Vöröske uram

Vuk Stefanović Karadžić: Crven ban. Prosveta, Belgrád, 1979 (Erotikon)

1979. augusztus 15.

Noha a szerb költészet sohasem volt mentes az erotikától, Vuk megjelentetett gyűjtése az erotikus népköltészeti alkotásoknak csak kisebb hányadát ölelte fel. A Szerb népköltészet első kötetében (amely a lírai, az ún. „női” népdalokat tartalmazza) csak azok kaptak helyet, amelyek Vuk megítélése szerint érnek valamit, de amelyekben nem szerepelnek ún. „trágár” kifejezések. A többi – az erotikus ihletésű népdalok zöme – mind ez ideig, legalábbis formálisan, hozzáférhetetlen volt a szélesebb olvasóközönség számára. (...)
Egészében véve a „trágár” népdalok is a népköltészet részét képezik. Nyilván a szerelmi költészethez állnak legközelebb, noha valamelyest el is térnek attól. Nem egy ilyen alkotás a szerelmi érzelem legmélyebb rétegeiből fakad. S ami a legfontosabb: ezekben a sajátos népdalokban, ahogyan Vuk nevezi őket, a hétköznapi élet szólal meg, sokkal inkább, mint bármely tragikus felhangú népköltészeti alkotásban. Joggal elvárt humoros hatásuk (ami miatt néha felszínesnek látjuk őket) nem tudatos nevettető szándékból ered, hanem az élet váratlan fordulatainak felvillantásából. (...) Mindenek előtt: ezekből a népdalokból sugárzik az életerő – a népénekes mintha csak annak akarna hangot adni, hogy az élet tele van szépséggel, nem is győzzük megismerni mindet! Nem a jólét optimizmusa ez (a nép a jólétet nem ismerte, de dalai, talán a Rigómező utáni periódus kivételével, sohasem csak az élet sötét oldaláról szóltak), hanem annak az embernek a derűje, aki álmodik, de megéli azt is, hogy a kertek alatt találkozik kedvesével; a két szép gyümölcsről van itt szó, „Se nem kemény, se nem puha, / Harapásra legízesebb”; a szerelmi játszadozásról, ami pusztán fizikai kapcsolatként sem a rituálé elszegényítése, hanem annak szerves része, s a népdalok ezt a rituálét megkapó elevenséggel fejezik ki. (...) [A rigmusok] kifejezőereje nem a szavak közönségességében, nem az erkölcsrombolásban és a szeméremsértésben rejlik, mert ez a világ nem ismeri a mi mai képmutató szégyenérzetünket. Ha meg is maradnak egy zárt közösségen belül (amelynek határán kívül érvényét veszti ez a szabadosság), a csoporton belül, ahol az ilyenfajta kommunikáció egészen természetes, él az igény egyegy gondolat minél szellemesebb megfogalmazására (nemcsak az erotika területén találkozunk ilyen tréfás felelgetőkkel). A patriarchális illendőség itt talányossá válik – maga is része egy erkölcsi rendnek, amihez csak bizonyos alkalmakkor kell ragaszkodni. (...) A férfi és a nő ezekben a népdalokban teljesen szabadok és egyenrangúak, tele életörömmel, s nem ismerik a mai értelemben vett gátlásokat. Nem takargatják vágyaikat, de ez még nem jelenti azt, hogy ne tarthatnánk őket civilizáltaknak. Ez a civilizáció inkább nagyon is evilági, s a boldogság – valami igen magasrendű dolog, de nem elérhetetlen. Félre a szégyenkezéssel és az előítéletekkel – nincs okunk Vuk e népdalait másként fogadni, mint amilyenek.

Blagoje Jastrebić utószavából

Mi helyt legyen háromfalva?

Háromfalva nem jó helyt van!
Mi helyt legyen Háromfalva?
Két szép lányszem határolja!
Nem jó helyt van Háromfalva: Erdő sincsen, patak sincsen, Eke alá jó föld sincsen!
Háromfalva nem jó helyt van!
Mi helyt legyen Háromfalva?
Kerek két csecs fogja közre!
Nem jó helyt van Háromfalva: Erdő sincsen, patak sincsen, Eke alá jó föld sincsen!
Háromfalva nem jó helyt van!
Mi helyt legyen Háromfalva?
Két combocska melengesse!
Jó helyen van Háromfalva: Erdő is van, patak is van,
Eke alá jó föld is van!

Törikszakad
Húgomasszony váltig fogadkozott:
„Törikszakad, utánam biz nem jár!”
Addigaddig, kötélnek állt mégis;
„Törikszakad, oltár elé nem visz!”
Addigaddig, kötélnek állt mégis;
„Törikszakad, velem ugyan nem hál!”
Addigaddig, kötélnek állt mégis;
„Törikszakad, ugyan be nem teszi!”
Addigaddig, kötélnek állt mégis;
„Törikszakad, ugyan ki nem veszi!”

