Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 126. szám

Predrag Matvejević

Vitaindító a Jugoszláv Írószövetség VIII. Kongresszusán

1975. október 1.

A körülmények véletlen összejátszása folytán a jugoszláv írók e kongresszusát ab­ban az évben tartjuk, amikor a haladó világ a fasizmus feletti győzelem harminca­dik évfordulóját ünnepli, hazánk pedig szocialista fejlődésének harmadik évtize­dét. Környezetünkben tíz éve nem volt ilyen jellegű irodalmi tanácskozás. Az el­telt hosszú idő arra kötelez bennünket, hogy megfelelő mérleget, alapos elemzést és hosszú távlatú felmérést készítsünk.

Az eltelt évek során hazánk küzdelmesen haladt előre, válságok kísérte mély válto­zásokon ment át, amelyeket válságos percek, nehézségek és a legsúlyosabb helyze­tek áthidalás jellemezték: éppen ezért elemzésünk során hozzá kell mérnünk a ma irodalmát és az író mai helyzetét mindahhoz, ami a nehézségekhez, magukhoz a vál­ságokhoz vezetett, továbbá ahhoz, ami megváltozott, s ami változatlan maradt vagy most van változóban. A nyilvános vitára bocsátott kongresszusi anyag a jugoszláv írók ama egységes óhaját fejezte ki, hogy a kongresszus munka- és kritikai, ne pe­dig manifesztum jellegű legyen. Ilyen jellegű összejövetel esetén ez magától értetődő követelmény, noha korunkban nem egy példa akadt és akad az ellenke­zőjére...

A mérlegnek szerintünk természetesen tartalmaznia kell mindazt, amit ténylegesen felmutattunk, de azt is, amit elvégezhetőnek tartottunk vagy reméltünk, ám még mindig nem valósítottunk meg, sőt, esetleg nem is tudjuk, mikor fogjuk megvalósí­tani. Annyi bizonyos, nagyon jelentős eredmény, hogy sem itt, sem másutt nem köte­lességünk magasztalni saját eredményeinket. Ez a tény megszabadítja az alkotó be­szédet — az eredendően kendőzetlen, kontrasztokkal teli, öntörvényű beszédet — a különféle álértékektől, amelyeket legkiválóbb íróink az elmúlt három évtized során is erélyesein elutasítottak. El kell ismernünk, hogy ténylegesen tőlünk senki sem követeli meg — sem a Kommunista Szövetség, sem a Szocialista Szövetség, sem a legutóbbi pártkongresszus határozatai — a patetikus égre-földre való esküdözést, a hódolattevést, hűségünk bizonygatását, a lapos, konformista dicshimnuszokat pe­dig kiváltképpen nem. Tegyük hozzá: senkinek közülünk esze ágában sincs ilyen szolgáltatásokat felkínálni. Nem megvetendő eredmény, talán jelentősebb is, mint ahogyan azt hétköznapjainkból látjuk. Különösen ha tágabb, világszintű összefüg­gésekben szemléljük...

Korunk az alkotók és az irodalom helyzetének megoldásában két véglet között in­gadozik: egyrészről a kötelezettséggel járó műpártolást, másrészről a sorsára ha­gyott kötetlenséget kínálja; az első esetben a követelmények ütköznek az alkotó tevékenység feltételeivel, a másikban pedig gyakran a felelőtlenség vagy a haszon­lesés csábításainak engednek az alkotók. E két megoldásnak természetesen több enyhébb, köztes változata van, de erre most nem terjedhet ki a figyelmünk. Számunkra az a fontos, hogyan találhatunk egy harmadik megoldást, amely mentes lenne mindkét domináns modell nyilvánvaló fogyatékosságaitól.

Saját tapasztalataink alapján állíthatjuk, hogy ez egyáltalán nem könnyű. Azt a törekvést, hogy a kultúra szerves részévé váljon a társadalomnak, továbbá hogy az alkotómunka minden sajátosságával együtt beleépüljön a társult munka kere­teibe, számos eltérő eredetű és természetű ellenállás hátráltatja, gátolják a (nai­van) vártnál sokkal szívósabbnak bizonyult régi kulturális tudatformák. Minden jel arra vall, hogy a művelődési és irodalmi élet új, önigazgatású szervezeti modelljeinek a létrehozása jóval nehezebben megy, miint ugyanez a gazdasági és a termelői struktúrákban; ha a gazdaságból veszünk át »kész formulákat«, az a ve­szély fenyeget, hogy háttérbe szorulnak a művelődési-művészeti alkotómunka lé­nyeges sajátosságai.

