EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996383. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

ILIA TANÁR ÚR

Darvasi László

Virágzabálók

Regényrészlet

2007. április 2.

Megvárták, míg eláll a havazás, s február végére meg is érkezett az enyhe idő. Sár lepte el az utcákat, s a hirtelen jött meleg benépesítette a partot. Elérkezett hát annak az ideje is, hogy Péter újra meglátogassa Bergert. A hajós szokása szerint a töltés aljában sétálgatott, a kora tavaszi munkákat felügyelte. Péter odafentről füttyentett, aztán csak állt flegmán, zsebre dugott kézzel, s várta, hogy a másik felismerje. Berger hunyorgott egy ideig, majd olyasmit tett, aminek láttán az emberei egy pillanatra felhagytak a munkával, a levegőben maradtak a kalapácsok és a szekercék, megálltak a festékes ecsetek és a hálófoltozó tűk. Hasonlóra a légvénebb hajósok sem emlékeztek, akik látták Bergert kicsi gyerekként, már akkor is folyton a parton leselkedett, szemtelen volt, tolakodó és már akkor is meglepően erős. Berger maga indult Péterhez, fújtatva, köpködve kapaszkodott a töltés oldalában, s amikor megállt előtte, őszinte megbántottsággal fújtatott a másik arcába. Péter az oldalát masszírozza, s az eszébe jutott a drága Zsófia, aki azon az életveszélyes napon, amikor házasságba akarta csalni, találkozott ezzel az emberrel. A sivatag virága megölelte ezt a barmot.

Jöjjön, mondta egyszerűen Bergernek.
Hova?!, köpte ki a szót a hajós.

Ugyan kérem, mit kéreti magát?!, fintorgott Péter, s máris indult Léni néni kocsmája felé. Berger követte, s ahogy az elöl törtető nagyvadak vonják magukkal a kisebbeket, úgy követték a hajóst az emberei.

Feltámadtam, Berger, bólintott Péter már bent a kocsmában, a poharát forgatva. Tudja, ha érdekemben áll, én feltámadok. És e visszatérésnek tehát komoly célja van, éppúgy, mint az első, balul sikerült találkozásnak. Maga beszélni fog nekem a vízről.

Péter a folyó felé bökött az állával.

Mindent elmond a Tiszáról, az árvizeiről, a kedvéről, a szeszélyeiről, a természetéről, a szomorúságáról, az öröméről, arról, mivel lehet feldühíteni, mivel lépre csalni.

Péter elhallgatott, elégedett volt. Úgy érezte, szépen beszél. Ezt majd megírja Zsófiának.

A hajós levette a kucsmáját, úgy ráncolta a homlokát, mintha gondolkodna, pedig csak zavart volt, és nagyon dühös. Olyan dühös volt, hogy ölni tudott volna. Megremegett a hatalmas ökle, s Péter válla fölött az emberei felé nézett.

Péter alig észrevehetően biccentett. A sarokban felállt volna egy fiú, nyomban az arcába vertek. Nem is jajdult, véresen dőlt a lócára, elsodort egy boroskancsót, amely csörömpölve hullott darabjaira. Egy másik fickót, aki az asztal alá kapta a kezét, faléccel vertek pofán, ő is a földön hempergett, ujjai közül kipattogott a nyitott bicska. Gyorsan kihúzták, s kirugdosták a kocsmából Berger többi emberét is. Fürge árnyak mozogtak, s aki vendég volt, inalt, mentette az irháját. Érintetlen főtt húsok, a sütéstől felgörbült aranybarna halak, fehéren habzó krumplis tálak és tormás tányérok, félig kiivott kupák és pálinkás poharak maradtak az asztalokon. Szegény Léni néni a konyhaajtóban toporgott, a kötényét gyűrögette, némán mozogtak az ajkai. Ilyen cudar időkben ilyesmit tenni! Hát elment az eszük ezeknek?! Bezárják, biztosan örökre bezárják a helyiséget! A Szép testvérekkel mindig csak baj van! De Péter nyugtatóan hunyorgott feléje, s a duzzadó zsebére ütött. Aki legény pedig Berger hajótulajdonost óvta volna, már ájult volt, vagy messze járt. Nyikordult, nagyot csattant az ajtó. A helyiségben ketten maradtak, Léni néni is visszahátrált a konyhába. Csönd lett. Péter belemosolygott a nagy, húsos arcba.

