Weininger Levél Jacques Le Rider-hez

Párizs, 1982. december 16.

1994. március 10.

Olvasva könyvét régi és távoli bálványomról, nem tudtam nem gondolni arra az élményre, amelyet a Geschlecht und Charakter olvasása jelentett számomra. Ez 1928-ban volt, 17 éves voltam, mohón vágyakoztam a szélsőségek és az eretnekség minden formája után, szerettem egy-egy gondolatból levonni a végső konzekvenciát, a torzulásig, a provokációig erőltetni a következetességet, s megadni az őrjöngésnek a rendszer méltóságát. Más szóval rajongtam mindenért, csak az árnyalatokért nem. Weiningernél a szédítő túlzások kápráztattak el, határtalansága a tagadásban, a józan ész elutasítása, halálos rendíthetetlensége, az abszolút álláspont hajszolása, rögeszméje, hogy érvelését elvezeti addig a pontig, míg az elpusztítja önmagát, és lerombolja az épületet, amelynek részét alkotja. Tegyük hozzá ehhez a bűnös és az epilepsziás szorongását (különösen az Über die letzten Dinge-ben), a zsenialitás és az önhatalmú kiközösítés kultuszát, a nő azonosítását a Semmivel, sőt még kevesebbel. Csatlakozásom ezen pusztító elmélethez egy csapásra történt. Levelem tárgya, hogy megismertessem önnel azt a körülményt, amely engem a fent említett Semmiről szóló szélsőséges tanítás hívévé tett. Ha banális körülmény volt is, mégis éveken keresztül meghatározta a viselkedésemet. Gimnazista voltam még, bolondultam a filozófiáért és... egy gimnazista lányért szintúgy. Fontos részlet, hogy személyesen nem ismertem őt, bár ugyanabba a miliőbe tartozott, mint én (Nagyszeben polgársága Erdélyben). Ahogy az gyakran megesik a kamaszokkal, egyszerre voltam szemtelen és félénk, de félénkségem győzött szemtelenségem felett. Több mint egy évig tartott ez a kínszenvedés, amely egy nap csúcspontjához közeledett, miközben egy fához támaszkodtam és már nem tudom, milyen könyvet olvastam a város nagy parkjában. Hirtelen nevetést hallottam. Megfordulva kit pillantok meg - kit? Őt, egyik osztálytársunk társaságában, akit megvetettünk és tetűnek hívtunk. Ötven év múltán tökéletesen emlékszem arra, hogy mit éreztem akkor. Nem kívánom részletezni. Annyi biztos, hogy nyomban megesküdtem, hogy végzek az "érzelmekkel". Így lettem a bordélyházak szorgalmas látogatója. Egy évvel e mély és hétköznapi csalódás után fedeztem fel Weiningert. Ideális állapotban voltam ahhoz, hogy megértsem. Részeggé tettek fantasztikus szörnyűségei a nőkről. Hogyan is bolondulhattam bele egy alsóbbrendű lénybe? - ismételgettem magamnak. Miért e gyötrelem, e kálvária egy fikció, egy megtestesült nulla miatt? Végre jött egy arra elhivatott, hogy engem megszabadítson. De e felszabadulásnak az általa kárhoztatott babonás tiszteletbe kellett engem löknie, mert afelé a "Romantik der Prostitution" felé sodródtam, amely a komoly szellemek számára érthetetlen, de amely sajátja Kelet- és Délkelet-Európának. Mindenesetre egyetemista éveim a Kurva varázslatában teltek, védelmező, sőt, anyai melegségű zuhanásának árnyában. Filozófiai érvelését adva a "tisztességes" nő gyűlöletének Weininger kigyógyított engem a "szerelemből" az általam ismert leggőgösebb és legőrjöngőbb időszakban. Akkoriban nem láttam előre, hogy majd egyszer szemrehányásai és ítéletei nem fognak többet jelenteni számomra, mint hogy néha sajnáltatják majd velem a bolondot, aki voltam.