Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 122-123. szám

Tolnai Ottó

Vidám végrendelet

avagy bevezető sorok Gál László »kapcsos könyvéhez«

Elhangzott a Szempont 1975. augusztus 5-i műsorában.

1975. június 2.

Én a halott költők siratását is úgy valahogy képzelem el, ahogy az Odüsszeában írva vagyon: az életben maradott hajótöröttek előbb ettek és csak azután kezdték el siratni halottaikat, halott baj-társaikat. Tehát, vegyük előbb verseiket (vegyétek és egyétek, ez az én testem,mondhatják a költők): olvassuk, ismerjük meg őket. Persze, ezzel nem kicsinyíteni, inkább hangsúlyozni szeretném a gyász, a siratás fontosságát, lényegességét, annál is inkább, mivel egy olyan költőről van szó most, aki két h-betűs szóra tette, építette fel életművét: a hitre és a halálra, pon­tosabban: a halál fixált középpontja körül rajzolta pályáját a hit—nem-hit hosz- szabb-rövidebb kötelére kötött szerszámával, akár a régi építőmesterek...

Nem beszélhetünk mellé!

A halálról énekelt és meghalt. És amióta világ a világ, a halottakat siratják, gyá­szolják.

Számomra mindig is a homéroszi siratás tűnt a leginkább megrázónak, emberhez, férfihez legméltóbbnak — azért mondom, hogy férfihez, mert a professzionális siratok mindig a nők voltak...

Ha egy költő (tán, nagy költő) meghal, tudunk-e könnyé lenni (hogy Babitsot parafrazáljam, aki az Érzelmek iskolájátegy nagy könnynek nevezi)? És ha már Babitsot említettem, maradjunk továbbra is nála, hiszen az ő halálakor valóban egy nagy könnyé tudott lenni a haladó magyar szellemi élet, mert hát mi más is a gyönyörű Babits-emlékkönyv, mint egy nagy könny, amely már kristályszerkeze­tét is sejteti?!

Ha nyávogunk siratás helyett, ugyanazt tesszük, mint ha elszöknénk a tetem mellől, mert hát a tetem is a miénk, nemcsak a versek... Gál László életműve most van »purgatóriumában«. Rajtunk is múlik, meddig kell ott időznie és hogyan fog onnan kikerülni.

A költővel, költészetével való megismerkedésnek a Gál-kritika rendszeres és sziszte­matizáló szándékú munkálkodásával kellene párhuzamosan haladnia, hiszen ez a kritika már olyan színvonalas írásokat tud felmutatni, mint Végei, Bori, Szeli, Utasi, Bányai és Sava Babić tanulmányai.

Ez alkalommal, mely valóban csak alkalom, én a Gál-életmű végéről kezdeném az ismerkedési-ismertetést, jóllehet Gál költészeténél majdhogynem felcserélhető a vég és a kezdet.

Már a háború előtt írt Suboticacímű nagy verse is maximálisan redukált a reduk­ció; a Gálra legjellemzőbb eljárás, mondhatni; gesztus — semmilyen irányban sem fokozódhatott. Hit-vesztése, csalódása is már a háború előtt kimondatott:

És jaj, a hitem ott maradt, ahol apáink, a hegyeken ... a Doberdókon...

— írja Nem akarok33 éves lennicímű versében.

Tehát, csak variációkról, ismétlésekről beszélhetünk. Az ismétlés egyik központi kategóriája kellene, hogy legyen a Gál-irodalomnak, hiszen Kierkegaard éppen a hit szférájában tartja lehetségesnek. Megdöbbentő ez a fél évszázados ismét- lési folyamat, a halál, a hit és a semmi körüli topogás.

Valami mintha mégis változna a hetvenedik életévéhez közeledő költőnél. Nem tu­dom beszélhetünk-e minőségi változásról, hisz a maximumot, ilyen tekintetben is, a Suboticábán elérte. Változás talán csak annyiban történt, hogy most már csak a halálról szól.

A fél évszázados, sokszor csak mechanikus ismétlés, topogás (mondókák, gyermek­dalok stb. formájában), végül néhány egyszerű, tiszta sort eredményez.

Ez a topogás, különösen utolsó műveiben, nem annak a haláltáncnaka zaja már, amelyről Péterfy ír Arany Öszikéi kapcsán?

Hogy költő vagyok-e nem tudom még— írja Gál néhány hónappal halála előtt, fél évszázados költői munkálkodás után. A költői élet, tragikus költői sors első totális végigélését jelenti ez nálunk. És az én fülemben egyik korai versét vissz­hangozza, különös és többszörös aranyfedezetet biztosítva így e sornak:

Mi vagyunk a jugoszláviai magyar költő.

Nagyjából a Rozsdás esték (tehát: 1970) után írt verseit nevezzük »őszikéinek«. Összegyűjtve, kétségtelenül egyik legjobb kötete lesz ez majd Gál Lászlónak, költé­szetünknek; Pap József, aki az utolsó feljegyzéseket kibetüzte, letisztázta, már cí­met is talált, ajánl e kötetnek: A TARLÓ SÍKNAK POROS ORMAIN...

Gál »kapcsos könyve« egy körülbelül 5x30 centiméteres jegyzettömb, notesz. Mindig is ilyenekbe jegyezgetett, írt — élete végéig megmaradva újságírónak. Időnként ezekből a tömbökből tisztázta, formálta, tépte ki verseit.