Nem fogom bántani, csak megfaggatom. Berger, maga rendes ember. Aki ennyit tud vízről, nem lehet igazán alja lélek. Tudom, mióta a gyereke meghalt torokgyíkban, azóta kérges a szíve. De mégis meg akart ölni, és ez engem bánt.

Nemcsak megöllek, előtte meg is kínozlak, paraszt, bólintott Berger sötéten, bizonytalanul.
Nem, Berger, aki feltámadt, azt már nem ölik meg. A kín magára vár. Maga beszél nekem. Csak előbb sétálunk egy keveset.

Péter felállt.

Berger lassan utánaemelkedett.

Neked véged, hörögte a hajós, újra ökölben voltak a kezei, ütni készült. Péter arcát kelletlen vonás gyűrte össze. Nem ütötte meg a hatalmas embert, csak megfogta a nyakát. Jobb kezével kapott oda, ahol a ropogós inggallért szinte szétszakította a dagadó erekkel körbehurkolt nyakhús. Szemből fogta a hajós torkát, ujjai a húsba mélyedtek. Berger szeme kikerekedett, lendülő ökle megakadt a levegőben.

Úgyis megdöglesz, hörögte, s oldalra dőlt volna, ha Péter nem tartja meg. Addig szorította, míg Berger tekintete kifehéredett, s a szájából nyál habzott az állára. Amikor elengedte, a hajós teste kelletlenül puffant a kocsma padlóján. Nyikordult az ajtó, Péter odapillantott, elmosolyodott, és intett, vigyétek, majd egy pénzes zacskót az asztalra dobva maga is a többiek után futott.

Berger arra eszmélt, hogy fázik, mindene nedves, és otthon van. Mert az otthona volt a Tisza partja, az iszapban hevert. Kifinomult szaglása és tévedhetetlen helyismerete nyomban elárulta, hol van, csakis a Boszorkánysziget sarában heverhetett. Felnyögött, mire megfordították. Az éjszakai égen szikráztak a csillagok, az ott a Kismedve képe, az pedig a Fiastyúk. A férfi lassan felült, fájt a feje, az arca fel volt dagadva, nyilván sokat verték.

Péter, aki erre várt, újra a víz felé billentette a testet. Berger tehetetlenül vergődött, arca többször a folyóba csattant. Bagoly rikoltozott fölöttük, mintha a hajós halálát akarta volna.

Nem, bugyborékolta Berger, nem, nem.

Igen, igen, sziszegte Péter a fülébe, majd a válla fölött hátraszólt.

Látod, cigány, nekem így mesélnek.

Gilagóg a sötétbe borult bokrosok előtt ült, fölötte fényesen suhogtak s meg-megcsillantak az éjszakai lombok. Vastag kötés fehérlett a cigányember fején. Mintha azt mondta volna parázsló tekintete, na hiszen, milyen mese az ilyen. Szar mese. Nem is mese, ez csak gyűlölködés, bántalom. Gilagóg mellett kicsi árnyékra csorgott a holdfény, Somnakaj összekucorodva, megbabonázva figyelte a hajós vergődését. Kissé távolabb várakozott a Pietro és Kigl, mögöttük Salamon rágta a fűszálat, mintha vékony ezüstrúd billegett volna a szájában.
Berger újra a víz alá került, s hiába kapálódzott, nem volt esélye. Péter nemcsak erősebb volt, de jobban is tudta, mit akar. Berger csak túl akart lenni az egészen, élni akart, ám a java eztán kezdődött. Péter a levegőre engedte hajóst, majd kérdezett, s Berger sarat és vizet öklendezve már igyekezett válaszolni. Sok ideje nem volt, hamar újra alákerült a feje, beszélt, fuldoklott, s aztán beszélhetett újra. Végül annyira elgyengült, hogy emberi szó már nem jött ki a torkán, csak hányt csendesen, végképp feladva minden ellenállást.

Péter a sárba lökte, megtudta, amit tudni akart.

Nem azt mondta el Berger, amit erről a vízről másnak is, akárkinek, a keze alatt dolgozó embereknek, a hajóstársainak, nőknek vagy az irodaasztalok mögött fontoskodó ficsúroknak elmondott volna. Nem is emberi szavakkal beszélt. Amit elhörgött, kiokádott és felbugyborékolt a hajós, arról talán neki sem volt fogalma, hogy tudja. De elmondta, mert benne volt a vére lüktetésében, nehéz és durva szövésű álmaiban, a gondolatainak mélyén, érzései kimondhatatlan tartományában, voltaképpen ezért a tudásért élt, ez a tudás éltette, s vitte át egyik napból a másikba, s egyszer majd ez a tudás borul rá a halál képében, és az nem lesz rossz, egyáltalán nem.