Régi és új

A háború óta eltelt harminc évben végbement társadalmi-kulturális fejlődésünk lehetővé teszi, hogy megítéljük, hogyan láttunk egyes lényeges kérdéseiket régeb­ben, s hogyan látjuk őket mai távlatunkból, mai tapasztalatainkkal. Egészen konk­rét álláspontokra és utópisztikus remények különféle válfajaira gondolok itt. A pozitív forradalmi voluntarizmus (minden forradalom sajátja) túllendül téren és időn: ki gondolhatta volna, hogy a szocialista társadalom kiépítése ennyi időt igényel, hogy a kiépítés egyes szakaszait megtenni csöppet sem könnyebb magánál a tényleges forradalomnál, hogy sok esetben lényegesen nehezebb lesz megterem­teni az újat, mint lerombolni a régit?! Úgy láttuk, hogy az új kultúra — annak idején sokan proletár kultúraként, proletkultként gondolták el — ha nem is azon­nal, de hamarosan létrejön, hogy a legszélesebb tömegek feltámadó alkotó erejé­nek életerős, pompás gyümölcséként jelenik meg. Beláttuk, hogy a legeltökéltebb erőfeszítések ellenére sem megy minden olyan gyorsan, spontánul, és főleg nem olyan egyszerűen. Leverő felismerés ez. Nem csoda hát, hogy a kitartóbbja a és türelmesebbje mellett akadtak szép számban olyanok, akik elveszítették türelmüket, kitartásukat. Sokkal könnyebb ilyenkor begubózni a »hagyományos (polgári) ér­telmiségi« kényelmes státusába, mítoszába, s látszat-bátorsággal könnyedén tagad­ni a tényleges és lehetséges választási lehetőségeket — saját »distanciánk«, »lehetőségeink« és más hasonló alibik nevében; sokkal könnyebb, mint részt vállalni az Új fokozatos megteremtésének fáradságos, hosszantartó, részleteiben nemritkán unalmas és »pragmatikus« folyamatából...

Mivel hazánk nyílt, azaz természetes kapcsolatban áll a világ majd minden tájá­val, sok világméretű probléma és felismerés érezteti hatását környezetünkben — mi több, belejátszik saját kételyeinkbe és nehézségeinkbe. Kire nehezedhet nagyobb súllyal a világ megosztottsága, ha nem miránk, akik két világ határán élünk, s nem akarjuk magunkat elkötelezni egyik oldal iránt sem?! A történelem többszö­rösen igazolta a tényt, hogy a zárt rendszerek (akár politikai, akár művelődési rendszerekről van szó) könnyen válhatnak represszív, sőt totalitáris jellegűvé. Az egységesülés korunkat jellemző folyamatában jelentkezik az egész illetve a rend­szer egyes integrált (főképpen nemzeti és etnikai) részegységei autonómiájának spontán (keresése. Az eddig tökéletesen eggyékovácsolódottnak hitt állami és nem­zeti közösségekben is különböző szinteken jelentkező decentralizációs igények, ko­runk fő jellemzői, világszerte kisebb-nagyobb akadályokba ütköztek, bizonyos mér­tékben a társadalmi berendezés jellegétől és formáitól, továbbá a fejlettség foká­tól függetlenül — megnyilvánulásuk demokratikus lehetőségeivel arányosan. En­nek a művelődési életben igen eleven, világméretű társadalmi-politikai problémá­nak fel kellett merülnie soknemzetiségű közösségünkben is. A »válságok« szülte feszültségekből, az e feszültségeket áthidaló tudatformákból levontuk a megfelelő következtetést: a régi veretű kulturális intézményektől, az elavult hagyományok­tól és az idejétmúlt politikái módszerektől nem várhatjuk az igazi megoldást, a megoldásokat máshol kellett volna, máshol kell keresnünk, vagy újakat kell talál­nunk. Ily módon nemcsak a nemzeteik illetve a nemzeti kultúrák között viszony határozható meg, hanem maga a kulturális élet gyakorlata is. E tekintetben Jugosz­lávia új alkotmánya egyedülálló jelentőségű rendelkezéseket hozott: most az a legfontosabb, hogy ezek tényleges magatartássá váljanak a politikában és a műve­lődésben egyaránt. Ez pedig nem fog magától menni.

