom, az egész megyeházán sem, ahová a mi kis cégünk is tartozik, szolgáltatót cseréltek, és most ez van. Hogy nincs. Pató Pál országában semmi sem sürgős. És kit érdekel az, hogy a jövő héten nem tudom megcsinálni a civil újságunkat. Vagy ha igen, tripla munkámba kerül. Szemem tűzben égve villog majd, arcom a keblemből feltoluló vértől bíborvörösre vált, ajkaim remegni fognak, fogaim összeszorítom, hajam felborzolódik, égnek áll, lélegzetem nehéz lesz, sziszegő, végtagjaim görcsösen vonaglani fognak, az artikuláció hiánya miatt beszédem szaggatott lesz, inkább csak nyögéseket és üvöltéseket hallatok majd, lábammal dobbantgatni fogok, és egyáltalán egész izgatott testem haraggal fog fenyegetni. Olyan leszek, mint a Katrina hurrikán. Ha hétfőn nem lehet emilezni, ezt a visszataszító és elborzasztó látványt fogom nyújtani mint önmagamból kivetkőzött ember, ahogyan Seneca megállapította A haragról szóló művében.

A Civil Házban megtudtam, édes néném, hogy könnyen megeshetik, idén nem kapják meg a civil szervezetek a Nemzeti Civil Alaptól az ún. működési támogatást. Már eleve vicces, hogy ezeket a szerencsétlen szervezeteket úgy kezelik, mintha cégek lennének (pl. nincs kedvezményük netelőfizetésre sem, de sorolhatnám, mennyi igazolást kell beszerezni egy-egy pályázat ürügyén), s most azok, amelyeknek létfontosságú ez a pénz, év végén sem jutnak majd hozzá. Vagy más hírek szerint a feléhez. Majd miután elszámoltak az első felével (dupla macera), megkapják a másikat. Aajaj! És ha társadalombiztosítási vagy más adótartozásuk lesz, jövőre nem vehetik föl a támogatásokat, az APEH meg nem fog kegyelmezni, ahogy ösmerem. Jó kis káosznak nézünk elébe, édes néném. Ahogyan Lityomir mondotta volt tegnap, ez legalább nem unalmas ország, mint például Kanada, ahol minden működik. Nem tudom, édes néném, kéd hogy van vele, én egy kis időt eltöltenék olyan országban, ahol nem kell állandóan sorban állni a postán, a bankban, az APEH-nél, a nagyáruházakban, a hentesnél, a söntésnél stb., ahol a hivatalnokok nem kiskirályok, ahol… No de az én bajom, minek jöttem ide. Vagy minek ide jöttem. Vagy miért nem megyek el?! Vissza. Egyáltalán mit jövök-megyek itt a világban, mint egy gyüttment. Üljek a hátsó felemen, és ne morogjak. Vagy moroghatok is, úgyis mindegy. Morgok, és nem ülök. És se el, se vissza nem megyek. Juszt se. Üssenek agyon! És iszom is egy pájinkát! Irgum-burgum. Azonnal!

Ezért most többet nem írhatok, és ha ott is nagy melegek vannak, féltem kédet a betegségektől. Két köhögés között, arról rettegve, gondolkodom. Édes néném, ha tudná kéd, mint szeretem kédet, hosszabb leveleket írna nekem.

6.

Édes néném, ma reggel ismét valami szörnyűségre ébredtem, hajnali négykor, de nem emlékszem, mit álmodtam. Az biztos, hogy a kölkeim jutottak bajba, és én igyekeztem menteni őket, de akárhogyan próbáltam megerőltetni az emlékezetem, nem tudtam visszaemlékezni semmire. Elszívtam egy cigit, és visszaaludtam.