Péter Gilagóg felé fordult.

Nekem ilyen mesékre van szükségem, érted, vajda?

A cigány felállt, nem felelt. Aztán a lánya felé intett, s ment bele az éjszakába. A bokrok mögött még feltűnt vékony, holdvilágította alakja. Fáradtan, a lábát húzva araszolt felfelé a töltés oldalában, Gilagóg a zsandárok látogatása óta sántított. S mintha éveket öregedett volna. Elvesztette a gyermekét, és apa lett újra. Várta Habred, és várták az ikrek, kik úgy szopták éjszakánként az ujjait, hogy a vére is kiserkent.

*

A tervek fényesek voltak, akár egy varázsgömb. Álmaik fedezetére pedig ott volt Péter csinos kis tőkéje, melyet Szegeden és pesti rejtekhelyeken halmozott fel lassan és módszeresen, évről évre növelve az összeget. A budai út nyárfás hajlatában, Margit fogadójában is tartott valamennyit a pénzből, s azt se bánta, ha az asszony olykor hozzányúl. Pesten a Másik Holló vendéglőben szálltak meg, Péter szerette a vendéglő nevét, hát persze, hogy másik holló, nem ez vagy az, a másik. Alkonyatkor érkeztek, a tulajdonos, alacsony, kövér ember, Péter régi ismerőse már várta a kocsijukat, és a hátsó bejáraton át tuszkolta őket az épületbe. Kigl, Salamon és Pietro ugyanabban a szobában szálltak meg, panaszkodtak is másnap, hogy huzatos és bogaras hely, míg Péter a lánnyal aludt, ők nem panaszkodtak. Az első napokban soha nem távoztak együtt, és nem is érkeztek egyszerre. Egymásnak nem köszöntek, s amikor Pietro egyszer rásziszegett Somnakajra, a lány a nyelvét öltötte, és a körmével kapott a férfi után.

Aztán egy este Péter mutatott nekik a pénzből. Egyáltalán nem tartott attól, hogy a társai meglopják. Ha valaki kárt okoz neki, azt kettétöri, összerágja, és szőröstől-bőröstől megeszi. Egyébként annyira bízott bennük, mint ahogyan magában. Ám az mégis érdekelte, miként viselkednek, ha ekkora összeg tárul a szemük elé. A bőrtáskában tehát kisebb vagyont rakott eléjük, s kipattintotta a csatokat.

Pietro szeme kikerekedett, lassan előrehajolt, az ajkait nyalogatta, a kis Salamon szokása szerint meglehelte, majd a mutatóujját helyezte a pénzkupacra. Kigl kifejezéstelenül bámult, borotvált állán táncolt a fény, s nem lehetett tudni, mire gondol. Somnakaj állt már, hullámzott a teste, mintha helyben táncolna, majd azt suttogta, de kár, jaj, de kár, hogy a kicsi Habred nem látja ezt a gyönyörűséget.

Péter összecsattintotta a táskát, lesz több is, ha ügyesek, türelmesek lesznek, és megfogadják a tanácsait.

Másnap az egész kompánia elment a gyógyfürdőbe. Milyen régen pusztított a gyilkos pesti árvíz, és a fürdő még mindig nem heverte ki a károkat, foltos volt a fal, néhol penész virágozta be a sarkokat, sok helyütt pergett a vakolat is, Péter mégis itt érezte magát a legjobban. A mennyezeten villódzva tükröződött a víz játéka, s a zöldben ázó oszlopok mögül néha spionok, furcsa figurák leselkedtek. Somnakajt fiúként csempészték be, hogy olcsóbb legyen, előbb megfenyegették, majd lefizették a fürdőmestert. Ahogy a medencébe ereszkedtek, Péter gyorsan odébb vonta a lányt.

Tudom, mit gondolsz rólam.

Gyilkos vagy, bámult a szemébe Somnakaj.

Azt gondolod, bólintott a férfi, a testvéremet öltem meg. Azt gondolod, elpusztítottam az árnyékot, akit Ádámnak hívtak. De mondd, élhet egy árnyék? El lehet pusztítani?! El vagyok átkozva, kislány, és csak te segíthetsz rajtam.

