Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Lou Andreas-Salomé
Visszaemlékezés
1994. december 1.
Barátok2
Valami olyasmi történt Rómában, amitől új lendületet nyertünk: megérkezett Friedrich Nietzschei. [...] Messinából jövet váratlanul tért be hozzánk, hogy együttlétünkben osztozzon. Még ennél is váratlanabb volt, hogy Nietzsche, amint értesült tervünkről Paul Rée-vel4 , harmadikként csatlakozott szövetségünkhöz.5 Jövendő hármas szövetségünk színterét is hamarosan meghatároztuk: (eredetileg egy időre Bécs, azután) Párizs lett volna, mivel Nietzsche itt szeretett volna bizonyos kollégákat hallani. Ivan Turgenyev is Párizsban volt, akihez Paul Rée-t még korábbról, engem pedig Szentpétervárról fűzött barátság. [...]
(L. A. S. Nietzschével először a Peterskirchében találkozott.) [...] Paul Rée a beszűrődő fény csodálatos megvilágításában egy gyóntatószékben ülve jegyzeteivel foglalatoskodott, lelkesen és jámboran. Nietzsche is e munka miatt érkezett. Így üdvözölt először: ``Milyen csillagokról hulltunk ide egymásnak?" Ami ilyen jól kezdődött, aztán gyökeres fordulatot vett, s ez tervünkkel kapcsolatban aggódásra késztetett minket, Paul Rée-t és engem, mivel a terv egy harmadik személy bevonásával kiszámíthatatlanul bonyolulttá vált. Nietzsche ugyanezt természetesen az ügy leegyszerűsödéseként fogta fel: megkérte Rée-t, hogy járjon közbe nálam házassági ajánlata ügyében. Gondterhelten latolgattuk Réevel, hogyan lehetne a dolgot elsimítani anélkül, hogy hármas egységünket veszélyeztetnénk. Megbeszéltük, hogy Nietzschének mindenekelőtt azt kell elmagyarázni, hogy alapvetően a házasságot, mint olyant utasítom el, és az a helyzet, hogy csak anyám nyugdíjából élek, valamint a férjhezmenetellel azt a saját kis járandóságomat is elveszíteném, amely mint orosz nemesek egyetlen leányának jár nekem.
Amikor Rómát elhagytuk, az ügy elintézettnek tűnt; az utóbbi időben azonban Nietzsche fokozottabban szenvedett ``rohamaitól" - attól a betegségtől, amely miatt egykor fel kellett adnia bázeli professzúráját, és amely mindig úgy indult, mint valamely szörnyen túlfokozott migrén; Paul Rée ezért vele maradt, míg anyám - ha jól emlékszem - jobbnak látta, hogy velem előreutazzon, így aztán utunk egy későbbi szakaszán találkoztunk csak ismét. Közben néha együtt tettünk kitérőket, pl. a felső-itáliai tavakhoz vagy Ortába, ahol a közeli Monte Sacro nagyon lenyűgözött bennünket.6 Anyámat mindenesetre akaratunk ellenére is sikerült megsértenünk azzal, hogy Nietzschével túl sokat voltunk távol, így nem mentünk érte időben. Ezt aztán Paul Rée is igen rossz néven vette, hiszen ez idő alatt ő kényszerült anyámat szórakoztatni. Miután Itáliát elhagytuk, Nietzsche kitérőt tett Bázelbe, Overbeckékhez,7 de aztán hamarosan ismét csatlakozott hozzánk Luzernben, mert nem tartotta elegendőnek Paul Rée római közvetítését, és személyesen akarta megbeszélni velem a dolgot. Erre a beszélgetésre aluzerni Löwengartenben került sor. Ugyanekkor szorgalmazta Nietzsche hármunk fényképfelvételét8 Paul Rée heves tiltakozása ellenére, ő ugyanis betegesen utálta, ha arcát megörökítik. Nietzsche felfokozott hangulatában nemcsak ragaszkodott hozzá, hogy a kép elkészüljön, hanem személyesen és nagy buzgalommal fáradozott még a legapróbb részletek - mint a (talán túlságosan is kicsire sikerült) szekér vagy az ostor giccses orgonadíszítése stb. - megvalósításán is. Nietzsche ezután visszutazott Bázelbe, mi pedig Paul Rée-vel Zürichbe mentünk. [...]
