Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Mirko Kovač
Vrata od utrobe
Naprijed, Zagreb, 1978.
1979. április 1.
A regényíró általában úgy egyszerűsít a dolgán, hogy a cselekményt szűk keretek közé helyezi, a külső világ behatásait a végsőkig leredukálja, hogy a hősök egymás közti viszonyát és jellemző vonásaikat fokozottabban élezhesse ki – sarkított helyzeteket mutat be, sarkított figurákkal. Így születnek azok a regények, drámák, amelyek színhelye a szanatórium, őrültek háza, vakok intézete stb. (Thomas Mann: Varázshegy, Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére, Cesar Vallejo: Égető sötétség). A zárt intézetek sűrített légkörének kiaknázása mellett egy új tendencia is jelentkezett a modem prózában, a család- és nemzedékregény. Mirko Kovač új, NIN-díjas regénye is e tendenciát követi. A műfaj persze korántsem új, hanem felújított, a világirodalom már többször elfelejtette és újra előtérbe helyezte. A mai magyar prózában talán legismertebb ilyennemű alkotás Nádas Péter nevéhez fűződik (Egy családregény vége), míg a világirodalomban a legnagyobb sikert elért nemzedékregény G. G. Márques Száz év magánya. Ez utóbbit nem véletlenül említem Mirko Kovač nevével együtt, hiszen sok párhuzamosság fedezhető fel a két mű stílusa, az írók alkotási módja között.
A stílusnak azonban sohasem lehet normatív jellege, értékmérő szerepe. Egy műről nem ítélkezhetünk pusztán azért pozitívan, mert már egyszer bevált alkotásmódot követ vagy mert olvasmányos, stílusa megnyerő. Mirko Kovač túlteszi magát a stílus buktatóin, a totális világkép tükrözése és a sajátos alkotásmód olyan szerves egészet ad, ami tökéletesen ki-elégíti a regényforma követelményeit, annak ellenére is, hogy jóval eltér a hagyományos regényépítési szerkezettől.
Az új családregény (Vrata od utrobe) legfőbb pozitívumaként azt emelném ki, hogy az emberi interakciók a maguk teljességében mutatkoznak meg a cselekvési tér leszűkítése nélkül és a cselekmény tartomány széttartó tendenciái nem képesek lerombolni a regénystruktúrát. A regény fejezetei autonóm novellákként is megállnák helyüket, hiszen az epizódok oly tág területen játszódnak, hogy gyakran semmiféle idő- és térbeli kapcsolatot nem fedezhetünk fel közöttük, mégis művészi mozaikba szerveződnek, amit csak erőszakkal szedhetnénk darabjaira.
A mű kritikus időszakot ölel fel: a második világháborút megelőző, a háborús és a há-borút követő éveket, a kollektivizáció, az államosítás korszakát mutatja be egy hercegovinai kisváros aspektusából. Azért kritikus időszak ez, mert az emberi jellemek ekkor élték és élhették át legkifejezettebben metamorfózisukat, pálfordulásukat. A regény tehát egyik oldalról a jellemrajzok tárháza, egy sajátos tabló, amin a nincstelentől a szegényparaszton keresztül a papságig mindenki megjelenik, karakte-risztikusan megfestve, a leg-több esetben pellengérre állítva, vagy legalábbis ízeire bontva. Az ilyenfajta antropológiai lexikon tanulmányozása gyakran unalomba és undorba csaphat át, vagy éppen az igazságkeresés útjára térhet. Ez az eset Mirko Kovačnál is; ugyanis a jellemeket duális struktúrák formá-jában mutatja be – a kétarcúság között az igazi emberi vonásokat keresi, azokat a vonásokat, amelyek jellemzőek, de nem feltétlenül pozitívak. A köztudat által hősi emelvényre emelt, vagy sárba tiport figurákat fest meg kettősségükben, anélkül, hogy pozitív, vagy negatív vonásaikat túlzottan hangsú-lyozná. De jól meg kell figyelnünk, ez a dualitás nem a jellem kettőssége, hanem a körülmények hozta cselekedetek, amelyek már vagy kiestek, vagy kitöröltettek a köztudatból, esetleg éppen ezek maradtak meg erősebben. Így derül fény partizánhősök túlkapásaira, amelyeket vagy a vulgáris szocializmus-értelmezés, vagy személyes tényezők okoztak, így láthatjuk, a boltossegéd csodálatos metamorfózisát, aki a határtalan nincstelenségből pottyan a kollektivizáció vélt bőségébe, a vad bírni akarás animalisztikus ösztönével. Az írónak azonban nincs szüksége tettekre és ballépésekre, hogy egy jellemet az olvasó elé tárjon – apró lelki rezdülések, mozdulatok, arckifejezések, a reakciók egész készlete áll rendelkezésére, amit a nem cselekvő figuráknál, vagy az ilyen jelenetekben (Djurica Mrkajić a moziban, Paolo Menze a temetőben) az irodalmi tökély szintjére emel.