Én, hogyan?

Még nem tudom, a férfi szórakozottan locsolgatta magára a vizet. Hirtelen eltorzult az arca, az oldalához nyúlt. Kövér, idős ember tartott feléjük, Somnakajt bámulta, valószínűleg felismerte, hogy nő van a férfiak medencéjében. Salamon lépett hozzá, mondott neki valamit barátságosan, ám a férfi továbbgázolt. Ekkor Pietro szólította meg, majd a furcsa nézésű Kiglre mutatott. A kövér erre engedelmesen bólintott, s visszacsoszogott a helyére.

Péter sehogyan sem tudott a gyilkosság vádjából kikeveredni. Somnakaj önfeledten és szenvedélyesen ábrándozott, és a valóság hiányait az álmai festményeivel fedte le. Hiába nőtt föléjük az éjszaka, és hiába ragyogott rájuk nappal, a férfi mindig érezte a vádat, a szorongó szemrehányást, s már azt is tudta, legalábbis kikövetkeztette, hogy Klára keserűségét és mind növekvő ridegségét nemcsak Imre önző és tapintatlan viselkedése, hanem Somnakaj képzelete is erősen táplálta, mert a lány az asszonyának is elmondta a gyilkosságot, s úgy mondta el, hát persze, hogy ő, Péter volt az, aki megölte azt a nyomorult gyereket.

Tudja ő, suttogta esténként rekedt hangján a fogadó szobájában Somnakaj, hol az egerek már náluk is megmutatták magukat, hogy Péter megölte a sápadt fiút, felkoncolta, a szívét vágta ki. A két szemével látta, és ő, Somnakaj aztán a fiúval beszélt is.

Ha halott volt, hogy beszélhetett vele?!

Halottal is lehet beszélni, a lány hangja rekedt volt, izgatott.

Mikor történt ez?, kérdezte a férfi.

Amikor a törzs a városba érkezett, amikor a borzasztó háború volt.

A férfi gondolkodott.

Ő akkor, mondta megkönnyebbülve, messze időzött Szegedtől. Egy uradalomban dolgozott, egy gyönyörű asszony vendége volt, akit a Sivatag virágának hívnak.

Hazugság, suttogta Somnakaj, milyen szép hazugság. Azt a nőt Péter csak kitalálta.

A férfi nevetett, hiszen Klára is látta, ő is találkozott a Sivatag virágával!

A férfi hallotta, hogy Somnakaj dühösen fúj a levegőbe. Felnyikorgott a lány ágya, nagyon forgolódott.

Péter tönkretette az asszonyát, de ő, Somnakaj eljött vele. Követni fogja a pokolba is.

A vitát reggel is folytatták, már együtt, a többi férfival, reggelizés közben. Nyugodtabb napok voltak, most már lehetett együtt enni a fogadóban. A pokolba nem szándékozik menni, jegyezte meg Péter, mert mélyre vájt benne az éjszakai szó, annál inkább tekinti Bécset egy közeli utazás céljának. De előbb vegyék ki Szegedből, amit ki lehet venni, mert abban az undok városban van pénz, nem is kevés. Aztán felnyögött, s belesápadt a fájdalomba. Salamon nem vette észre, hogy fuldoklik a kíntól, csak nevetett, ugyan, ne legyen dühös arra a városra. Arra nem haragszunk, akit be akarunk csapni! Pietro is mosolygott, helyeselve bólogatott. Kigl a főtt tojásokat mustrálgatta, egyet kiválasztott, a fogához kocogtatta, aztán a nyelvével fejtette le a héjat. Péter még mindig csak csikorgott, nyelte és harapta a kínját, s csak lassan simultak ki a vonásai. Felállt, megfogta Somnakaj kezét, s magával vonta a szabad levegőre. Fájdalom, bűnvád, keserűség, minden féreg az övé volt, mind csak őt gyötörte. Mintha egy idegen, szabad világ tornyosulna fölé, melyhez annyi köze van, hogy ismeri a súlyát, de abból a szabadságból és jóból, mely e világ része, nem részesülhet soha.
Ilyen egy bukott ember, mormogta magának.

Látja, Somnakaj, ilyen egy bukott ember, mondta. A lány, mintha megszánta volna, kezét becsúsztatta a férfi ingje alá, a sebét simogatta.

Már az utcán álltak.

A késes fiút se ő ölte meg?

Aki őt a parton majdnem halálra szúrta?