Nietzschével többhetes együttlétet9terveztünk Türingiában, a Dornburg melletti Tautenburgban, ahol véletlenül egy olyan házban kaptam szállást, ahol a házigazdáról, a helység lelkészéről kiderült, hogy zürichi professzorom, Alois Biedermann 1° egykori tanítványa. Kezdetben viták voltak Nietzsche és közöttem,11 amelyeket mindenféle pletykák váltottak ki, számomra máig érthetetlen szóbeszédek, a valósághoz legalábbis semmi közük nem volt. Végeztünk is velük hamar, hogy együttlétünk tartalmas maradhasson,t2lehetőleg bármely zavaró harmadik kizárásával. Nietzsche gondolatvilágába most sokkal mélyebben sikerült beletekintenem, mint Rómában vagy útközben: művei közül A vidám tudományon kívül, amelyen éppen az utolsó simításokat végezte, és amelyből már Rómában felolvasott nekünk, még semmit nem ismertem. Az ilyen felolvasások alkalmával Nietzsche és Rée egymás szájából kapkodták a szavakat. Ők már régóta ugyanahhoz a szellemi irányzathoz tartoztak, legalábbis Nietzschének Wagnertől való elszakadása óta. Az aforisztikus munkamódszert13kedvelése - amelyre Nietzschét betegsége és életmódja eleve determinálta - Paul Rée-re már elejétől fogva jellemző volt; mindig is egy La Rochefoucauld-val vagy egy La Bruyére-rel zsebében járkált, mint ahogyan már az Uber die Eitelkeit[A hiúságról] című első kis írása óta ugyanazt a szellemet képviselte. Nietzschénél azonban már most lehetett sejteni azt, ami később aforizmagyűjteményein túlra, a Zarathustrához vezette: a vallásból jövő és a vallásprófécia irányába tartó istenkereső emberben lezajló földrengésszerű, mély változásokat.t4
Egyik levelemben, amelyet Tautenburgból írtam Paul Rée-nek, már ez áll: ``Nietzschével való ismeretségem kezdetén azt írtam róla Malwidának,15hogy vallásos természet, ami Malwidában erős kétségeket váltott ki, kijelentésemet ma kétszeresen is megerősíthetem." ``Egyszer még meg fogjuk élni, hogy egy új vallás hirdetőjeként lép fel, egy olyan vallás prófétájaként, mely hősöket toboroz tanítványnak. Mennyire azonosan gondolkodunk és érzünk erről, valósággal egymás szájából kapkodjuk a szavakat, gondolatokat. Ebben a három hétben szinte halálra beszélgetjük magunkat, és különös módon Nietzsche most kibírja, hogy elfecsegjen naponta kb. 10 órát." ``Különös, hogy beszélgetéseinkkel önkéntelenül is szörnyű mélységekbe, szédítő magasságokba jutunk, olyan magaslatokra, ahová talán ha egyszer sikerült már magányosan felküzdenünk magunkat, hogy lepillanthassunk a mélybe. Mi mindig is a gránitlépcsőket választottuk, és ha valaki belehallgatott volna beszélgetéseinkbe, azt hihette volna, hogy két ördög társalog."16
Nietzsche lényében és a vele folytatott beszélgetésekben engem éppen valami olyasmi ragadott meg, ami közte és Paul Rée között kevésbé került előtérbe. Beszélgetéseink során leggyermekibb, legszemélyesebb, a kitörölhetetlen gyermekkorból felbukkanó emlékeim is felmerültek. Azonban éppen ez volt az, amitől soha nem válhattam volna tanítványává, követőjévé: mindig bizalmatlan lettem volna a félelemtől, hogy pontosan abba az irányba lépkedek, amelytől el kellett szakadnom ahhoz, hogy tisztaságra leljek. Ugyanaz nyűgözött le benne, mint ami belső elfordulásra kényszertített.