Mirko Kovačot olvasok, édes néném, Az antimemoárokból - aki fél Marxtól című ciklusát, Szerbhorváth Gyuri küldte emilen még augusztus elején. A belgrádi marxista csoportokat elemzi, kiből mi lett, ki lett nacionalista, soviniszta, ki meg mittoménmi, kissé untam, de találtam benne egy érdekes részt a hetedik fejezetben. Egy Bane Bastac nevű dokumentumfilm-rendező Montenegróban talált egy pásztort, aki úgy nézett ki, mint Karl Marx, ugyanolyan szakállat és hajat viselt, ám ez a férfiú csak általános iskolát végzett, mintegy száz birkát őrzött, és kérésre hosszú idézeteket tudott fölmondani a Tőkéből, mintha csak szerb hősi éneket kántálna. Marx miatt megtanult németül, fölvették a belgrádi egyetemre, bebizonyítva, hogy nem kell középiskola az egyetemhez, politológiát tanult, később maga is marxizmust tanított, és több lap munkatársa lett. Viszont Kovač nem emlékszik, Bastac megcsinálta-e a filmet, szívesen megnézném mondjuk kéddel, édes néném. Mint ahogyan szívesen csináltam volna magam is filmet arról a szintén montenegrói csávóról, aki a két világháború között a Tőkét próbálta megzenésíteni, ún. deseteracokban, amely a szerb és montenegrói hősi énekek rímtelen vagy rímes, tíz szótagos versformája egyhúrú hangszerükre, a guszlára írva. Ez a kommunista tanító azzal érvelt, hogy a nép Montenegróban úgysem olvassa el ezt a hatalmas könyvet a politikai gazdaságtanról, viszont meghallgatja majd, ha a guszlások éneklik az népnek hangján. Egy másik mániákus hatvanezer soros poémát írt Marx életéről, alexandriai versformában. Szerintem Guinness-rekord! Pihenésképp, édes néném, ezzel szórakoztam, miután hazajöttem a cégből, ahol nem csináltam mást, csak egy készülő kisregényemet stilizáltam, és írtam át valós személyek neveit, nehogy úgy járjak, mint Márai, és bepereljenek.

Most pedig, édes néném, megnézem, mi újság az agorán, azaz kocsmába megyek, és megiszom egy sert.

*

A kocsmában azt hallottam, hogy ma lesz a magyar-svéd meccs! Úgy gondoltam, elmegyek Csaba szomszédhoz, és megnézem nála a meccset, ám kiderült, nála nincs RTL Klub, ezért a Sörpincébe mentünk, ahol viszont minden helyet előre lefoglaltak, így állva izgultuk végig a mérkőzést. A szomorú és végső soron szerencsétlen eredményt le nem írhatom, úgyis a fülébe jut, édes néném. Mindenesetre nem szerettem volna Ibrahimovics bőrében belépni ebbe a kocsmába az egyébként szép gólja után. A "buzi primadonna" volt rá a legenyhébb kifejezés, már elnézést a kifejezésért, édes néném.

Nehéz azt szenvednem, hogy kéd sosem ír, és énnekem kell megítélni a kéd restségit. Olyan bíróval is vagyon dolga kédnek, hogy egy kis levéllel minden haragját elűzi kéd. Többet is írhatnék, nagy országos dolgokról, de nem írok, azért, hogy hamarébb vehessem a kéd válaszát.

7.

Édes néném, édes néném, mondja kéd, miért kék nekem ilyen dolgokkal foglalkoznom, hogy állni a sorban már megint?! Ha valaki kényszervállalkozó, valamint alapítvány vagy egyesületi vezető, és még saját folyószámlája is van, az, és erre mérget veszek, édes néném, évi kétszáz órát is áll sorban. És lehet, hogy keveset mondtam. Vajon kiszámolta-e már valaki, mekkora kár ez a nemzetgazdaságra nézvést? Az emberek java része a munkaidejéből lopja el ezt az időt, ez nyilvánvaló. De akkor még nem beszéltem arról, hogy ezekben a helyiségekben (bank, posta stb.) vagy klíma van (nyáron), vagy 28 fok (télen). Az ember vagy fázik, vagy beleizzad a kabátjába. Ez utóbbi esetben, ha van fogas, nem meri a kabátját levetni, mert fél, hogy kabátlopásügybe keveredik, ha nincs, akkor meg azért nem teheti. Ha fázik, ha melege van, mindkét esetben könnyen náthás lehet, betegállományba kerül. De ha nem kerül is betegállományba, nem tud figyelni a munkahelyén, többet fog hibázni, kirúgják, munkanélkülire megy, abból nem tud megélni, rablásra adja a fejit, megöl egy rendőrt, és akkor az adófizetők pénzéből él majd a rendőr családja is meg a rablógyilkos is a börtönben. Kell ez nekünk, édes néném? Megválaszolom én kédnek, ha nem tudná, de hát úgyis tudja. Nem. Hülyeség ellen nem nő fű a kertben, mint ahogyan halál ellen sem.