Honnan tudja ezt a lány?

A késes fiút a cigányok ismerték. Mert késes volt, azért ismerték. Késes volt a fiú, és mindig dicsekedett.

Péter hunyorogva bámult egy kalapos dáma után, frakkos szolga loholt mellette a fehér napernyővel. A férfi hirtelen megkönnyebbült. Sokszor érzünk így, ha egy lényeges kérdés helyett valami lényegtelen válaszra lelünk. A Gellért-hegy könnyű, kék párában úszott, a vízen öblöset hörrentett egy hajó. Mintha fátyolt húztak volna a világra. Péter könnyedén hátrapillantott, spion leskelődött mögöttük.

A késes fiút március végén fogták ki a Tiszából. Néhány napja lehetett halott, gázok puffasztották, s faltak belőle a halak is. A test a Boszorkánysziget alatt akadt fent egy vízi bokorban. Ezt persze tudja Somnakaj is. S mert a másik tétován bólintott, Péter megfogta a lány állát, nem csókolta meg, de olyan közelről beszélt hozzá, hogy szája hozzáért Somnakaj nedves ajkaihoz. Erről a halálesetről talán Berger urat kellene megkérdezni. Az a fiú az ő embere volt. Neki dolgozott, suttogta Péter, és ő úgy tudja, Berger úr nem tűri a hanyag munkát. S a pocsékul dolgozó munkásait hamar elbocsátja. Egyébként pedig Péter a nyomorult nevét is tudja. Nem volt az már fiú. Csak fürge volt, és hajlott, mint a fűzfaszál, és szúrt is, ő azt igazán tudja, hogyan szúrt. Így ha ismerte Somnakaj a fickót, akkor azt is tudja, hogy Koronának hívták, amíg élt. A tüzet szerette, hát vízbe fulladt szegény.

*

A lány gyönyörű volt. Cigány volt, és mégis ápoltnak tűnt, egyszerű szabású, fehér selyemruháján gyűrődést, foltot nem lehetett felfedezni. A tanácsos csodálkozott. A Tabánból érkezett a kisvirág, hogy a forgalmas belvárosban próbáljon szerencsét?! Nem, a Tabán árokpartjain nem teremnek ilyen a növények! A tabáni kurvák olyanok, mint a dudva, ölükből savanyú szag párolog, és nyáluk keserű, mint a kutyatej leve. Ez a lány a tágra nyílt, zöldesbarna szemeivel, hajlékony testével és a derekáig hullámzó, sűrű hajával valóban olyan, akár egy virág. De azért ő is pénzt akar majd. Mi másért kerülgetné, mi másért remegtetné a szempilláit rá?! És persze neki is ragad a tenyere. Odaadja a testét, aztán tartja a markát. S még ha eleget kap is, ő azért kitoldja, vagyis meglopja, mert ezeknek a vérükben van a tolvajlás, már az anyatejet elszívják egymás torkából! De mert a tanácsos az újbóli intés után, melyhez ezúttal jelentőségteljes pillantás is társult, továbbra is tétovázni látszott, a kislány lenézően megrántotta a vállát, és úgy tett, mint aki tovasiet. Pasetti Flórián bosszúsan gondolt arra, hogy a gyámoltalansága révén olyan alkalmat szalajt el, amely soha nem tér már vissza, a lány után lépett tehát, s megragadta a karját.

Egy szóra, gyermekem.

Gyermeke magának Haynau, az!

A férfi rémülten forgolódott.

Csöndesen, kis hülye, vasat akarsz a bokádra, hogy így kukorékolsz?!