Miután ősszel visszautaztam Stibbébe, Nietzschével találkoztam még októberben, Lipcsében. Három (?) hetet töltöttünk együtt. Egyikőnk sem sejtette, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Együttlétünk már nem volt egészen olyan, mint kezdetben, bár a hármunk közös jövőjét érintő terveink továbbra sem változtak. Ha azt kérdezném magamtól, hogy mi volt az, ami Nietzschéhez fűződő belső viszonyomat leginkább megmérgezte, akkor azokra a Nietzsche szájából egyre gyakrabban elhangzó megjegyzésekre kell gondolnom, amelyek rendre arra irányultak, hogy Paul Rée-t nálam befeketítsék. Amitől pedig még inkább megdöbbentem, hogy Nietzsche képes volt ezt a módszert hatékonynak tartani.17 Csak miután elváltunk Lipcsében, szaporodtak el azok a gyűlölködő megjegyzések, amelyek már kifejezetten ellenem irányultak.18 [...] Ami később következett, annyira idegen volt Nietzsche lényétől és méltóságától, hogy csak külső befolyásra foghatom. Például, amikor Rée-t és engem úgy gyanúsított, hogy vádjai alaptalanságát ő tudhatta a legjobban. De a legszörnyűbb dolgokat - csak több évvel később értettem meg - Paul Rée tapintatból elhallgatta előlem. Sőt úgy tűnik, hogy Nietzsche hozzám írt néhány - számomra felfoghatatlan gyalázkodásokkal teli - levele soha nem jutott el hozzám. Ezen kívül Paul Rée soha nem tett említést arról, hogy ezek a keringő rosszindulatú pletykák a gyűlölködésig ellenem fordították családját is, amiben persze anyjának fiát teljesen magának megtartani akaró féltékeny természete jelentős szerepet játszott.
Jóval később maga Nietzsche is kelletlenül állt a tőle származó híresztelésekkel szemben. Ezt bizonyítja az a kis epizód, amelyet Heinrich von Stein19 mesélt el nekünk, felidézve azt az eseményt, amikor (természetesen beleegyezésünket kikérve) meglátogatta Nietzschét Sils Marfában. Heinrich von Stein arról próbálta Nietzschét meggyőzni, hogy a hármunk között kialakult félreértések feloldhatóak; Nietzsche azonban fejét rázva ezt válaszolta: ``Amit tettem, nem megbocsátható."Ettől kezdve Paul Rée velem szemben alkalmazott módszerét követtem: igyekeztem mindent távol tartani magamtól, semmit nem olvastam el az üggyel kapcsolatban,2 0 éppolyan kevéssé kapcsolódtam be a Nietzsche-ház ellenségeskedéseibe, mint Nietzsche halála után a Nietzsche-irodalomba. A Friedrich Nietzsche in seinen Werken (Friedrich Nietzsche műveiben)21 című könyvemet még teljesen elfogulatlanul írtam, csakis attól a félelemtől vezérelve, hogy hírnevének köszönhetően túl sok ifjonc irodalmár fogja félreértelmezve magáévá tenni gondolatait, hiszen Nietzsche műveinek szellemi képe előttem is csak személyes találkozásaink után tárult fel igazán. Tulajdonképpen ezekből a tárgyi benyomásokból kiindulva akartam megérteni Nietzsche alakját. És így, hogy képe - a személyes élmény ünnepi fényében - feltárult nekem, azt akartam, hogy szilárdan meg is álljon előttem.
Közben Paul Rée-vel Berlinben telepedtünk le. [...] Azok között, akik [itt] körülvettek bennünket, különböző tudományok képviselői akadtak - természettudósok, orientalisták, történészek és nem kevesen filozófusok. Kezdetben a kör Ludwig Haller köré csoportosult.22 Ludwig Haller fentről a Schwarzwaldból, hosszú hallgatással és munkával eltöltött idő után, kezében egy kézirattal ereszkedett le hozzánk, hogy magánelőadásaival bevezessen minket metafizikai győzelmeibe és kétségeibe. Alles ín Allen, Metalogik, Metaphysik, Metapsychik (Minden mindenben, metalogika, metafizika, metapszíchika) című művének nyomdába adása után útban Skandinávia felé szabad akaratából, valami misztikus okból a tengerbe vetette magát és meghalt.