A nemzeti kultúra körvonalazása

E téren korunk a múlt sok ál-értékét örökölte: a nemzeti kultúra polgári szem­szögű, holmiféle nemzeti küldetést hangoztató funkcionalista értelmezését, amely számunkra már nem lehet kielégítő (de nem elégíti ki a hagyományos polgári de­mokrácia, sőt, a harmadik világ nemzeti szabadságukért harcoló népeinek igénye­it sem). A jövőben komoly erőfeszítéseket kell tennünk az elmélet és a gyakorlat terén is — természetesen szem előtt tartva azt, hogy minden nemzetnek joga van saját nemzeti kultúrája fejlesztésére — annak érdekében, hogy mielőbb kilábal­junk (külön-külön és együttesen is) a múlt ingoványaiból, hogy túltegyük magun­kat a múltból táplálkozó tévhiteken. A Jugoszláviában élő nemzetek és nemzetisé­gek saját irodalmának mind fokozottabb érvényre jutása egyik sarkalatos jellem­zője újabbkori fejlődésünknek, s ez a folyamat minden jel szerint irreverzibilis. Még mindig nem vált azonban egészen meggyőződésünkké, hogy — tiszteletben tartva mindem sajátos vonás, különbözőség jelentőségét — mennyire fontos e különbségek és sajátos vonások együvé tartozásának egyetemesebb jelentése.

Művelődési életünkkel kapcsolatban ki kell emelnünk legalább még egy alapvető fontosságú, e kérdéskörbe vágó tapasztalatunkat: a bürokratikus törekvések hordozóinak — amelyek kisebb-nagyobb mértékben minden társadalomban meg­találhatók, s amelyeket az utóbbi években élesen bíráltunk — időnként sikerül megnyerniük bizonyos művelődési köröket, hogy azután más alkalommal, han­got váltva, kihasználják az értelmiség megosztottságát, és elszigeteltségében a ma­guk »birodalmában« könnyebben a »körmére vághassanak«, vagy bürokratikus el­képzeléseik szerint »ráncba szedhessék«. A korlátolt (klis)polgári »értelmiségi« (nem kevesen maradtak az egyes környezetekben és nemzeti kultúrákban) kajánul nevet ilyesmi láttán — mindaddig, míg maga is hasonló helyzetbe nem kerül. Ő valójában még most sem fogja fel a haladó humanista szolidaritás igazi jelen­tőségét, az emberi közösség magasabb értékeit.

A világ más írókhoz hasonlóan a mieink is tapasztalhatták, hogy az irodalom nem tudja közvetlenül befolyásolni a dolgok alakulását: az irodalmárok legjobb akaratuk ellenére sem tudták útját állni sem a háborúknak, sem az emberáldoza­toknak, az esztelen invázióknak, az értelmetlen megszállásnak, mindannak, amit lankadatlanul és hiábavaló igyekezettel elítélünk (katonai és politikai beavatkozás, gazdasági, ideológiai és más jellegű nyomás); a könyv nem tudta útját állni sem az imperializmus régi, sem pedig új változatainak, sem a »személyi kultusznak«, sem a (kulturális, anyagi, szellemi) gyarmatosításnak, a világ különböző pontjain létesített haláltáboroknak és más egyebeknek sem... A világot alakító demiurgosz-író mítosza a szemünk láttára foszlott szét. Mindannak tudatában, amit az irodalom nem tehet meg, az irodalom korlátainak ismeretében a keserű rezignáció egyáltalán nem »légből kapott« érzése szállt meg bennünket. — Hogyan to­vább? — kérdezhettük minden lépés után, ki tudja hányadszor. Mégis, minden­nek ellenére, a legrosszabb megoldásnak az mutatkozott, ha ölbe tett kézzel vá­runk, átengedjük magunkat mások kényének, kedvének...

Idők mezsgyéjén

Hazánkban — de bizonyos különbségekkel és bizonyos mértékben sok más ha­sonló közösségben, a »fejlődő országokban«, illetve az »átmeneti korszakot« élő államokban, Európában és a harmadik világban egyaránt — lehetetlen volt egye­bek között megkerülni egy különösen drámai súlyú tapasztalatot: korunkat egyben átmeneti korként éljük — átmeneti korként az új és a régi rendszer között, az elmaradottság és a fejlődés között, a visszahúzó múlt és a jövőbe vetett hit kö­zött, a vidéki és a városi, a manuális és a nagyipari civilizáció között, az osztály- és az osztálynélküli társadalom között, továbbá (a mi esetünkben különösen) a parciális és az integrális önigazgatás között, különböző feladatok, határozatok, tervek, reformok, kongresszusok között... Ezekben az örökké ideiglenes jellegű, ambivalens helyzetekben valaminek az igazolása vagy cáfolása mindig lehetséges másvalami nevében: a kezdet a befejezés, az egyes eszközök a cél, a jelen a jövő, a nehézségek az ígéretek, a szürke hétköznapok a »szebb holnap« nevében... Ami tegnap még szükségszerűnek látszott, követendő példaként szolgált, holnapra már fölöslegessé, károssá válhat — s néha a valós szükségleteknek megfelelő, tehát alaptalannak nem is mondható okokból. Ilyen helyzetben nem biztosítható a fej­lődés folyamatossága, lehetségesek tehát különféle regressziók és deformációk: eddigi fejlődésünk számos tapasztalata is ezt igazolja. Az irodalom már említett tehetetlenségével (és persze még számos más tényezővel együtt) ez is oka annak, hogy — nálunk is, máshol is — annyi nagy művészi kisugárzású mű folyamodik szívesebben a »kifejezés« formális kísérleteihez és harmeneutikus kalandjaihoz, ahelyett, hogy korunk valóságának a sűrejébe hatolna, abba, amit valamikor »tartalomnak« neveztünk.