Tudja kéd, édes néném, hogy úgy szeretem kédet, mint a káposztát, bár ezt már alig merem leírni, mert már többen káposztás fazéknak neveztek. De mért írom ezt? Tudja azt is kéd, hogy időnkint úgy teszek, mintha szakács lennék, pattogok (pedig a káposztás fazék nem ugrándozhatik oly könnyen, mint a bakkecske), kötényt kötök, és rittyentek valami szájam ízinek valót. Ma más oka is volt ennek: vendégeket vártam. De csúfnevemmel ellentétben (vagy talán épp ezért) sem nem kolozsvári, sem nem töltött káposztát (szárma) főztem, hanem tárkonyos csirkecsorbát (kevés vöröshagymával olajon párolt, apróra vágott csirkemell, hosszú csíkokra szelt sárgarépa, zeller, petrezselyemgyökér, karalábé, kelkáposzta), valamint csirkemellet sütöttem fokhagymás gyuveccsel (török gyuvecsnek nevezem: kevés olívaolajon sült paprika, padlizsán és paradicsom). Hogy vendégeimmel, akik különböző időpontban érkeztek, miről társalogtam, nem annyira érdekes kédnek, de elmondom. Egyfelől alapítványunk ügyes-bajos dolgait beszéltük meg, ill. egy másik cég alapításának körülményeit. Az ijedtség a hopmesterem, mert rosszul alakulnak dolgaim, és mord kedvű is vagyok: tizenegy az óra, alhatnám. Ám azért egy kevéssé szeretem kédet. Hát kéd engem?

Másszor többet.

8.

Ja, édes néném, tegnapi levelemben nem arról írtam, amiről szándékoztam, és amiről kéd is kérdett legutóbb (oly ritka, de szívemnek mily kedves!) levelében. Az egyik gyermekem Mélyúton vagyon a rácok országában, az anyjával, a másik egy Partiscum parti városban, a Dél-Alföldön, kollégiumban. De beszéljenek helyettem levelök:

"ÁÁÁÁÁÁÁ!

Képzeljétek el 2-3ig tart a suli, aztán koleszban 3-3:45-ig póttanulószoba, ami csak akkor van, ha szarok a jegyeid meg az első hónapban mindenképp. Aztán 4-6:30-ig tanulószoba, ami tanulás, utána meg egy óra póttanulószoba, ami ugyanaz, mint az első. Utána meg már fél hét, és kaja van... Azér' kötelező a póttanulószoba, hogy az elején meg tudjuk húzni... Most épp azért nem tanulok, mert "igazolvanyképet csináltatok"... Ja, és a tanulószobák egy alaksori helységben vannak, és kb. alig vanablak, neonfény van, bassza meg... Ha még lehetne naponta mondjuk max. 2,5 órat (4,5 helyett) mondjuk a szobába, azt meg túlélnem... de így nem egészen. Az a baj, hogy ezek tök balfaszok (a gyerekek)...

Szóval anya! Nem tudnál, mondjuk, telefonálni egyet a koleszba vagy something else, mert ha még tanulnom sem kell, akkor micsináljak??

Ráadasul meghalok abban a szobában...

Maradt 600 Ft-om az összes 42000-ből, amit adtatok. Meg a koleszba kell még 2000. Megvan, hogy mire költöttem.

Anya! Tucc jönni valamikor? Mer' kellene pénz, meg kellenehalózsak, és sátor. Holnap vagy holnapután... Mer' W-be kellene mennem, de ezek nélkül nem nagyon megy.