Ejnye, hát nemcsak enni, inni, beszélni is tud a szájával az úr?!, a lány nevetése bugyogott, mint a forró kakaó. Nem ajánlkozott, noha kétségtelenül furcsa fény sugárzott a zöld szeméből. Nem voltak rosszak a fogai, tisztán fénylett a bőre. S jó illata volt, édeskés virágillatot eregetett a teste. A Váci utca magasságában, a Duna-part közelében jártak, s egy-egy házsor között olykor feltűnt a víz s a budai dombok zöldje. Amikor észak felé kanyarodva egy kis közbe jutottak, a lány elhúzódott, mert a tanácsos simogatni kezdte a karját. Holott a férfi igazán vakmerő dolgot tett, bárki ismerős megláthatta volna, s akkor kész a botrány, ám a félhomályos utca kihalt volt, csak az egyik emeleti ablakból integetett feléjük egy kiszabadult függöny. Persze jól tudja, szólt rekedt hangon a lány, mit szeretne a tanácsos úr, ő többet ajánl egy kurta óra boldogságánál. A férfi meglepetten fürkészte a lányt, a kis dög tudta foglalkozását, másfelől úgy fűzte a szavakat, akár egy valódi társasági hölgy. A tanácsos urat hallatlan szerencse érte, folytatta a lány, ugyanis egy jelentős úr kíván találkozni vele, a lány ekkor mintha elpirult volna, aki szerte az országban elsőrangú ismeretségekkel és befolyásokkal bír, s ezúttal őt, a vízügyekben oly jártas és egyedülálló szaktudással rendelkező Pasetti tanácsos urat választotta partnerének. A tanácsosnak tátva maradt a szája, no, no, lassíts, te béka, engem ne szédíts, ki a fene a te jelentős barátod?!, suttogta, ám választ nem kaphatott, a következő pillanatban finoman, de határozottan megragadták, és bevonták a kicsi, fekete ajtajú kávéházba, mely éppen mellettük sötétlett. Reszketeg gyertyafény libegett odabent, néma és üres volt a helység. Hasas borosüveg bíbor fénye derengett a közeli asztalkán. A tanácsos meleget érzett, hatalmas ember vigyorgott az arcába, jóllehet az illető talán inkább mosolyogni szeretett volna.

Ez emberrablás, kérem, suttogta a tanácsos.

Távozni szeretne az úr? Tessék, s a nagy ember kitárta az ajtót. Megcsörrent a bejárat fölé lógatott rézcsengő, rájuk vágott a fény. Már eltűnt a cigánylány. A tanácsos lassan fordult, mérlegelte a helyzetét, végül úgy döntött, nem kiabál rendőrért, meghallgatja ezt a nagy embert. Leült az asztalhoz, töltött a borból, mely már az illatával is sokat ígért. De azért úgy tett, mint akinek a nehezére esik a dolog. Ugyan miért kellene neki bárkit is meghallgatnia?! Miféle indok győzhetné meg őt, hogy érdemes vesztegetnie az idejét?! Péter is töltött, s lassan beszélni kezdett. Pasetti tanácsos feszültsége hamar oldódott. Péter felszabadult, már-már költői módon öltögette egymásba a mondatokat. Igen hamar sok bort ittak meg.

Amint az tudni való, magyarázta Péter, a Maros folyó vize Szegedtől északra, vagyis a város fölött ömlik bele a Tiszába. De nem találkozhatna a Maros vize a város alatt a Tiszával?! Természetesen igen! Sőt sokak szerint ez a fejlemény egyenesen kívánatos lenne! Amikor egyszerre áradnak a folyók, a város csak hajszál híján menekül meg a fulladástól! Ezt mindenki tudja, s Szegednek nem is olyan régen újfent része volt a fuldoklás rémségében. Ezt a várost annyiszor fenyegette már a víz, hogy megszámolni sem lehet.

Ön fölöttébb aggódik, jegyezte meg szárazon a tanácsos.

Aggódni a jelen helyzetben már kevés. Én komoly tervekkel jöttem önhöz.

Az emberek terveinek túlnyomó része merő haszontalanság.

Túljárunk a víz eszén, bólintott Péter, egy folyó is becsapható, ráadásul gazdaságilag is jövedelmező vállalkozásba fogunk. A tanácsos úr tudja, hogy a Duna Gőzhajózási Társaságnak sok pénzt megérne, ha a Maros-torkolatot délre helyeznék. A társaság hajójáratokat létesíthetne a Maroson, akár Aradig is. Szegednek azonban más az érdeke. Szeged érdeke az, hogy a Maros ott folydogáljon, ahol most is, s hogy a Maros keleti hajlataiból fölúszó hajók továbbra is a városban vessenek horgonyt. Jöjjenek minden kedden és pénteken, szállítsák a makói, aradi krumplit, zöldséget, gyümölcsöt és húst. Szeged azon az állásponton van, hogy inkább részesüljön a kereskedés hasznából, akár az évenkénti halálveszély árán is, mint hogy a keletről érkező élelem fölötti gondoskodás lehetőségét elveszítse, viszont a folyótól a nyugalmat elnyerje. A Duna Gőzhajózási Társaságnak komoly summát megérne, ha Szeged városát valamilyen módon sikerülne rábírni arra, hogy a Maros torkolatát áthelyezzék. Csakhogy a városnak legalább annyi kiadást megérne, s talán még többet is, ha minden a régiben maradna, miközben az árvíz rémétől megnyugodhatna. El lehet képzelni, hogy az ember azért részesül nyereményben, mert azt az álláspontot szolgálja ésszel és ügyességgel, hogy semmi se változzon?! Igen, lehetséges ilyen helyzet! A világ változni akar, de nem biztos, hogy mindig helyes irányba törekszik. Néha nemcsak szükséges, de érdemes is a változások útjába állni.