E jelenségekről szólva semmiképpen sem szabad megfeledkeznünk a műalkotás hordozta kritikusság, valamint az e kretikusság jelezte változások, iránt tanúsított hagyományos ellenállásról. E téren is — volt rá időnk — szereztünk olyan tapasz­talatokat, amelyekről érdemes elgondolkodnunk. Brecht nyilván tiszta szándékkal hangsúlyozta, hogy már a világ változtatása közben szem előtt kell tartanunk, hogy halaszthatatlanul »meg kell változtatnunk a megváltozott világot is«. Ez vitathatatlanul igaz és igen vonzó — egy lényeges kiegészítéssel: a gyakorlat kegyet­len törvényei arra tanítanak bennünket, hogy az átmeneti időszakban, amit meg­változtattunk, azt előbb meg kell szilárdítani, nemegyszer hosszan, kitartóan vé­delmeznünk kell, mint ilyent, mégpedig azért, hogy ne térjen vissza a régi, vagy ne jöjjön valami ennél is rosszabb. Egészen természetes jelenség tehát az alkotók közismert türelmetlensége a társadalom tényleges fejlődési lehetőségei és a fejlő­dés üteme iránt; e türelmetlenség — mint ismeretes — a létezővel való elégedet­lenségbe, a létező bírálatába torkollik. S épp ezt az esetek túlnyomó többségé­ben nem tudja egykönnyen elfogadni az osztálystruktúrájú társadalmak politikai rétege (akár úgy, hogy a bírálat süket fülekre talál, akár úgy, hogy különféle mó­don reagálnak rá), a kultúra viszont nagy kockázat nélkül nem mondhat le róla! Nem nehéz megegyezni abban, hogy bírálatra minden társadalomnak szüksége van; sokkal nehezebb eldönteni, hogy milyen jellegű és milyen fokú kritikára van szükség. Már-már banalitás arról beszélni, milyen nehéz felmérni, meddig ju­tott a győztes forradalom a társadalomban, a kultúrában; banalitás számba megy megállapítani, hogy ez sokkal nehezebb, mint ahogyan azt a mindentudó szemlé­lődők hiszik, akik ha kell, ha nem, »bölcs tanácsaiknak untatnak bennünket.

A kultúra elsődleges és másodlagos helye

Ebben a kérdéskörben szólnunk kell még egy, korunkban általában tág jelentésű, »keser-édes« átmeneti időszakunkban különösen aktuális jelenségről. Már-már pa­radoxon, mégis így van: noha az irodalom és az egész kultúra az akció szintjén nem képes közvetlenül befolyásolni a dolgok alakulását, a változásokat, a »kulturális tényezők« mind érezhetőbbé, mind hathatósabbá lesznek a társadalmi élet­ben, pontosabban azokban a követelésekben, hogy megváltozzék az élet a társa­dalomban. A két háború között egyik kiemelkedő forradalmár-írónknak — Veselin Maslesának — volt bátorsága beismerni a kultúra (konkrétan az irodalom) »másodlagos szerepét a politikához és a gazdasághoz képest«, minthogy a kultúra (az irodalom) hatása az osztályharcok kimenetelére — elenyésző. Ez volt a má­sodik és harmadik Internacionálé tényleges tapasztalata is, olyan tapaszalat, amely a legtöbb esetben meghatározta a kultúrához való viszonyulást. Társadal­munk mai fejlettségi foka, a szocializmus építése — mindennek ellenére — elkép­zelhetetlen a legtágabb értelemben vett kultúra elsődleges szerepe nélkül: valóban szabad társadalom nem létezhet alkotói szabadság nélkül, nem hozható létre új emberi közösség a közösség viszonyait formáló és megnemesítő kultúra nélkül. A hierarchikus sorrend ilymódon fenekestül felfordul: a szocialista kultúra, az új kultúra nem annyira »következménye« vagy »visszatükrözése«, mint inkább elő­feltétele a szocialista társadalom létezésének. E felismerést éltük át az utóbbi években, teljes drámaiságában: a társadalom és a kultúra fejlődésének üteme ugyan nincs összhangban egymással, nem is haladnak feltétlenül párhuzamosan, jelentős társadalmi megmozdulásainkat mégis mindig bizonyos kulturális fel­lendülés kísérte és támasztotta alá, a kultúra »megtorpanásait« és »kríziseit« vi­szont egyben a társadalom »megtorpanásaiként« és »kríziseiként« észlelhettük. Be­bizonyosodott, hogy az önigazgatás további sorsa attól is függ, miilyen mértékben válik maga is egyfajta társadalmi kultúrává.