Nincs ezen a gépen icq, ellenben drót nélküli net van rajta. Hihi!

Azért még éldegélek.

Fiatok"

Írta a nagyobbik úrfi. A kisebb gyermek, édes néném, tömörebben válaszolt:

"Velem semmi különös.

Csongi szétszedi a számítógépem, megnézi milyen videokártya van benne, aztán letöltjuk a netröl azt a programot, ami kell.

Hosszú na,suliba kell mennem.

1ebként nem vagyunk a tanyán, Mélyúton vagyunk.

Itt jól telnek a napok bár a magyar és az énektanar kicsit szigorú. Szerbből le vagyok maradva, 10 soros szöveget olvasunk olyan hülyen írt betűkkel.

Fiacsók"

Még egy naplórészletet másolok ide kédnek, édes néném. Nem valami hízelgő rám nézve, elismerem, és csak azért mellékelem, mert ez a férfiú lett a küsebbik gyermekem némettanara. Minden mindennel összefügg?

"1989. IX. 17.

Pénteken Toldi Éva beolvasta telefonba Bori recenzióját. Jóindulatú, semmi sértő szándékot nem éreztem ki belőle. És meg is értem, miért pont azokat a verseket nem ajánlaná kiadásra - politikailag problematikusak, viszont bennhagyott ťkemény dolgokŤ-at is. Éva szerint semmi esetre sem végleges a ťleltárŤ, lehet hozzáadni és elvenni is belőle. Ha már így alakult, szeretnék még néhány verset hozzácsatolni. Talán a jövő év elején (első felében) meg is jelenne a könyv(ecske). S hogy ez mit jelent? A munkát, a tenni akarást, s ha csak annyit elérek vele, hogy valakit, valakiket fölébresztek az anyanyelv igénylésére, már megérte. És ezért kell dolgozni, írni, minél többet, minél igényesebben. Tenni a fönnmaradásért, a ťcsakazértisŤ-ért, csöndes ellenállással, kitartással.

Pénteken Bozsik eltántorgott hozzám a verseskötetével. Mitikus esemény: részegen hozza el a Visszakézből című fél-alkoholista verseskötetét, és én nem vagyok otthon - már nem tud elérni. Pedig valamikor sokkal közelebb volt hozzám, mint bárki más, mára azonban eltávolodtunk egymástól. Talán leginkább felelőtlensége miatt. Felelőtlenül dobálózik a szavakkal, fogalmakkal. Politizál, amikor nincs tisztában a dolgok mögötti történésekkel, s még mindig hisz azok jóindulatában, akik már rég a késeket élesítik.

Bozsik olyan valakit (Horvát Ottót vagy Oto Horvatot) fordít szerbből magyarra, aki magyar szerző, de szerbül ír, s a Magyar Tanszékre iratkozott. Komolytalan emberek.

Szombaton meglátogatott Bogdán József, a papköltő. Rendesnek tűnik. Talán ha a magánya nem kezdi ki, sikerül megőriznie identitását abban az elöregedett bánáti kis faluban. Őszinték a versei, s nagyon érezni rajtuk a lelkészi kéz vonásait. S ami fontos: többé-kevésbé átlátja közéleti emberek (írók, politikusok), valamint a politikai történések mozgatóerőit, mozgásait.

Desanka Maksimovićtyal közöl interjút a 7 Nap, aki egyebek között badarságokat beszél önmagáról is. Mellesleg ő írta a Milosevics-könyv hátlapjának a szövegét.

Valami készül, M. már hosszabb ideje nem látható, hallható.

Csak háború, vérontás ne legyen!"

B. János azzal vádol, hogy egy valódi költőt fordítok, aki - bár önhibáján kívül - majdnem elszerbesedett, épp veszi vissza identitását, hisz a "Magyar Tanszékre iratkozott". Már ez is baj, ettől vagyok "komolytalan", meg mert "politizálok". Mert kerestem a kapcsolatot a szerb demokratikus ellenzékkel, és szükségesnek tartottam egy magyar érdekvédelmi szervezet létrehozását. Nagy politizálás. Bár azt gyanítom, arról lehetett itt szó, hogy az Új Symposionban nem közöltem a verseit, és megsértődött. A költészet ui. számomra nem a "fönnmaradásról" szólt, és nem arról, hogy fölébresszek valakit is az "anyanyelv igénylésére". Ennél mindig is nagyobb ambícióim voltak.