Söpri Kata az utcát
Söpri Kata az utcát,
Düllesztgeti a farát,
Kilátszik a piszke,
Jaj de nagyon büszke.

Hegyi leányka
„Haj, te hegyi leányka,
Mit ér ez a gyapjacska?”
„Minden fürtje aranyat –
Ha nem vagy rest, számoljad!
Két garas meg egy dénár:
Annyit fizet a molnár!”

Máró és Péró
Máró terelt báránykákat,
Péró őrzött ürücskéket;
Amig Márót álom nyomta,
Péró lopva jól megnyomta.
Máró ébredt csudálkozva,
Combját, hasát tapogatta:
„Hej, te Péró, ürük őre,
Mitől nedves dombom szőre?”
„Kisbáránykád körülnyalta,
Végignyaltanyalintotta!”
„Dombom szőre mitől lapul?”
„Kisbáránykád döfögette,
Döfögette, letapodta!”

Eladó lány
Férjhezmennék akár holnap!
– Akit érdekel:
Tarajacskám illegbilleg,
Éppen megfelel!
Aki legény megnősülne,
Jöjjön csak, ha mer,
Széles vállú, kemény nyakú:
Kelő nap a jel –
Kertecskémben gyomlálgasson
Ki itt elhever,
Kutam után kutászkodjon,
Amíg rá nem lel!

Az erdőben
Mentem volna, anyám,
Rozsét szedegetni, –
Mentem volna, hanem,
Pelyhes állú legény,
Anyám, édesanyám,
Derekam ragadja:
Anyám, édesanyám,
Szoknyámról vesz mintát?
De nem, anyám, nem az –
Mellyem leborítja:
Anyám, édesanyám,
Ingemről vesz mintát?
De nem anyám, nem az –
Lábom emelinti:
Anyám, édesanyám,
Csizmámról vesz mintát?
De nem, anyám, nem az –
Pám döfögeti:
Anyám, édesanyám,
Mindjárt belehalok!
De nem, anyám, dehogy –
Veti gyöngyharmatját:
Anyám, édesanyám,
Mindjárt elrepülök!

Béka brekkbrekk
Béka brekkbrekk –
Ágaskodik;
Csibe csippcsipp –
Incselkedik;
Galamb gugukk –
Benn van tövig!

A vendég
Minden madár szépen fújja –
Egy se úgy, mint a pinty!
Vendéglátó is jól fúrja –
Vendég, jaj: mint a pinty!

A tolvaj
Babot vetek, dinnyét vetek,
Kertem szép lány dézsmálgatja,
Dinnyét kóstol, babot szakajt.
Várok rája sötét estig,
Addig várok, csak meglesem,
Megtapintom ingecskéjét –
Lapul benne két szép gyümölcs,
Se nem kemény, se nem puha,
Harapásra legízesebb.
Kezem lejjeblejjebb talál:
Mi lapul a köldök alatt –
Hát ott dinnye, kettéhasadt,
Dinnyerésen víz csordogál.
Lovam rúgtat itatóra,
Csillapul is, virradóra.

A pap meg a papné
Nagy a lárma papék udvarában –
Nagy az öröm vagy a keserűség?
Sem vigasság, sem jajveszékelés,
Hanem a pap vallatja a papnét:
„Mondd meg, asszony, kivel voltál jóban?”
„Jóban voltam egy kereskedővel,
Száz garasért, tíz arany dukátért –
Száz garasból lettél diakónus,
Tíz dukáttal pappá szenteltettél!”
„Légy csak jóban, asszony, akivel kell,
Tegyenek csak engem esperessé,
Te leszel az áldott esperesnél!”

Haranzáda
Sebes vizű, hideg Sitnicában
Szép lány áztat fehéredő vásznat,
Teregeti, épp hogy megszáradna,
Legény megyen arra, Haranzáda,
Fehér vásznán rajta lépte nyoma.
Sírva fakad, szidja Haranzádát:
„Adja Isten, legyen szűk esztendőd!”
Visszafordul, visszaszól a legény,
Sűrű bajszát eképp pödörintve:
„Legyen ilyen sűrűn termő búzám,
Ne fogjon ki rajta semmi idő!”
Ám a leány visszavág a szóra,
Két kezébe fogja két szép mellét,
Haranzáda rajta ki nem foghat:
„Ilyen jegek verjék el a termést,
Minden szemet, minden szál búzádat,
Ne óvja meg, akárhány imádság!”
Haranzáda nem hagyja annyiban,
Bal kezével tagját megmarkolja:
„Ilyen kalász szökjön szárba addig,
Ne döntse le vihar, se jégeső!”
De a leány, ő se adja alább,
Bal kezével ő is markol alább,
Haragja is ereszkedik alább:
„Ilyen csókák lepjék el a búzát,
Mind egy szálig szerteszerte húzzák!”
Feleseltek, bírókra is keltek.

Bognár Antal fordítása