Az ismert lenini tételt, mely szerint »forradalmi elmélet nélkül nincsen forradalmi mozgalom«, Gramsci így parafrazálta alkotó módon: »...forradalmi kultúra nél­kül nincs forradalmi élmélet«. Egy megfelelő kultúra tehát megtermékenyíti a forradalmi mozgalom elméletét és magát a forradalmii mozgalmat is (máskülön­ben az elméleti és a gyakorlati vállalkozások funkaionalisztikusakká, hivatalszerűekké vagy dogmatikusakká válnak); a kulturális alkotó tevékenység tehát döntő jelentőségű a szocializmus további kiépítése és a forradalom továbbfolytatása szempontjából. Ilyen vonatkozásban az irodalomra — a szó művészetére — igen je­lentős szerep vár: meg kell akadályoznia a forradalmi viszonyokat és tar­talmakat közvetítő beszéd elbürokratizálását és banalizálását, hivatalossá kano­nizálását és fetisizálását; mind mélyebb, mind intimebb megfogalmazásával, hu­manizálásával magát a Forradalmat kell továbbvinnie. Nincs igazi forradalmi alkotás, amely ne az ilyenfajta beszéddel konverzálna, lett légyen a tárgy dicső, dicstelen, időben távolabbi vagy közelebbi, kacérkodjon bármivel. Nem kételke­dünk Isaac Babel állításának igazságában: a banalitás azonos az ellenforrada­lommal...

Kongresszusunknak szembe kell néznie ezekkel a tényekkel és felismerésekkel, hi­szen az a célunk, hogy semmit se rejtsünk véka alá, hogy a dolgokat olyanoknak mutassuk, amilyenek és ahogyan fejlődnek, s hogy ezáltal világszinten, világmé­retekben tudjuk vizsgálni »itt és most«-unkat. A föntiekben már érintettük azt a négy fő témát, amelyekkel e kongresszus foglalkozni szándékozik; említettük harminc éves fejlődésünket, a fejlődés elméleti vonatkozású kérdéseit, s ezzel összefüggésben az író és az irodalom társadalmi szerepét, amiből természetszerű­leg következik a könyv helye társadalmunkban...

Újszerűen az irodalomról

Nem minden kongresszus, az írók kongresszusai közül sem mindegyik bír azonos jelentőséggel, nem is mindig kerül sor rájuk kedvező pillanatban, ami jelentősé­get kölcsönözne nekik. Egyik-másik hamar feledésbe merül, vannak olyanok is, amelyeket utólag szinte már feleslegesnek is látunk, mert semmi jelentőset nem hagytak maguk után. Jó lenne, ha a jelen kongresszus bátor szókimondásával tűnne ki, újszerű hozzáállásával az irodalomhoz, az irodalom, az író és a könyv társadalmi szerepéhez. Saját gyakorlatunkból leginkább az írók 1952. évi, Ljublja­nában megtartott harmadik kongresszusa és az ennek folytatásaként 1954-ben Belgrádban összehívott plénuma maradt meg emlékezetünkben; ekkor mondtunk határozottan nemet Sztálinnak az egész világ füle hallatára, s továbbfolytattuk társadalmunk, kultúránk, irodalmunk új, sajátos útjainak lázas keresését. Miroslav Krležának a ljubljanai kongresszuson elhangzott bevezető beszéde egyféle alapokmánnyá, programunkká vált, s mint ilyen, alapvető meghatározásaiban mindmáig időszerű maradt. Szükségtelen itt felidézni a felszólalás téziseit, átme­sélni a kíméletlen leszámolást a »fanatikus és egyoldalú pártossággal« és mind­azzal, amit zdanovizmusnak kereszteltünk. Ez alkalommal csupán egyetlen programtézisre emlékeztetnék, arra, amelyik »alapvető küldetésünkről szói, s amely alapján felvethetjük a kérdést: mennyit sikerült megvalósítanunk ebből a »küldetésből« az utóbbi negyedszázad alatt: »Megkülönböztetett figyelmet kellene szen­telnünk civilizációnk, irodalmunk és művészetünk múltja fiktív elemeinek, a XIX. század második felében s a századfordulón lezajlott tragikus összetűzések, poli­tikai harcok egész sorának, amelyek a tehetetlenség törvényeinek engedelmesked­ve még mindig éreztetik hatásukat kulturális tudatunk ötvözetében... Össze kell gyűjtenünk mindazokat a politikai, kulturális, intellektuális tudatformákat, amelyek önnön tér- és időbeli létünkkel kapcsolatosak; az évszázados vereségek következtében darabokra hullt, szétmorzsolódott tudatot, az elszigetelt regionalizmusokban szanaszét heverő tudatfoszlányokat, olyan szintézisbe kell olvasztanunk azt, amire szükségünk van, amely nem a romantikus frázisok eszményítése, ha­nem a tények igaz, költői megjelenítése; a megformálásra váró lenyűgöző anyaghalmazt programkeretbe kell foglalnunk, értelmeznünk és magyaráznunk kell a magunk hitszegéseinek és kölcsönös negációinak minden tragikumát: ez kellene hogy legyen a mi alapvető küldetésünk.«