A tanácsos már éppen elunta a szóözönt, amikor a bőbeszédű s nem igazán elmésnek látszó férfi olyat ajánlott, ami komolyan meglepte. Nyugtalanul bámult az átható, kék szempárba. A hatalmas férfi mosolygott, felállt, a ruháját porolgatta.

Gondolja meg a dolgot, Pasetti úr, dörmögte, a pohara után nyúlt, kihörpintette maradék borát, és magára hagyta a tanácsost, aki a homlokát ráncolva tűnődött, s szokása szerint lefelé biggyedt az alsó ajka. Mintha szellem lenne, fehér kötényes, tagbaszakadt férfiú suhant az asztalához, s kimondott egy összeget, a bor árát. A tanácsos megdöbbent az ár hallatán, de fizetett.

Ám a rosszkedv felhője másnapra elillant, így Pasetti Flórián miniszteri tanácsos üzent Herrich Károly főmérnök barátjának, aki a kormány legjobb szakértője volt a Tisza szabályozási ügyeiben. Egyetlen gyors tanácskozás megerősítette őket abban, hogy a tettek mezejére léphetnek. A tanácsos üzent a kávéházba, vállalják a feladatot, majd hogy minden szinten előkészítsék a vállalkozást, egy-két hivatalban tovább időztek a szokásosnál, s a következő héten vonatra szálltak. A gőzös Ceglédig vitte őket, hol a főtér gesztenyefái alatt előre lefoglalt, személyes postakocsi várt rájuk. Gyalázatos utakon rázkódtak Szegedig, ahol a Mars tér nyüzsgésében a tanácsos újdonsült ismerőse, a nagydarab férfi lelkes integetése fogadta őket. Mellette duzzadt ajkú, homályos tekintetű fiú álldogált oldalra billent fejjel, a mutatóujját lehelgette.

Másnap a Belvárosi Kaszinó épületében, pontosan ott, ahol februárban Szép Imre tartotta ama botrányos előadását, a pesti urak találkoznak a helyi hajósgazdákkal, illetve a város vezetését képviselő néhány úrral.

A leghátsó sorban Schütz doktor szipákol, mintha csak kötelességből lenne itt, a terem mennyezete alatt körbefutó cirádákat, ornamentikákat fürkészi, s gyakran emeli szeméhez a kezét, mint akit zavar valami a szemlélődésben.

Herrich Károly mérnök magabiztosan és szakszerűen adja elő a tervet, mely akár az övé is lehetne, de persze a lényegét tekintve nem az. Ez természetesen nem baj, sőt így is van megtervezve abban a bámulatosan egyszerű, mégis oly elmés forgatókönyvben, melynek szerzője Szép Péter, nem kevésbé pedig Salamon, aki az effajta ügyekben mindig fürge és találékony észről tesz tanúbizonyságot.

A főmérnök belekortyol az előtte lévő vizespohárba, elfintorodik, majd kis köhécselés után rátér a lényegre.

Mindenki tudja, hogy a város előtt a kívánatosnál jóval keskenyebb a Tisza medre. Ezt a medret ki kell szélesíteni, méghozzá oly módon, hogy a szemközti, újszegedi partot kell kimélyíteni.

Ez nem olcsópénz ám! Ki állja a munkálatok költségeit?, dörmögi közbe valaki, talán éppen Berger hajótulajdonos, aki olykor Szép Pétert keresi a tekintetével, néha megforgatja a fejét, mindenesetre nem találja a másikat.

Természetesen a városnak is érdeke, hogy támogassa a vállalkozást, sőt a legfőbb érdek éppen Szegedet mozgatja, bólint Pasetti Lenárd, és Bonyhádi megyefőnökre pillant, aki erre megvonja a vállát, nem ő az illetékes az ügyben. Szék reccsen, s feláll egy hajós, alacsony ember, zavartan forgatja kalapját a kezében. De a szavai nem zavarról árulkodnak.

