VIZEK KAPUJA

1965. augusztus 16.

Vizek kapuja délkapu az ég kapuja
Keresztmetszetben tengerek szárnyas kupolái
Mikor a tenger szó és az élet szó egyet jelent
És dobolva futtat szilárd ízeket távozásakor:
Hajók jöttek lefelé a ködben fűben a hajók
És nekivágtak a felhők csatornáinak a ködben
Magasan
És a rétet szerte zöld lovak úszták
Nyerítettek hosszan a távolodó öblök után
Rajtuk a tajték koronája fénylett s szemükben
Delelőre hágtak a csillagok
Városok távoli fénye lecsapódott
És fegyveres embereket vésett a hídfők talapzatára
Árnyékuk mögött ott álltak az ágyak s
Az asszonyok idegenek szennyét okádták magukból
A hőség
Kipukkadt szondáiba
Homlokukon lángrózsák égtek a hóban
És eltörték az alvók tányérjait és megköpdösték
Rajtuk a húst
Mellükre ültek pőrén a dél fátylaiban
És szoptatták őket az éjszaka sötétjéből
Karjukat a messzeségek felé tárták honnan
Robbanások zaját ringatta feléjük a szél
És az alvók álmukban sekély örvényeket jártak
Mirtuszok alatt a szigeteket keresték
Mögöttük égtek az alkonyi lámpák
Testükben napok kerengenek feketén
Szikár homokparton térdepeltek zokogva
Tüdejükön a só kivirágzott
Üldözték magukban önmagukat és üldözték
A túlsó partot
Ahová csónakjaikat kötötték napszálltakor
A csónakok pedig büszkén himbálták
A vizet s remegett rajtuk
Fák ezerszeres kérge
Míg az égen a hold fényes korsója csattant
Úszva ködbe tévedő tárgyak felszínén
A gyertyatartók a sivatag szögleteire álltak
Fényt lövellve a víz lecsorgó ajka közé
És elölről kezdték a csöndet a sziklák
Simára mart vörös tükreiben
A holnapi nap órái ott kalapáltak
A fegyveres őrök fülében és tudomásul vették
A halál óráját
Megáldva tulajdon hatalmukat azon az úton
Mely messzire vetette őket és szikrát hányt
Lovuk patkója alatt
Tudták hogy visszafelé tárgyakká
Lényegülnek amikor egyensúlyukat megtartani
Ugyanannyi mint meghalni
Miként most tárgyaknak parancsolnak úgy
Lesznek ők a holnapi tárgyak
Ahogy most arcukon tép redőt a kemény alkonyat
És vájni kezdték a hegyek oldalát
S az alagutak egybe fonódtak a kutak fenekén
A vizek
Kígyókat csavartak a hullák derekára
A fekete acél megdermedt az ég közepén
Visszavetve a töviskoszorút
Füstöt hánytak a térszögek a fehér gyökerekre
És az ég pincék boltozatára zuhant
A távolságok felére csökkentek és ágaskodtak
A tutajok és habzott rajtuk a felkavart vér
És meszet pergettek a levegő uszonyai –
További éjszakákat hirdetett a hajnal
A zongorákon csontujjak vibráltak a szélben
Megosztották az égtájakat és feltárták a tévedés lehetőségeit
Északba vonták a vidékeket és kattogtak rajtuk
Délszaki fényeki
Váltakoztak tudatos delejességek
És messze-messze tőlük érintetlen partok kacagtak a
Horizont üregeiben
Kacagtak és feltárták magukat
A szélnek
Feltüzelték a nappalok világosságát
Míg átsiklottak egy jó órában a minden-lét fölött
Bekötött kévét a sarló zálogát viselve bélyegül.