A hercegovinai kisváros legfőbb karakterisztikuma a nincstelenség, a szenvedés, az emberi kapcsolatok kiélezettsége. A nyomorúság lesújtó világában tárul elénk Stjepan K. családjának szétmorzsolódása, a regény vezérfonala. A nincstelenségből mindenkinek bőségesen kijutott, a szenvedések a kívülálló számára kibírhatatlannak tűnnek, mégsem a gyötrelmek őrlik tel az embereket, hanem a meghasonu- lásuk, az önmagukkal való szembekerülésük. A háború, a társadalmi helyzet változása és más körülmények mindenkit szembeállítanak önmagával, és ekkor kerülnek felszínre a lélek mozgatóerői, melyek meghatározzák az egyén sorsát, cselekedeteit. A hősök egyéni etikai rendszerei ugyanúgy üt-köznek az objektivitással, mint az íróé. Mirko Kovač hősei nem akkor lesznek naggyá, ha beilleszkednek a társadalmilag hitelesített erkölcsi-etikai rendszerbe, hanem ha megmaradnak saját etikájuk mellett. (Ezt az etikai felfogást azonban nem tulajdoníthatjuk pusztán az elbeszélő sajátjának, hanem inkább egy konkrét mentalitás produktumaként kell elfogadnunk. Tudjuk, hogy az ógörög etika is azt tartotta, hogy valaki akkor lehet hős, ha valaminek ellenszegülve kivételes cselekedetet hajt végre, függetlenül attól, hogy tettének eredménye jó vagy rossz. Ezért az elbeszélő szemléletét is ilyen örökségnek kell tartanunk.) Hogy valaki hű maradhasson önmagához, szükséges eliminálnia a külső hatásokat – amit (a lehetetlenség ellenére) a legtöbben megkísérelnek a maguk módján, így Stjepan K. és Paolo Menze is, a kisváros két igen jellegzetes figurája, ők ketten a munkába gyökerezett kisember megjelenítői, egyikőjük sem politizál túlzottan és a helyzetváltozásokra is egész sajátságosan reagálnak, nem állnak konkrétan egyik oldal mellé sem, mégis kijut nekik (igen bőven) a szenvedésekből, mert családjuk hányattatása őket is sújtja. Stjepan K. Paolo Menzével ellentétben jólelkű, higgadt, szelíd természetű ember, reakcióik is teljesen eltérőek, az új visszonyok között mégis mindketten megtalálják nyugalmukat, persze me- gintcsak sajátos módon. Stjepan D. nyugalmában és Paolo Menze boldogságában több a szenvedés, az elfáradás a fásultság és a kín, mint a boldogság.
Az epizódok szerkezetében gazdag életanyaggal operál Mirko Kovač, különös sorsokat tár elénk, azért, hogy bizonyítsa: az embert mindig a véletlen körülmények formálják.
A krónikás (az elbeszélő) egyéni részletező-szemléltető realizmussal sorakoztat fel dokumentumokat (Stjepan K. naptárait, Innocentius szerzetes levelezését, a dohány eredetéről szóló történetet stb.), emlékezetből idéz fel eseményeket, párbeszédeket, töredékekből konstruálja figuráit, a regényt. Emlékezésének mechanizmusa nem követi a megtörténések kronológikus rendjét, ezért az epizódok belső erejének kell összetartania a mozaikot. Az időbeli sorrend elvetése különleges szituációt hoz létre, ahol a múlt szükségszerűen érintkezik a jelennel, a figurák együtt élnek, ezért a mű elveszti mind a krónika, mind a nemzedékregény jellegét. Az időbeli összemosódáshoz hozzájárul még az elbeszélő szenvedélymentes és objektív hangja, hogy együttesen a jellemek még jobb kidomborítását szolgálják. Az objektív hangot gyakran jóízű megjegyzések, utalások, következtetések váltják fel, olykor csak egy pillanatra, néha pedig az elbeszélés egészen közel kerül az anekdotázó prózához. Mégis a regényt a higgadtság, a mindentudó biztonság, a célratörő építkezés fémjelezi, hiszen egy rekonstruált világot így lehet megjeleníteni tökéletesen.