Ez, uraim, már bocsássanak meg, de épületes marhaság! A part levágására igazán felesleges költeni!, mondja, s pirulva leül.

Inkább megfulladnak egy napon?, kérdezi nyugodtan Pasetti Flórián, készült a halszagú, bundás nép ellenállására, ezek a nagyfejű, cserzett arcú emberek Jézus Krisztust is gyanakodva fogadnák, ha egy nap elébük toppanna.

A főmérnök erre a gondolatára elmosolyodik.

A kalapos hajós újra feláll, köhécsel, s továbbra is vörös az arca, mintha vizsgáztatnák, s fogalma sincs a helyes választ illetően.

Rakjanak meg egy jókora uszályt kővel, és süllyesszék el a Felmayer gyár előtti szakaszon. A hajót természetesen a folyás irányával keresztben kell a víz alá engedni. Tudják, hol van a Felmayer gyár? Nem, nos, majd megmutatjuk. A vízfenéken keresztben heverő hajó miatt a Tisza sodrása a keleti parton mutat nagyobb erőt, és elhordja maguknak a túlpartot ingyen.

Herrich Károly hangosan elneveti magát erre a marhaságra. Ahogy hahotázik, a hallgatóság hátsó sorában észreveszi a cigánylányt.

Ha azonban a nyári alacsony vízállás idején kiássák az újszegedi partot, a legközelebbi tavaszi áradás újra megtölti iszappal, bármilyen alaposan mélyítették is ki, mondja a hajós.

Bocsássanak meg, de önök tanulatlanok, mit sem értenek a hidrográfiá-hoz, szól közbe a főmérnök, akit már igazán dühít a hajósok akadékoskodása.

Ahhoz valóban nem, de a folyóból élünk, mérnök úr, szól közbe valaki.
Nézzék, emeli meg a hangját Herrich, aki már elvesztette a türelmét, a szélesebb medren hamarabb lefolyik a víz, ez oly világos természettudományos tény, mint hogy a tavasz után nyár következik, s miután ezt mondja, a pohara után nyúl, rámered, majd lassan a helyére teszi.

A maga részéről a vitát lezárta, s most siet a halászcsárdába, hol halászlé, túrós csusza és egyéb helyi csemege várja. Holnap pedig a tanácsos a város elöljáróival megkezdi a tárgyalásokat, és pontosítják a részleteket.

1853 tavaszán kezdtek munkához. A városnak ötvenezer forintjába került az újszegedi part kiszélesítése. Végül a hajósok se jártak rosszul, földet szállítottak el, felesleges uszályaikat és dereglyéiket bérbe vette a város. A munkálatokat egy Salamon nevű zsidó fiatalember irányította, kinek első dolga volt, hogy Berger hajótulajdonossal társuljon, a rettegett embert maga mellé vegye a munkálatokat közvetlenül irányító szakembernek. A hajósok és a kereskedők csodálkoztak, hogy Berger olyan munkát vállal, melyben nem ő mondja ki a végső szót, vagyis felettest fogad el. Aztán hamar megértették a hajós érdekeit. Berger fogadta fel a földszállítókat, a szekereseket és talicskásokat, a munkások élelmezéséről gondoskodó konyhásokat, az ő malma szállította a lisztet, az ő hajói adták a halat, vagyis Berger akkorát nyert az üzleten, mint amennyit talán semmivel se még. De nem tűnt túlzottan boldognak, az egész építkezés, ásás alatt komoran járkált, s a legnagyobb melegben is a fején volt a kucsmája. Nyár végére a folyó legalább tíz méterrel lett szélesebb, mint amilyen tavasszal volt. Leesett az első hó, mire befejezték a munkákat.

Márciusban üzentek a hajósgazdák Pasetti Lórántnak, aki rosszat sejtve csak akkor indult útnak Pestről, amikor maga Szeged városi elöljárósága, nem kevésbé pedig a minisztérium felettesei is a munka eredményének megtekintésére ösztökélték. Enyhe idő volt, Pasetti a vártól délre, nem messze a vasúti hídnál állt. A barnán vonuló, zavaros vizet bámulta, a tavaszi fény gúnyosan csillogott a szemébe. A szemközti part magasabb volt, mint a mélyítés előtt. Néhány átlagos téli hónap elég volt arra, hogy a Tisza a homokot a szemközti partra mind visszahordja.

 


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.