Az utolsó év feljegyzéseit már nem írta át, nem tisztázta le, nem tépte ki: VIDÁM VÉGRENDELET-ként egységes UTOLSÓ FEJEZET maradt. Az első bejegyzés, a három versszakos Vidám végrendelet — éppen az áthúzásokkal — egész, nagy Gál- -vers és mint általában a kései Gál-versek, ez is előbbi versek »ismétlése«. Elég a Dal a vidám temetésről-t és a Versek a koporsó mellett címűt említeni, mely így indul:

majd körülállják koporsómat a barátaim én meg csak nevetek holtan

Másik befejezett verse, talán az egész életmű egyik legszebb darabja (meg kell jegyeznünk, hogy a Gál-versek nem szépek): a Verebek című:

szép fehér hóember

bizony szép fehér vagy szűzi fehér hóból

bizony szép fehér vagy elnézlek elnéznek

bizony sírva nézlek öriilsz é és meddig

a szép fehér télnek

szép fehér hóember

elmúlik a tél is tiszta vagy fehér vagy

lucsok leszel mégis tán azért mert hóból

tán azért mert ember vagy csak mert mulandó

az év a december éhes kis verebek

a fehér fa ágán éhesen éhesen

mégis csiripelnek

Szerb Antal írja Goethe és Arany öregkori lírájáról, hogy az »a fiatalság által meg­közelíthetetlen emberi értéket jelent: a végső bölcsességet, ami végső rezignáció és amire már egy másik világból hull ezüstös sugár.«

Gál hóember-verse ilyen ezüstös sugárban ragyog már, mert habár lucskossá lesz, habár az ember, az év mulandó, a vers végén váratlanul be-nyúl, át-nyúl egy fehér ág és kitárul a verebek látószöge, az örök látószög...

E fehér vers mellé kívánkozik a legutolsó bejegyzések egyike is, amely már egy másik égboltról tudósít, egy másikról, hogy még jobban megcsillantsa ezt, amelyet it kall hagynia — prózában, hogy még inkább versként hangzzon:

szint már nem látok hiába mondják hogy még mindig kék az ég

Március 9-én írja azt a versét, amelyben legmagasabb színvonalon határozza meg költészetét, jelöli ki helyét, jóllehet így kezdi:

hogy költő vagyok-e nem tudom még és soha megtudni nem fogom,

majd így fejezi be:

hogy költő nem vagyok tudom ma éjjel már elsirattak kusza soraim és megpihenek ahova felértem a tarló síknak poros ormain

Gál végrendelete: hihetetlen költői öntudatról, abszolút költői kételyről tanúskodik

— éppen ezért tud így kiteljesedni, felmerülni, felmagasodni, felragyogni költé­szete, költészetünk egyik legszebb, legpontosabb ars poetica jellegű sorában: a tarló síknak poros ormain.

Hasonló jellegű, értékű egy másik sor, egy későbbi bejegyzés is: állok a völgyben összetörten

Völgyben és összetörten — és mégis állva: ez a végső gáli póz.

Befejezésül íme az utolsó bejegyzés, a záróakkord:

ember akartam lenni

senki

semmi

Tipikus és nagy gáli, gáli ökonómiájú megoldás; többféleképpen olvasható:

— ember akartam lenni — senki semmi lettem

— csak senkiségének-semmiségének tudatában ember az ember

Mintha e sorokat egyszer már (10-20-30 évvel ezelőtt) pontosan ugyanígy leírta volna s most — élete végén — csak megismételné; különös ismétlés, visszafordu­lás ez, hasonlatos az úszóéhoz, aki, megérintve a medence falát, a víz alatt vissza­fordul, vissza a semmibe — anélkül, hogy valamiben is megbizonyosodott volna...

Költészetének alapvető fogalmai: hit, forradalom, ember, alapvető színe: a piros, verseinek formája: a dalszerű egyszerűség, mind változatlanul megmaradtak az újabb versekben is, csak az előjelük változott meg: meghatározójuk ma a negatív. Verseinek nyelvi anyaga és alaki elemei is egy visszájára fordított, önmaga ellenté­tévé vált költői világ termései. Nem meghasonlás ez, hanem egy egész sor élet- tapasztalat, ráismerés tudatosodása. Ugyanakkor a külső látszataiból a benső reali­tásába megtérő, visszataláló költő igazsága is.

(Bányai János: »Nem hinni szörnyű hit«. Híd, 1971. 4.)

Míg az ellentmondásnak feszítőerőt kölcsönöz az irónia, addig a számot adás tom­pítja a feszültséget. A semmivel való találkozásban Gál hangja melankolikusabbá, versnyelve boltozatosabbá válik, a szavak hömpölyögni kezdenek, kimozdulnak helyükből, s mindez egy klasszicisztikus struktúrát teremt. A csavargás, a bolyon­gás nyelve a megtérés, a nyugalom nyelvévé változik át. A halállal, a megszűnéssel való szembesülés kipattantja az irónia szikráját, a számot adás pedig a melan- kólia bölcsőjévé válik A költészet kiteljesedett: a harcos irónia és a melankólia között remeg.

(Végel László: A szocializált vallomások költészete. A vers kihívása, Forum, Újvi­dék, 1975. — Első megjelenése: Új Symposion, 104. szám, 1973 december)

A lét és nemlét határmezsgyéjén, a »miért és kinek« kérdésétől zaklatottan, az »elérhető elérhetetlent« fürkészi nap nap után. Olykor megfárad, lemondóan szét­néz, el akarja hitetni magával is, hogy valóban belenyugodott a süket választalan- ságba, de aztán újra nekivág az elkeskenyült útnak. Talán meg is találhatja a kere­sett szót, mely egyszer már a »szájamon volt a szemembe és a szívemben«, talán megtalálhatja még, »a hold ma oly kerek«, hiszen költőink közül nálánál mélyeb­re senki sem ereszkedett az emberi lét sötét kútjába. Talán megmenthet ben­nünket is...

(Utasi Csaba: Tíz év után. Tíz év után. Forum, Újvidék, 1974. — Első megjelenése: Új Symposion, 100. szám, 1973 augusztus)