Mirko Kovač nagyszerűen mozog szülőhelyének kom-munikációs rendszerében – ám a különleges jelrendszert nem hagyja magyarázatlanul az olvasó előtt. A kisgazdaságok tájnyelvi szakkifejezései, az hozza olvasóközeibe a hercegovinai ember világát. Amilyen értékes adatokkal szolgál az ember- és környezetismeret területéről, legalább olyan értékű a megújított regényírói technikája. Ismét csak meg kell említenünk a mű kivételes olvasmányosságát, az elbeszélő higgadt hangját, különleges értékű megjegyzéseit, a magas szintű megkomponáltságot, az erőteljes stílust és az időszerűséget, ami kivételes értékűvé teszi ezt a regényt.
L.-ben az élet mint több szállal fűződött a Szövetkezethez és a Borászathoz, Djurica boltja háttérbe szorult, a vevők elmaradoztak, de hát nem is igen volt miben válogatniuk itt. Mind jobban kiüresedett az üzlet, csupasz polcok maradtak belőle, lehangoló nyomorúság, az isten háta mögötti létezés sivársága ülte meg, s nyitás után Djurica mindennap egyedül téblábolt odabenn, déltájban viaszosvászon abroszt terített az asztalra kinn az ajtó előtt, itt a hűvösben, a mozgó szőlőlevelek vetette árnyékban megebédelt, estéiig üldögélt itt, oda-odaszólva az arramenőknek: "Erőt, egészséget, jó szerencsét!", majd magányába visszasüllyedve; szerette volna ha valaki betér, nem azért, hogy serényen kiszolgálja, mint valaha, hanem hogy szót válthasson vele, megkérdezhesse mi újság.
Sem a furulyát, sem másik hangszerét nem vette elő többé. Naphosszat üldögélt nyújtózkodva és hangosan ásítozva, mintha ezzel elűzné az unalmat és az álmosságot.
Nézte a tízéves M.-et, ahogy tojással a kezében átszalad az udvaron; ahogy döglött kígyót visz boton. Minduntalan rátévedt a szeme, ahogy elrévedezve az asztalra könyökölt, állát a kezére támasztva, száját a tenyerébe fektetve, hosz- szan kinyújtott lábbal, s a fogát szívta – szája sarka jellegzetes módon megrándul –; miközben a tulajdonos pózát foglalta el a székben ülve, vagy félkézzel az ajtófélfához támaszkodva.
Néha váratlanul nyakon csípte a kisfiút, mint valami kölyökkutyát, két térde közé nyomta a fejét, és combjaival a kisfiú nyakát szorította, s eközben bárgyún röhögött; – még az idióták se nyerítenek úgy –, a kisfiú pedig levegőért kapkodott a rossz szagban és mindent elviselt; hányszor, de hányszor lett ebből csúnya veszekedés. A fiú – mit volt mit tenni – egy kitalált védelmezőről képzelgett.
Djurica, mintha megérezte volna, hogy M., ez a törékeny, de élénk és eszes fiú, akinek orra szeplős és a szeme akár két szem meggy, be fogja őt vezetni a történetbe, sorsát magával viszi L.-ből és összekapcsolja más hasonló sorsokkal, néhanapján megvendégelte, szépen kitraktálta, mint egy felnőttet.
Közeledett az ősz, a természet aranyszínű pusztulása kezdetét vette, s Djurica M. kedvéért megkezdte a tavalyi sonkát, gyönyörű, vékony szeleteket vágott belőle, a többi gyerek csak bámészkodott nagyokat nyelve, s fentről érés előtt még, s egészen magától, mintha láthatatlan penge metszette volna le, óriási szőlőfürt zuhant le egyenesen az asztal közepére.
A szőlőszemek szertegurultak és ez olyan különös volt, négykézláb mászkálva szedegették, szemezgették, akár valami madarak, mert jel volt ez, a természet tapintatos ajándéka, egy darabka élet mindenképpen, egy időszakasz lezárására termett alkalom, elkeseredett vagy átszellemült felhajtása-e egy pohár bornak, majd megmondják, akik ezt az írást megemésztik és értelmezik.
Mire a szüret elmúlt, a boltnak vége volt, lelakatolták, Djuricát áthelyezték a zöldségkereskedésbe, ládák és kosarak mögül harsogta, hogy százszor jobb az állami zöldségkereskedésben kapható saláta, főzelék és egyéb, mint a piacon árusított privát vetemények. A füge, az alma meg a szentjánoskenyér csörgő füzérei tartalmazzák az élet nedveit.
Bognár Antal fordítása