Félreértések

Mindebből persze kevesebbet valósítottunk meg annál, amit megvalósítható­nak hittünk. Az imént szóltam az egekben szárnyaló voluntarizmusról és az utópista nekilendülésekről, amelyek mindent könnyebbnek és közelebbinek, legyűrhetőbbnek és kézzelfoghatóbbnak látnak, mint a valóságban... Sikeresen át­hidaltuk a modern (vagy ahogyan rosszallóan mondani szokás: moderneskedő) és a realisztikus művészetfelfogás közötti szenvedélyes ellenségeskedést, de ezért nagy árat fizettünk: sok fiatal alkotónk itta meg a levét, sok idősebbet pedig — hosszabb-rövidebb időre — fölöslegesen kirekesztettünk a játékból. Nem tudtunk azonban elkerülni bizonyos többé-kevésbé szükségtelen nézeteltéréseket és »félreértéseket« az ún. társadalmi kritika és a műbírálat között, nem sikerült elhatárol­nunk illetékességi körüket, sem dialektikus módon összeegyeztetnünk ezek res­pektív funkcióit a társadalomban és a művészetben. Ne feledjük, hogy a társadal­mi kritika ballépéseivel és avatatlanságával, főképpen ha bürokratikus szándé­koknak ad tápot, megingathatja az író (amúgy is labilis) státusát, elbátortalanít­hatja az alkotói kísérletezést, arra kényszerítve az alkotókat, hogy az esztétizálás területére meneküljenek. Ez különösen azokban az esetekben érvényes, amikor bizonyos politikai és kulturális áramlatok között — az általános társadalmi fejlő­dés és a benne jelentkező ellentétek keretében — kenyértörésre kerülhet sor: a szocialista mozg'alom egésze nyújtotta számos tapasztalat arra int bennünket, hogy ezekben az esetekben sohasem kell egyéneket olyan megbízatáshoz juttatni, amely lehetővé teszi számukra — mégha szűk, ún. lokális mértékben is — hogy a társadalmi-politikai szervezetek nevében tevékenykedjenek, foglaljanak állást, még akkor sem, ha jelentős egyéniségekről van szó (a kevésbé affirmálódott, ellentmondásos és széles körökben elfogadhatatlan személyiségek esetében külö­nösen); a tapasztalatok továbbá arra intenek bennünket, hogy néha jobb kisebb­ségben maradni, sőt, végső esetben ideiglenesen vállalni azt, hogy — amint mon­dani szokás — az értelmiség nem áll mellénk, mintsem hogy bár kit is felhatal­mazzunk a pragmatikus szükségletek nevében való ténykedésre: az értékes embe­rek ugyanis előbb-utóbb önmaguktól visszatérnek a társadalmi projektum érté­keihez.