Ez az ok azonban a kor különös alaphangulatában is keresendő. Egy olyan koréban, amikor a filozófia nyugtalanítóan és felkavaróan hat a szellemekre. A Kant utáni nagy rendszerek, egészen a jobbra és balra elágazott utolsó Hegel-sarjakig, nem csenghettek le anélkül, hogy a 19. sz. ún. ``darwinista korának" velük szemben álló szellemével látványosan meg ne ütközzenek. Az oly nagy népszerűségnek örvendő, alapvetően józan és tárgyias gondolkodásmód uralta terepen pesszimista hangulatáramok kezdtek tért hódítani, hol a gondolatok mélyén rejtőzve, hol hangsúlyozottan felfokozva és bevallottan. Ez tulajdonképpen az ``istentelenítések" [Entgötterung] mindenféle praktikáira volt valamiféle, még mindig nagyon idealisztikus reakció: őszinte áldozathozatal az ``igazság" nevében. Ezt az időszakot tulajdonképpen a filozófiában érdekeltek heroikus korszakának lehetne nevezni, mely csak akkor ért véget, amikor (éppen a tudományosan ``igaznak" nevezett dolgoknak a valóság és költészet szubjektív keveredéséből való egyre tisztább és szigorúbb kiválasztásával) az igazság szolgálata egyre szerényebb kiterjedésű területekre korlátozódott, s e területeknek nemigen volt szükségük túl nagy szavakra. Maga az emberi lelkület lett a vizsgálat tárgya, az ember felkínálta magát saját kutatásai céljaira: mind a szigorú megismerést helytelenül befolyásoló hatásmechanizmusaiban, mind a tudományosan megtanítható élő kiegészítésének és feltöltésének kétségbevonhatatlan jogaiban. A korakarat átvitte a logika szigorát a pszichológia saját szigorába. Az ``igazsággal" szemben viseltetett alázatot az önvallomásokban testet öltő megalázkodások korszaka váltotta fel: az ember kisebbrendűségének megállapításában felmutatott különös önhittség korszaka.
Még - az évek során folyamatosan fogyó és bővülő, kiegészülő és változó - körünkben sem ismerte mindenki közelebbről azt az embert, akinek aforizmagyűjteményei később világhírhez segítették a pszichologizáló irányzatot, vagyis Friedrich Nietzschét. Pedig Nietzsche rejtett közvonalakkal, láthatatlan alakban, de közöttünk állt. Hiszen nem éppen e felkavart lelkeket szólította meg, azokat, akik belülről élték át, hogy mi az, amit az ész által való megismerés adott nekik, illetve elvett tőlük, és akik a szellemi élmény legtárgyszerűbb megélésében lelték meg a maguk örömét és szenvedését? És nem éppen Nietzsche legsajátabb zsenialitásában nyilvánult meg e kifejezőkészség hatalma? Nem azért fogott benne össze olyan erősen költői és megismerő erő, mert a lelki harcok és vészhelyzetek tudása legjobbját kényszerítették ki belőle? De - amellett, hogy Nietzschének az akkori és az ezt követő időszak emberi-szellemi megélésében olyan nagy visszhangja volt - ugyanitt válik nyilvánvalóvá az is, hogy mi az, amiben Nietzsche ellentéte volt akkori barátainknak. Mert akármilyen különbözően is viszonyultak az egyes emberek a számukra lényeges kérdésekhez, egy pontban mégiscsak azonosak voltak: tárgyiasságuk értékelésében, abban, ahogyan arra törekedtek, hogy a megismerő akarattól elhatárolják saját megindultságukat, és azt a tudományosan teljesítendőtől a lehető legtávolabb tartva, magánügyként kezeljék.
Nietzschénél ezzel szemben aktuális állapota, szenvedésének mélysége lett az az olvasztótégely, ahol a megismerő akarat formává izzotta magát. Ez a tűzben formává izzás: Nietzsche összes művei A költészet lényegesebb benne, mint az igazságok, melyeket nemcsak hogy állandóan változtatott, hanem amelyekhez elméletben minden alkalommal - szinte női odaadással - úgy nyúlt vissza, mint már eleve adottakhoz, valamely irányba mutatókhoz. Egészen próféciájáig: a Zarathustráról, az emberfeletti emberről és az örök visszatérésről szóló tanokig, ahol ő maga is kettéhasad: a mindent elszenvedővé és a minden felett uralkodóvá - istenné. Odáig jut, ahol már el lehet mondani: ``igazságban és költészetben" alkotott; hiszen a benne rejlő tudós határt szabott saját magának, lehúzta maga előtt a függönyt. [...]
Rám itt többek23között éppen az gyakorolta a legpozitívabb hatást, ami minket Nietzschével szembeállított, az engem ebben a körben körülvevő egészséges, tiszta klíma, amelyet mindig is elérni törekedtem, és ami majd még Paul Rée-t is szellemi társammá tette, bár ő még mindig korlátolt, utilitarista módon kínozta magát lelkiismeretével, és én szellemileg közelebb álltam néhány emberhez közülünk, mint hozzá (például Ferdinand Tönnieshez24vagy Hermann Ebbinghaushoz25).
Fordította és Ernst Pfeiffer jegyzeteítátdolgozta:SCHLElCHER Dóra