Többet is írnék, de mikor útra kell készülni (délután alapítványi ügyeket intézek a fővárosban, estére penig legénybúcsúztatóra megyek), akkor nem lehet sokat írni. Legelső alkalmatossággal tudósítani fogom kédet. Isten kéddel, édes néném!

Az egészséggel vigyázzon kéd!

9.

Édes néném, furcsa hétvégém volt, az biztos. Pénteken este egy legénybúcsún vettem részt a Lancelot étteremben, ami egy középkori étterem, sok húst adnak (most már értem, miért volt a középkori urak között általános betegség a köszvény), én egy Kard a mellbe című ételt választottam, amely roston sült csirkemellet takart, ugyancsak roston sült banánnal és almával, valójában rablóhús sült gyümölccsel. Peti urat, a vőlegényt lovaggá ütötték egy kissé együgyű színjáték keretében, a Sir Szál nevet kapta, és eskü alatt vállalta, hogy papucsférj lesz. Előtte pedig egy hastáncosnővel ropta vagy negyedórát, a kompromittáló fotók, gondolom, már a menyasszonynál, Annánál :-).

Másnap, szombaton, édes néném, Szolnokra mentünk Márta asszonnyal, ahol Az este című hírmagazin munkatársai vettek részt egy bográcsfőző versenyen, amely - mint odaérkezésünkkor kiderült - nem is verseny. Györgyi vitt minket sportos miniautóján, így óriásnak érezhettem magam, mert a fejem egy szintbe került a kocsi tetejével. Szolnokon, mire átverekedtük magunkat a rendőrökön meg a tömegen, pont akkor kezdett a sűrű babgulyás odaégni, én finoman jeleztem, hogy ez odakozmált, de nem figyelt rám senki, erőszakoskodni meg nem szeretek, mint ahogyan azt sem szeretem, ha belekontárkodnak abba, amit én főzök. Különben is Béla úr, a főszakács azt mondta, nem baj, "ha egy kicsit odakapja". Hát nem kicsit kapta oda, de ettünk belőle becsülettel, mert kiéheztetett bennünket Huba úr ajándék vörös- és fehérbora (és más egyéb alkoholtartalmú finomságok). Délután naplóírás ürügyén visszavonultunk a szobánkba, és durmoltunk egy nagyot. Mikor csatlakoztunk a mulatozó stábhoz, az a hír fogadott bennünket, hogy Erika eltűnt, Laci, a kedvese, aki a keresésére indult, szintén. Aztán kiderült, hogy Laci úr, miután négyszer lefullasztotta az autóját, jobbnak látta kipihenni a fáradalmakat, Erika viszont valóban lement a térképről, de ügyesen föltalálta magát, mivel a mobilját nem vitte magával, megkért egy rendőrt, hogy kísérje el a szállásunkra. Ernő, a főnök átvette a rendőrtől az árut ("Vegye át a hölgyet", mondta a rendőr), és aztán csocsózhattunk tovább. A bab egyre csak dagadt a hasamban, ezért bevetettem a szőnyegbombázás már sokszor bevált eszközét, először Bolyhos-féle mirabolánpálinkát ittam (vad- vagy fosószilva), utána pedig Ernő főnök kitűnő mátraaljai vegyesével folytattam. Ennek meg is lett az eredménye: pompásan aludtam, nem kínoztak rémálmok.