Sokan közülünk azt hitték — nem kevesen vannak, akik ma is azt hiszik —, hogy léteznek olyan formulák amelyek segítségével véglegesen tisztázható a kultúra és a társadalom, a művészi alkotó tevékenység és a forradalom viszonya. Bebi­zonyosodott azonban — s erről nem szabad megfeledkeznünk e kongresszus után sem —, hogy a szóban forgó viszonyokra nincs tartós és végleges megoldás, lega­lábbis az osztálytársadalomban nincs; lényegében állandóan megoldásban levő fo­lyamatokról van szó, amelyek azonban sohasem oldódnák meg. Az akciók során nem foglalkoztatott bennünket mindig és mindenütt az a kérdés, hogy számot tart, számot tarthat-e nagyobb jelentőségre egy-egy vállalkozásunk szélesebb kö­rökben is, s mennyire lehet az adott akció bizonyíték arra, hogy szocialista elkö­telezettségük közösségünk alapjaiban létezik az alkotásra való jog és az alkotói szabadság. Így nem sikerült eléggé előtérbe helyeznünk az irodalom-társadalom, a kultúrpolitika-művészet relációin adódó kételyeket; az irodalomelmélet terén nem fejlődtünk annyit, amennyit kellett és lehetett volna; szellemi erőink javát a »sztálini fantom« elleni harcra pazaroltuk, amely még a jugoszláv kommunista mozgalom vele való nyilvános leszámolása után is lekötött bennünket, ahelyett, hogy megpróbálkoztunk volna a szocializmus más útjainak módszeres fel térképe­zésével: mert a szocialista fejlődés nem merül ki sem a sztalinizmusban, sem a zsdanovizmusban; nem vált hasznunkra, hogy a normatív elméleti rendszer iránti ellenszenvünk sok esetben minden elmélet iránti ellenszenvvé fajult; az elégedet­lenség kritikája, bármilyen legyen is az, önmagában sohasem lehet elégséges...

Egyoldalúságok

Az írók (és más művészek) társulásának szervezeti formáira is rátelepedtek a korábban átvett, a gyámkodásra és az adminisztratív intézkedésekre fölöttébb alkalmas, elavult modellek, amelyek nem idomultak az önigazgatás követelmé­nyeihez. Hogyan társuljanak az írók (áltálában a művészék), hogy társadalmi szerepük megnövekedjen, nemcsak úgy, mlint céhszerű (korporativ, institucionális) közösségé, hanem az e közösséget alkotó önálló tényezőké? Senkinek a világon nincs egészen elfogadható modellje erre, magunkat is ideértve! Tulajdonképpen egyetlen osztálytársadalom sem talál olyan »megoldást« a (kultúra és a politika viszonyára, amely kedvezne úgy a kulturális alkotó tevékenységnek, mint a politi­kai gyakorlatnak. Amit, egyrészről, a mű jelent alkotója számára, s amilyen je­lentést (funkciót) tulajdonít, szán neki másrészről a társadalom: alighanem so­hasem volt, s egyhamar nem is lesz azonos. Különféle egyoldalúságokhoz vezetett, ha erről nem vettek tudomást: vagy a műalkotás, az alkotómunka személyes vol­tát, vagy társadalmiságát túlozták el, túlhangsúlyozva az úgynevezett »elit«, ille­tőleg a »tömegkultúra« jelentőségét. Szerencsére az elmúlt időszakban e téren si­került tisztáznunk néhány alapvető dolgot.

Saját gyakorlatunk és mások pozitív tapasztalatai alapján meggyőződhettünk ar­ról, hogy úgy a művészet, mint a művészetet igénylő társadalom érdekében lehet­séges és szükséges a művészet olyan dichotómiáinak áthidalása, mint például: az irodalom kizárólagos és általános felosztása angazsált és elkötelezetlen iroda­lomra (ennek ismert változatai: a pártos és nem-pártos, vagy a maga korában a szociális, tendenciózus és a semleges művészet stb.). Ez a feltétele annak, hogy igazi művészi angazsáltságot lássunk az új, imaginárius területek, az új szenzibilitás meghódításában, továbbá a kifejezőeszközök lehetőségeinek tágításá­ban és a művészi formakészlet megújításában. Ha következetesen tartjuk magun­kat ehhez, semmissé válik a társadalom és a művész közötti hagyományos »félreértések« okainak egy része. Tudjuk: a tényleges kulturális és művészeti forradal­mak mindig a »föld alatt« jelentkeznek, s hogy idő és lendület szükséges ahhoz, hogy áttörhessék a gátakat, s központi, domináns folyamatokká lépjenek elő: so­kan úgy tesznek, mintha elfeledték volna, hogy száz évvel ezelőtt a marxizmus is ilyenfajta kisebbségben volt az »uralkodó ideológiával« szemben! Bebizonyosodott, hogy az efajta feledékenységért nagy árat fizet a művészet is, a társadalom is.