Közben Béla úr elmesélte, hogy ha újrakezdhetné az életét, akkor nem riporter lenne, hanem duguláselhárító, mert azoknak milyen egyszerű az életük, csak fogják a szerszámukat, a csőgörényt, beleeresztik a vécébe, rágyújtanak egy cigarettára, és panaszáradatba kezdenek szerencsétlen életük folyásáról. Tíz percet panaszkodnak, kikapcsolják a masinát, elkérnek tizenöt-húszezer forintot, majd angolosan távoznak. Béla úrból a próféta szólt. Mikor Márta asszonnyal hazaértünk Budapestre, kiderült, hogy eldugult a vécé. Persze hogy ilyenkor jön rá az emberre az anyagcserélési folyamat. Gyorsan leugrottunk egy kocsmába, majd Márta hívta a duguláselhárító brigádot. (Én mondtam, hogy Béla urat hívjuk, ez lehetett volna a diplomamunkája, de Márta asszony nem bízott Béla úr duguláselhárító képességében.) Egy óra múlva megérkezett a kéttagú brigád, és majdnem minden ugyanúgy történt, ahogy Béla úr előadta. Becsöngettek, mondták, hogy ők azok, akik "a szarból is pénz csinálnak", és hogy ők igazából nem is duguláselhárítók, hanem egyikük villanyszerelő, a másikuk pedig építész, de sajnos ezt is fölvették a tevékenységi körükbe, Márta elnézést kért, hogy ilyen munkára hívta őket, de a Kisokosból nézte ki a telefonszámukat, mondták, nem baj, ha már itt vannak, megnézik. Elővették a csőgörényt, ami úgy néz ki, mint egy óriási habverő leeresztették a vécébe, negyedóráig zúgatták a habverőt, majd mondták, hogy szerencsénk van, mert csak négy méterre volt a dugulás (méterenként kétezer forint, sehogyan sem lehet ellenőrizni), és nem volt nagyon kemény a tárgy, ami a vécébe került ("Már régen lent van a csatornában", biztosítottak bennünket), aztán elkértek 16 000 Ft + áfát. Ha nagy leszek, duguláselhárító leszek, ez biztos.

A baj ezzel, édes néném, nem ért véget. Míg én Szolnokon kalandoztam, a nagyobbik gyermekem Weissbrunnban tartózkodott, no nem azért, mert apját kívánta volna látni, hanem mert a barátaival ment szórakozni. És ez rendjén is van, de átállította a számítógépemet, és egy órámba telt, mire megcsináltam, hogy el tudjam kédnek küldeni ezt a levelet. Hiába mondtam a gyereknek, ne csináljon nagyobb rendetlenséget, mint ami itthon amúgy is van. Hát csinált. Nem sokkal nagyobbat, de kicsivel.

Édes néném, eluntam már az írást, üdőm is lejárt, a torkom is fáj, ezért félbeszakasztom remete munkámat. Hanem most arra kérem kédet, hogy az egészségre vigyázzunk, mert én vagyok, aki voltam, és lészek, aki vagyok. És szeressen kéd, mert abbul sosem elég.

10.

Szerda van ma, édes néném, az ügyintézés napja, ahogy a tapasztalat és asztrológus barátném mondja. Jól is indult a nap. Reggel orvos, mert az egészségre vigyázni kell, nemhiába írom ezt kédnek rendszeresen. Terheléses cukorvizsgálatra mentem, önként és dalolva, ugyanakkor több okból kifolyólag. Mutatkoztak némi jelek arra nézvést, cukorbeteg vagyok. Túlságosan kívántam az édességet, már-már mint a terhes asszonyok, állandóan szomjas voltam, nehezebben gyógyultak a sebeim és a többi. A terheléses cukorvizsgálat azt jelenti, hogy reggeli előtt vesznek az embertől vért, majd körülbelül két óra múlva, reggeli után. A digitális herkentyű 5,4 illetve 5,8 egységet mutatott (nem tudom, miben mérik), ami nagyon jó eredmény, mondta a nővér. Ám ez a nap kivétel, ma a jó híren kívül, hogy nem vagyok cukorbeteg, semmi sem sikerült. Mielőtt elindultam, bekapcsoltam a mosógépet, hibát követtem el, nem lehet kijavítani, láttam azonnal, amint hazaértem. Forrt a sok tarka ruha, mint a láva, és nagyjából a víz színét is olyannak néztem. Sok szép új mintázatú ruhát kreáltam. Tarka gatyák és pólók bizonyították művészi képességeim. Persze ez nem volt elég, mert a mosógép is tönkrement. Már eddig is rakoncátlankodott, de most hiába vetettem be az ilyenkor szokásos cselt (szűrőtisztítás), a programok nem működnek. Kora délután megjelentek nálam a szerelők. Mert azt elfelejtettem megírni, édes néném, hogy nyolc napig nem volt vécém, miután a fővárosból hazajöttem. Ma csinálták meg, szidták az előző szerelőt, ahogy az szokás, hogy nem jól kötötte be a konyhai elvezetőt, és hogy nem cserélte ki az elrozsdásodott vascsövet, majd a főnök le akart tőlem gombolni 16 000 forintot. Mondtam neki, álljon meg a menet, nyolc napig nem volt vécém, a munka maximum kétnapos (betonozni is kellett, és annak meg kell kötnie), senki nem szólt, hogy mennyibe fog kerülni, és különben sem tartok, ha csak tehetem, magamnál készpénzt. Morgott a mester, hogy nem olyan nagy pénz az, és hogy amikor jöttek, akkor én nem voltam itthon, és különben is ők csak szívességet tettek. Tereltem kifelé, és közben azon járt az eszem, kitől kérjek kölcsön.