Hogy ne váljunk konformistákká

Számos olyan felismerés birtokában vagyunk, amelyek nemcsak a dolgok jelen­legi és múltbeli állapotára vonatkoznak, hanem rámutatnak a szükséges változta­tásokra is. Továbbra is lényeges problémája a szocialista íróknak és nagy kihí­vás számunkra (belátható időn belül az is marad): hogyan maradhatnának a meg­felelő szociális elgondolásokat elfogadva és az általuk feltételezett álláspontokat vállalva is nonkonformisták. Nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy íróink többsége spontán módon az emberarcú, el nem kötelezett, önigazgatású szocializmus mel­lett foglal állást, igenli a nemzetek közötti egyenrangúságot és forradalmunk többi vívmányát. Ez a tény azonban önmagában nem oldja meg a fenti vitás kérdést, nem teszi semmissé az említett kihívást, amely valószínűleg csak az osztálytársa­dalommal együtt tűnhet el. Nyilvánvalóvá vált, hogy az alkotó tevékenység anar­chisztikus mozzanatára nézve igen kedvező, közismert művészi negáció valamint a »felelőtlenség« polgári társadalomtól örökölt »kísértései« nem transzponálhatok egykönnyen az új affirmációjába és megszerkesztésébe; ahol ezt a transzponálást nem őszinte, nem helyes alkotói indíték vezette, ott a folyamat szükségszerűen konformizmusba, tudálékoskodásba, apologetikába, esztétikai konzervativizmusba, moralizálásba stb. torkollott. Legértékesebb alkotóink szemében a megrendelésre szállított optimizmus és a hivatalos irányvonal után kullogás lejáratták magukat, olyan mértékben, amilyen mértékben ezek szubjektum nélküli kultúrát és sze­mélytelen irodalmat termelnek. Nem túlozunk, amikor azt állítjuk, hogy ilyesféle problémák, ha elméletileg nem is tisztáztuk őket eléggé, nem nehezednek már ránk olyan nyomasztó súllyal.

Az alkotási folyamat — s ezt is sokan, néha szándékosain, elfeledik — problé­mák termelése is, azaz, a valóság problematizálása: a kultúra csak ezzel a feltétel­lel hozhat létre és kínálhat fel alternatívákat a létezőnek, csak így valósulhat meg annak megújulásaként. Ennek a fényében, a kifejezésnek a korhadt polgári társa­dalom számára is jórészt elérhető szabadságán túl, felsejlik a szabadság kifejezé­sének magasabb foka, az ember teljes megmutatása, az elidegenülés lehetőségének a megszüntetése. E távoli célokat, ideális megoldásokat azonban legjobb csak a létező és a keletkező lehetséges korrekciójaként figyelembe venni, a tapasztala tok ugyanis azt mutatják, hogy nem ajánlatos megrészegülni az eszményiségtől, s éppígy ennek a számlájára lebecsülni az alkotói tudat kritikai akcióit. Ha az irodalom realisztikusan viszonyul a valósághoz — a realisztikus hamis »értékektől« mentes fogalmára gondolunk itt, s abból indulunk ki, hogy az irodalom maga is egyfajta realitás — még mindig számos igény (és lehetőség) marad az irodalmi tevékenység értelmének igazolására: az irodalmi tevékenység korlátai ellenére is, képes arra, hogy fontos adatokkal szolgáljon a kor tudatformáival kapcsolatos kérdésekről, s hogy az élet új, magasabbrendű értékeit javasolja, továbbá, hogy utat mutasson a személyiség és az identitás teljesebb, szebb kifejlődése felé, hogy értelmet adjon az egyén és a közösség közötti viszonynak, áthidalja a közélet és a magánélet közötti szakadékot... Ez önmagában »nem sok«, mondhatjuk egyik írónkkal együtt, de a adott világban mégis a lehető legjobb megoldás az értékek és a haladó törekvések védelmében. Az ilyen jellegű és intenzitású tudat kiszélesí­tésével, szocializálásával sikeresen szembeszállhatunk azokkal a megkövesedett szokásokkal, melyek változatos módszerekkel művelik az értékeknek a hierarchiá­val, a minőségnek a mennyiséggel való felcserélését; napi politikai követelménye­ket nyilvánítanak modellekké, holmiféle rögtönzéseket alapelvekké, a közvéle­ményt intézményekre redukálják, elhivatalosítják, vagy áruba bocsátják...

Ilyen szükségletek szorításában, de ami stílusát illeti, teljesen szabadon, az iro­dalmi alkotótevékenységnek megvannak az esélyei, hogy töretlenül folytassa és elmélyítse a forradalmat, amely a mindannyiunk számára ismert jelmondatot foglalta programjába: számára »egyetlen megalkotott dolog sem lehet annyira sérthetetlen, hogy át ne adhatná a helyét annak, ami nála is szabadabb, nála is emberibb...« Ezek az ambíciók olyan hatalmas felelősséget és alkotói erőfeszítést követelnek, ami esetenként meghaladja felkészültségünket, tényleges erőinket is.

Fordította Junger Ferenc