Utána ágyba zuhantam, édes néném, és olvasni kezdtem az Emlékeim című könyvet. Csak a kijelölt részeket lapozgattam, máshoz nem éreztem kedvet:

"Ekkor Goebbels lépett a terembe. Fagyosan és távolságtartón üdvözölt. Az arckifejezéséből nem lehetett megállapítani, ismerte-e már a jelentéseket. Minden pillanatban számítottam a katasztrófa kitörésére.

Az olasz nagykövetné valami kedveset mondhatott rólam Hitlernek, mert mindketten felém emelték poharukat; meglepődve tapasztaltam, hogy Hitler poharában is pezsgő van.

Ebben a pillanatban belém villant a megoldás. Goebbelshez fordultam, és így szóltam:

- Valamit be kell vallanom - Goebbels gyanakodva nézett rám.

- Emlékszik, doktor? - kérdeztem valódi lelkiismeret-furdalást érezve. - Óvott Jägertől, akit úgy támogattam, és akiért felelősséget vállaltam önnél.

- És? - kérdezte Goebbels ingerülten. Az arcából olvasva úgy éreztem, hogy nem tájékoztatták Jäger botránycikkeiről. Fellélegeztem és olyan halkan mondtam, hogy a többiek ne hallhassák meg:

- Valami rossz dolog történt - Jäger hihetetlenül botrányos történeteket tett közzé rólam Hollywoodban. Olvasta őket? - Izgatottan vártam a választ.

Goebbels azonban lekicsinylő legyintés kíséretében, megvetően csak annyit mondott:

- Látja, rögtön megmondtam, hogy ne bízzon ebben a díszpintyben.

Bólintottam. Ez után a beszélgetés után már elképzelhetetlennek tartottam, hogy időt pazaroljon Jäger cikkeinek olvasására.

Bizonyára mellettem volt az őrangyalom, mert éppen csak megmenekültem a nagy veszélytől."

Van valami undorítóan émelyítő ebben a párbeszédben, nem elsősorban a szereplők: Goebbels és a jelen lévő Hitler személye miatt, hanem a bennfentes hangneme okán. Valami nyúlós, nyálas és nyákos, mint a pornográfia, nem gondolja kéd, édes néném? Hogy Leni Riefenstahllal sohasem lehettek egymáséi, olyan. A megtisztító fürdő, hogy ne mondjam, kimosakodás, az írás, az emlékezés nem sikerül. Csak a hatalomhoz és sikerhez való dörgölődzés marad. Ezt mindenképpen meg akartam írni kédnek, édes néném, hogy miért, azt magam sem tudom.

Immár eleget írtam, a krími tatár sem íratna ilyen hidegben a rabjával többet. Az egészséggel vigyázzon kéd. Ihon azt majd elfelejtettem megírni, nem elég, hogy náthás lettem, az a veszett köszvény is rám jött alkalmatlankodni.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.